Az új fejezet! Jó szórakozást! ;-)

"

 Holtomiglan, holtodiglan 1;

Azt hiszem túl sokat szerettem volna pótolni a szakdolgozatomból, amikor végre betettem a lábam a Széchényi Könyvtár archívum termébe. Ezt abból gondolom, hogy nem csupán az ott dolgozók, de a körülöttem szintén kutatást végzők is furcsán néztem, amikor elbarikádoztam magam jó néhány vaskos évfolyammal. Délután kettőre beszéltem meg a találkozót Mayer professzorral, de annyira belemerültem a cikkekbe, interjúkba és riportokba, ahol azt igyekeztek a nők fejébe programozni, hogy vállaljanak olyan férfias munkákat, mint például a traktorozás, esztergályosság, vagy ácsmunka… a férjük büszke lesz rájuk, s két keresetből könnyebb eltartani a hat-hét-nyolc gyereket. Hmmm… na persze. Mert a férfiak arról híresek, hogy büszkén felvállalják, a nejem jobban keres, mint én. Nem hinném. Tapasztalataim szerint ahhoz túlságosan is büszkék!
Egy biztos! Annyira belemélyedtem a munkába, hogy észre sem vettem az asztallapon doboló szőrös ujjakat, s a gazdájukat, aki mellettem állva már egy ideje köszörülgette a torkát. Amikor viszont idegesíteni kezdett a monoton zaj, rosszallóan felpillantottam. Ám a vér rögtön kifutott az arcomból, amint megláttam a konzulensem arcát.
  -Oh! Elnézést Mayer professzor. Már kettő óra lenne?
  -Tulajdonképpen már el is múlt – sóhajtott a férfi. – De semmi probléma, kedves Magdolna. Legalább a szakdolgozata foglalta le. Megbocsátok. Na, jöjjön a büfébe beszélgetni. Ahogy elnézem, magára fér egy kis szünet.
*****
 El kellett ismernem, hogy abszolút nem bántam meg azt a pesti utat. Amilyen alaposan átvettük a professzor úrral azokat a részeket, melyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a diplomamunkámban, s feltettem a kérdéseimet, sikeresen átlendültem a holtponton. Telis-tele volt a fejem ötletekkel, a táskám pedig könyvekkel, melyeket a témában kölcsönöztem.
 Az éjszakát Lilinél töltöttem, s mivel személyesen legalább két hónapja nem találkoztunk, az élménybeszámolónk és beszélgetésünk legalább hajnali háromig tartott jó néhány gőzölgő csésze tea mellett. Ám különös módon egyszer sem említettem azt a szenvedélyes éjszakát, amit Ákossal töltöttem. Sem pedig az azt követő kettőt. Akárhányszor szóba szerettem volna hozni valami kapcsán, valami belső dolog megrekesztette bennem, s inkább témát váltottam.
Talán szégyelltem a dolgot? Zavarban voltam? Vagy ez volt az első dolog, amiről úgy gondoltam, hogy nem tartozik másra?  Nem tudtam eldönteni. Csak bámultam a tinta fekete égboltot és a rajta pislákoló ezer meg ezer csillagot.
  -Min gondolkodsz olyan mélyen?
A lágy kérdés hallatán kezdtem visszacsúszni a jelenbe. Éreztem csupasz bőrömön a pokróc puha anyagát, a nyárvégi éjszaka hűvös levegőjét, a föld, a fű és a közeli patak illatát. S éreztem a mellett melegen pulzáló és lélegző életet. Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy Ákosra nézzek. A hátán feküdt és szintén engem nézett. Hosszú haja szétterült a feje körül. Alaposan összekócolódott. Nem is csodáltam. Nem kíméltük egymást. Furcsa… talán akkor először alakult úgy, hogy mind a ketten elterveztük, le fogunk feküdni a másikkal. És jó volt. Teljesen más volt vele a szex, mint Balázzsal. Sokkal, de sokkal felszabadultabb voltam. Talán mert nem voltak kötelezettségeink a másik felé? Vagy, mert új tapasztalat volt? Esetleg a tudat, hogy nem tehetjük meg akármikor? Talán mindegy is volt. Élvezni kellett, amíg tartott, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ebből sosem lesz több. 
Mélyet sóhajtottam.
  -Csak ezen az egészen.
  -Hogy-hogy?
  -Csak furcsállom, hogy még egyszer sem beszéltem senkinek arról, hogy lefeküdtünk egymással – szemeim visszafordítottam az ég felé, mert sokkal könnyebb volt a Tejútrendszert bámulni, mint Ákos csillogó szemeit. Valami azt súgta, hogy abba kellene hagynunk, amit műveltünk. Túlságosan is jó volt ahhoz, hogy ne legyen jövője! Olyan volt, mint a drog, vagy az ital. Könnyű lett volna rászokni! De az elmúlt néhány hétben arra is rádöbbentem, hogy ebben az élethelyzetben nem, hogy időm, de igényem sincs arra, hogy úgymond normális kapcsolatot alakítsak ki egy olyan férfival, aki nem csupán a barátot látja meg bennem, s aki pontosan tudja, hogy mit akar tőlem.
  -Miért? Kellene? – kérdezte Ákos fél könyökre támaszkodva, s én újra rápillantottam mikor másik kezével végigsimította a hasam, s ujjai elindultak a melleim irányába. A mozdulat tele volt vággyal, s annyi tűzzel, hogy szinte gőzölgött a bőröm a hűvösben! – Én sem beszéltem róla senkinek.
  -Igaz – bólintottam. – Élvezzük, amíg tart – számat pajzán mosolyra húztam. És az miért ne artson egész éjjel? Tettem hozzá gondolatban.
Ő finoman fölém gördült, s belesimított a hajamba, miközben eltakart a testével, s befurakodott a combjaim közé, hogy hozzám férjen. Már annak a gondolatára is benedvesedtem, hogy újra szeretkezni fogunk. Nem tudtam miért, vagy mikén van rám ilyen elemi hatással, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Én is belesimítottam a hajába. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött a kérdés, mégis kicsúszott a számon…
  -Lennél a kísérőm a nagybátyám szombati esküvőjén? Azt mondták, ha úgy van, hozhatok magammal kísérőt.
Ő elmosolyodott.
  -Kedvesem. Azt hiszem ez nem volna bölcs dolog. Nem hiszem, hogy nekem ott volna a helyem egy ilyen fontos családi eseményen. De köszönöm, hogy gondoltál rám.
Visszamosolyogtam rá. Igaza volt. Őrültség lett volna. Így hát kikapcsoltam az agyamat és átadtam magam a vad, buja szexnek a csillagok alatt.
*****
A szombat reggel olyan gyorsan eljött, hogy szinte fel sem fogtam mi történik körülöttem. Szinte kívülállóként figyeltem az idegeskedést, kapkodást, ahogy szüleim a virágdekoráción végezték az utolsó simításokat. Édesanyám reggel elkészítette Luca hófehér és krémszín virágokból álló gömbölyű menyasszonyi bokrétáját és a két kitűzőt a tanúknak. Előző nap elkészültek az oltár és asztaldíszek, valamint a fehér virágokból és szatén szalagokból álló padsordíszek. Azon nemes feladat rám hárult, hogy ezeket megfelelően felrögzítsem a kis belvárosi katolikus templom ódon padjaira! Hmmm…. pepecselős munka! A virágok állapotát ellenőriztem, míg édesapám az autódíszt tűzte ki. Ideges volt és izzadt. Teljesen máshol jártak a gondolatai, ami sosem volt jellemző rá. Azt hangoztatta, hogy mindennel időben végeznünk kell, köztünk nekem is a fodrásznál, mert délután négy órára puccparádéban akart állni a házasságkötő terem ajtaja előtt. Ő volt nagybátyám tanúja.
Szerencsére ösztönzés nélkül is mindennel végeztünk. A templomdíszítés után beültem a fodrászomhoz, aki félig valami bonyolult tekergőző kontyba tűzte hosszú hajamat, majd otthon gyors zuhanyt vettem. A fürdőszobai nagytükör előtt állva csavartam vissza a krémszínű selyemsálat, mely a nyakam jobb oldalán lévő jókora mély lila véraláfutást volt hivatott elfedni! Akármilyen észvesztő körülmények között is tettem szert rá, nem volt ildomos mutogatni, pláne nem egy esküvőn, ahol ráadásul néhány percig minden szem rám szegeződött! Micsoda botrány volna belőle! Te jó ég! A folt pontosan akkora volt, mint egy ember szája. Konkrétan egy felnőtt férfi szája. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor egy bizonyos zenész felnőtt férfi szájának és szenvedélyének a lenyomata volt, aki túlságosan is közel került hozzám, és akivel meg kellett volna már szakítanom a viszonyomat. De annyira észvesztő volt a szex, hogy nehéz volt lemondani róla.
Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor délután három órakor megérkeztem Lucához, hogy engem is felöltöztessenek.
  -Egy-kettő, le a ruhával – sürgetett a középkorú nő, aki a ruháinkat igazította méretre az utóbbi egy hónapban.
  -Na… előbb vacsora, vagy legalább egy ital…. – Luca ugyan kuncogott rajtam, de a szabásznő tekintetétől azonnal belém fagyott minden humor. Nyeltem egyet és alsóneműig vetkőztem.
  -Barátnőd szüleiddel jön? – kérdezte Luca. Elképesztően gyönyörű volt abban az egyszerű pántnélküli ekrű színű ruhában, melyet egy ugyan olyan színű kis boleróval egészített ki. Szőke haját laza kontyba fogták, sminkje letisztult volt, mégis kiemelte természetes szépségét. Ékszerként egyszerű gyöngyöket viselt.
  -Nem. Csak a hivatal előtt fog becsatlakozni hozzájuk – magyaráztam, miközben a nő feladta rám az illegő-billegő abroncsot, majd ráhúzta a barack színű nehéz szatén szoknyát. Ezt követte a hátul fel zipzárazható míder.
  -Ezt vegyük le. Rontja az összképet – nyúlt a selyemsál után.
Én viszont megragadtam a csuklóját. Ijedtemben talán túlságosan is szorosan, mert beledermedt a megkezdett mozdulatsorba. A szívem vadul kalapált. Szemeim ide-oda ugráltak a szabásznő és Luca között. Na, most légy okos!
  -Ugyan már kedvesem. Ne legyen makacs. Vagy esetleg megfázott a harminc fokos augusztusi átlag hőmérsékletben? – nézett rám, miközben felvonta egyik, talán túlságosan is vékonyra kiszedett szemöldökét.
  -Khöm… izé… nem… csak… - habogtam, akár egy kamasz, rajtakapás után.
  -Mi a baj? – lépett oda Luca is.
  -Ez a sál nem illik a ruhához – mondta a nő.
  -A krém mindenhez illik – érveltem.
  -De nem te vagy a menyasszony – akart újra a sál után nyúlni a nő. Én kitértem.
  -Ugyan már Magda. Vedd le – unszolt Luca. – Lassan indulnunk kellene. – Olivér is mindjárt itt lesz – mutatott a faliórára.
  -Hidd el Luca, jobb, ha fent marad.
  -Kétlem.
  -De igen. Higgyél nekem.
  -Ugyan már – lépett oda már ő maga is, hogy megszabadítson a szex-baleset leplezőjétől.
  -Ne… - kaptam oda, de már kioldotta.
  -Magda, az Istenért! Ne szórakozzál már velem az esküvőm napján! Így is ideges vagyok! – csattant fel, tőle szokatlanul az ara.
  -Hidd el Luca, ha leveszed ezt rólam, még több okod lesz rá – próbáltam menteni a helyzetet még az utolsó pillanatban is.
  -Ennél jobban, már kétlem – morogta, miközben húzta maga felé az anyagot, s, ha nem akartam, hogy életem fulladásos halálban érjen véget egy értelmetlen huzavona miatt, elkezdtem forogni, míg a sál letekeredett a nyakamról, én pedig a kezemmel takartam a harapást. Ám, mikor Luca türelmetlenül összeráncoltam két szemöldökét, megadóan leengedtem a kezem, s egy „én megmondtam” sóhajtás kíséretében bezsebeltem a két nő feljajdulását!
  -Te magasságos atya úr isten! – kapott a szívéhez a szabásznő.
  -Mégis ki a jó fene csócsált meg?! – hökkent meg Luca. – Mert azt ne próbáld meg beadni, hogy beverted. És pont most? – szinte remegett a dühtől. Én pedig össze-vissza szégyelltem magam.
A szabásznő mélyet sóhajtott.
  -Na jó, csak semmi pánik. Hol van a táskám? – nézett körbe a szobában. Míra vitte oda neki, ő pedig előkapott belőle egy ragasztó pisztolyt és néhány kelléket, amit valószínűleg mindig magával cipelt, s kisietett a konyhába.
Luca mélyet sóhajtott miközben újra rám nézett.
  -Na jó, ha Marcsi megoldja, én nem haragszom. Csak azt nem értem, hogy miért nem azt hozod el magaddal a lagziba, aki megharapott? Mért a barátnődet? Ugye nem ő csinálta? Kérlek, nyugtass meg. Sok mindent tolerálok….
  -Nem, nem – nevettem el magam végre. – A férfiakat szeretem. De ez a helyzet eléggé bonyolult.
  -Jó, majd később elmeséled, ahogy jó baráthoz illik – legyintett Luca.
  -Már itt is vagyok – sietett vissza Marcsi a nappaliba, kezében azt a barack színű valamit tartva, amit mentőövként kreált. Egy szatén nyakpánt volt, melyre egy jókora bolyhos, tollas virágot ragasztott, ami tökéletesen elfedte a harapás nyomomat.
Luca megkönnyebbülésében felhajtotta az asztalon álló pezsgőspohár tartalmát. Én azonban valami erősebbre vágytam, mikor megláttam magam a falitükörben! Úgy néztem ki, mintha egy barackszínű, ízlésficammal küzdő transzvesztita madárpók fészkelt volna a nyakamon!
  -Te jó szagú úr isten! – szaladt ki a számon.
  -Nagyon bájos – somolygott Luca.
Ez volt a bosszú? Hüm?
*****
Mind a két szertartás gyönyörű volt. Nem tartozom a sírópicsogók táborába, de a pap szavait megkönnyeztem. A két szertartás közötti szakaszon Patrícia harminckét fogas vigyorral lépett oda.
  -Kuss! – morrantam rá, mert tudtam mit akart kérdezni. Nem ő volt az egyetlen, aki megbámulta azt a virágnak csúfolt rémséget, ami rajtam volt. 
  -Először azt hittem, hogy megtámadott valami – vigyorgott továbbra is.
  -Bár mindenki ezt hinné, nem pedig azt, hogy önszántamból vettem fel – morogtam.
  -Kérlek, had fotózzalak le.
  -Nem! Nem csinálsz idiótát belőlem a közösségi oldalon! Épp elég lesz, hogy a fényképész felteszi a képeket. Kezdem beismerni, hogy nincs az a jó szex, ami megéri, hogy romokba dőljön az önbecsülésem maradéka is!
  -Hogy mi? – sandított fel rám Patrícia meglepetten. – Milyen szex?
  -Majd később elmondom.
  -Jelzem, hosszú az út a templomig gyalogosan. Van időnk.
  -Na jó – mélyet sóhajtottam. – Azért van ez a rémség rajtam, mert ki van szívva a nyakam. Nem is kicsit.
Mikor Patrícia hitetlenkedve nézett rám, körbenéztem, hogy lát e még valaki bennünket, majd óvatosan félrehúztam a nyakpántot, hogy felfedjem a jókora foltot. Patrícia először megdöbbent, majd elismerően füttyentett. Én pedig útközben mindent elmondtam neki.
*****
Már túl voltunk az étkezésen, mikor még egyszer feldobta, hogy szeretne lefényképezni a telefonjával. Addig-addig unszolt, amíg végül beadtam a derekamat, s az étterem előtt hagytam magam. De szigorúan csak úgy, hogy a virágtalan profilomat mutattam neki.
  -De minek a kép? Készül elég, amivel szekálhatsz – kíváncsiskodtam visszaülve a helyünkre.
  -Majd megtudod – nagyon titokzatos volt azt meg kell hagyni. Csak később tudtam meg, hogy azt a képet elküldte valakinek a telefonjáról. Az engedélyem nélkül! 
  -Annyira szép minden – mosolygott körbepillantva Patrícia. – Remélem az enyém is ilyesmi lesz. Te, hogy vagy vele?
  -Mármint mivel? – kérdeztem egy pohár vörösbort kortyolgatva. Figyeltem a táncoló párocskákat.
  -Milyen esküvőt szeretnél?
  -Bevallom, hogy fogalmam sincs. Felesleges is rajta gondolkodnom, egyelőre nem úgy áll az életem, hogy ásó-kapa-nagyharangban kellene gondolkodnom. Vagy, hogy milyen tortát rendeljek. Abroncsos vagy simulós ruhába bújjak. Előbb egy potenciális férjjelöltre volna szükségem.
  -Hüm… - forgatta szemeit Patrícia.
  -Már megint mi van?
  -Annyira borúsan látod az életedet, hogy az valami félelmetes – vigyorgott barátnőm. – Pedig rengeteg minden van, ami boldoggá tehetne. Egészséges vagy, megvan kezed, lábad, boldog családi életed van, főiskolára jársz, van karrier lehetőséged a helyi újságnál. Vannak barátaid is, akik szeretnek. Sőt, mint kiderült, még nemi életed is. Igaz, hogy udvarolni senki nem udvarol, de azért valljuk be, hogy ennek csak te állsz az útjában. Van, aki szeretne udvarolni neked. Csak ki kellene bújni az Ákos-szemellenző mögül és kicsit körbenézned.
  -Azért emlékeztetnélek rá, hogy aki szerinted udvarolni akar nekem, az mást is el szokott vinni, randizni.
  -Én pedig arra emlékeztetnélek, hogy te többet is megteszel, mint randevúzás. Nem hiába viseled magadon azt a rémséget – mutatott Patrícia a saját nyakára.
Belepirultam. Elvégre igaza volt.     
-Na jó, váltsunk témát, ha lehetséges – kortyoltam bele az italomba. Egyelőre mellőztem az alkoholfogyasztást. Szerettem volna emlékezni a lagzi minden pillanatára… már ha ilyesmi lehetséges egyáltalán.
  -Nem is tudom – hümmögött barátnőm. – Nekem tetszik ez a téma…
De már nem tudta folytatni a szópárbajt, ugyanis az egyik jóképűnek mondott, családom génállományához hűen, kétméteres testmagasságot megközelítő unokatestvérem odalépet és elhívta táncolni. Az én szememben mulatságosan festettek, hiszen Patrícia talán a férfi mellkasáig ért, de láthatóan élvezte a helyzetet, még így is.  Én csak ültem a helyemen és gyönyörködtem a körülöttem zajló eseményekben. Az ifjú pár is a táncparketten ropta, igaz, hogy külön-külön. A szokásokhoz hűen, Luca újdonsült apósával, a nagyapámmal, Olivér pedig anyósával táncolt. Úgy tűnt, hogy élvezik, s néha cinkosan összevigyorogtak, mikor találkozott a tekintetük. Szüleim szerelmesen összesimulva, egymás lépéseihez igazodva táncoltak valahol a többiek között. Összeszokott páros voltak. Nem is hiába. Huszonhét évük volt rá. Az idősebbek a helyükön ülve beszélgettek, a barátok egy sarokba gyűlve iszogattak és nagyokat nevettek, a rokonok nosztalgiáztak. A vőfély a zenekar mellett állva a kezében tartott forgatókönyvet bújta, hogy felkészüljön az újabb csoportos játékra.
Újabbat kortyoltam a narancsléből. Az étel még ülepedett a gyomromba, néha-néha egy tojáshabos aprósüteményt a számba nyomtam.
Gondolataim főként saját szingliségem körül forogtak, s kicsit tapicskoltam az önsajnálatban, amiét nem volt párom, bár valahol mélyen egy hang próbált „megmenteni” attól, hogy nyakig belesüllyedjek.
  -Mégis miért ne lehetne neked normális párkapcsolatod? – így a hang.
  -Nézd! – próbáltam tárgyilagos lenni. – Valahol mindig mellé nyúlok. A Sors sosem sodor össze normális férfival. Mindegyik defektes a maga módján. Az egyik csak magára gondol. A másik folyamatosan irányítani akar, helyettem meghozni a döntéseket. A harmadik pedig még önmagával sem került tisztába, akkor mégis miért gondolnám, hogy meg tudja teremteni egy normális párkapcsolat alapjait? A negyedikről ne is beszéljünk! Két vasat tart a tűzbe! Vagy lehet, hogy bennem van a hiba?          
  -Nézd, édesem – szólt újra a hang. Mintha az anyámat hallottam volna, de őt biztosan kizárhattam, hiszen szemmel láthatóan a táncparketten volt, és fenemód jól érezte magát. Legalábbis a harminckét fogas vigyorgás arról tanúskodott! – Az, hogy „normális” eléggé relatív fogalom! Javasolnám, hogy nézz mélyen önmagadba, és keresd meg a választ a következő kérdésre: „Miért félek az elköteleződéstől, vagy az újtól? Mitől félek egyáltalán?” Ha megvan rá a válasz, és el is tudod fogadni, akkor gratulálok. Készen állsz a randevúzásra. De addig csak a sötétben tapogatózol.
Majd a hang elhallgatott a fejemben.
Arra lettem figyelmes, hogy a táskám, mely a székem háttámlájára volt akasztva, rezegni kezd. Kíváncsian kerestem elő. A képernyőn lévő kis boríték arról tanúskodott, hogy üzenetem érkezett.
Üzenet küldője: N. Krisztián!
Elkerekedtek a szemeim.
„Szia Magda! Remélem, jól érzed magad a lagzin. Eszem-iszom, dínom-dánom. És biztos vagyok benne, hogy atyád a hapsikat baseball ütővel hajtja el mellőled.  J „
Felvontam egyik szemöldököm. Egy ideje már nem hallottam Krisztián felől. Néhány hete járt nálam az üzletben a beszélgetésünket követően, amikor Ivettet vitte randevúra. Különös! A gondolat, hogy Krisztián mást is vacsorázni vitt, tánc közben átölelte, vagy hazakísérte…. megborzongatott és nem éppen jó értelemben!
„Szia Krisztián! Igen, a lagzi nagyon jó, de ne ragadtasd el magad. Itt ücsörgök egyedül az asztalnál és petrezselymet árulok. Patrícia elment táncolni.”
A válasz sokat nem váratott magára…
Üzenet küldője: N. Krisztián.
„Azt kötve hiszem. Hogy lehet ülni hagyni egy ilyen szép lányt? Na, látod, ha ott volnék, már réges-régen táncolnánk. Igaz, hogy csak részeget tudok rockizni, de megoldanám valahogy. Maximum kidobnának a lakodalomból J „
Akaratlanul is elvigyorodtam, ahogy magam elé képzeltem az esetlenül engem rángató szőke nyakigláb férfit.
  -Te meg kivel sms-zel? – huppant le mellém Patrícia a kezével magát legyezgetve. Eléggé kipirult.
  -Senkivel – dugtam vissza a mobilomat a kis kézitáskámba.
  -Aham. És mond csak… ennek a senkinek köze van a nyakadon lévő folthoz?
  -Nincs. De, hogy-hogy ilyen gyorsan visszajöttél a táncból?
  -Szóltam Tibi rokonodnak, hogy egy kis levegőhöz szeretnék jutni, mielőtt újból elragadna a következő vonatozásnál. Ragaszkodik hozzá, hogy „egy kocsiban” legyünk. Igazából elmenekültem – súgta oda.
Én elvigyorodtam. – Mégis miért? Jó táncos. És szerintem kimondottan jóképű.
  -Ezeket én sem tagadom. Csak az a közel harminc centiméternyi szintkülönbség zavart egy kicsit. Majd kitörött a nyakam, amikor a szemébe akartam nézni – vigyorgott Patrícia.
Ezen én is vigyorogtam. – Egy dolgot megígérhetek drága barátnőm…
  -Hüm?
  -Az én családomban porba fingó férfiakat nem fogsz találni.
  -Azt már észrevettem – vont vállat mosolyogva.
A következő órákban néhány üzenetet még váltottunk Krisztiánnal, s úgy lazult és forrósodott a téma, ahogy én is megtaláltam a pálinkás üvegeket a svédasztalon.
„Bevallom, azért nem bántam volna, ha férfi a kísérőm.” – írtam. - „Jó volna igazán önfeledten táncolni valakivel. Összebújni, úgy, hogy az egész testünk összesimul. Tudod, hogy értem.”
„Igen, tudom… Bevallom férfiasan, néha fel szoktam idézni, hogy milyen volt veled táncolni a teraszon. Kellemes. Jó volna megismételni. Mikor találkozunk újra a virágbolton kívül?”
  Kellemes? Ezen felszaladt a szemöldököm. Egy simogatásra vagy egy illatra lehet azt mondani, hogy kellemes. Na de egy táncra?!  Az ital nem csupán kacérrá, de kritikussá is tett. Nem is tudtam szó nélkül hagyni. Mikor barátnőmet másodjára is elragadták, én fogtam magam és a pálinkás kupicámat, s kisétáltam a teraszra. Közben a gyorshívó már tárcsázta is Nemes Krisztián mobil számát.
Miután Krisztián vidám hangon üdvözölt, én köszönés helyett máris a közepébe vágtam…
  -Mégis, hogy érted azt, hogy kellemes? Hüm?
Döbbent csend a vonal túlsó végén. – Hát… ahogy mondom.
  -De mégis, hogyan érted?  Mert…- lehúztam a felest. – … egy illat, egy íz lehet kellemes. Na de egy tánc? Krisztián…
  -Oké… figyelj Magda. Hallom a hangodon, hogy ittál. Lehet, hogy nem most kellene a szavak értelméről filozofálnunk. Mi volna, ha újra találkoznánk valahol?
Mélyet sóhajtottam. – Na jó… őszinte leszek. Valóban ittam. De ahhoz éppen elég józan agysejtem maradt, hogy tudjam, nem volna jó ötlet most találkoznom veled.
  -Miért? – kérdezte ő.
Igyekeztem valóban minden megmaradt józanságom összeszedni, hogy úgy fogalmazzak, hogy azzal ne hozzam se őt, se magamat kellemetlen helyzetbe, és ne is áruljam el magam, amivel csak újabb és újabb kellemetlen félreértéseket hoztam volna össze.
  -Az a helyzet, hogy éppen most igyekszem kimászni egy eléggé bonyolult élethelyzetből. Nyakamon a diplomamunkám, néhány nap múlva megkezdődik az utolsó évem a főiskolán. Vissza is kell költöznöm. Nem akarlak megbántani és borzolni az idegeidet azzal, hogy alig vagyok itthon. Nem akarok csalódást okozni. Se neked, se magamnak.
  -Ezek szerint volna esélyem nálad? – tapintott rögtön a lényegre Krisztián.
Újabb mély sóhaj. Úgy sincs vesztenivalóm! Gondoltam megdörgölve a szemeimet. Végül nagy nehezen kimondtam azt az egyetlen, végtelenül egyszerű, de életeket megváltoztató kis szót: - Igen.
Csend a túl végen. Már megijedtem, hogy letette, de hamarosan megszólalt.
  -Csak szerettem volna tudni. Nekem egyelőre ez is elég. Nézd Magda. Én szeretnék veled találkozni, de ahogy eddig is, most is türelmes leszek.
  -Ugyan már Krisztián. Kéthetente fogok hazajárni. A gondolataim a szakdolgozat és a vizsgák körül forognak majd. Nem hinném, hogy egy bimbózó kapcsolatnak ezek termékeny táptalajt adnának.
  -Magda. Kérlek, légy velem őszinte…
  -Rendben – mondtam kis hatásszünet után.
  -Randevúznál velem úgy, hogy nincs rajtad semmiféle nyomás?
  -Ezt, hogy érted?
  -Nem kell azon gondolkodnod közben, hogy megbántasz, hogy mikor találkozzunk legközelebb. Mintha a következő nap nem is létezni. Mintha az volna az utolsó.
Egy pillanatra elakad a szavam. Ezt még sosem kínálták fel nekem. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban. Végül… - Igen.
Mikor kicsit megkönnyebbülten elindultam vissza az étterembe, ismét rezgett a telefonom. Újabb üzenetet kaptam. Mosolyogva vetem elő.
  -Na mit felejtettél el? – de a mosoly hamar leolvadt az arcomról, s helyette a szívem a torkomba ugrott.
Üzenet küldője: Ákos.
„ Szia. Ne haragudj, hogy ilyen későn írok, de nagyon fontos. Holnap este hétkor találkozzunk a buszvégállomáson. Olyan dologról kell beszélnünk, ami téged is érint. Ákos.”