Derült égből Ákos
-Vajon miért van az,
hogy ha meghajtom, mint egy versenylovat, akkor jól szerepel? Ám, ha nem, akkor
csak ímmel-ámmal teljesít? Meg tudja magyarázni, kedves Magdolna?
A Médiatudomány
Tanszék tanári szobája egy iroda és vallatószoba keverékének hatását keltette
bennem. A berendezési tárgyak, a zümmögő számítógép az asztalon még elmentek,
de az, hogy a Mayer professzor mögötti ablakon keresztül a nap egyenesen az
arcomba sütött, már frusztrált! Megpróbáltam ernyőt formálni a kezemből, hogy
lássam a középkorú, kopaszodó férfit, de nem sok sikerrel. És ő sem sokat tett
azért, hogy én kényelmesebben érezzem magam. Talán valamiféle lelki hadviselés
volt a részéről, hogy még jobban meghajtson. Bárcsak sejtette volna, hogy
abszolút nem volt akkoriban más vágyam, mint a szakdolgozatommal és a
tanulmányaimmal foglalatoskodni. Bármivel, csak a kátyúba jutott magánéletemmel
nem!
-Talán jó hatással
van rám, ha nagyok az elvárások – mondtam vállat vonva.
Mayer felvonta egyik bozontos, őszülő szemöldökét.
-Helyes, mert nálam
másra nem számíthat. Elolvastam az újra írt szinopszist. Így már megfelel –
bökött az asztalán heverő műanyag tasakra, ami nyilván a vázlatomat rejtette.
–Ugyan ebben a szellemben induljon tovább. A felsorolt könyvek közül ugyan
néhányat kihúztam, de tollal mellé írtam, hogy véleményem szerint miből volna
érdemes dolgoznia. És mind emellé javasolnám, hogy váltson olvasójegyet az
Országos Széchényi Könyvtárba.
Felvontam az egyik
szemöldököm.
-Ne nézzen ilyen
furcsán. A legjobb, ha odamegy, és az archívumból kikéri az adott év újságjait.
Abból aztán bőven képet kaphat, hogy miként próbálták megvezetni a kor nőit, és
milyen abszurd ideált állítottak eléjük.
Bólintottam.
-Javasolnám, hogy
minél előbb lépje meg a dolgot. Eléggé nagy anyagon kell átrágnia magát.
-Köszönöm a
segítséget professzor úr.
-Nincs mit. Ja, és Magdolna – szólt utánam, amikor a kezem már a kilincsen volt. – Sok sikert a
vizsgáihoz. Találkozunk a kommunikáció szigorlaton.
Gyönyörű végszó volt… ezt el kellett ismernem magamban,
gondoltam, ahogy lefelé haladtam a harmadik emeltről. Közben
bele-beleolvasgattam a felsorolt irodalomba. Szemöldökeim akaratom ellenére is
a hajamig másztak a döbbenettől. – Ej
ha! – füttyentettem. – Ez valóban nagy anyagrész!
-Annyira rád
ijesztett Mayer professzor, hogy már magadban beszélsz? – hallottam meg Rita
hangját a könyvtár melletti fénymásoló mellől. Még mindig a jegyzeteimmel
babrált. Mint említettem… elég sok mindent be kellet pótolnia.
-Azt hittem, hogy az
elmúlt három év alatt feltűnt, hogy nálam ez mindennapi elmebaj – mosolyogtam
dundi barátnőmre. – Hol van Lili?
-Még mindig
kuncsorog azért a web szerkesztéssel foglalkozó könyvért, amit már két hete
lefoglalózott. Valaki nagyon ráült és nem hozza vissza – csóválta a fejét Rita,
majd összerendezte a két kupac jegyzetköteget, és az egyiket átnyújtotta nekem.
– Köszönöm, hogy kölcsön adtad őket. Jelentem, végre lefénymásoltam. Bocs, hogy
ennyi ideig tartott.
-Semmi gond – a
táskámba süllyesztetem a saját példányaimat.
-Jut is eszembe.
Viki nem olyan régen megkörnyékezett miattuk – ült le mellém Rita. – De védtem
őket, mint egy anyatigris – kacsintott.
-Sejtettem. Már
nálam is kopogott miattuk.
Rita felvonta egyik szépen szedett világosbarna szemöldökét.
-De ugye nem leszel
akkora marha, hogy oda is adod neki őket. Te megszenvedtél értük. Ő meg
cseszett órára járni. Na, igen, én más tészta vagyok – vigyorgott szélesebben.
-Miért is? – billentettem
oldalra a fejem.
-Mert én egy
szeretetreméltó jelenség vagyok – vont vállat, s ha fizikailag lehetséges volt,
még szélesebbre húzta a vigyorát.
Én csak mosolyogva
megöleltem.
-Az biztos. Ám… mond
csak, jöttök ma este a konditerembe, ahogy megbeszéltük?
-Őőőő – hebegett
Rita… - Elvileg a közös kiselőadásunkon kellene dolgoznunk Lilivel az
este.
-Azt ígértétek, hogy
eljöttök. Így nem lesz meg a kellő óraszámotok.
-Tudom… de… utálok
sportolni. Tudod jól, hogy egy lusta dög vagyok.
A fejem csóváltam.
-Legalább egy fél
órára nézzetek be. Csak amíg beírjátok a neveteket, kicsit jöttök–mentek a
gépek között, hogy Barabás tanár úr lásson benneteket, aztán léptek.
Ő vállat vont.
-Na jó. Fél órába
nem pusztulunk bele.
-Ez a beszéd –
vigyorogtam már én is.
-Na, végre meg van!
– nyílt a könyvtár ajtaja, s Lili lépett ki rajta egy újnak látszó, vékony
könyvvel a kezében. – Vért izzadtam érte, annyit vigyorogtam arra a nőre. Már
attól féltem, hogy örökre az arcomra ragad azt a bájolgás.
-Pedig az mennyire
természetellenes nálad – álltam fel a fotelból.
-Haha, nagyon
vicces. Ez a fajta, amit ennek a nőnek mutattam, az kérlek szépen
természetellenes. Mint ahogy ő maga is az. Na, mindegy is… végre megvan a
könyv. Már csak ez kellett, hogy a vázlatomat befejezzem.
-Hüm… nem túl vastag
– méregettem az irományt.
-Mondták már neked,
hogy nem a méret a lényeg? Ebben benne van a lényeg – látszott rajta, hogy
megkönnyebbült. Fekete-piros bársony tarisznyájába süllyesztette kincsét és
végre őszintébben ránk mosolygott. – Oké, most hová megyünk?
-A konditerembe –
mondtuk egyszerre Ritával.
-Az fasza – és az
őszinte mosoly kényszeredetté vált.
*****
-Ha még egyszer
engedem, hogy ez a gebe rávegyen, hogy itt maradjak fél óránál többet, üssél
meg! – nyögte Rita kiterülve a kék szőnyegen. Ő a hátán, Lili a hasán. Mind a
kettőjük lábára bokasúlyok voltak tépőzárazva. Ziláltak voltak, izzadtak, de
legalább egészséges pirospozsgás színe volt az arcuknak.
-Oké, ezer örömmel –
támaszkodott fel Lili a két könyökére.
-Ugyan már lányok.
Hát nem érzitek, ahogy a boldogsághormon termelődik bennetek az intenzív mozgás
miatt? – vigyorogtam rájuk a velük szemközti taposó gépről. Én sem néztem ki
másként.
-Bennem momentán a
hányinger erősödik. Azt hiszem, hogy összeráztam a gyomrom – ült fel Rita a
hasát fogva.
-Gyerünk, gyerünk
kisasszonyok. Csak így tovább. Kérek még húsz lábemelést – sétált el előttük
Barabás tanár úr, a főiskola egyik tornatanára.
-Tanár úúúúr –
nyögött Lili és ismét hasra vetette magát a bordásfal előtt. – Meg akar ölni
minket? Nem volna valami sokkal, de sokkal lazább edzésforma a számunkra? – mondandójának
nagy részét elnyelte a műbőrrel fedett szivacs, de a tanár úr értette őt. Nyilván az évek, a rutin, meg az elpuhult könyvmolyok hatása, akik küzdöttek
azért a két kreditpontért, hogy meglegyen a tornájuk is.
-Esetleg a futópad –
mutatott a másik teremben lévő három nagy fekete gépszörnyre.
-Köm… szóval húsz
lábemelés – ismételte Lili, és nekilátott, hogy teljesítse a feladatot. Közben
a tekintetemet kereste. – Halott vagy Magda!
-Ugyan. Később még
megköszönöd – vigyorogtam.
-Arra befizetek –
nyögte szőke barátnőm.
-Neked mégis mi a
bajod? – nézet rám Rita két sorozat közben. – Olyan vagy, mint egy megszállott.
Nem feleltem, csak bárgyún mosolyogtam. De hála az égnek
Lili válaszolt helyettem.
-Magda éppen kúrálja
magát.
-Hogy mi?
-Igen. Eldöntötte,
hogy minden másra koncentrálni fog, csak a másik nemre nem.
-Ez elég komolyan
hangzik. Biztos jól meggondoltad? – nézett rám Rita.
-Igen. Most inkább
arra összpontosítok, hogy a vizsgáim meglegyenek. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy
újabb reménytelen kapcsolatba pocsékoljam az energiámat, aminek az égadta
világon semmi értelme sincsen. Azt hiszem, ha jön az „igazi”, akkor úgy is
egyértelmű jelet kapok az égtől. És a két dolog között egyformán megoszthatom
az energiáimat. A tanulás nem von el a pasitól, és a pasi nem von el a
tanulástól.
-Na jó, inkább most
fejezzük be. Nem szeretek akkor filozofálni, amikor partra vetett bálna módjára
fetrengek a földön. Majd egy kávé mellett megbeszéljük holnap – csóválta a
fejét Rita.
-Rendben.
Mindenesetre… komolyan gondolom.
-Tudjuk, el is
hisszük – bólintott Lili. – Mondjuk… azóta normálisabb is vagy, mióta Balázs
kikerült a képből. Legalábbis nem hozod szóba – az utolsó mondat inkább
rádöbbenés volt. Mert valóban… az elmúlt időben kerültem miden vele kapcsolatos
dolgot.
-Tudod, hogy ránk
bármiben számíthatsz – törölte meg a homlokát Rita egy kicsi törülközőben.
-Nos, ez igaz…
kivéve a kondizást – vigyorogtam.
-Na… ezt eltaláltad
– nevetett Rita.
Ekkor padon hagyott hátizsákomban megszólalt a
mobiltelefonom. Felvontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, hogy ki a csuda
kereshetett este hatkor… senki hívását nem vártam. Reméltem, hogy nem otthon
történt valami rossz dolog. Leugrottam a taposógépről, s azzal a lendülettel
hasra is estem, ugyanis a lábaim a húszperces intenzív taposástól teljesen
elerőtlenedtek. Két barátnőm összeráncolta a homlokát.
-Jézusom, Magda jól
vagy? – szólt utánam Rita.
-Persze, megvagyok –
másztam oda négykézláb a táskámhoz és előhalásztam a mobil telefonom.
Ahogy megpillantottam
a kijelzőt, az aggodalom helyére döbbenet, majd valami ostoba vigyor költözött.
Legalábbis barátnőim elmondása alapján.
„Hívó fél: Ákos”
Fogadtam a hívást.
-Nahát, szia! –
képtelen voltam leplezni az örömöt, ami a hangomból kiérződött. Barátnőim egyre
furcsábban néztek rám, így hát kisétáltam a folyosóra.
-Szia Magda. Ne haragudj, hogy eddig nem
hívtalak. És nem is válaszoltam az üzeneteidre. De rendbe akartam tenni néhány
dolgot – hallottam Ákos hangját a kis hangszóróból. A szívverésem
felgyorsult, a vigyor pedig nem múlt el az arcomról.
-És sikerült? –
kérdeztem. Ez ostoba kérdés volt. Nyilván, hiszen akkor nem hívott volna, te ostoba liba! Korholt Józan Ész.
-Nos… nem egészen. De ráébredtem, hogy nyilván neked sem eshetett jól, hogy eltűntem a térképről.
-Ezt eltaláltad.
-Ne haragudj. Egy kicsit bonyolult most az
életem – hiányzott a hangjából a megszokott könnyed, vidám tónus.
Megtörtnek tűnt.
-Mi a baj Ákos?
-A helyzet nem éppen a legrózsásabb Kata és
köztem.
-De ugye nem…
-De igen. Szakítottunk. Még csak néhány napja
– mondta.
-Sajnálom – bár
éreztem, hogy a hangom nem teljesen őszinte. Valahonnét a lelkem legmélyebb
zugából örömujjongások szakadtak fel. A gonosz mindenemet!
-Köszi, de nem kell sajnálni. Azért hívtalak,
mert szeretnék találkozni veled. Ráérsz a hétvégén? Én is haza utazom.
-Hát… ő… végül is
igen. Semmi dolgom nincs.
-Nagyszerű. Akkor találkozzunk Péntek este a Gödör
Borozó előtt.
-Ott leszek.
-Akkor Pénteken. Szia, Magda.
-Szia – köszöntem el
én is, majd lassan elemelve a fülemtől a telefont, bontottam a vonalat.
Barátnőim még mindig félrebillentett fejjel ültek a
szőnyegen és engem vártak. Furcsán vigyorogtak.
-Mi van? – álltam
meg előttük.
-Ki volt az? –
kérdezte Lili.
-Ákos – feleltem.
-Nocsak… egy hónap után méltóztatott felhívni?
-Ne piszkáld.
Szakítottak a barátnőjével. És találkozni szeretne velem Pénteken.
Ők összenéztek. Elég sokatmondóan, az az igazság, és ez
zavarba hozott. Vajon már megint mit láttak jobban, mint én?
-Mi van? – kérdezte
újra.
-Vigyázz barátnőm,
nehogy most meg a magánéleted vonja el a figyelmed a tanulásról – fedett meg az
ujjával Rita.
A fejemet csóváltam. – Csak találkozunk. Nem randizunk.
-De akár még az is
lehet belőle. Senki sem tudja előre – csatlakozott Lili.
Leültem melléjük a szőnyegre. – Igazatok van. Ez akár még
randi is lehet.
-Bizony. Elvégre…
volt idő, amikor össze akartál vele jönni.
Lilire néztem. – Tudjátok mit? Azt hiszem, még most sem
utasítanám vissza.
Rita csak vigyorgott.
-Min vigyorogsz?
-Semmi. Csak úgy
érzem, hogy a boldogsághormon termelődéséhez neked már nincs szükséged az
intenzív mozgásra. Elég annyi, hogy felvedd a telefont, amikor ez az Ákos
felhív. Naaa – morogta, mikor a vállába bokszolva hanyatt löktem… de utána
tovább nevetett. – És még zavarban is van!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése