Még csupán egy napja pörgök mint a ringlispíl, de este már nyűgösebben viselkedtem Férjemmel szemben. Ő sem volt éppen a tolerancia és a türelem mintapéldánya, hasonló okokból kifolyólag.
Ez ilyentájt rendszerint így megy. Jövőhét kedden szabadnapos leszek, többet tudok majd pihenni, de arra a napra is betábláztam magam. Ez már csak így megy.
A lelki fejlődés nem állítanám, hogy stagnál, hála az égnek most másra figyelek, bár így is észreveszem a jeleket, melyekre tanítani igyekeznek a Fentiek.
Szorítsatok, hogy jól sikerüljön ez a három nap.
Többet most nincs erőm írni. Kárpótlásul az új regényem bevezetőjét megosztom veletek....
Puszi:
Joyo ^^
"Előszó
Imádom a tavaszt. Amikor a természet újjáéled, rügyek
pattannak, s a Föld ismét színekbe öltözik, az égnek pedig már
nem fakó szürkés árnyalata van, hanem az az igazi üde kék. A
levegőben édes illatok úsznak a szirmaikat bontó virágok
jóvoltából, a fák között pedig madarakat hallunk. Szerencsésnek
mondhatom magam, hogy olyan helyen élhetek, ahol tanúja lehetek
természetanya állandó változásának. Mióta csak az eszemet
tudom, sosem akartam máshová költözni. Nagyvárosok nem
vonzottak, sem a főváros, sem a közeli Esztergom. A zaj, a
forgalom, az állandóan rohanó emberek nem az én világom. Hegyi
embernek tartom magam, aki többre értékel egy szépen ápolt
kertet egy drága nyugati autónál, vagy egy megnyugtató hosszú
sétát valamelyik túraösvényen, plázázás helyett. Nem
állítanám, hogy utálom az embereket. Ha így volna, beköltöznék
valamelyik közeli barlangba. Nem. Szívesen kötök új
ismeretségeket. Inkább csak arról van szó, hogy ők nem tudnak
mit kezdeni a lényemmel. Már gyermekként is azt éreztem, hogy
valami nem stimmelhet velem. Vagy szerettek, vagy utáltak. Köztes
érzelmek nem voltak. És sajnos a negatív tapasztalatok voltak
túlsúlyban. Így alig vártam, hogy befejezzem a tanulmányaimat, s
visszamenekülhessek az egyetlen olyan biztonságot, békét és
szeretetet nyújtó otthonba, amit valaha ismertem. A Pilis hegyei
közé. Szentlélekre.
A
nevem Varga Ilona. De maradjunk csak az Ilonánál. Ez az én
történetem. Hogy érdekes e? Majd meg látjuk. Azt mondják a
sorsunk már születésünk előtt eldől, s meg van írva a
csillagokban. Hogy hiszek e benne? Még magam sem tudom. Szeretem azt
hinni, hogy én irányítok. Nem pedig valami felsőbb hatalom,
aminek nem tudsz ellent mondani. Elvira, a nagynéném, aki azóta
mellettem van mióta csak az eszemet tudom, s rajta kívül más
családot nem ismertem, mindig azt mondja, hogy vannak olyan eleve
elrendelt dolgok, amik ellen semmit sem tehetünk. Futhatunk jobbra,
futhatunk balra, szaladhatunk cikk-cakkban, nem kerülhetjük el. Én
viszont jobb szeretek arra gondolni, hogy mindenkinek van választási
lehetősége és az élet nem egy nyíl egyenes országút. Hanem
olyan, akár a Pilisben kanyargózó túraösvények. Mindig vannak
útjelző táblák, hogy elérd a célodat, de ha a bokrok között
felfedezünk egy kis rejtett mellékösvényt, azért ott a
kísértés...vajon merre visz? Bár az életem sosem volt izgalmas,
vagy regénybe illő, azért mégiscsak szerencsésnek mondhatom
magam. Pilisszentlélek csendes, nyugodt, békés hely a maga
háromszáztizenkilenc lelket számláló kis közösségével. Plusz
az átutazó turisták, akik kalandokra, pihenésre és felfedezésre
vágynak. Mint minden kis település a környéken, mi is főként a
turista forgalomból tartottuk fenn magunkat. S a tavasz kezdetével,
amint felszáradt a föld, a források pedig az olvadás
következtében megeredtek, a látogatók száma is megnövekedett.
Mi is erre rendezkedtünk be Elvirával.
Igaz, hogy a szüleimet sosem ismertem, túl korán haltak meg ahhoz,
hogy emlékezhessek rájuk, mégis egy jókora birtokot örököltem
tőlük. Egy kis részét a kert, gyümölcsös és egy kisebb
veteményes foglalta el. Azon túl pedig erdő és sziklák. A kettő
között pedig, mint két világ találkozásánál, a dombházunk
foglalt helyet. A helyiek sosem szóltak, hogy nem illik bele az
általuk megszokott normákba. Mindig a csodájára jártak, talán
titkon még irigyelték is, de szólni sosem szóltak érte. Amikor
néhány éve kibővítettük, hogy szálló vendégeket tudjunk
fogadni, még segítséget is nyújtottak, később pedig már a
helyi nevezetességek közé is bekerültünk. Ugyanis, bár néhány
kiadó lakrészt a földbe süllyesztett házban is kialakítottunk,
de az igazi vonzerő az ősöreg fákra épített házak voltak
két-három méterrel a föld felett. A házakhoz falépcsők
vezettek fel, hidak kötötték össze őket, teraszokkal és
éjszakai LED világítással. A technológiát, amennyire lehetett
kizártuk. Se tévé, sem internet nem volt elérhető nálunk. Így
is hirdettük magunkat. Aki igazán el szeretett volna szakadni a
városi élettől, az nálunk megtehette.
A
falubeliek mindig is furcsának tartottak bennünket, de sosem
közveszélyesnek. Különcök voltunk a szemükben, nagynénémmel.
De mivel kölcsönösen segítettünk egymáson és csereberéltünk,
ráadásul a kisgyerekek hétvégente nálunk voltak szabad
foglalkozáson, az összhang teljes volt. Mi voltunk az erdőlakók,
ahol a felnövekvő ifjúság megismerkedhetett a helyi állat és
növény világgal, túrákra vittem őket, Elvirával pedig a
zöldségekről, gyümölcsökről, sütésről-főzésről
tanulhattak.
Szerelmem az erdővel már kicsi koromtól kezdve kialakult. Ötéves
koromban, egy kósza felindulásomban beljebb merészkedtem. Később
letérhettem az ösvényről, mert eltévedtem, a Nap pedig már
lenyugvóban volt. Elvesztem, féltem, és tudtam, hogy bajban
vagyok. Ami azután történt, hogy besötétedett, a mai napig nem
tudom, hogy csupán álmodtam, vagy egy kétségbeesett élénk
fantáziájú gyermek hallucinációja volt, de a fák közül egy
szarvas lépett elő. A fenséges állat megállt előttem, majd
hirtelen felragyogott, s a szétoszló fény helyén egy férfi állt.
Nem olyan mint akikkel a faluban találkoztam. Emlékszem, hogy
hatalmasnak láttam. Hosszú haja a derekáig ért, bár az éjszakai
sötétségben nem tudtam volna megmondani, hogy milyen színű. Még
arcának vonásait sem tudnám felidézni. Csupán azt a
biztonságérzetet, amit árasztott magából. Kellemes, megnyugtató
hangja volt. Azt mondta ne féljek tőle, bízzak benne, mert a
barátom, és azért jött, hogy vigyázzon rám. Gyermekként nem is
kételkedtem a szavaiban. Tüzet gyújtott, és én az ölében
aludtam el, köpönyege és haja melegében. Reggel pedig a
kertünkben ébredtem. Elvira nagyon leszidott amiért eltűntem, az
emberekkel égen-földön engem keresett és nagyon kétségbe volt
esve. Elmeséltem neki, hogy mit láttam. Fura módon ő volt az
egyetlen, aki hitt nekem, míg a falu lakói attól a pillanattól
kezdve váltak tartózkodóvá velem szemben. Gyermekként
kitartottam a történtek mellett és sokszor visszajártam az erdő
széléhez, hátha újra találkozhatok ezzel a jó baráttal. De
sosem láttam utána. Így én is kezdtem elhinni, hogy talán bolond
vagyok, vagy legalábbis álmodtam a dolgot. Annak érdekében, hogy
valamelyes mégis befogadjanak, mélyre ástam az emlékeket, s ha
valaki meg is kérdezte, csak legyintettem, s álomként emlékeztem
vissza rá. Vannak helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy meg kell
felelnünk a társadalmi normáknak. Ebbe pedig közel sem férnek
bele manók, tündérek, beszélő állatok, vagy éppen óriásokká
változó szarvasok, akik fényből születtek. Ezeket meghagyjuk a
mesélőknek.
Így hát erdő iránti vonzalmamat túrázásokkal, felfedező
utakkal, tanulmányokkal és olvasással elégítettem ki. Talán
elmondhattam magamról, hogy huszonöt éves koromra úgy ismertem a
hegységet, az erdőt és a bennük húzódó túraösvényeket, hogy
én számítottam a legközkedveltebb túravezetőnek. Saját szálló
vendégeimet is elvittem hosszabb-rövidebb utakra, sőt a
környékbeli apartman tulajdonosok is inkább hozzám küldték a
kalandra vágyó turistáikat.
Azt hiszem áldásnak nevezhetjük, ha azzal foglalkozunk, amit
szeretünk. Nem is tekintettem munkának, és hobbinak sem. Ez volt
az életem. Egy nyugodt, boldog, harmonikus élet, különösebb
bukkanók nélkül.
Amíg fenekestül fel nem fordították..."
