A Harmadik rész Első fejezete :-)

Nagyon szép estét kívánok Mindenkinek!

Erika barátnőm is meghallgatta a regény legutóbbi négy fejezetét, amiről lecsúszott korábban. A reakció a következő volt: izgalomtól kipirult arc és remegő végtagok... csillogó szemek, majd azon vágyának kinyilvánítása, miszerint reméli, hogy amikor legközelebb találkozunk (a jövő héten) újabb fordulatokat hallgathat meg :-) És ez bizony nagyon jól esett :-)

Igen, valóban, Nektek is jelzem, hogy a kis  ötlet-füzetembe jó előre megírtam néhány fejezet vázlatot, így biztosan nem felejtem el, hogy miként szerettem volna tovább fűzni a történetet és a folytatás is garantál. Igaz, hogy így három dolgot kell beosztanom napi szinten:

-készülés az angol vizsgára...
-hímezni nagybátyám ajándékát... 19-e elég közel van már :-)
-tovább szőni a mese fonalát :-)

Nos, Ikrek lévén talán tudok egyszerre több mindennel is foglalkozni... majd kiderül. Most azonban megosztom veletek a következő, azaz Harmadik és egyben utolsó rész első fejezetét, és megmutatom miként haladok nagybátyám ajándékával ;-)

Joyo ^^ 

 

"

Visszatérés:

  Csak néhány nap volt hátra a költözésemig. Már rutinos voltam. Összeírtam nagyrészt, hogy mire van szükségem, a pincéből előkerítettem a cucctáskákat és a gurulós bőröndömet, felhoztuk a kis televíziót, valahonnét egy kupac ruha alól előkerítettem a távirányítóját is, majd a konyhafelszerelés következett. A gondnoknőnek, Ica néninek három héttel korábban jeleztem, hogy a szokott szobába szeretnék visszatérni, aminek semmi akadálya sem volt. Apám Vasárnap délelőttre tette az indulást, hogy kényelmesen betudjak rendezkedni a szemeszter kezdése előtt. Lilivel és Ritával is megbeszéltem már, hogy Vasárnap este Liliéknél gyűlünk össze, és élménybeszámolót tartunk, hogy kivel mi esett meg mióta nem láttuk egymást. Én vittem a bort! Fontos! Huh, írd csak fel gyorsan! Szólt a belső hang és a hosszú lista aljára kaparintottam ékes betűkkel, hogy lássék csak milyen kiemelt fontosságú!

BOR!

  Mélyet sóhajtva visszapillantottam az asztalon zümmögő számítógépre. A közösségi oldalam profil lapja vibrált a képernyőn. Üzenetet vártam. Szerintem úgy is tudjátok, hogy kitől. Igen, Krisztán múlt Vasárnap este küldött egy üzenetet, hogy sikeresen megérkezett, és természetesen, hogy hiányzom neki. Az óta már bekötötték hozzá az internetet a kis bérlakásba, amit a főnöke biztosított a számára, és ígéretünkkel ellentétben, napi szinte levelet váltottunk egymással, vagy esténként a világháló segítségével csevegtünk a közösségi portálon.

Volt azonban néhány dolog, ami nem hagyott nyugodni. Néhány… oh… túlzok. Sokkal inkább egy dolog. Ami méretében ugyan apró, de annál komolyabb problémát jelentett. Mégpedig Zsarnovszki Izabella személyesen! Mióta csak egyedül maradtam, ráadásul Patrícia elmesélte, hogy milyen beszélgetés zajlódott le hármójuk között a különteremben és a teraszon… nem hittem volna, hogy tud ennél is jobban a bögyömben lenni! Háborogtam a beszámoló után…

  -Mégis, hogy képzeli mindezt? Mi az, hogy nem vagyok a barátnője? És mi az, hogy így Ivett is a barátnője? Krisztián maga mondta, hogy nem ő kezdeményezte azt a csókot, az a csaj, csak úgy lekapta a kocsiban! Meg, hogy „az a nő”…

  -Nyugi – próbált meg csitítani Patrícia miközben beleszívott a cigarettájába. – Ki az erősebb?

  -Ő?

  -Eeeee! Rossz válasz.

  -Akkor az úthenger – engedtem meg némi gonosz mosolyt.

  -Drasztikus megoldás nem mondom – bólintott barátnőm miközben a kieresztett füst felhőbe vonta az arcát. Én tisztes távolságot tartottam. Az utolsó szálamat két évvel ezelőtt szívtam el, és mióta leraktam, szinte zavart a füst. Bár volt aki miatt képes voltam elviselni. – Nyugodj meg. Izabella nem tud olyat tenni, ami miatt Krisztián kiábrándulna belőled és Ivetthez futna. Nyugi… mondom nyugi – megfogta a kezem. Fel sem tűnt, hogy a kezemben lévő szalvétát tépkedtem éppen apró cafatokra. A kedvenc helyünkön, a Deák kávézóban ültünk a Deák téren. Kiélveztük a szeptemberi napsütés kellemes simogatását. Nem utolsó sorban, pedig csak a teraszon lehetett rágyújtani… - Szóval… hol is tartottam? Ja, igen… nem tud olyan tenni vagy mondani. Hidd csak el. Krisztián elég intelligens ahhoz, hogy előbb mindennek utána járjon. Ráadásul ő már tudja Zizuról, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez, ráadásul amit mond, azt is el kell osztani kettővel.

  -Igazad lehet – sóhajtottam egyet.

  -Ugyan. Nekem igazam van. Nem csak lehet – kacsintott fekete hajú kis barátnőm. – Miután elmentetek, legalább egy órán át játszotta a sértettet. Hogy ő mennyit fáradozott. Hogy nem is volt olcsó az a torta, bár hozzáteszem mind elfogyott. Hogy Krisztián hálátlan. Később már nem volt hálátlan, hanem sokkal inkább szegény férfi, akit a farka vezet.

  -Mi van?

  -Bizony. Rád kente a dolgot – újabb slukk. – Bizony. Önző módon kisajátítottad, nyakörvet tettél rá és rövid pórázra fogtad, hogy elmard a barátai mellől.

  -Na, jó. Szerintem ezt most hagyjuk abba, vagy bíz Isten, ha legközelebb látom, köszönés helyett képen törlöm – morogtam és inkább beleittam a mentás forró csokoládémba!

  Egyszóval Zsarnovszki Izabella jócskán a bögyömben volt! Leültem a számítógéphez és frissítettem az oldalt, háta érkezett már üzenetem. De sajnos még semmi. Azon töprengtem, hogy vajon mennyi az időeltolódás a két ország között, de semmire sem jutottam, ugyanis az üzenőfalon felbukkant Izabella neve, s alatta a következő hír:

 

  Izabella 15 új képeket töltött fel „Búcsú buli” című albumába!

Hajtott a kíváncsiság, hogy milyen képek készültek akkor este. Gyorsan átpörgettem a fotókat. Közös kép az udvartartásával. Külön Marcival egy félig összebújós. Láttam a férfin, hogy boldog a helyzettől, és szemei nem csupán a bortól csillogtak. Zizu Marcell vállára hajtotta a fejét, szabad kezét pedig a mellkasára fektette. Elolvastam a kép címét:

Bújcis :-)

  -Hogy micsoda? – összevontam két szemöldököm, mert ehhez a szlenghez szégyenszemre értelmezőszótár szükségeltetett, de végül leesett a fél krajcár! – Ja! Húgy bújós! Oké…

Tovább olvastam a képhez érkező megjegyzéseket…

„Milyen helyesek vagytok együtt!”

„A párod Zizukám?”

„Köszönöm. Nem nem a párom, de a leges legjobb főnök a világon :-)”

A következő kép szintén Izabellát ábrázolta, ezúttal Krisztián és Marci között állt átölelve a két férfi derekát. Marcinak még magas sarkú cipőben is a válláig ért, Krisztián mellkasát pedig éppen, hogy súrolta.

Barátaimmal a búcsú bulin. Dupla bújcis… ;-)

Ehhez a képhez már Ivett is írt hozzászólást…

„Milyen vidámak vagytok. Úgy bánt, hogy nem tudtam elmenni! Nagyon csinos voltál húsom! ;-)”

„Igen, kár, hogy nem voltál ott. Nagyon örült mindennek. Téged még hiányolt is a partyból. Áh, de volt zavaró tényező! Krissz hamar lelépett!”

„Igen? És miért?”

„Priviben elmesélem… :-(”

  -Oh… te… - inkább lenyeltem! Nem Magda, nem ér annyit. Fogalmunk sincs, hogy a másik mit miért csinál. Se neki, se nekem. Ivett egy normális lánynak tűnt, legalábbis abból az egyszeri találkozóból azt szűrtem le. Talán ő is. És elképzelhető, hogy kettesben intelligens ember módjára meg tudnánk beszélni ezt az egész félreértést. Valahol mélyen éreztem, hogy igazam van. És talán a Sors még egy esélyt is szánt nekünk erre. 

*****

  Hála az égnek Krisztiántól minden este jött legalább egy levél, így nem indultam neki rossz szájízzel az új szemeszternek. Ugyanis a Vasárnap nagyon, de nagyon hamar elérkezett. Jeleztem is a számára, hogy legalább két hétig nem tudunk hétköznap esténként csevegni, ugyanis körülbelül annyi idő alatt kötötték be a szobába a világhálót. De a könyvtár valamelyik gépéről levelet még tudok neki írni. Annyiban maradtunk, hogy amint nagyjából realizálódik az időpont, amikor készen kell állnia esténként, jelzek neki.

  Az autóút, amit nem először tettünk meg Székesfehérvár irányába, gyorsan elszaladt. Száznyolcvan kilométer kies tájakon… sosem tudtam volna megunni, mint ahogy minden egyes vonat utat is élveztem a Bakony hegyen keresztül.

A bepakolás gyorsan ment. A közelben szüleimmel még ettünk valamit, ők pedig elindultak, hogy időben hazaérjenek. Én telefonon jeleztem barátnőimnek, hogy már a városban tartózkodom, mikor hozzuk össze a találkozót. Este hat órában maradtunk.

 A hátralévő időben nagyjából berendezkedtem, beállítottam a tévét, leteszteltem a régi típusú fehér asztali számítógépet, hogy rendesen működik-e, majd átöltöztem, a táskámba tettem az üveg jófajta soproni vörös bort, majd kulcsra zártam a szobám és az apartmant, s elindultam a találkozóra.

  Volt ám nagy nyakba borulás, rihegés meg röhögés, Lili édesanyja a fejét csóválva inkább elvonult és otthagyott bennünket a konyhán, hogy nyugodtan beszélgessünk. Nos… minden volt, csak nyugodt beszélgetés nem! Egymás szavába vágva meséltük a történeteinket, hatalmasakat kacagtunk, a bor jócskán megfogyatkozott, Lili sütött levendulás apró kekszet, Rita pedig mini sajtosrudat hozott magával.

  -Szóval, ezek szerint jártok? – kérdezte Rita, aki a levendulás keksz mellett tette le a voksát.

  -Nem is tudom – forgattam meg a számban az újabb korty vörös bort. – Két hétig biztosan jártunk. És mielőtt elutazott abban maradtunk, hogy megvárjuk egymást. Ez kapcsolatnak minősül?

  -Mondta, hogy szeret? – érdeklődött Lili.

  -Nem, azt nem mondta.

  -Te mondtad neki?

  -Nem. Én sem – csóváltam a fejem.

  -Nos… akkor ez még nem teljes értékű kapcsolat.

  -Ugyan már – legyintett Rita. – Végül is előtte két évig kerülgette ez a Krisztián… szerintem komolyan gondolja Magdával. Ne legyél a kisördög a vállán!

  -Nem vagyok kisördög… csak realista.

  -Na, jó lányok. Örülök, hogy látlak benneteket, de ne vitával kezdjünk – tettem fel a kezem. – Ez elvileg most távkapcsolat státuszba került. Ki lehet egyáltalán bírni egy év különlétet?

  -Nos… ebben Rita van otthon. Ő jár olyan katonával, aki külszolgálatra szokott menni.

  -Biztosíthatlak, hogy egyelőre nagyon is jól bírom. Még csak három hónap telt el. Még egyszer ennyi és Lóri már itthon is van – legyintett pufi kis barátnőm keksszel a szájában. – Na, jó… azért van, amikor piszkosul hiányzik.

 Mélyet sóhajtottam. – Lili adj neki még egy bánatűző kekszet, és inkább beszéljük komolyabb témáról. Kinek tölthetek még piát?"

 

A második rész vége: A búcsú este

Szép jó reggelt kívánok Mindenkinek!

Tudom, hogy jön az újabb lehűlés, az én lelkemben mégis Tavasz van! :-) Sokkal, de sokkal jobban vagyok. Ma lesz az első találkozásom a levegővel és a külvilággal Csütörtök óta.  Bírnom kell, ugyanis ma lesz egy másfél órás angolórám is.

Jó hír az olvasóknak:

  Befejeztem a második részt. Ez azt jelenti, hogy publikálom a következő fejezetet, mellyel lezárult "A Művész" nagy fejezet. Remélem tetszett. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mindannyitokéra, akik olvassák :-) Kérlek, ne kíméljetek ^^

Jó olvasást kívánok!

Joyo ^^

"

A búcsú este:
  A következőket csak Patrícia elmondásából ismerem, amit a buli utáni nap osztott meg velem.
Miután mi távoztunk Krisztiánnal, ő kettesben maradt Marcellal.
  -Szépek együtt, nem? – kérdezte Pat a főnökét, amaz pedig mosolyogva bólogatott. – De hol van Ivett? Zizu néhány napja azt hajtogatta nekem, hogy ha máskor nem, hát ma este összeboronálja őket, ha itt van az a nő, ha nem.
  -Megbetegedett. Influenza – csóválta a fejét Marci és belekortyolt a saját, díjnyertes vörös borba. – Már említettem Magdának, hogy próbálom lebeszélni Izabellát arról, hogy szétszedje őket Ivett miatt.
  -Keményfába vágod a fejszédet főnököm – mosolygott Patrícia.
  -Ő is pontosan ezt mondta – vigyorgott Marcell. – De meg kell próbálnom. Nekem az a fontos, hogy a legjobb barátomat boldognak látom. Ismerem a véleményét Ivettről és tudom, hogy nem fog megváltozni, még Izabella nyomására sem. És ezt kell megértetnem vele. El kell fogadnia, majd Ivett is talál magának valakit, aki vonzódik hozzá.
  -Ez így elmondva egész egyszerűnek hangzik, de mind a ketten ismerjük Zizut ahhoz, hogy tudjuk, a kivitelezés annál bonyolultabb.
  -Ez igaz. Na, mindegy is – legyintett Marci. – Furcsa lesz, hogy egy évig nem fogom látni Krisztiánt. Eddig akár mi is történt, egy telefonhívásunkba telt és hamarosan ott volt a másik. Furcsa… nagyon furcsa lesz.
  -De csak egy év. Gondolj bele Magdának milyen lesz…
  -Mi milyen lesz Magdának? – lépett oda Izabella, s egyik kezét Marci felkarjára téve ránézett. – Miről beszélgettek Marci?
  -Csak arról, hogy milyen furcsa lesz, hogy Krisztián nem lesz itthon egy évig – válaszolt a kérdezett.
  -Az biztos. Pláne szegény Ivettnek. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle rendesen. Meg sem mertem neki mondani, hogy az a nő is itt van – beleszívott a koktélba.
Patrícia kicsit megremegett, két keze ökölbe szorult. Talán Marci észrevehette, mert megelőzte, és ő nyitotta ki a száját.
  -Ugyan Zizu. Ivett biztosan túl fog lépni Krisztiánon. Nem is ismeri olyan régóta. Nem lehet ez olyan komoly – mosolygott a férfi, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról kiszemeltje tekintetétől. – Vagy talán mégis? – újabb korty bor.
  -Elég komoly ahhoz, hogy a kezembe vegyem az irányítást és segítsek neki – Izabella tekintete annyira elszánt volt, hogy Patrícia valóban nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot.
  -Zizu… neked feltűnt egyáltalán, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy Krisztián és Magda kerülgetik egymást? Ők járnak.
  -Mégis mióta?
  -Két hete.
  -Hüm… az nem valami hosszú idő. És mond csak Pat… lefeküdtek már egymással? – két karját összefonta mellei előtt. Akármilyen kicsi volt, abban a pillanatban fenyegetőnek tűnt.
  -Tudtommal még nem – válaszolt Patrícia, s igyekezett állni a fekete szemek tekintetét.
  -Ha rajtam múlik nem is fognak – ezzel Marcell kezébe nyomta a koktélos poharat és elindult a terasz felé. Patrícia utána.
  -Krisztián! Krissz! Merre vagy?! – kiáltozott a korláttól! Mikor nem jött válasz, elindult lefelé a lépcsőn, de a kertbe érve hamarosan feladta, mert tizenöt centiméteres tűsarkai vészesen belesüllyedtek az agyagos földbe, ő pedig nem akart megkockáztatni egy újabb bokaficamot. Nem olyan régen gyógyult fel a korábbiból. Visszabukdácsolt a teraszra.
  -Krissz! Gyere vissza. Mindjárt felvágjuk a tortádat! Krissz!!!
  -Szerintem nem hallja – szólt Marci.
  -Azon sem csodálkoznék, ha hallja, de leszarja – morogta Patrícia.
  -Marci – fordult oda a férfihoz Izabella. – Menj utána légy szíves és hozd vissza.
  -De Zizu, miért nem hagyod békén? – kérdezte a férfi.
  -Te ezt nem értheted. Nem akarom, hogy azzal a nővel legyen. Magda mindent bevetett, hogy elcsavarja a fejét, közben pedig szegény Ivett zokogott. A barátnőm a legfontosabb a számomra és az ő boldogsága. Egyáltalán mi a fenéért hívtad meg ide? Tudod jól, hogy mit gondolok róla. Irritál.
  -Azért mert a barátnője – válaszolta Marcell kimért hangon.
  -Ne hívd így. Nem a barátnője. Ivett a barátnője. És ne… - emelte fel a kezét a kis nő. – Ne mond azt, hogy azért a barátnője, mert randiztak és csókolóztak. Eddig Ivettel is eljutott. És ahelyett, hogy szégyellné magát, nyilvánosan, kéz a kézben sétálgat azzal a nővel! Menj utána, nem mondom még egyszer!
Marci mélyet sóhajtott, majd a koktélt visszaadva Izabellának, elindult a kertbe.
  -Te pedig drága barátnőm – fordult Patrícia felé a lány. – Jobban tennéd, ha megválogatnád, hogy kivel barátkozol – ezzel besétált a társaságához. Patrícia pedig ott maradat ameddig még remegett a dühtől.
  -Ne félj „drága barátnőm”, azt csinálom – morogta.

*****

  -Mikor indul a vonat? – kérdeztem nekidőlve az egyik almafának s összefontam két karom a melleim előtt.
  -Reggel hét órakor – felelte Krisztián. – Azután irány Ferihegy majd Hamburg. Már most hiányzol – odalépett, s rátámaszkodva a törzsre, megcsókolt. Az érzelmek és a hormonok olyan koktélt kevertek bennem, hogy hamar elvesztettem a fejem. – Lehet, hogy őrültség, mert egy évig nem fogjuk látni egymást, de akarlak.
Úgy faltuk egymás száját, mintha mind a ketten azt akartuk volna, hogy a csók soha ne érjen véget. Szívesen folytattam volna, de nem lehetett.
  -Én is akarlak…de…
  -Mi de?
  -Nem lehet.
Krisztián kicsit hátrább hajolt, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Miért? Túl heves vagyok?
  -Nem – ezen kicsit már felnevettem. Hogyan közölj egy férfival olyan dolgot, ami nagyrészt az ő társaságukban tabunak számít? Bár… mióta izgatott engem, hogy zavarba hozok-e egy férfit, vagy sem? – Nem erről van szó. Szeretem, ha hevesek velem, csak… az a helyzet, hogy, én sem számítottam rá, de…
Zöld szemeiben fény villant. Azt hiszem leesett neki a tantusz.
  -Vagy úgy – elmosolyodott. – Már megijedtem, hogy velem van baj. Az sosem zavart. Téged?
  -Igazából… ez az első napom. Ilyenkor még zavar – magyaráztam. – Sajnálom.
Mutató ujját a számra tette és mosolyogva megrázta a fejét.
  -Semmi baj. Majd kitalálunk valamit.
Én elmosolyodtam, ő pedig újra megcsókolt, mégpedig olyan szenvedéllyel, hogy a testem önálló életet kezdett el élni, s igyekezett minél jobban hozzá simulni, mert tudta, hogy ez a test hozhat neki enyhülést
  -Krisztián! Krissz! Merre vagy? – a női hang ismerős volt mind a kettőnk számára, de próbáltuk figyelmen kívül hagyni.  -Krissz! Gyere vissza. Mindjárt felvágjuk a tortádat! Krissz!!!
  -Ezt nem hiszem el – morogtam. – Mindig a legrosszabbkor. Ennek a nőnek beépített radarja van erre?
  -Ne is törődj vele. Nagyon kedves tőlük, hogy megszervezték nekem ezt a búcsú bulit, de az utolsó estémet szeretném veled kettesbe eltölteni. Egy kicsit még maradunk, hogy érezzék, fontos számomra ezt a gesztus, mert az, de utána lelépünk – kacsintott a szőke férfi és újra megcsókolt.
Néhány perccel később lépéseket hallottunk, majd egy újabb ismerős hangot.
  -Khöm… ne haragudjatok gyerekek, hogy idepofátlankodom…
  -Nem haragszunk Marci – mosolygott Krisztián. – Bent találkozunk.
 Marci is mosolygott. – Csak szeretnék szólni, hogy érkezik a tortád. Kérlek, gyertek be. Izabella elég sokat dolgozott, hogy megszervezze ezt a bulit. Legalább a tortát várjátok meg. gyertek.
  -Rendben – bólintott Krisztián, s átölelve a derekamat, visszaindultunk a különterembe. Az, hogy szorosan magához ölelt, inkább előnyömre vált, mint hátrányomra, ugyanis segített, hogy ne süllyedjek el az agyagos földben. És ezért bizony hálás voltam.
Mikor beléptünk a terembe Izabella elégedetten bólintott Marcell felé. Hamarosan betolták a tortát egy zsúrkocsin. Ötletesen bőrönd formája volt, ami nagyon nagy sikert aratott. Ez az alaposság elgondolkodtatott. Ha Izabella ekkora energiát fektetett ebbe a partyba, elképzelhető, hogy valóban kedveli Krisztiánt, és nem csak azért csinálta, mert Marcinál be szeretne vágódni. Elképzelhető, hogy félreismertem? Neeem! Ugyan. Az az arckifejezés, ami kiköltözött az arcára, mikor összenéztünk, kiirtotta a fejemből ezeket a feltételezéseket. Sosem leszünk annyira jóban, hogy ezt megtudjam!
Krisztián mindenkinek megköszönte, hogy eljött, külön a buli megszervezőinek, majd felszeletelte a bőröndöt. Közben Patrícia lépett oda hozzám.
  -Egész sokáig elvoltatok – mondta a süteményt majszolgatva.
  -Mi csak… nem baj, ha korábban lelépek és vele töltöm az estét? – kérdeztem csendesen.
  -Ugyan már, miért volna baj? Ez várható volt.
  -Miért?
  -Nem vagyok hülye… no meg… Krisztián mióta rúzsozza magát? Gondolom Marci a lehető legrosszabb pillanatban bukkant fel – vigyorgott kajánul kis barátnőm.
  -Nos, nem épp a legjobban – hümmögtem. – Csak azért gondoltam, hogy esetleg baj lesz, mert veled jöttem.
  -Ugyan. Ne szívd mellre – legyintett Patrícia. – Különben is… míg te kint smároltál, az én tekintetem is összeakadt egy régi jó ismerősömmel. Nagyon helyes srác és egy ideje már koslat utánam. Robinak hívják – kacsintott.
Vettem a célzást. – Akkor jó szórakozást az este további részéhez. Csak vigyázz magadra.
  -Te is – szólt utánam Pat.
  -Rám már vigyáz a természet – vontam vállat.

*****

A búcsúzkodásnál nem mindenki úszott örömmámorban. Igen, kitalálhatjátok ki volt az egyetlen személy, aki durcásan bámult utánunk, mikor kiléptünk a különteremből, majd a fogadó épületéből. De egyelőre egyikünket sem érdekelte. Kellemes Szeptember végi este volt. A csillagok ragyogtak odafent, megvilágított minket a telihold (no lám, újabb magyarázat!), én a kései virágok illata sodródott felénk. Örömmámorban úsztam. Ki szerettem volna élvezni minden egyes pillanatot, amit még vele tölthettem együtt. Lemosolyogtam rá a lépcsősor tetejéről, Krisztián pedig odalépett és egyetlen könnyed mozdulattal leemelt onnan, s néhányat fordulva velem, megcsókolt a parkolóban.
  Amikor letett és a szemeimbe nézett egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem. Valami feszültség vibrált benne, amit én az elfojtott nemi vágynak gondoltam. Ekkor kinyitotta a száját, mintha mondani szeretne valamit, majd becsukta, és elmosolyodott, mint aki meggondolta magát.
  -Gyere, megmutatom hol élek.
A parkolóban odasétáltunk egy hosszú, fekete autóhoz. Még a sötétben is biztos voltam benne, hogy fekete. Karcsú volt és elegáns, kerekein gyönyörű felnikkel, krómcsíkozással az oldalán. Ismertem ez az autót. Sokszor láttam már a virágbolt közelében. Mercedes-Benz C220! Te jó isten! Még a rendszáma is stimmelt. Felnéztem Krisztiánra, aki láthatóan jót derült a döbbenetemen.
  -Nos? Mi a diagnózis?
  -Ez a te kocsid? – kérdeztem még mindig döbbenten.
  -Igen – jött a büszke felelet.
  -Tudod te, hogy hányszor nézegettem én ezt az autót a boltnál? Mennyiszer képzeltem el, hogy beleülök, hogy vezetem? – végig simította, az oldalán a motorház fedelet, a jól ismert, semmivel össze nem keverhető tenyérnyi jelet az orrán.
  -Sajnos most sem fogod, mert ittál. Majd máskor – kacsintott Krisztián és megnyomva egy gombot a kulcson, nyitotta a központi zárat.
  -Amúgy sincsen jogosítványom – vontam vállat. – De legalább beleülök – lelkendeztem, s már nyitni akartam az ajtót, de lovagom megelőzött.
A fekete bőrülés nagyon kényelmes volt, a motor csendes, ahogy haladtunk vissza a városba. Néha oldalra pillantottam Krisztiánra. Mosolygott. Én sem tudta mást tenni. Megfordult a fejemben, hogy talán ezúttal megtaláltam a helyemet, de egy újabb hülyeség hagyta el a számat, ami előtt nem ártott volna átgondolni. – Nem csodálom, hogy Ivett össze akart veled jönni és Zizu is fuvaroztatta magát – majd ráharaptam a nyelvemre, mikor rájöttem, hogy abszolút nem annak van itt az ideje, hogy őket megemlítsem. Én ültem ott abban az autóban Krisztián mellett! ÉN!
De ő csak nevetett. – Nos, igen. Egy jó autó olyan, mint a légypapír, szokták mondani. Nem mondom, lehet is vele csajozni.
  -Valóban? – vontam fel mosolyogva az egyik szemöldököm. – Ezek szerint ki is próbáltad?
  -Lett volna rá lehetőség, elhiheted – bólintott Krisztián. – De mint azt már mondtam, soha többé nem akarok egy éjszakás kalandokat. Komoly kapcsolatra vágyom.
  -De ugye mosolyogni azért szabad?
Kellett neki néhány pillanat mire felfogta, hogy mit mondtam, majd hangosan felnevetett öblös hangján. Imádtam a nevetését, a hangját, a mosolyát. Igazából az egész férfit úgy, ahogyan volt. És ettől egy pillanatra elszomorodtam. Mert eszembe jutott, hogy másnap elutazik. Ő azonban jobb kezét a térdemen pihenő kezemre csúsztatta és finoman megszorította.
  -Nyugalom. Még itt vagyok.
  -Szállj ki a fejemből – mosolyogtam ismét.
Hamarosan megérkeztünk. Krisztián megnyomott egy gombot egy kis távirányítón, s hamarosan kinyílt előttünk egy mélygarázs kapuja, mi pedig behajtottunk. A belvárosban voltunk. Azt sem tudtam, hogy itt él. Igazából még mindig alig tudtam valamit erről a férfiról. És mégis ott voltam vele egy kis felvonóban, ami a tábla szerint a negyedik emeletre vitt fel bennünket. A folyosó tojáshéj színűre volt festve. Egy emeleten három lakás helyezkedett el. Mi is beléptünk az egyik világos fa ajtón, melyen Krisztián neve szerepelt. A lakás tágas volt, de koránt sem otthonos. Mintha nem is akarta volna igazán belakni. A miértre kérdés nélkül is megkaptam a választ.
  -Amint visszaérkeztem, el szeretnék költözni innen.
  -Miért? – kérdeztem, s elfogadtam a pohár vizet amivel megkínált.
  -Csendesebb környékre vágyom.
  -Hol néztél lakást?
  -Egyelőre még sehol, de úgy tervezem, hogy az Aranyhegyen, vagy az Ágfalvi lakóparkban nézek majd körül.
   -Az Aranyhegyről jókat hallottam. Nagybátyámék is ott élnek. Azt mondják nagyon csendes és még kisboltokkal is el van látva… de van néhány érdekes figura, szóval… - a zavarom kezdett eluralkodni rajtam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Az egy dolog, hogy lángolt a testem és a hormonjaim dervistáncot jártak, de mégsem tudtam mihez kezdjek a lehetőséggel. Hiszen amit valóban szerettem volna, arra nem volt lehetőség.
Krisztián ekkor odalépett hozzám, kivette a kezemből a poharat, letette, s arcomat két keze közé fogva ráhajolt a számra. Hosszan, szenvedéllyel csókolt, amíg csak szusz volt bennünk. Két keze bejárta a testemet, s az enyém sem cselekedett másként. Belesimítottam a hajába, ujjaimmal belemartam izmos tarkójába, felfedeztem a fekete hosszú ujjún át izmos vállait, lapockáit, gerincének ívét. Látni szerettem volna őt. Tudni, hogy milyen a ruha alatt. Hasonló gondolataink lehettek, ugyanis lassan terelgetni kezdett egy helyiség felé, amit a hálószobának gondoltam. Nem volt túl nagy, de egy kétszer két méteres szépen megvetett franciaágy kényelmesen elfért benne egy éjjeliszekrénnyel, és egy közepes gardróbbal. Volt egy nagy ablaka és egy hozzá tartozó kis erkély.
  -Mit gondolsz? – kérdezte csendesen.
  -A hálószobádról, vagy a helyzetről? – kérdeztem, miközben lassan kioldotta a fekete kis derékfűzőt, s félredobta.
  -Mondjuk is-is – mosolygott, s már nyúlt a blúzom legalsó gombja után.
  -Mind a kettő nagyon tetszik – feleltem, s testem enyhén remegni kezdett amint egyre több gombom oldódott ki.
  -Ebben a válaszban reménykedtem – mondta, s letolta a vállaimról a szatént. – Gyönyörű vagy – suttogta, s először az egyik, majd a másik vállamra nyomott, egy csókot. Mikor azonban a nadrágom vékony kis övének csatjáért nyúlt, ijedten fogtam meg két kezét.
  -Biztos vagy benne? – most én kérdeztem.
  -Igen. Nyugodj meg és bízd csak rám magad – újra megcsókolt, de a keze közben tovább dolgozott, s hamarosan az ágyán ültem alsóneműben. Néztem, ahogy kibújik a hosszú ujjúból. Tetszett a látvány. Mellkasa nem volt túl széles, de nem is bántam. Sosem szerettem azokat a férfiakat, akik túlságosan maszkulinok voltak. Éppen megfelelt. Mellkasát és hasának alsó részét halvány szőke szőrszálak fedték, s eltűntek az olajzöld nadrág pereme mögött. Szálkás izmait, melyek szépen körvonalazódtak, nem gépekkel edzette, hanem a kemény munkával, amit végzett. Kioldotta a barna övet, a nadrágot, s hamarosan mögöttem térdelt egyetlen szürke alsónadrágban, mely finoman rásimult combjaira, keskeny csípőjére, formás fenekére, s valamelyest még a férfiassága is felsejlett, amiről nem állítottam volna, hogy nyugalmi helyzetben volt.
Amikor finom csókokkal és harapásokkal hintette a nyakamat, tarkómat és vállaimat, a testem olyan remegésbe fogott, mintha legalábbis szűz volnék. És egyáltalán nem tudtam parancsolni magamnak.

  -Valami baj van? – kérdezte. Forró lehelete a fülemen, csak olaj volt a tűzre. Megfeszültem a karjai között és felnyögtem. A remegés nem mindig analóg a félelemmel, vagy a hidegérzettel. Remeghetünk a vágytól is, ami már jó ideje lappang bennünk. Ezt nagyon megtanultam korábbi esetekből.
  -Semmi – nyögtem rekedt hangon. – Csak… - nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis a karomnál fogva hátra rántott és maga alá gyűrt. Már nem finomkodott. Talán a nyögésem volt az utolsó csepp a pohárban, mert a fogait belém mélyesztve, szinte leszaggatta rólam a fekete melltartót, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Két csuklómat kezével a fejem fölött összefogva végignézett rajtam. Mintha minden porcikámat az emlékezetébe akarta volna vésni. Végül másik kezével a derekam alá nyúlt, s olyan közel húzott magához, hogy altestünk teljesen összesimult. Felnyögtem, s igyekeztem, már, ha lehetséges, még közelebb jutni hozzá. Éreztem milyen forró, ráadásul teljes hosszát és szélességét is, aminek tudata csak még inkább felvillanyozott. Az együttlétet imitáló mozgásba kezdett, szája pedig holt az ajkaimon, hol a nyakamon, vagy épp a melleimen kalandozott. Mikor végre elengedte a két kezemet, körmeimet a hátába mélyesztettem, ezzel is jelezve, hogy élvezem a helyzetet, s mikor orgazmus közeli állapotba kerültem, vörös csíkokat szántottam a gerince mentén. Közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem teljes mértékben a kontrollt, s ne érdekeljen semmi, csak az, hogy őt magamban érezzem. De valahogy tudat alatt mégiscsak tudtam, hogy nem szabad. Ne ilyen legyen az első. Majd a legközelebbi felszabadultabb lesz. Testünket izzadság fedte, mire az idegeim már annyira pattanásig feszültek, hogy képtelen voltam tartani magam, s gyönyörömnek hangot adva, lassan elernyedtem. Néhány pillanatig vakká és süketté váltam, de a tompa gyönyör érzete visszahozott a jelenbe, s tovább kapaszkodtam Krisztiánba, mígnem a vállamba harapva ő is felnyögött. Követtem a példát, de ez egyszerre volt fájdalmas és kéjes. Tudtam, hogy nyoma marad, de nem bántam, mert legalább egy ideig volt, ami emlékeztessen erre az éjszakára.
Még mindig mosolyogva hevertem alatt, miközben testének súlya a matracba nyomott. Csak öleltem és öleltem. Nem is akartam elengedni, de mégis megmozdult. Páni félelem uralkodott el rajtam, de csak felkönyökölt és mosolyogva megcsókolt.
  -Szia szépségem.
  -Szia – viszonoztam a mosolyt, majd újabb meggondolatlanság csúszott ki a számon, amitől legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. – Tönkretetted a ruhádat.
De ő csak elmosolyodott. – Majd a mosógép helyrehozza – ezzel ismét megcsókolt, s lassan lemászott rólam és kisétált a szobából. Füleltem, s hamarosan meghallottam a zuhany jól ismert hangját. Én csak hevertem az ágyon, lassan betakaróztam, mert az éjszaka előrehaladtával kezdett hűvösé válni a levegő odakint. Krisztián hamarosan visszatért egy derekára csavart törülközőben, s felém nyújtotta a korábbi vizespoharamat.
  -Itt maradsz velem reggelig?? – kérdezte.
Talán meglepődtem a kérdésen, minden esetre elmosolyodtam. 
  -Haza kell mennem – néztem az órára. Így is hajnali egyet mutatott. – Igaz, hogy nem mondtam meg, hogy pontosan mikor megyek, de neked is aludnod kellene. Hét órakor indul a vonatod.
  -Ezek után biztosan nem fogok tudni aludni – mosolygott és végigdőlt mellettem az ágyon. A hajamat simogatta, s tekert egy tincset az ujja köré.
  -Rendben. Akkor egy kicsit még maradok.

*****

  Abból a kicsiből hajnali három lett. Ne is kérdezzétek, hogy miért, vagy mi történt, úgy sem mesélem el…  Szerintem úgy is sejtitek…
A lényeg, hogy fél négykor már otthon voltam. Krisztián ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigyen haza, s hosszú búcsúcsókot váltottunk.
  -Szerinted mi legyen velünk? – kérdezte még az autóban.
  -Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Próbáljuk meg a távkapcsolatot? Talán egy év nem is olyan hosszú.
  -Tudod mit? Nem foglallak le. Én örülnék neki, ha megvárnál, sőt, igazából azt szeretném, hogy megvárj, de tudom, hogy fiatal vagy még. Ha találkozol jobbal…
  -Ilyet ne mondj. Ez rossz búcsú – korholtam.
  -Én mégis csak azt mondom, hogy tartjuk a kapcsolatot a világhálón, a többit pedig eldönti az idő.
  -Mintha az anyámat hallanám – morogtam maga mellé meredve.
  -Miért?
  -Ő is azt mondta, hogy ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor úgy is úgy hozza az élet, hogy egy pár legyünk miután visszajöttél. Ha nem, akkor, pedig nem. Ilyen egyszerű. Szerinte.
  -Meg kell hagyni, édesanyád bölcs asszony. Én sem mondtam volna szebben – mosolygott Krisztián.
  -Rendben. Tartjuk a kapcsolatot a neten.
  -Jelentkezem, amint odaértem.
  -Rendben. Jó utat – néztem rá, ő pedig utánam nyúlt, a tarkómnál fogva még visszahúzott és megcsókolt. Abban a csókban rengeteg ígéret volt, amiket be szeretett volna váltani, mikor hazatért, én pedig örömmel vettem az ajánlatot.
Végül elhajtott a félhomályos utcában. És felmentem, nekivetkőztem, s úgy, ahogy voltam, sminkkel az arcomon estem az ágyba. Azonnal elnyomott az álom.

*****

  Amikor délután egy órakor magamhoz tértem a telefonomon három üzenet várt. Mindegyiket Krisztián írta.
7:01 perc, Vasárnap
„A vonatom most indul. Én pedig csak rád tudok gondolni és arra, amit átéltünk.”

10:15 perc, Vasárnap
„Ferihegyen várakozom. Hosszúak ezek az átvizsgálások, de legalább van mire gondolnom alatta. RÁD!”
  -Milyen aranyos – mormogtam magam elé mosolyogva. Jóleső izgatottság ugrált a hasamban és a szívem tájékán. Végül megnyitottam az utolsót, amitől a szívem hatalmasat dobbant…
11:20 perc, Vasárnap
„Már a gépen vagyok, mindjárt felszállunk. Volt elég időm gondolkodni kettőnkről. És ráébredtem… igazából azt szeretném, ha megvárnál.”

Új fejezet: A Méhkirálynő

A méhkirálynő
  Reggel arra ébredtem, hogy csatakokban folyik rólam a víz. Ráadásul annyira fájt a hasam, hogy alig bírtam lábra állni. A dolgok miértje nem sokáig váratott magára. A fürdőszobában rá kellett ébrednem, hogy a természet gonosz tréfát űz velem, s a kelleténél három nappal korábban jött meg a havim! Belebámultam a jókora sokszögletű tükörbe.
  -Na te lány… becseszett! – mélyet sóhajtottam, miközben eszembe jutott, hogy a ma esti alkalomra külön vásároltam egy gyönyörű szép fehér csipke bugyit… nos, ami úgy tűnik, hogy még a fiókom mélyén fog várakozni a megfelelő pillanat eljöveteléig. Ami legközelebb is csupán tizenkét hónap múlva válna esedékessé! – A rohadt életbe!
  -Valami baj van Magda? – nézett be hozzám édesanyám a fürdőbe.
  -Megjött – válaszoltam egyszerűen.
  -Legalább már tudjuk, hogy miért voltál olyan tüskés az elmúlt néhány napban.
  -De pont ma?! – őrjöngeni akartam! – Ma lesz Krisztián búcsú partija, és a legkevésbé az hiányzott, hogy görcsöktől kínozva menjek oda – morogtam tovább. Egyáltalán nem az édesanyámon akartam kitölteni a dühömet, de kikívánkozott belőlem, megállíthatatlanul, s ő pont az útjában állt. Szerencsére az elmúlt tíz év alatt elég kiképzést kapott már, hogy miként kezelje ezeket a kitöréseket.
  -Egyszerű, akkor ne menj el – vont vállat és közben levett a szárogatóról egy pár zoknit magának.
  -De muszáj. Érted? Muszáj. Másnap már elutazik és egy évig nem látom.
  -Csak nem terveztél valamit vele kapcsolatban? – sandított rám anyám, szája sarkában huncut mosoly csücsült. Felesleges volt válaszolnom. Biztos voltam benne, hogy a zavar kiült az arcomra. – Aham… nem érezted volna korainak?
  -Mi számít korainak?
  -Mármint… mióta is találkozgattok? Úgy komolyabban.
  -Talán két hete. Oké, értem mire gondolsz. De őszintén… ha vonzódsz valakihez, és tudod, hogy legalább egy évig nem is fogod látni… te nem akarnád megtenni? Mi van, ha lemaradok valamiről?
  -Kétlem, hogy lemaradnál bármiről is – mosolygott anyám. – Ha úgy kell lennie, úgy is megvárjátok egymást. Ha pedig nem… akkor… érted…
  -Igen – bólintottam, s kieresztettem az addig visszatartott levegőt. A feszültség párologni kezdett belőlem. Tulajdonképpen, amin pár napja már rágtam magam, hogy vajon megtegyem-e, avagy sem… nos, a természet elintézte helyettem a döntést!
Abban a helyzetben arra kellett törekednem, hogy a görcsök ellenére is a lehető legjobbat hozzam ki magamból. És nem, nem Zizu és a miatt, amit Patrícia mondott. Semmi kedvem nem volt „háborúzni”. Szerettem volna minél több minőségi időt együtt tölteni Krisztiánnal, s nem akartam, hogy bárki is belerondítson. Igaz, hogy nem tudott róla, hogy mi várt rá, ebből kifolyólag azt sem tudhatta, hogy én is ott leszek. Éppen ezért szerettem volna csinos lenni, hogy szép emlékekkel hagyja el az országot.
Basszus! Ha valóban nem vagyok belé még szerelmes, mégis mi a jó francért olyan szívfacsaró belegondolni, hogy másnap délután már úton lesz a reptér felé? Hááát… erre még Józan Ész sem tudott épkézláb választ összekaparni!

*****

  -Szia Magda, ne haragudj, hogy munka közben zavarlak. Nem baj, ha kicsit csúsztatjuk, a találkozónkat? Csak fél órával – Krisztián volt a vonal túlsó végén.
  -Szia. Semmi gond. Miért, mi történt? – ennyit azért már megengedhettem magamnak. Elvileg két hete a barátnője voltam.
  -Marci felhívott nem is olyan régen. Arra kért, hogy ugorjak ki hozzá, mert szeretne adni valamit búcsúzóul. Az oda-vissza utat számoltam fél órában. Jobb szeretnék veled lenni az utolsó estémen – itt már mosolygósabb volt a hangja. Mintha hájjal kenegettek volna. Végre egy férfi, aki valóban velem szeretett volna lenni. És micsoda meglepetés fogja várni… sok erőmbe telt, hogy ne kuncogjak fel a gondolatra.
  -Hol találkozzunk? – kérdeztem továbbra sem esve ki a szerepemből.
  -Érted megyek autóval.
  -Nocsak – szalad fel a szemöldököm. – Megmutatod végre a csodajárgányt?
   -Mi az, hogy végre? – nevetett fel öblös hangján.
  -Csak annyi, hogy együtt vagyunk két hete, de nem, hogy nem ültem benne, de még csak nem is láttam. Szerintem ideje.
  -Nem tehetek róla, hogy a szerviz ennyi ideig rajta ült. De ne félj, ma este megláthatod.
  -És hová viszel autóval? – kérdeztem ártatlan hangon.
  -Megmutatom, hogy hol élek – jött az egyszerű válasz.
Szinte meg is feledkeztem arról, hogy mi történt velem reggel. A görcseim már enyhültek annyira, hogy nem kellett lépten-nyomon összegörnyednem. A gondolat pedig, hogy fel akart hívni magához, lángra lobbantotta az érzékeimet. Legszívesebben elárultam volna neki a bulit és rávettem volna, hogy hagyja az egészet és azonnal menjünk. Ám a testemet mégsem lehetett ennyire átverni. Újabb görcs hullám emlékeztetett arra, hogy a szex piros lámpát kapott! Na, bumm! Tessék az eredeti forgatókönyvhöz ragaszkodni! Szólt Józan Ész. A többit majd hozza az éjszaka. 

*****

    Izgultam. Nem kicsi… nagyon! Hogy miért? Magam sem tudnám megmondani. Hogy teljesen őszinte legyek… az oroszlán barlangjába készültem. Egy olyan helyre, ahol körülbelül három embert ismertem, a többi pedig egy olyan személyhez tartozott, akivel valami különös, igazából megmagyarázhatatlan oknál foga hadilábon álltunk. De biztos voltam benne, már csak a magam gondolkodásából kiindulva, hogy ha bárki is feltette volna neki a következő kérdést: „- Miért fújsz Magdára?”, nem tudott volna reális választ adni. Éppen úgy, ahogyan én sem. Egy ösztön figyelmeztetett arra, hogy tartsak tisztes távolságot Izabellától.
Valahogyan mégiscsak ott voltam az életében. Ha nem is személyesen, de egy részen ott volt. Erről a közösségi oldal segítségével értesültem. Néhány nappal ezelőtt feltöltött egy fényképet arról a tulipán csokorról, ami az én kezem munkáját dicsérte. A mellékelt kép alá írást most nem közölném. De ott volt. Ezek szerint fogalma sem volt róla, hogy Marci honnan vitte. És ez így volt jó.
A távolságot még így is tartottam.
Gyakorlott, biztos kézzel sminkeltem ki magam. Ezúttal… nagy ritkaság! Valahogy még az sem okozott nagy fejtörést, hogy mit vegyek fel. Mire Patrícia megérkezett a ház elé kis bordó autójával, én már készen álltam és vártam rá a parkolónál. Mikor kinyitottam az ajtót és készültem beülni, ő csak lejjebb tolta a napszemüvegét az orrára és rosszallóan rám meredt.
  -Te most szórakozol?
  -Mert, hogy? – kérdeztem és behuppantam mellé az anyósülésre.
  -Azt mondtam legyél dögös.Erre te…
  -Mi? – kérdeztem, s éreztem, hogy agresszívebb vagyok a kelleténél. Hiába… a hormonok.
Patrícia nem vette fel az ingerült élt a hangomból, folytatta.
  -Miért nem öltöztél ki?
  -Kiöltöztem.
  -És mégis mihez? Dolgozni mész a boltba?
  -Nem. Egyszerűen ebben érzem jól magam.
  -Na de…
  -Pat, kérlek. Éppen menstruálok. Ne kekeckedj velem. Ha én nadrágban érzem jól magam, amikor görcsök kínoznak, akkor nadrágot húzok. Van éppen elég bajom.
  -Oké. Bocsánat. Csak… azt hittem macskaviadalt látok az este – mondta és egyesbe rakva a sebességváltót, elindultunk a fogadó felé.
  -Ha annyira szeretnéd, ess neki te. Én örülök, ha kibírom mosolyogva az estét.
  -Nem irigyellek – csóválta a fejét Patrícia.
  -Én sem magamat. Nekem is más terveim voltak ma estére, de a természet eldöntötte helyettem, amin két hete vívódtam. Kész, ennyi. Nem fekszem le vele.
Egy darabig csendben utaztunk. Csak a technó zene szólt a CD-lejátszóból. Igen, fekete nadrágot húztam és zöld színű szatén rövid ujjú blúzt. A kettő közé egy fekete kis fűzőt húztam, mely szépen simult a csípőmre és a derekamra. Hosszú hajam egy részét szabadon hagytam, csak egy kis részét fogtam hátra az arcomból. Enyhe smink és kevés arany ékszer. Lábaimon fekete magas sarkú cipő. Én csinosnak éreztem magam. Bár tudom, hogy Patrícia extra rövid szoknyára gondolt, valahogy mégsem volt kedvem megkockáztatni, hogy este befagyjon a hátsóm.
Ő a szokásos stílusban öltözött, amit azért hol bevallva, hol magamban tartva, de irigyeltem tőle. Szürke balerinacipőt húzott, hozzá valami szürkésfehér harisnyát, amit ezernyi apró kis rózsaszínes virágminta borított. Felülre sötétszürke térd fölé érő tunikát vett, melyből egy rózsaszínes vékony garbó lógott ki. Nyaka köré kiegészítés képpen pedig egy fehér kis sálat tekert egyetemista stílusban. Haját szabadon hagyta, hosszú szempilláit alaposan kiemelte a spirállal. Kék szemei csak úgy ragyogtak. Harciasság és elszántság. Igen. Ez volt a legjobb magyarázat, ami eszembe jutott.
  -Miért vagy ennyire beindulva? – kérdeztem végül.
  -Beindulva? – értetlenkedett. Ekkor már elhagytuk a városhatárt jelző táblát. – Mire gondolsz?
  -Te miért akarod ennyire megadni Zizunak a „magáét”?
Hallottam, hogy mélyet sóhajt. Azt tudtam, hogy neki is tele van vele a kis cipője, de azt sosem árulta el, hogy pontosan miért.
  -Tudod Magda, az egy dolog, ha valaki keresztül néz az emberen. Ha kibeszéli a háta mögött, mikor még csak nem is ismeri. De más, amikor ott a céltábla a hátadon, s ahelyett, hogy egyetlen pontos lövéssel leterítenének, szép fokozatosan ölnek meg. Fogalmad sincs milyen az, amikor te vagy az osztály céltáblája. Amikor folyton piszkálnak, gáncsolnak és semmi kedved iskolába menni- Patrícia csak meredt előre az útra miközben beszélt. Fájó pontra tapintottam, de legalább előjött belőle. – Többször összehozott már Izabellával az élet. Egyszer egy évig osztálytársak voltunk, még alsó tagozat harmadikban. Már akkor is céltudatos volt, és persze szép is. Ami együtt jár a népszerűséggel. Ő volt az osztály méhkirálynője, minden lány a barátja akart lenni, hogy népszerű legyen az iskolában. Persze, én is, de néha kell olyan is, akit szívatni lehet. No és persze nem ütöttem meg a mércét. Pufi kislány voltam és szemüveges. A többit inkább hagyjuk. Egy horror volt. Aztán elköltöztünk a városból és én másik iskolába jártam. Utána nyolcadikban futottunk össze, mikor valamilyen oknál fogva a két iskola egy helyre szervezte a kétnapos kirándulást. Reméltem, hogy kinőttünk a gyerekes viselkedésből. De nem. Reggel úgy ébredtem, hogy a kezem egy pohár vízbe lógott. És mint tudjuk, ha alvó ember kezét vízbe teszik, elég kellemetlen dolog történik. Mondanom sem kell, örültem, hogy az az utolsó évem abban az iskolában. A mai napig nem tudom, hogy kikkel együtt találta ki, de pokollá tette az az incidens az utolsó egy hónapomat. Később a középiskolás éveinkben keveredtünk össze, mikor különböző promócióknál egy termékhez osztottak be bennünket. Igyekezem fellebbezni a főnöknél, de nem sok sikerrel. Ő szeretett volna velem dolgozni, és elég jó volt ahhoz a munkájában, hogy elérje, amit szeretett volna. És tudod mi a legszomorúbb? – Patrícia időközben leparkolt a Szekeres Fogadó előtt. Rám pillantott. Könnyeknek nyoma sem volt, pedig ilyen történetek után az lett volna a minimum. – Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem tette volna pokollá az életemet. Ugyan néha basáskodni próbál… aztán letöröm a szarvát, mondván, hogy a főnök mást kért. Ilyenkor visszacsippent. De mindig úgy mutat be, hogy a régi jó barátnője vagyok. Sosem voltunk barátok! – ezzel kikapcsolta a biztonsági övet.
  -Így már értem – bólintottam. – És meg is értem. Nem csak neked volt pokoli az iskola. Bár én ezen a középiskolában estem át. De te más vagy. Én elsírom magam az emlékeken. Te viszont megacélosodtál tőlük. Ezt sose felejtsd el – megfogtam a vállát és megvártam, amíg rám néz. – Te sokkal több vagy nála. És ezt ő is tudja, különben nem próbálkozna a közeledbe férkőzni. Sosem tudta, hogy mitől vagy különleges, mitől működsz. Miután tönkretenni nem tudott, hogy ezzel törje el a fényedet, próbál megismerni a maga módján, hátha ő is részesülhet belőle…
  -Egy olyan lány, mint Izabella… megvan neki a saját fénye. Rajongótábora van, amiről a saját szemeiddel győződhetsz meg. Ami a lelkifröccsöt illeti… kösz. Jól esik, hogy alaki ilyennek lát – halvány mosoly a szája szegletében. Fejére tolta napszemüvegét és kiszállt az autóból.
  -Ne félj drága barátnőm – öleltem át a vállát miután én is elhagytam az autót és elindultunk a bejárat felé. – A Karma kereke őt is utol fogja érni egyszer.
  -Jaj, ne gyere nekem ezzel a spirituális baromsággal. Én már annak is örülnék, ha valaki egyszerűen csak szétrúgná a seggét.
  -Majd a Karma…
  -Magda!
  -Oké, ok, befejeztem – kacagtam fel és beléptünk az épületbe.
Korábban már igyekeztem rendbe tenni a gondolataimat, érzelmemet, előítéleteimet Izabellával kapcsolatban. De Patrícia barátnőm története megint csak a negatív oldalra billentette át a serpenyőt. Ki ez a nő, és honnan veszi a bátorságot, hogy mások élete felett átvegye az irányítás, bántsa és manipulálja őket? Nekem is megvoltak a magam „Izabellái” fiatalabb koromból. Nem is egy. Azt hittem már eltemettem őket valahová a tudatom leges legmélyére. Ezek szerint tévedtem. Újra előbújtak és olybá tűnt, hogy megtestesülést keresve maguknak, rábukkantak a tökéletes alanyra. Zizura!

****

Már az előtérben hallottuk a kiszűrődő zenét, a beszélgetés moraját, néhány jóízű nevetést. Éreztem a kávé és a sör illatát. Amikor pedig beléptünk a különterembe, amelyről a terasz nyílt, néhányan még felénk is fordultak kíváncsian. Úgy ítéltem, hogy mi voltunk az utolsók a vendégek közül, már csupán az ünnepelt hiányzott. Marci sietett elénk, hogy üdvözöljön bennünket ezzel a pultnál hagyva Zizut és néhány barátnőjét, akik közül egyik sem hasonlított Ivettre.
  -Sziasztok. Épp időben. Már hívott, hogy elindult – lépett oda mosolyogva az örökös. Kicsit furcsán mutatott a gyárilag szakadt világos farmerban és a kék, apró kockás rövid ujjú ingében, mely alá fehér pólót húzott. Lábán a mai divatnak megfelelő kockás papucs cipő volt. Ezt az arcát még sosem láttam azelőtt. És úgy tűnt, hogy Patrícia is meglepődött egy pillanatra, de hamar összeszedte magát. Nem illett ilyen nyíltan megbámulni a főnökét, még akkor sem, ha jóban voltak.
  -Látom, már mindenki itt van – mondtam és megköszönve átvettem tőle egy pohár vörösbort, amit felénk nyújtott.
  -Elegánsan elkéstetek – kacsintott Marci. - Nagyon csinosak vagytok. Gyertek, csatlakozzatok hozzánk a pultnál.
Elindultunk utána állva a kíváncsi tekinteteket. Mint azt korábban említettem, három emberen kívül senkit sem ismertem. Igyekeztem magabiztos maradni és lassan belekortyoltam az italomba. A söntés felé menet láttam mi a végcél. Zizu és társasága. Miért is ne? Hiszen egyre nyilvánvalóbb volt mindenki számára, hogy Marci vonzódik a modell lányhoz, miért ne az ő társaságában tartózkodott volna?  Az említett személy az egyik bárszéken foglalt helyet, formás lábait keresztbe vetve egymáson, melyet jórészt semmi sem takart, csak a makulátlan barnára sült bőre. Nem voltak ugyan hosszúak, de még a nők is megnézték annyira megtanult bánni a testével. Apró kis lábfejeit halványlila bársony magas sarkú cipőkbe bújtatta, melynek sarkai szemmértékkel mérve is legalább tíz-tizenöt centisek voltak és strasszkövekkel voltak kirakva. Te jó ég! Hogy tud ezekben járni? Az én cipőim csak hét centivel emeltek meg, de néha kihívást okoztak. Ezekben biztosan lábam törném! Minden tiszteletem! Mint nő, ez előtt a tény előtt muszáj volt képzeletben fejet hajtanom. Testét egy szintén strasszokkal díszített mályvaszínű, pánt nélküli miniruha fedte, mely legalább combközépig ért. Karcsú nyakába ragyogó fehér cirkóniumokból kirakott nyakpántot kapcsolt, és a hozzá szettben passzoló állig érő fülbevalók tették kompletté az egész nőt. Sminkje erős volt, de mesterien szép, gyöngyszerű fogai fehéren világítottak rózsaszínes ajkaiból, amit nem tudtam eldönteni, hogy mosolyra, vagy vicsorra húzott, mikor meglátott bennünket. Hátrasöpörte gyűrűkbe sütött hosszú haját. Ez akár az idegesség jele is lehetett volna, de nem ismertem eléggé ahhoz, hogy biztos legyek benne. Valamiféle koktélt szürcsölgetett négy barátnője társaságában, akik úgy állták körbe, akár az udvarhölgyek. Kettő jobbról, kettő balról. De egyik sem volt ugyan olyan, vagy szebb, mint ő maga. Erre kényesen ügyelt. Még Patrícia szerint is. Néhány férfi is ácsorgott a társaságukba, így valóban azt az érzést keltette bennem, hogy komoly kis udvartartása van, s ő a méhkirálynő, akit mindenki kiszolgál. Irigység a részemről? Még az is lehet. Én mindig is magányos farkas voltam, nem tudhatom milyen, ha az ember lányának rajongótábora van. Igazán befoghatnám a számat. Az egész kis nő úgy csillogott közöttük akár egy mályvaszínű diszkógömb, de akkor is nagyon csinos volt, ezt el kellett ismernem.  
  -Sziasztok – üdvözöltük őket Pattal. Zizu beleszívott a szívószálba, ami szintén passzolt hozzá. Harmónia mindenekfelett!
Úgy tűnt, hogy a lányok Patríciát jól ismerték, nyilván mindegyik megfordult a hostess szakmában, így Marci csak engem mutatott be. Még Izabellának is, aki most az egyszer felém biccentett, mint egy köszönésképpen, majd a forgós bárszék segítségével a pult felé fordult és beszélgetni kezdett valakivel. Vettem az adást. Tudomást vett rólam, de ennyi legyen elég, ne szóljak hozzá. Rendben, rajtam nem múlik, gondoltam, s Marci felé fordultam. Őt legalább ismertem.
  -Hány órára ígérte?
A kérdezett az órájára pillantott, s már nyitotta a száját, mikor is valaki felvisított mellettem…
  -Krissz! Meglepetés!!!
Hármat találhattok ki volt az. Ugyan az, aki bemutatta ötven ember előtt, hogy tizenöt centiméteres magas sarkúban nem csak menni, de futni is lehet. Mégpedig elég gyorsan. A mályvaszínű ágyúgolyó elszáguldott mellettem, s hamarosan a különterem ajtajában álló Krisztián nyakába vetette magát. Nem tudtam volna első pillantásra eldönteni, hogy a szőke férfi azért kövült meg, mert meglepődött a neki szervezett bulin, vagy, mert Zizu letámadta. Minden esetre csodálatos zöld szemei kikerekedtek és csak pislogott körbe. Izabella végre elengedte és kézen fogva beljebb vezette.
És basszus, valóban tudott menni azokon a sarkakon! Mégpedig olyan mesterien pakolva egymás után a lábait, hogy amelyik férfi nem fordult utána, az vagy homokos volt, vagy félő, hogy esetleg halott.
Én csak mosolyogtam, mikor végre engem is megtalált a sokadalomba, s mikor összekapcsolódott a tekintetünk, már sejthetett valamit, mert szélesen elmosolyodott. Izabella egy fehér terítővel letakart asztalhoz vezette, ahol különböző palackozott borok, üdítők, rágcsák és sütemények kínálták magukat.
  -Mit iszol?
  -Azt hiszem őszi levet kérek.
Zizu felkuncogott. – Ugyan. Most komolyan.
  -Őszi levet. Kocsival vagyok – paskolgatta meg Krisztián az oldalzsebét, ami nyilván a slusszkulcsot rejtette. – Ki szervezte ezt a bulit? – kérdezte mosolyogva mikor meglátta az asztal fölé kifeszített transzparenst: Jó utat kívánunk Krisztián!
  -Ivett és én – válaszolta Zizu. – De Ivett sajnos beteg lett. Örült volna nagyon, ha el tud búcsúzni tőled.
  -Már telefonon megtette – bólintott Krisztián, s megköszönve átvette a poharat a kis szépségkirálynőtől. Még mindig az én tekintetemet kereste, majd mikor megtalálta, Izabellához fordult. – Ne haragudj Zizu, de már várnak a pultnál. Ha megbocsátasz…
  -Ugyan. Ráér még – legyintett a lány. – Szeretnélek bemutatni néhány embernek – ezzel beléje karolt és lassan hallótávolságon kívülre értek.
  -Remélem nem munkát szeretnél nekik szerezni rajtam keresztül – nézett le rá Krisztián.
Még hallottam, hogy Zizu felnevet – Ugyan már… - a többit pedig elnyelte a teremben morajló beszélgetések zavara.
   -Szerintem mindjárt visszaadja neked – mosolygott rám Marci.
  -Mit szólt, mikor megtudta, hogy meghívtál? – fordultam a férfi felé.
Ő vállat vont. – Elfogadta. Nem nagyon tehetett mást – fűzte hozzá miután látta, hogy felvontam a szemöldököm. – Te vagy a barátnője. Egyszerűen rosszul vette volna ki magát, ha pont te nem vagy itt. De ez már a boltban is mondtam – láttam rajta, hogy egyre inkább zavarban van.
Ideje volt előhozakodnom egy privát kérdéssel, de nagyon furdalta az oldalamat. Igaz, hogy fogalmam sem volt, hogy vagyunk-e annyira jóban, de megérte kockáztatni.
  -Összejöttetek már?
A reakcióból kiindulva, miszerint Marci félrenyelte a bort, arra következtettem, hogy meglepte a kérdés. A hátát veregettem, míg rendesen nem vette a levegőt.
  -Hogy mi? Mármint, hogy járunk-e? Nem…
  -Jó, oké… de miért jöttél zavarba? Ez csak egy kérdés volt – mosolyogtam a pirosságán. – De gondolom, szeretnéd, ha összejönne.
  -Nem vagyok fából – morogta, s újból megpróbálkozott a borral.   
  -És az nem vet rád rossz fényt, hogy velem beszélgetsz?
  -Elképzelhető. De hát mit csináljak? Kedvellek. Miért ne beszélgetnék veled? – röpke mosoly, majd odahajolt hozzám ezzel jelezve, hogy a következők csak rám tartoznak. – Igazából nagyon tetszik és igyekszem mindent megtenni, hogy összejöjjünk. Elég rég nem volt már barátnőm. Már szeretnék megállapodni. Huszonhét éves vagyok. Illene, nem?
  -Hová sietsz? A nagyapám szerint a férfiaknak sosincs elég késő megházasodni – mosolyogtam.
  -Szerinted tetszem neki?
  -Miért engem kérdezel? Kérdezd a barátnőit, ők jobban ismerik.
  -De nem akarom elárulni magam – tiltakozott.
  -Aham. Nos… szerintem tetszel neki. Keresi a társaságod, a közösségi oldalra felrakott képek alapján látom, hogy együtt jártok szórakozni is. Nyugodtan tegyél felé lépéseket. Hiszen még a tulipáncsokor képét is feltette. Örült neki. Dicsekedett vele… Jó gyerek vagy te, Marci. Már, amennyire megismertelek. Ezt nyilván ő is tudja… - egyéb félelmeimet nem akartam vele megosztani, hátha alaptalanok.
  -Köszönöm hercegnő. Ez jól esett – mosolygott Marci. – Cserébe elárulom neked, hogy finoman azon dolgozom, hagyja békén Krisztiánt, és fogadja el, hogy téged választott.
  -Keményfába vágtad a fejszédet – mosolyogtam rá, és kiittam a bor utolsó cseppjeit is.
  -Lehet, de el kell fogadnia, hogy nem változtathatja meg az embereket kénye-kedve szerint
Felvontam egyik szemöldököm. – Ezek szerint, ami rajtad van, az a te stílusod?
Ismét elpirult egy kicsit. – Gondoltam kipróbálom. Tetszeni szeretnék neki.
Bólintottam. Ezt valahogy meg tudtam érteni. Hasonló helyzet az én életemben nekem is volt. Mármint, hogy változtam azért, hogy valaki elfogadjon és megtartsam… az egy másik kérdés, hogy nem jött össze a dolog.
  -Gyere haver, egészségedre – emelte poharát a közelgő Krisztián felé Marcell. Én is felé fordultam.
  -Egészségedre – koccintott vele Krisztián, majd felém fordult – Gyönyörű vagy – mosolygott és szájon csókolt. Elég hosszan ahhoz, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, összetartozunk. Marci mosolyogva a plafon felé emelte tekintetét, míg Krisztián el nem engedett és vissza nem fordult hozzá, immáron velem az oldalán. – Neked is köszönöm Marci. Eléggé meglepődtem.
  -Nincs mit. Nehogy már azt hidd, hogy nem számítasz nekünk – vigyorgott a barna hajú férfi.
  -Pedig azt hittem volna – kontrázott az én langaléta párom. Hűha! Nevezhetem annak?
  -Neked is benne volt a kezed? – fordult felém Krisztián.
  -Legfeljebb a titoktartásba – csóváltam a fejem. – Marci hívott meg néhány napja.
  -Szóval ezért mentél bele olyan könnyen abba, hogy kicsit csúsztassuk a találkozónkat.
  -Semmi másért – vigyorogtam.
  -Hölgyem… velem tartana egy sétára a gyümölcsösbe – invitált szélesen vigyorogva Krisztián. Én pedig nem tudtam neki nemet mondani. Az terasz irányába elhagytuk az épületet. Odakint már nyugvófélben volt a Nap, gyönyörű bronzos fénybe vonva a környéket. A szívemet pedig valami földöntúli öröm és béke fogta körbe. Ahogy a derekamat a férfi, aki velem akart lenni.