Újabb fejezet, némi hallgatás után :-)

"Egy kávé mellett

  A fesztivál hangulat, ahogy jött, úgy múlt. A kempinget rendbe tették, a színes tömeg elhagyta a várost, köztük a barátnőm is. Nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek. Előttem volt még a nyár nagy része. Tudtam, hogy Ákos legalább egy hónapra biztosan el fog tűnni, hogy mindent megemésszen, ami történt. Patríciával legalább hetente egyszer összefutottunk, legalábbis ahogy a beosztása megengedte. Azon kívül hol otthon ültem és írtam, máskor pedig a virágboltban helyettesítettem. Ez körülbelül három hétig zajlott, de azt követően, mint egy varázsütésre, megélénkült a forgalom az életemben, s hamarosan visszakívánkoztam a csendes unalomba!

  Augusztus elején sűrűn csörgött a telefonom. Nagyrészt Elvira hívott, hogy dugjam be az orrom a szerkesztőségbe, mert a fesztiválos cikkem új esélyt adott arra, hogy újságíró váljon belőlem.

  A következő telefonhívás, egy nappal később érkezett. A gyomrom egy pillanatra összeugrott, mikor megpillantottam a kijelzőn a hívó fél nevét, s meghallottam a kellemes férfihangot.

  -Üdvözlöm Magdolna. Elnézést, hogy a nyári szünet kellős közepén zaklatom, de érdeklődni szerettem volna, hogy a legközelebbi levéltári látogatása alkalmával kíván e velem találkozni és átbeszélni a jegyzeteit, ugyanis két hét múlva én is kutató munkára megyek a fővárosba.

 A hideg veríték, mint valami pára, elborította a testemet, a gyomromat szorító vasmarok pedig szorosabbra zárult. Fene az szétszórt fejemet! Gondoltam ijedten! Nem voltam éppen valami elfoglalt, de azon kívül, hogy beiratkoztam az Országos Széchenyi könyvtár levéltárába, még egyszer sem látogattam vissza, pedig jó néhány albumot kikértem.

  -Nos? Mikor jön legközelebb? – csendült Mayer professzor hangja kicsit már türelmetlenebbül.

  -Professzor úr. Mivel ön két hét múlva megy, én is arra időzíteném. Mondja meg a dátumot, és én ott leszek.

  -Rendben kisasszony. Találkozzunk Augusztus huszonkettedikén a büfében délután kettőkor.

 Visszaismételtem az időpontot, miközben leírtam egy papírlapra.

Miután bontottuk a vonalat, én csak a papírlapot bámultam. Miért is nem gondoltam rá előbb? Miért vártam ennyi ideig? Miért hagyok mindent az utolsó pillanatra? Miért-miért-miért? Csak ezt tudtam kérdezni magamtól. Már csak azért is, mert az út a fővárosba oda és vissza nem volt éppen uzsonnapénz. Hiába az ötvenszázalékos diákkedvezmény. Így is kénytelen leszek elkölteni minimum tízezer forintot, és abból csak hatezer a vonatköltség volt. A többi a vonaljegy és a fogyasztás. De hát… a diplomamunkámról volt szó. El kellett hát fogadnom, hogy az a pénz, amit a fesztiválról szóló cikkemmel megkerestem, azt két hét múlva be is forgathattam a diplomámba. Hipp-hipp hurrá!

*****

Másnap délelőtt Krisztián talált rám a virágüzletben. Nem mintha el akartam volna bújni előle. Bár, ha akartam sem nagyon tudtam volna. A raktárhelyiség tele volt a Mindenszentekre megrendelt, összesen kétezer darab szalmából készült koszorú alappal, és a bezsákolt tobozokkal. Édesapám rendszerint az irodában tartózkodott és a közelgő ünnepkörrel kapcsolatban intézkedett. Így végérvényesen leszorultam az üzlethelyiségbe. Éppen a munka utáni koszt sepertem fel, amikor az ismerős férfihang rám köszönt.

  -Szia Krisztián. Mi járatban?

  -Semmi. Csak gondoltam benézek hozzád – mosolygott szégyenlősen, miközben mind a két kezét zsebre dugta.

  -Valóban? A VOLT fesztivál óta nem is hallottam felőled.

  -Kicsit szégyellem magamat az akkori veselkedésemért. Nem akartalak zavarba hozni, vagy megrémíteni. Ha iszom, elég nagy ostobaságokat cselekszem – magyarázta, és a mosoly teljesen eltűnt az arcáról, mint aki valóban attól tart, hogy megbántott, megharagított, vagy szimplán csak lejáratta magát előttem. Pedig egyikről sem volt szó.

  -Még szerencse, hogy nagyobb baj nem történt – vontam vállat mosolyogva, és lapátra sepertem a szemetet.

  -Ezt, hogy érted?

  -Óh, csak arra, hogy az a szerencse, hogy ha iszol túlzásba viszed a barátkozást. Más agresszívvá válik tőle.

  -Ja… - itt könnyebbült sóhaj. - … nos, igen. Olyankor nem igazán tudom, hogy hol a határ és elég sokan félre szokták érteni.

  -Ne izgulj. Nem értettem félre semmit.

  -Az jó – bólintott. – Igazából azért jöttem, hogy felajánljak egy „ne haragudj, hogy lejárattalak a barátnőd előtt” kávét, de ha csak ennyi volt… - mutatott hüvelyk ujjával a kijárat felé - … talán jobb, ha nem tartalak fel a munkában…

  -Krisztián – szóltam utána, mikor keze már a kilincsen volt. – Azért elfogadom a kávét. Úgy is panaszkodtál, hogy mindig csak az üzletben találkozunk. Mostanság éppen ráérek.

  -Remek. Melyik napon menjünk?

  -Holnap zárás után?

  -Remek. Ide jövök zárásra – az arcán érzelmek cikáztak. Egészen megélénkült.

  -Várni foglak – bólintottam, s miután ő távozott és mélyet sóhajtottam. – Mi ütött belém?

Nos… talán az, hogy lassan eltelt az egy hónap, de Ákosnak még se híre, se hamva nem volt se személyesen, se az éterben. Talán kezdtem lemondani róla? Még az is előfordulhatott. Valahányszor összehozott bennünket az élet, és történt közöttünk valami, ami túlnyúlt a barátságon, a végi mindig az lett, hogy valamelyikünk összezavarodott. Mégis milyen jövője lehet egy olyan kapcsolatnak, ahol a feleknek fogalmuk sincsen, hogy miként kellene a másikhoz közeledni, kommunikálni vele a nemének megfelelően. Mintha képtelenek volnánk egy párkapcsolat alapjait lefektetni. Lehet, hogy bennünket valóban csak barátnak szánt a Sors?

Belenéztem az egyik falitükörbe… - Hüm… tudod mit? – intéztem magamhoz a kihívó szavakat. – Ezt bízzuk inkább magára a Sorsra. Ő biztosan tudja, hogy mit miért csinál.

 Rendben! Hangzottak a ki nem mondott szavak…

Ekkor csörgött a mobilom. A nagybátyám, Olivér hívott.

  -Merre vagy Magda? Mindjárt fél három. Lucáék várnak a ruhaszalonban…

  -Óh, a francba!

  -Az bizony – hangzott a vonal túl végéről.

*****

  -A csudába. Pedig a jelölésnek megfelelően alakítottam át a ruhát – jajveszékelt mellettem a ruhaszalonos hölgy, miközben igyekezett ráhúzni a rajtam harangozó mozgást végző abroncsra a szatén szoknyát.

  -Mi a baj? – lépett oda Luca.

  -Még mindig nagy rá a ruha. Még legalább három centimétert be kell varrnom belőle. Az a baj! Kisasszony, jó volna, ha most már abba hagyná a fogyókúrázást. Ezzel csak plusz munkát ad nekem. Higgye el, így is remek alakja van. Felesleges koplalnia – mondta a középkorú nő, miközben ismételte színes fejű gombostűkkel szurkálta össze az anyagot.

  -Pedig nem fogyókúrázom – tiltakoztam hevesen.

Luca furcsán méregetett világoskék szemeivel. Mint, aki a lelkem mélyére próbál tekinteni, hogy megtalálja a rejtett okokat. Senki sem kérte. Még én magam sem tudtam pontosan, hogy miért adtam le újabb három kilógrammot.

  -Na jó… semmi gond. Az esküvőig még van néhány hét. Talán most már megáll a testsúlyod – szólalt meg végül leendő nagynéném.

Mélyet sóhajtottam. Legalább ő nem piszkált. Talán valami olyasmit látott rajtam, amire én magam még nem jöttem rá? Könnyen előfordulhatott. Jó megfigyelő volt. És négy évvel, több élettapasztalattal rendelkezett, mint jómagam.  

*****

    Másnap napközben a Budapestre tartó vonatokat nézegettem az interneten, hogy megtervezzem a levéltári utamat. Vázlatot készítettem, hogy mit volna érdemes keresni azon a napon, s igyekeztem nem mindent belesűríteni, pedig hajlamos voltam rá. Jó darabig nem is gondoltam másra, mint a szakdolgozatomra, s csak estefelé jutott eszembe, hogy aznap milyen program várt még rám. Krisztiánnal volt találkozóm.

 Csak egy kávé! Csak egy kávé? Akkor miért ugrik össze a gyomrod az izgalomtól, ha belegondolsz? Józan Ész újra hallatta a hangját.

 Nem tudom, gondoltam makacsul összeszorítva az ajkaimat. Csak még magamnak sem akartam beismerni. Tulajdonképpen jó ideje ismertem Krisztiánt, mégsem tudtam róla semmi érdemlegeset, csak azt, hogy van egy bátyja, egy érdekes jellemű sógornője, külön lakik a családjától és nincs barátnője. De ezen kívül semmi mást. Mit szeret csinálni a szabadidejében? Milyen zenéket hallgat? Mit dolgozik? És ami a legfontosabb… miért nincs évek óta komoly kapcsolata, amikor már harmincnégy éves?

Rápillantottam a mobil telefonomra. Segítséget, bátorítást, jelet vártam általa, mégpedig egy üzenet formájában. Lilinek írtam, mert kezdtem teljesen összezavarodni. Megírtam neki, hogy zárás után kávézni megyek Krisztiánnal, és, hogy milyen gondolatok kergették egymást az agyamban. Emellett viszont azt is nagyon reméltem, hogy másvalakitől is kapok végre üzenetet. Igen, Ákostól vártam a másikat. Nem mintha én írtam volna neki korábban. A múltkori esetből rájöttem, hogy csak pénz pazarlás. Úgy sem ír vissza! Viszont, ha végre üzent volna… lehet, hogy másképpen várom az esti találkozót. Talán nem gondolok úgy Krisztiánra, mint potenciális partnerre. Mert való igaz, éreztem, hogy vonzónak talál, és nekem sem volt közömbös a langaléta szőke férfi, de a korkülönbség kellemetlen emlékeket idézett, féltem, hogy újra irányítani akar valaki, és különben is… Ákos valamiért úgy vonzott, mint pillangót a holdvilág. A hasonlat bizony helytálló volt. Ugyanis a pillangó is elindul a Hold felé, hogy végre megszemlélje, felfedezze közelebbről, de szépen lassan kimerül és vagy feladja, vagy holtan hullik a földre, mert olyan elérhetetlenül nagy távolságra van a számára, hogy sosem fogja elérni. Én is így voltam Ákossal. Elérhetetlennek tűnt. Legalábbis abból a szempontból, ami évek óta a terveim között szerepelt. Féltem, hogy sosem fogunk egy párt alkotni. És ha redukálom a vágyaimat? Megborzongtam a gondolatra, s a felvillanó kép hatására. Két test összefonódva egy ágyon… huh!

  Ekkor pityegett a telefonom. Üzenetem érkezett. A gyomrom ugrált… a remény hal meg utoljára.

 Üzenet küldője: Lili

„Na végre! Reméltem, hogy kicsit helyrebillen az agyad. Még szép, hogy jó ötletnek tartom, hogy találkozz a Szép szeművel!” (Így hívta Krisztiánt a VOLT fesztivál óta!) „Érezd csak jól magad! És ne merj közben gondolkodni!!!”

Megmosolyogtam az utolsó mondatot! Ez a nő ismert engem valahonnan!

*****

Zárás után apám elhajtott, én pedig ott maradtam a virágbolt előtt az órámat nézegetve. Hat óra múlt öt perccel. Késett. Pedig megígérte, hogy időben odaér. Nem túl jó kezdet, gondoltam, miközben a kirakatüveg tükröződésében magamat bámultam. Nem öltöztem ki. Nem randiként fogtam fel. Térdig érő fekete lenvászon szoknyát, fekete vietnámi papucsot és zöld, minta nélküli felsőt vettem fel reggel. Úgy gondoltam meg fog felelni az alakalomra. Hosszú hajamat egy laza fonatban viseltem, sminket nem is kentem fel, féltem, hogy a nap folyamán csak leizzadnám magamról. Inkább vállaltam fel az igazi arcomat, minthogy szó szerint bohócot csináljak magamból, ha szétkenődik a szemeim alatt a festék! Inkább tessék értékelni a bátorságomat. Nem sok nő megy festetlenül az első randira!

  Na várjunk csak! Akkor ez most randevú, vagy sem? Józan Ész megkocogtatta a homlokom. Az előbb még azt állítottad, hogy nem az! Igazán eldönthetnéd!

 Mélyet sóhajtottam. Randi vagy nem randi… az itt a kérdés…

  -Ne haragudj a késé miatt. Feltartottak.

Ahogy megpillantottam Krisztiánt a kirakat üvegében, egy pillanatra összeugrott a gyomrom. Lassan megfordultam. Azt hiszem ő randevúnak fogta fel. Hogy honnan gondolom? Az öltözéke néhány fokkal válogatottabb volt, mint ahogy a boltban meg szokott jelenni. Olajzöld rövid ujjú inget, sötét lenvászon nadrágot és fekete edzőcipőt viselt. Arca frissen borotvált volt, s valami finom férfias illat lengte körül. Talán arcszesz. Tiszta illat volt és nagyon friss. Nem az a nehézkes, édes, ami az agyamra szokott tapadni és teljesen eltompít. Ez felvillanyozott.

  -Semmi gond – mondtam, s reméltem, hogy a zavarom nem vegyül bele a mosolyomba. –Csak… azt hiszem alul öltöztem.

  -Azt azért nem mondanám – mosolyodott el ő is.

  -Na jó, hozzád képest topis vagyok.

  -Egy frászt – csóválta a fejét. Szemei, melynek zöldjét még inkább kihangsúlyozta az ing színe, élénken csillogtak attól, hogy zavarba tudott hozni. – Hidd el, nagyon csinos vagy – bizonygatta, s a karját nyújtotta. Én elfogattam, s döbbenetként ért az a kellemes alhasi bizsergés, melyet az érintése keltett bennem. – Gyere csak. Útközben már rendeltem egy taxit.

  -Hová megyünk? – kaptam fel a fejemet.

  -A Szekeres-fogadóba. Gondoltam ott szép a környezet, nyugalom van, kicsit oldottabban tudunk beszélgetni, és…

  -És?

  -És van húsz százalék kedvezményem – vigyorgott azzal a csibészes vigyorával, ami annyira jellemezte.

  -Na jó, bevallom, hogy nem erre számítottam. Ha tudom, hogy étterembe viszel, akkor jobban megválogatom reggel az öltözékem – beismerem, nagyon feszélyezett a tudat.

Ő pedig csak mosolygott, s kinyitotta nekem az ott várakozó taxi hátsó ajtaját, az anyósülés mögött. Ő beült a sofőr mellé, s bemondta a címet.

Útközben csak bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, s közben cikáztak a gondolataim. Pedig Lili szigorúan megtiltotta, hogy gondolkodjam! Mit tehettem volna? Az az illat teljesen felkorbácsolta az érzékeimet, s ahogy haladt az autó, a szellőzőnyíláson beáramló levegő még inkább felém sodorta. Úgy ölelt körbe, akár a reggeli friss pára. Finoman ugrált tőle a nyomrom. Te jó ég! Én izgatott vagyok!

 Megrémisztett a gondolat! Ekkor azonban megállt a taxi, ő fizetett, s mielőtt kinyithattam volna az ajtót, ő megelőzött, s nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Idegen helyzet volt. Nagyon távol állt tőlem. Nem is tudnám megmondani, hogy az előtt mikor volt utoljára részem hasonló udvarias figyelemben. Előre engedett a lépcsőn, s tudtam, hogy közben alaposan szemügyre vett hátulról, s ismét csak azt kívántam, bárcsak szebb ruhát választottam volna! Vajon miért nem hittem el, hogy így is tetszetős lehetek egy férfi számára? Hogy van olyan férfiszemély, aki nem a ragyogó csomagolást nézi? Hogy nem kell a vastag smink, a feszülő nőies ruha, és a kifutómodell jellegű alkat? Oh, miért is? Hát nem is tudom!!! Ne bolygassuk újra a múltat! Legalább ma este ne!!!!       

 Az étterem teljesen más külsőt öltött vacsora tájt, mint ahogy addig láttam. A nap sárga festésű és néhol sötétre pácolt lambériával fedett falak között jól mutattak a sötét bordó hosszú abroszok, az apró élővirágos asztaldíszek, az ezüstösen csillogó evőeszközök, a kikészített boros poharak és a frissen meggyújtott szintén nap sárga karcsú gyertyák.

  Marcell sietett elénk, hogy üdvözöljön bennünket és, hogy az asztalunkhoz vezessen. A hatalmas üvegfal mellett várt minket az asztalunk, melyen keresztül gyönyörű kilátás nyílt a szőlősre. A lemenő nap fénye igazi tündérkerté varázsolta, s a szívem egyre hevesebben és hevesebben vert, ahogy mindinkább egy igazi randevú helyszínén éreztem magam. Egy tökéletes randevún! Illetve… tökéletes lett volna, ha rajtam az az álomszép burgundi színű, térdig érő szatén nyári ruha lett volna, amit két nappal korábban az egyik kirakatban nézegettem. Tökéletesen illett volna a helyszínhez és az alkalomhoz.

  -Parancsolj – húzta ki nekem Krisztán a nehéz sötétre pácolt széket. Én helyet foglaltam, ő pedig finoman segített betolni a széket, végül velem szemben foglalt helyet.

 Marcell külön velünk foglalkozott, pedig nem volt benne a munkakör leírásában. És mégis, leste minden kívánságunkat. Igazán jó házigazda volt. Felsorolta a ház specialitásait, kíváncsi volt, hogy allergiás vagyok-e valami ételfélére, és arra is, hogy mi a kedvenc borom. Rá kellett ébrednem, hogy ők valóban nagyon jó barátok lehettek. Ismerték egymás rezdüléseit, félszavakból is megértették egymást. Krisztiánnak rendelnie sem kellett, már tudták mit szokott fogyasztani. Én pedig csak kapkodtam a fejem.

  -Várj egy kicsit – szóltam Krisztiánra, mikor kettesben maradtunk. – Nem arról volt szó, hogy egy kávéra hívsz meg? Nincs nálam annyi pénz, hogy az ételt kifizessem.

 Felvonta egyik szemöldökét.

  -Magda, kérlek, ne sérts meg azzal, hogy fizetni akarsz. Rendelj nyugodtan az étlapról, ami tetszik. A vendégem vagy.       

  -Kávéról volt szó – néztem rá az étlap mögül.

  -Jó, akkor kávét is rendelhetsz – bólintott, majd újra elvigyorodott.

Marcell közben kihozta a behűtött bort, s nagy szakértelemmel ki is töltötte. Gyönyörű volt, ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították a gyöngyöző vörösbort.

Miután Krisztin barátja távozott, hogy ellenőrizze a konyhai munkálatokat, én mélyet sóhajtva a velem szemben ülő férfit néztem.

  -Miért?

Válasz helyett ő is kérdezett: - Ha arra kérlek, hogy vacsorázz velem, igent mondtál volna?

  -Igen – vágtam rá egyből, de cinikus mosolya belátásra késztetett. – Na jó, nem biztos.

  -Na látod, hát ezért – mosolygott és belekortyolt a vörösborba.

Ezen már én is mosolyogtam. Nos… ha már vacsora, akkor legyen valami különleges. De azért mégsem pofátlanul drága! Nem játszadozunk barátunk jó szívével! Végül rántott camembert sajt mellett döntöttem rizzsel és áfonyaszósszal. Krisztián marha pörköltet kért galuskával.

  -Szóval – húztam össze a szemöldököm, miután elvitték az étlapokat. – Ez randevúnak minősül, vagy csak baráti beszélgetésnek?

  -Mossuk össze a kettőt – javasolta.

  -Rendben. Már egy ideje ismerjük egymást, és mégis… nagyon keveset tudok rólad.

  -Annyira azért nem nagy történet az életem – csóválta a fejét a vacsoratársam. – Semmi említésre méltó.

 -Ugyan. Én mindig is úgy fogtam fel, hogy mindenki élete egy nagy regény, csak attól függ, hogy miként fogjuk fel. Át is rohanhatunk rajta, s úgy hunyhatjuk le a szemünket a végén, hogy leéltem nyolcvan-kilencven évet itt a Földön és semmi eredményeset nem tettem. Unalom volt unalom hátán. Másfelől viszont… akár kalandfilmet is készíthetünk belőle a végén. Csak rajtunk múlik.

  -Szeretem az életfelfogásod – mondta mosolyogva. – Olyan optimista vagy. Akár hányszor találkozunk, mindig visszaadod az életkedvem.

  -Ugyan. Én ugyan ezt elmondhatom rólad. Miért volnék én az optimista? Te vigyorogsz folyton, akár hányszor csak látlak. Mi ez, ha nem optimizmus? – kérdeztem két korty között. A félédes vörös szinte itatta magát, de megígértem magamnak, hogy ezúttal oda fogok figyelni.

  -Egyszerűen csak örülök, hogy összefutok veled. Nem kell mögé nézni semmit – csóválta a fejét Krisztián.

Miután kihozták a vacsoránkat, újabb témát találtam, ezúttal magát Nemes Krisztiánt próbálta apró pici darabokra bontani, hogy megértsem, megismerjem, mert beismertem, nagyon is érdekelt, hogy mi hajtja, mik a célja, az álmai.

  -Azt már tudom rólad, hogy van egy bátyád és egy érdekes természetű sógornőd. Gyerekük van?

  -Igen, van egy lányuk, Lívia. Három éves.

  -Gondolom szereted – oké, tudom, hogy ez ostoba kérdés volt, de már elhagyta a számat. Ő azonban újra egy mosollyal ajándékozott meg.

  -Igen. Odáig meg vissza vagyok érte. És természetesen ő is értem. Ha meglátogatom bátyámékat, rendszerint azon kapom magam, hogy négykézláb állok nálunk a nappali szőnyegén, és éppen lovacskázunk. Természetesen le szokta rúgni közben a vesémet, de túlélem… - újabb mosoly. – Várj, megmutatom – ezzel előhalászta nadrágja zsebéből az érintőképernyős telefont és kikereste belőle az unokahúga képét, majd felém nyújtotta. – Ő volta Nemes Lívia.

A képernyőről egy angyalian mosolygó barnahajú kislány nézett rám vissza. Hatalmas szemei, melyek ugyan olyan zöldek voltak, akár a nagybátyjának, huncutul csillogtak.

  -Nagyon szép kislány.

  -Imádom – nézte meg Krisztián is a képet lágy, szeretetteljes mosollyal, majd újra a zsebébe süllyesztette a készüléket.

  -Látom. És a hangodból is érzem – bólintottam, s közben el kellett ismernem, hogy nagyon is jól éreztem magam a társaságában a virágüzleten kívül is. Kezdtem feloldódni, s én is randevúként felfogni ezt a találkozót. Ákos képe valahogy kiröppent az elmémből arra a néhány órára, amíg a férfi társaságában voltam. Ekkor érkezett egy pincér, hogy elvigye az üres tányérokat. Magamhoz tértem a gondolataimból. – Hüm… hol is tartottam…

  -A családomról faggattál. Hol jártál az előbb? – kérdezte Krisztián, miközben újabb adag bort töltött magának az ott hagyott üvegből. – Kérsz? – miután bólintottam, töltött.

  -Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire jól érzem magam veled – igen, ez bizony brutálisan őszinte volt tőlem. Lehet, hogy nem kellet volna? De a vészjelző mégsem villogott a lelkem mélyén. Hiszen ez volt az igazság.

  -Ennek nagyon örülök – mosolya szerényebb lett. Semmi önteltség… piros pont!

  -Nos… igen… a családod…

  -Igen. Már csak az édesanyám él. Nem olyan kirobbanóan jó a viszonyunk, de azért nem esünk mindig egymás torkának – mesélte.

  -Miért piszkál?

  -Hogy mikor akarok végre megállapodni. Csak a szokásos lemez – legyintett.

  -És?

  -Természetesen én is szeretnék családot. De azt hiszem, hogy erről már beszéltünk – mosolyodott el újra.

  -Igen, tudom. De szeretem hallgatni, amikor mesélsz. Általában a randevúkon inkább én szoktam beszélni. Üdítő ez a változatosság – vigyorogtam.

Ő ugyan úgy… - Én is szeretnék már feleséget magam mellé, gyerkőcöket, nyugodt, teljes életet. Csak mindig is válogatós voltam. Nem jártam akárkivel. És, ahogy idősödtem, egyre kritikusabb lettem. Nekem nem volt jó akárki, csak, hogy azt mondhassam: „Látjátok, járok valakivel, szálljatok végre le rólam!”  Lehet, hogy én vagyok javíthatatlan romantikus, de szerelemre vágyom. És az utóbbi időben nem találkoztam senkivel, aki megmozdított volna bennem bármit is… remélem, nem nézel bolondnak.

  -Nem. Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem, és belekortyoltam az italomba.

  -Kérsz desszertet? – kérdezte Krisztián, amikor a pincér visszatért hozzánk.

Kértem egy somlói galuskát, Krisztián egy hosszú kávét, s hamarosan meg kellet látogatnom a mellékhelyiséget. Mire visszatértem, a gyomrom már a távolból is görcsbe ugrott. Bár csak hátulról láttam az alakot, tudtam, hogy ki az. És az a bizonyos vészjelző, amit korábban hiányoltam, örült módon szirénázott. Megálltam a bárpultnál, hogy üdvözöljem Patríciát, s láthatóan neki is feltűnt a sápadtságom.

  -Mit keres itt? – kérdeztem az alacsony női alak felé biccentve, aki éppen Krisztiánnal társalgott csípőjét félig az asztal szélének billentve, arcán elbűvölő mosollyal.

  -Bort kóstoltat – magyarázta Patrícia. – Ő szokta Szekeresék különlegesebb borait bemutatni a közönségnek.

  -Úgy, hogy odamegy az asztalokhoz?  - érdeklődtem.

  -Igen, de ha jól látom most nincs nála boros flaska. De nyugi, nem hajtott rá Krisztiánra – legyintett barátnőm. – Neki nagyobb hallra fáj a foga.

 Összevontam a szemöldököm, de nem folytatta.

  -Szóval neked randid van Krisztiánnal, és nem is értesítettél?

  -Ez nem randi – tiltakoztam. Te jó ég! Ennyire nem lehetek összezavarodva!

  -Nekem nem úgy tűnik, de jó… akkor nem randi. Hogy-hogy eljöttetek vacsorázni? – valami mosoly féle bujkált Patrícia szája sarkában.

  -Meghívott. De majd máskor elmesélem. Most jobb, ha visszamegyek.

  -Szerintem is – bólintott Patrícia, mint aki többet tud, mint kellene, de még ő sem volt hajlandó elárulni a részleteket. Gondoltam majd később kiszedem belőle.

Határozott léptekkel visszaindultam az asztalunkhoz. Mégis, hogy képzeli? Csak úgy odamegy? Mit akar tőle? Miért olyan kihívó a testtartása? És miért van a kezében telefon? És különben is! Mi a francért kezdtem el féltékenykedni? ÁLLJ! MOST!

 A lépteim bizonytalanabbak lettek, ahogy közeledtem. Túlzottan alulöltözöttnek éreztem magam Izabellához képest. Munkájához rövid ujjú vörös szaténblúzt vett fel. Alulról fekete combközépig érő miniszoknyát, testszínű harisnyát és fekete magas sarkú cipőt, mely jó tíz centiméterrel megemelte. Be kellet ismernem, hogy jól játszik a kiegészítőkkel, ugyanis ez az összeállítás optikailag meghosszabbította amúgy rövid lábait. Hosszú haja majdnem a derekát verdeste. Ahogy odaértem, egy pillantást vetett rám, de továbbra is a hátát mutatta, és Krisztiánhoz intézte a szavait. Én helyet foglaltam, s próbáltam elkapni vacsoratársam pillantását, de nehéz volt. Volt annyira jól nevelt, hogy igyekezett a másik szemébe nézni, amíg az beszélt hozzá.

  -Mi a véleményed Krissz? Jó lesz?

  -Szerintem igen – bólintott mosolyogva Krisztián. – Biztosan jó helyre is fogják betenni.

  -A címlap hátuljára, a második oldalra. Már alig várom. A többiek meg fognak pukkadni az irigységtől. Ez nagy kiváltság ám. És zsinórban harmadszor.

  -Tudom. Gratulálok.

  -De mindenképpen vedd meg.

  -Megígértem.

  -Jó, de meg fogom kérdezni.

  -Zizu… megígértem nem? Mikor hazudtam én utoljára neked? Na látod…

  -Jó, jó, de híreszteld lécci. Ki fogom tenni a közösségi lapomra is. Ez nagy kiváltság…

  -Már említetted. De, ha most megbocsátasz, visszatért a vendégem. Nem szeretnék udvariatlan lenni vele sem – mondta, s kicsit jobban megnyomta az utolsó mondatot, mintha azt szerette volna jelezni Izabella felé, hogy lejárt az ideje, menjen szépen vissza dolgozni.

  -Oké – bólintott. – De ne feledd a másik dolgot sem, amit mondtam. Fontos. Legyél ott – intett felé a mutató ujjával, miközben elindult vissza a posztjára, s még mindig nem nézett rám. Hátra rázta a haját a válláról és elvonult.

  -Ne haragudj. Szerintem csak azt várta, hogy te elmenjél. Amint eltűntél a kanyarban, már itt is termett a semmiből – vigyorgott Krisztián. – Ő Izabella, néha itt dolgozik. Marcival egész jóban vannak. Kicsit érdekes jelenség… de azért kibírható.

  -Tudom, már bemutattak neki, úgy, ahogy – bólintottam.

  -Fura. Nem úgy tűnt, hogy felismert volna – csodálkozott Krisztián.

Én éppen az ellenkezőjét vettem észre, de ezt már nem akartam hangosan kimondani. Erős volt a gyanúm, hogy szánt szándékkal nem vett észre.

  -Azt mondtam, hogy úgy, ahogy. Nem azt, hogy ő akarta is volna. Na de mindegy. Mi volt olyan hatalmas kiváltság?

Krisztián mosolyogva legyintett. – Áh… semmi. Csak azt újságolta éppen, hogy benne lesz a Borbarátok magazinban, mint a Szekeres borok reklámarca. Mivel Marciék nyertek az egyik vörösborukkal, az interjú mellett kerestek egy modellt, aki képviselné őket. S mivel Izabella eléggé barátkozik a mi Marcell barátunkkal, hát miért is ne… őrá esett a választásuk.

  -Aham – mosolyogtam bele a pohárba. Fura mód ismét megtelt. Nyílván nem önmagától! – Ez a „Ha már úgy is van fotómodell a háznál” – eset?

  -Így is mondhatjuk – bólintott Krisztián.

Valahonnét a háttérből kellemes zene szólalt meg. Hátra fordultam. A teraszon egy háromszemélyes zenekar játszott. Kérdőn néztem Krisztiánra.

  -Ilyenkor mindig zenés est van – válaszolt a fel nem tett kérdésre, majd hirtelen ötlettől vezérelve felállt és felém nyújtva a kezét, táncra hívott. Én kicsit vonakodtam. Nem tőle tartottam. Nem is a tánctudásomtól. Azzal semmi gond nem volt. Sokkal inkább attól tartottam, hogy mi lesz a tánc vége. Mert az utóbbi időben, akár hányszor lassú táncba kezdtem egy férfival annak rendre csók lett a vége, s az illető egy időre el is tűnt az életemből. Ennek a kellemes férfinak a társaságát nem akartam elveszíteni! Semmilyen formában sem. Fogalmam sem volt, hogy merrefelé tart ez az este. Kellene egyáltalán tudnom? Józan Ész még egy utolsót mosolygott felém. Ne gondolkodj! S már tova is szállt. Én pedig elfogadtam a felkérést.  

 Kézen fogva kisétáltunk a teraszra, ahol néhány pár már szerelmesen összebújva táncolt a zene lágy ritmusára. Fülbemászó kedves dallam volt. A dal egy feledhetetlen, borgőzös, csillagfényes éjszakáról szólt. Talán olyanról, mint az az este volt. Krisztián finoman körült fogta a derekamat, jobb kezem a tenyerébe fektette. Néhány pillanatra ráfeledkeztem, hogy mennyire kicsinek és törékenynek tűnt a sajátom hozzá képest. Furcsa, melegen bizsergető érzést keltett bennem a gondolat. Mennyivel törékenyebb voltam mellette, mint eddig bárki más mellett. Rám mosolygott. Kellő távolságot tartott köztünk, hogy ne érezzem magam zavarba. Felnéztem rá. Különös módon teljesen megnyugtatott a közelsége. Csak az a kellemes bizsergés maradt, melyet a kezének érintése okozott. A nap már teljesen lebukott a horizonton. Néhány csillag pislákolt felettünk. Tipikus Augusztusi este volt. A tánclépések olyan könnyedek és magától értetődőek voltak, mintha már évek óta minden este táncoltunk volna. Kicsit közelebb léptem hozzá, ő pedig igazított a tartásunkon, s picit jobban magához ölelt, ahogy arcom az ő arcához érintettem, s felsőtestünk is teljesen összesimult. Mégis, elég lazán fogott ahhoz, hogy bármikor elléphessek tőle, ha akarok. De nem akartam! És ez megrémített! Még az is, hogy azt sem bántam volna, ha abban a pillanatban kicsit hátrébb hajol, a szemeimbe néz, majd finoman megcsókol. De nem tette. Csalódottság hullámzott rajtam keresztül. Marha! Mármint… ezt magamnak címeztem! Itt egy férfi, akire valóban bármikor számíthatsz! Miért akarod elrontani? Ő jó hozzád.      

 Igaza volt a hangnak a fejemben! Miért akarnám elrontani. Mi volna a vége? A magánéletem katasztrofális volt az utóbbi időben! Talán arra szánt az ég, hogy futó kalandjaim legyenek! De, ha arra szánt, akkor miért ne hagynám, hogy úgy folytatódjon az este, ahogy akar? Miért ne feküdjek le vele? Te jó ég! Már megint gondolkodom! Igyekeztem másfelé terelni a gondolataimat. De a Krisztiánból áradó friss illat teljesen fogva tartott. A testem lángolt, bizsergett, a bőröm sírt a finom, gyengéd simogatásért, testem a csókokért és a kielégülésért!

 Krisztián végre a szemeimbe nézett. Talán megláthatta bennük a parázsló szenvedélyt, mert nem mosolyodott el. Finoman végigsimította a hátamat, majd vissza, de a derekamnál lejjebb nem siklott a keze. Udvarias volt. Nagyon udvarias! Miért? Ő miért nem tudta úgy birtokba venni a számat, mint ő előtte mások? Miért nem akart szorosan magához ölelni? Megcsókolni? Simogatni? A hajamba túrni? Lehet, hogy valóban csak barátnak akar? Neeem… a tekintete mást súg! Ezt már a Macska dorombolta a fülembe. Kezdeményezz!

 Jó, de mégis hogyan?

 Az már rajtad múlik kisanyám. Rajta!

Miért is vezényeltem magamnak? Felnéztem ismét erre a jóképű szőke férfira, aki olyan finoman tartott a karjai között, mintha csak hímes tojást fogna.

  -Miért nem ölelsz meg jobban? – kérdeztem végül csendesen.

  -Csak félek, hogy eltörnélek. Nagyon sovány vagy – mondta ő is ugyan olyan halkan. – Gyere, menjünk vissza az asztalunkhoz. Későre jár. Haza kísérlek.

Még mindig fogta a kezemet, ahogy visszavezetett a terembe, s kikérte a számlát. Én csak csendesen ballagtam utána. Mit rontottam el?  Még a taxiban is ezen gondolkodtam, ahogy hajtottunk vissza a városba. Csend volt. Kínosan néma csend.

  -Kérem várjon meg, mindjárt vissza jövök – Krisztián a sofőrnek intézte ezeket a szavakat. Miután kisegített az autóból a kapu előtt búcsúzkodtunk.

  -Köszönöm a vacsorát. Nagyon jól éreztem magam ma este – mondtam.

  -Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Holnap benézek hozzád, a boltba. Szükségem lesz egy csokorra.

  -Rendben – bólintottam. Ilyen egyszerű volna? Nem próbálkozik? Össze voltam zavarodva.

  -Jó éjszakát Magda – intett, majd elindult a kis úton vissza a taxihoz. Én még ott maradtam. Figyeltem őt. Ekkor megállt és visszafordult. Nem láttam az arcát a sötétben, de amikor odaért, megfogta a kezem és egy finom csókot lehelt az ujjaimra. Olyan erős érzéki hullám cikázott végig a gerincemen ettől az apró, udvariasnak tűnő, mégis forrón erotikus gesztustól, hogy önkéntelenül is fel kellett nyögnöm! Mikor el akart engedni, utána kaptam, s visszahúztam.

  -Miért nem? – kérdeztem.

  -Mert attól félek, ha most megcsókollak, akkor nem tudok uralkodni magamon és többet akarnék belőled.

  -Miért baj az? – odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam. Ajkam olyan közel volt az övéhez, hogy szinte a számba suttogott.

  -Mert nem szeretném elsietni a dolgokat. Te udvarlást érdemelsz, nem pedig azt, hogy a falnak dőlve, itt a kapu alatt a magamévá tegyelek.

  -És, ha én azt akarom? – próbáltam elérni az ajkait, de finoman hátrébb hajolt, hogy kitérjen.

  -Szerintem megbánnád.

 Ekkor fény gyúlt az agyamban, s léptem egyet hátra.

  -Miért olyan baromira nehéz megmondani egy nőnek, hogy egyszerűen csak nem tartod kívánatosnak? Miért kell ilyen puccparádé és költői körítés ahhoz, hogy lekoptasd? Hihetetlenek vagytok! Ha egy nő nehezen megközelíthető, akkor frigidnek vagy leszbikusnak tartjátok, mert nem jött össze. De ha ég a vágytól és felkínálkozik, akkor miért nem lehet megmondani: „-Bocsi kisanyám, rájöttem, hogy mégsem vagy az esetem.”

 Gombóc gyűlt a torkomba, ahogy a könnyek ellepték a szemeimet. Azt hiszem nem csupán ez az eset keserített el. Kitört belőlem a felgyűlt keserűség. A csalódottság a férfiak terén.  Egészen Balázsig visszanyúlt a történet, de akkor még nem voltam hajlandó beismerni, még magamnak sem. Inkább az összes nyilamat kilőttem az előttem álló, ijedten és ártatlanul pislogó Krisztiánra.

  -Nem erről van szó. Félre értesz – próbált lépni felém egyet, de felemelt kezemmel megállítottam.

  -Nem, nem kellenek a szép szavak. Értek én a szóból elsőre is. Jó, akkor talán jobb is, ha továbbra is csak barátok maradunk. Mit is képzeltem… - a könnyeim megindultak. Krisztián pedig csak állt ott… a taxióra pörgött… mennyibe kerülhetett szegénynek a kifakadásom!

  -Magda…

  -Jó éjszakát Krisztián.

  -Magda, ne menj így el! Hallod?

De már csukódott is mögöttem a kapu ajtaja. Magam akartam lenni. Nem voltam kíváncsi a mosakodására. Arra, sem amit mondani akart. Ahogy kinyitottam a lakás ajtaját, telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Éjjel, fél tizenkettőkor! Krisztián? Nem! Ákos!

 „Szia Magda! Ne haragudj, hogy ilyen későn írok. Találkozzál velem holnap hétkor a Főtéren. Ákos”

  -Na, itt a másik köcsög! – duzzogtam és belevágtam a mobiltelefont a fotelomba, majd ruhástul bekucorodtam az ágyamba. Zokogtam tovább. Rengeteg elfojtás felszakadt belőlem aznap éjjel. Sírtam, mert megcsaltak, elhagytak, átvertek, sírtam Balázs későbbi kegyetlennek tűnő játékai miatt. Bőgtem, mert Ákossal sem jutottunk egyről a kettőre, pedig nagyon szerettem volna. Sírtam Krisztián miatt is, hogy talán valóban őszinte volt velem, nem akarta elsietni, de én faszán elszúrtam azzal az indokolatlan, agresszív viselkedéssel! Bőgtem, mert nagy volt rajtam a nyomás a közelgő diplomamunka miatt. Sírtam az alkoholtól és a fáradtságtól is! Végül pedig álomba sírtam magam! "