Újabb fejezetet alkottam... előre is bocsánat... ;-)

"

A jótékonysági bál

 Mint említettem, az idő különös módon rohamléptekkel telt. Idő közben fénysebességgel elmúlt Advent és az ünnepi időszak, elmúlt Szilveszter és beköszöntött az Újév! Időközben Krisztián újra hallatott magáról. Néhány nappal az Izabellával folytatott beszélgetést követően várt egy üzenet a közösségi oldal levelezőjében. Feladó: Nemes Krisztián.

 Nocsak! Szaladt fel a szemöldököm. Te élsz? 

Szia Magda!

 Kérlek, ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem hallattam magamról, de a környéken közműfelújítás van, és az egész tömbnek hazavágták a TV/telefon/internet szolgáltatását egyetlen rossz mozdulattal. Tudom, hogy átlátszó kifogás, de ez az igazság, el kell, hogy hidd. Most aztán van mit bepótolnom. A munkával kapcsolatban nem sok mindent tudok mondani. Az autók állapota eléggé vegyes. De vannak köztük csodálatos darabok, amiket még én is szívesen a magaménak mondanék.

  Inkább meséljél te, hogy mi történt otthon. Mint mondtam, eléggé lemaradtam.

Csók: Krisztián

  -Igen Krisztián, eléggé átlátszó kifogás, de tud rád haragudni a fene – sóhajtottam, s a válaszlevélben leírtam mindent, ami addig történt. Marci furcsa pálfordulását és Izabella fenyegetését sem spóroltam ki belőle, karakter bőven állt a rendelkezésemre. Kíváncsi voltam a véleményére. Nyílván Marci tőle nem fordult el, már csak azért sem, mert mint kiderült, most már hivatalosan is a barátnője, még mindig nem verte ki a fejéből, hogy Krisztiánt és Ivettet összeboronálja. Patrícia barátnőm Újév napján jelezte, hogy főnöke és az a nő (nem írnám ki, hogy milyen jelzővel illette), hivatalosan is járnak. Magamra azért gratuláltam, mind a kettőjük erőfeszítése meghozta gyümölcsét. De találkozni egyáltalán nem volt kedvem velük. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Izabella bekóstoljon Marcell biztos védelméből. Pedig hamarosan rá kellett ébrednem, hogy nem mi diktálunk… aminek meg kell történnie, az bizony megtörténik.

*****

  Elérkezett a jótékonysági bál estéje. Elvirának tett ígéretemhez hűen vettem egy szép alkalmi ruhát. Hosszú, fekete elasztikus anyag volt, de csupán annyira, hogy éppen a megfelelő helyeken simuljon az ember testére. A rövidke ujjak, a háta és az oldalán futó két csík is áttetsző fekete rózsamintás csipkéből állt, jobb oldalán pedig a combom negyedéig hosszan fel volt sliccelve. Valahol a dögös és az elegáns határán húzódott. Ritkán engedtem meg magamnak, hogy nőies ruhába bújjak, de ha mégis megtörtént, kedveltem a rafinált darabokat, mint például ez is volt. Semmiképpen sem nevezhető közönségesnek, de nem is volt teljesen tartózkodó. Éppen annyit mutatott, amennyit kellett. Mióta lefogytam és sok időt töltöttem a főiskola edzőtermében, teljesen elégedett voltam az alakommal. Így az sem okozott zavart, hogy az egyik lábam majdnem teljesen kivillan a ruhából. A ruhához egyszerű fekete cipőt húztam, mely csupán öt centivel emelt meg. Első sorban dolgozni mentem, ahogy azt Elvira többször is kiemelte, így mászkálnom, táncolnom kellett. A magassabb sarkú cipőket pedig egyszerűen nem bírta a lábam. Hajamat félig feltűzte a fodrászom, kiegészítőként pedig egyszerű, de szép aranyékszereimet vettem fel. A hűvös januári este miatt pedig már hosszú fekete szövetkabáttal kiegészítve léptem ki a taxiból a hotel előtt. Elvira már várt rám. Izgatottsággal töltött el, ahogyan átnyújtotta a sajtó igazolványunkat mellyel szabadon részt vehettünk a legtöbb eseményen, ahol az újság előzetesen jelezte, hogy írni kíván róla. A fehér épület lobbyában kellemes arany fény, bordó és mélyzöld brokát tapéta, zöld szőnyeg, fehér márványpadló és a tömeg beszélgetésének moraján kívül halk zene fogadott.

  -Egyelőre maradj mellettem. Meghallgatjuk a polgármester köszöntőjét, utána bemutatlak néhány embernek.

  -Rendben – bólintottam.

Úgy tűnt, hogy minden ütemterv szerint haladt. Nem hittem volna, hogy egy bálnál ez lehetséges. De tévednem kellett. Meghallgattuk a beszédet, kicsit sétálgattunk, majd Elvira valóban bemutatott néhány fontosabb embernek. Köztük volt a polgármester és az alpolgármester, néhány képviselő különböző pártokból, akiknek eddig csak a nevét hallottam vagy az arcát láttam. És legalább három olyan vállalkozónak, akik eléggé meghatározták a város arculatát. Ilyen volt például a Gyöngyvirág cukrászda tulajdonosa is, akiről tudtam, hogy sok jó ügyet támogat, de a magánéletében volt vaj a füle mögött vastagon. Hozzám képest kis termetű, középkorú férfi volt, aki, ahogy elnéztem, nem vetette meg a szép nők társaságát, bár a bálra a feleségével érkezett. Később Elvira is elárult róla néhány pletykát, de szigorúan bizalmas volt. Egészen addig fesztelenül viselkedtem, amíg két ismerős arcot meg nem pillantottam a bárpultnál. Marcell és Izabella volt az. Fogalmam sem volt, hogy mit keresnek itt, míg mentoromnak fel nem tűnt, hogy elhallgattam és a tekintetem követve fel nem ismerte Marcit.

  -Áh, a Szekeres fiú. Azt hittem nem jön el. A szülei ismét elutaztak valami ikszedik nászútra, és senki sem volt biztos benne, hogy valaki képviseli a családot. Az öreg Szekeres bőkezű adományokat szokott utalni a Gyermekotthonnak. Nem csoda, hogy meghívták őket – mosolygott.

  -Valószínüleg villogni szeretne az új barátnőjével – morogtam, s inkább a kezemben lévő pezsgőspohárba kortyoltam. Igyekeztem másfelé nézni.

  -Miért vagy ilyen ellenséges? Azt hittem jóban vagytok.

  -Én is azt hittem – mondtam egy mély sóhajtás közepette. – De hagyjuk is – csóváltam meg a fejem.

  -Rendben drágám…. Én…

  -Nahát, Elvira! Káprázatosan nézel ki – lépett oda hozzánk egy másik ismerős. Nos. Neki valahogy jobban tudtam örülni, de csak egy fokkal.

  -Nocsak, Balázs. Nem is számítottam rá, hogy te is itt leszel – nézett a férfira mentorom, majd óvatosan rám, hogy miként reagálok. De úgy tűnt, semmi sem ült ki az arcomra, mert az asszony kicsit fesztelenebb lett, és engedte Balázsnak, hogy kezet csókoljon.  

  -Felsőbb utasításra jelentem meg. Azt üzente a közvetlen főnököm, hogy nem kötelező a részvétel a számomra, de erősen ajánlott – kacsintott, majd felém fordult. – Szia Magda.

  -Szia Balázs – biccentettem felé mosolyogva.

  -És a kedves párod? Ő is elkísért? – szúrta közbe Elvira a provokatív kérdést. Nyilván a maga módján jelezni szerette volna, hogy a szárnyai alá vett.

A férfi mosolya egy pillanatra eltűnt.

  -Nem, ő nem tudott elkísérni. Gyengélkedik. Így néhány kollégával jöttem - picit közelebb hajolt, hogy bizalmasra fogja a mondandóját. – Az igazat megvallva unalmas figura mindegyik, így ha megengeditek, szívesebben csatlakoznék a későbbiekben két ilyen vonzó nőhöz. Kellemesebb társaság volna, mint a kamatemelkedésről társalogni.

  -Nem rajtam múlik – mosolygott mentorom.

Éreztem, hogy megborzongok a tekintetétől. Kimért volt, nem tolakodó, mégis, valami olyan áradt belőle, amitől hevesebben kezdett verni a szívem. A magabiztossága?  Fogalmam sem volt, de a valahol a lelkem mélyén megszólalt a vészcsengő. Ideje óvatosnak lenni!

  -Természetesen – bólintottam.

  -Remek. Most, ha megbocsátotok, visszamegyek egy kicsit a kollégákhoz. De hamarosan itt vagyok, és a következő tánc az enyém – nézett kettősünkre, majd távozott.

  Észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőmet, míg Elvira meg nem érintette a vállam. Egy pillanatra összeugrottam.

  -Jól vagy?

  -Persze. Minden rendben. De, hogy őszinte legyek, kicsit furcsállom, hogy ilyen kedves.

  -Most élvezd ki, játszadozz egy kicsit, de maradj éber. Ne engedj neki túl sokat – mondta csendesen.

Fél óra elmúltával Balázs ismét felvette velem a szemkontaktust, majd egy félmosollyal a száján elindult felénk. Elvira csendesen még odasúgta:

  -Most magadra hagylak, de emlékezz mit mondtam.

  -Rendben – bólintottam.

  -Hölgyeim – lépett oda a férfi.

  -Ha megbocsátasz nekem Balázs, a riportunkhoz még beszélgetnem kell néhány emberrel. Addig rád bízhatnám a kis mentoráltamat?

  -Természetesen – bólintott az igazgató, s miután Elvira elsétált a polgármester irányába, ő a karját nyújtotta felém. – Meghívhatlak egy italra?

  -Köszönöm - bólintottam és elfogadtam felajánlott karját. A következőkben szinte csak semmiségekről beszélgettünk. Később a főiskoláról faggatott, én pedig őt a szakmai előmeneteléről. Valahogy mind a ketten igyekeztük kerülni egymás és saját magánéletünket. Különös volt. Mégis mi ütött belém? És belé? Korábban minden alkalmat megragadott, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire boldog mással. Lehet, hogy már nem boldog? A kis hang alattomosan suttogott a fejemben. És ezektől a gondolatoktól akaratlanul is egyre jobban kinyíltam Balázs felé. Megittuk az italunkat, majd táncolni hívott. Különös érzések ragadtak magukkal. Letagadhatatlan volt, hogy örültem a helyzetnek. Belesimultam a karjaiba minden tánclépésnél, összemosolyogtunk, már-már flörtöltünk egymással, s én nem foglalkoztam a vészcsengővel, ami a fejemben szólt. Ezek csak a gondolataim. A lelkem más. Igaz, hogy őt sem neveztem volna nyugodtan. Sőt! Izgatottságtól borzongtam. A tekintete, a mosolya, az érintései. Kezdett leereszkedni az agyamra az a bizonyos ragacsos massza, amitől nehezen gondolkodtam. Főként, ha ő a közelemben volt. Mi a frászért nem voltam dühös? Miért nem tört felszínre a sértett női büszkeség? Nos… talán mert úgy tűnt, ismét ugyan annyi figyelmet szentelt nekem, mint kapcsolatunk elején. Annyira a zöld alapon barna pettyes szempár hatása alatt voltam, hogy még azt sem éreztem meg, hogy Izabella a terem túlvégéből figyel. Oda kellett volna figyelnem! Tudtam, hogy a helyzet, amiben éppen voltam, nagyon is ellenem fordítható, ha nem vigyázok!

  A tánc hamarosan véget ért, Balázs pedig finom csókot lehet a kezemre, amitől jóleső érzések futottak végig a gerincem mentén. Fájdalmas volt a felismerés, ami ezek után következett! Ráébredtem, hogy még mindig kívánom őt. Lehet, hogy korábban fel tudtam volna pofozni, széjjel bírtam volna zúzni az autóját, de a hormonjaimnak képtelen voltam parancsolni. És ami még ijesztőbb volt, az az, hogy a tekintetéből biztos voltam benne, hogy mindezzel tisztában is van. Nem, nem nevetett ki. Még csak gúnyos sem volt. Egyszerűen mélyen a szemembe nézett, majd levezetett a tánctérről, vissza a bárpulthoz. Ott kért számomra még egy italt. Vörös bort, mert tudta, hogy azt szeretem.

  -Ha megengeded, egy kicsit magadra hagynálak. Van egy kis elintézni valóm.

  -Semmi gond. Menjél csak. Majd megkeresem Elvirát.

  -Nem-nem. Kérlek, várjál meg itt – hangja lágy volt, és mindemellett mosolygott is, de éreztem a hangjából, hogy nem tűr ellentmondást.

  Szépen ott maradtam az italomat ízlelgetve, kortyolgatva magányosan a gondolataimmal.

 Hülye vagyok én? Miért ne használnám ki a helyzetet? Egyedül van, tulajdonképpen én is egyedül vagyok. Talán ennek így kell lennie – suttogta a belső hang.

  -Nahát, szia Magda. Te itt? – lépett elém Izabella. Azt meg kell hagyni, hogy elképesztően dögösen festett a testre simuló élénkvörös, vékony pántos mini ruhában a hozzá színben illő tíz centis magassarkú cipőkkel. Hosszú fekete haját bonyolult csigákban feltűzték, kiegészítőként fekete ékszereket viselt. Marci, hogy hozzá passzoljon, hasonló árnyalatú karcsúsított fazonú inget, fekete nadrágot és fekete nyakkendőt vett fel.

  -Igen, mint látod. Sziasztok – biccentettem a párosuk felé.

  -Látom jól szórakozol – jegyezte meg Izabella.

  -Igen, színvonalas a bál.

  -Úgy értem találtál magadnak társaságot. És Krissz? Mégis csak jobb belátásra tértél? Vagy….?

  -Nem értem mire gondolsz – pedig sejtettem. Én magam is csodálkoztam volna, ha másnak nem tűnik fel az a szexuális feszültség tánc közben, ami képes lett volna megvilágítani egy focipályát kilencven perc erejéig!

  -Nézd. Láttam, amit láttam. Tanúm is van rá.

  -Zizu, semmit nem láthattál. Maximum annyit, hogy táncoltam egy férfivel, akivel korábban már interjút készítettem és beszélgettem néhányszor. A kapcsolati tőkét ápolni kell.

  -Attól függ – lépett közelebb Izabella és csendesebbre fogta a mondandóját. - De csak, hogy tudd. Krisztián meghívott bennünket Németországba, hogy látogassuk meg. Úgyhogy Februárban mind a hárman elmegyünk hozzá.

  -Mind a hárman?

Szerintem erre várhatott, mert arcán elégedett mosoly terült szét. – Igen. Marci, én és Ivett. Csodálkozom, hogy Krisztián nem szólt.

  -Nem, nem szólt – igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. Nem tudtam hová tenni ezt az információt. Nekem azt írta, hogy azért nem bolondult még bele a hiányomba, mert rengeteg munkája van, így örül, ha egy rövid levelet meg tud nekem írni. Erre Izabella előáll ezzel a hírrel. Az volt a gond, hogy fogalmam sem volt, hogy kinek higgyek. Marcellhez sem fordulhattam. – Azért jó utat kívánok.

  -Elnézést, hogy közbe szólok Magda, de Elvira keres. Azt mondja, hogy a polgármester úr szeretne megismerni – jelent meg mellettem szinte a semmiből Balázs, akár egy őrangyal.

  -De…

  -Semmi de. A polgármesternek senki se mondjon nemet – kacsintott a férfi.

  -Engedelmetekkel én megyek. További jó szórakozást – biccentettem Izabelláék felé, és exem karján egyenes háttal elsétáltam. Amikor már hallótávolságon kívül voltunk, azért oda súgtam. – De hát már be lettem mutatva neki.

  -Tudom. De valamilyen ürüggyel el kellett, hogy hozzalak onnan.

  -Hallottad miről beszéltünk?

  -Nem, de a munkámból kifolyólag jól kell olvasnom a testbeszédből. Az a kis nő eléggé erőszakos egy teremtés.  Egy kicsit ki, ha n nem típus.

  -Ezt a testbeszédéből szűrted le? – sandítottam rá és belekortyoltam a poharamba.

  -Nem. Megállított még valahol a bál kezdetén. A fogadó révén ismerem Marcellt, ő pedig bemutatta őt, mint a barátnőjét. Csinos nő, meg kell hagyni, de kicsit túl egyértelműen kérdezett.

  -Na várj egy kicsit – álltam meg, s még mindig nem tűnt fel, hogy már réges régen a hotel egyik kacskaringós folyosóján sétálunk. – Mit akart tőled?

  -Szerintem azt próbálta kipuhatolni, hogy volt, illetve van-e közünk egymáshoz.

  -A kis szemétláda… - dohogtam. – Ezt nem hiszem el. Kémkedik utánam? És mit mondtál neki?

  -Nyugodj meg. Meg sem említettem, hogy korábban közünk volt egymáshoz. Csak annyit mondtam, hogy az újság révén ismerjük egymást. Semmi pánik. Igyál egy kicsit. Az majd megnyugtat.

  Engedelmeskedtem. Ő pedig finoman átölelte a derekamat és tovább terelgetett a folyosón, mígnem elértünk egy szobaajtóig. Egy pillanatig földbe gyökeredzett a lábam. Rá néztem Balázsra. Annyira békés és magabiztos volt a tekintete, én pedig annyira össze voltam zavarodva az átélt és hallott dolgoktól, hogy abszolút nem csodálkoztam magamon, hogy viszonozva az ölelését várakozó álláspontra helyezkedtem.

  Nem kellett sokáig várnom. Ő egy kártyakulccsal kinyitotta az ajtót, maga elé engedett, majd eltűntünk a folyosóról."