2012. június 26., kedd

Segítség!!!!! Azt hiszem bekattantam!

A mai napon megkezdődik a 20. VOLT Fesztivál! Már nagyon vártuk. Április közepén beszereztük a bérleteket. Mai napon kapunyitás és 0. nap. Zárás után felbattyogunk, hogy beváltsuk a karszalagokat és körbenézzünk, meghallgassuk az "ismerkedési esten" fellépő hazai együtteseket. Részemről a Kiscsillagot és a Quimbyt várom. :-) Remélem már ti is hallottatok róla, esetleg részt vettetek rajta. Ahogy kifelé bámulok az üzletből, látom, hogy csoportokban érkeznek a hátizsákos, polifómos, sátras volt-rajongók, s keresik a módot, hogy feljussanak a kempingbe.
  Majd tartok beszámolót, hogy miként sikerült ^^

Most van ami még jobban foglalkoztat. Illetve több dolog, de ez napi szinten, s kövezzetek meg érte, ha titeket nem háborítana fel a következő téma!
  Ugyebár már két-két és fél hete folyamatosan edzem. Leg Magic, haspadon 200 hasprés, túrázás, hegymászás, kerékpározás, alkalomadtán a párom kerget... de valamilyen okból kifolyólag nem csökken a súlyom. Nem eszem se többet, se kevesebbet, mint eddig. Az emésztésem rendben van. És mégis... olyan, mintha a testsúlyom minden egyes nappal inkább több volna, mint előzőleg. 68.7-69-69.2-69.5-69.7 kg... ki érti ezt? Ráadásul a testzsír százalékom sem mozdul lejjebb! Mi történik? Miért nem indult még el lejjebb? Mit csinálok rosszul? Kérem, valaki segítsen, mert amúgy is van némi mentális beütésem a súlyom tekintetében, egyéb okokból kifolyólag. Rendszerint mást látok a tükörben, mint a valóság. Hiába piszkál a családom, hogy mennyire giriznya vagyok. Nem tudom nekik elhinni, amikor nehéznek, zsírosnak érzem magam és még a mérleg is szarakodik velem! Valaki azt mondja, hogy a meleg miatt tart vissza vizet a testem. Apám szerint gyomor és béltartalom. Sőt, ő nyugtat azzal, hogy a mérleg nem annyira intelligens, hogy megállapítsa a valós testzsír százalékomat, egyszerűen a magasságom és súlyom szerint egy előre betáplált értéket ír ki! Becsapós! De akkor sem értem. Mit kellene tennem, hogy elinduljon lefelé a súly?
 Anyám még azt is feldobta, hogy mivel 26 éves lettem, a szervezetem már másként kezd működni. Na de kérem! Ne magából induljon ki! Ő klimaxol! Én még nem. Miért változna a testem? Még nem is szültem. Tudom, hogy akkor változik minden. De még ez az esély sem áll fenn egyenlőre. 

Kérlek, segítsetek, mert ki akarok gyógyulni ebből a pocsék gondolkodásból. Mi segíthet, ha még a rendszeres torna sem? Napi szinten álljak a tükör elé és mantrázzak? Néha örülnék, ha a párom szemével láthatnám magam. Szerinte gyönyörű vagyok és semmit sem változtatna meg a testemen. Felül kellene írnom a régi rossz programokat. Még Müller Péter Jóskönyve is azt tanácsolja. "Szabadulj meg a múlt régi beidegződéseitől!" Hurrá! Hogyan? Miként? Annyi sikeres életmódváltást kísérek figyelemmel itt a Bloggeren. Próbálok ihletet és erőt meríteni. Még mindig gyúrok anyagilag a boksz-zsákra és a kesztyűkre. Még mindig nem tartom őrültségnek. Kérlek, adjatok tanácsot. Köszönöm...

Joyo        

2012. június 25., hétfő

Grill beszámoló, Myrafelle, tréning...

Kedves olvasók. Ott hagytam abba, hogy készülődtem a születésnapi grill partyra. Bevallom, nem vártam különösebben semmit, és talán éppen ezért sikerült jól. Igaz, hogy nem mindenki tudott eljönni, akit meghívtam, de mindenkinek nyomós oka volt rá. (Betegség... munka...)
 Erika fél háromkor becsengetett, onnantól kezdetét vette a készülődés. Elkészítettük a salátát, jégsalátából, paradicsomból, ecetből, vízből, balzsamecetből. Terveztünk, szerveztünk, megpakoltuk az Audit, amikor a férje megérkezett, beugrottunk az Interspárba faszénért, kenyérért, savanyúságért... majd hozzájuk alkoholért, ezek után irány a garázs. Mivel a párom még nagyban dolgozott, így én voltam a házigazda. Előző nap mindent megmutatott hol kapcsoljam be, mit nyomjak meg, mit honnan vegyek ki. Összeraktuk az asztalt és a padokat, Dávid üzembe helyezte a grillt, én pedig a veremből előszedtem egy Campona márkájú csokis-cseresznye likőrt. Erika nagyon megörült neki, s sürgetve tartotta poharát, hogy bontsuk meg.
  Hamarosan a grill hőmérséklete alkalmas volt a sütésre, így nekiláttam. Mézes-mustáros és fokhagymás.csilis tarja és kicsontozott csirkecomb. Hmmm...
 Első körben csak hárman voltunk. Dicsérték a húst és a salátát is. Nagyon szeretek sütni-főzni, és ilyenkor, amikor pozitív visszajelzéseket kapok, megerősítik bennem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Ezek szerint szabad tűzön is képes vagyok finomat alkotni. Nem égett meg, és finoman omlós volt ^^ Ez az!

  Nyolc óra után a volt főnököm is megérkezett. Nem tiszteletből hívtam meg. Ne nézzetek pedálnak. Mit törjem magam, amikor már nem dolgozom ott? Párom évek óta ismeri és jóban vannak. És barátság szintjén nekem sem közömbös. Néha fel szoktam hozzá ugrani egy kávéra, ha az irodában van és éppen mind a ketten ráérünk. A partira hozott magával két féle pálinkát és ajándék gyanánk egy nagy doboz Ferrero bonbont :-) 

Utána nem sokkal begurult a fuvarozó autó, ami Zsoltit hozta, s szinte ugyan akkor kerekezett oda András barátunk :-) Hipp-hopp hatan lettünk, s a létszám már nem is nőtt. Fogyott az étel, a saláta, a savanyú és az alkohol. Szólt a zene. Énekeltünk, én táncoltam is... fényképeztünk. Mutatok is néhány képet, bár remélem megértitek, hogy az alkohol fogyasztás miatt csak korai és publikus képeket teszek fel. :-) A lényeg, hogy nagyon jó volt. A buli hajnali egyig tartott. Menni kellett, ugyanis másnap Ausztriába szerveztek túrát, amin részt szerettünk volna venni, mégha másnaposan is :-)
  A Myra vízeséshez kirándultunk, majd kicsivel odébb egy szurdokba, ahol keresztül másztunk a Török-lyukon. Élvezetes volt. Én nem bántam meg, hogy keveset aludtam... :-)

(Megnyugvásul... a regény készül.)



Képek a kirándulásról:

 Egy kis önbizalom-tréning!

Eldöntöttem, hogy nem alázkodom meg. Felesleges. Mostanában amúgy is önértékelési problémáim vannak. Ez fejben dől el, én magam is tudom. Nem szabad engedni, hogy bárki is fölénk kerekedjen, vagy azt hagyni, hogy mi magunk kevesebbnek érezzük magunkat másoknál. Hiszen senki sem tudja, hogy ki milyen életutat járt be eddig. És senkinek nincs joga lenézni a másikat. Miért is engedem, hogy bárkitől is pánik töltsön el, Miért? Fogalmam sincs. Hiszen semmivel sem jobb nálam. Sosem volt és nem is lesz több, mint én. Hiszen esélye sincs rá! Újra és újra meg kell győznöm magam arról, hogy mik az értékeim. Hogy eddig mennyi mindent elértem, teljesítettem és letettem az asztalra! Hiszen évek óta bent dolgozom a családi vállalkozásba. Tevékeny, termékeny alkotói munkát végzek. S nem csupán mosolygok az emberekre, de közben olyan dolgot alkotok, ami tartós és valakinek örömet okoz. A részese lehetek a vásárlók életének. Udvarlástól, lánykérésen át, a házasságon keresztül, gyerekszületés vagy halál esetig. Szeretnek és elégedettek a munkámmal. Ezért hálát adhatok, de tettem is érte. Képeztem magam, merem használni a kézügyességem és a fantáziám. Helyt állok az otthonomban, alkotok a konyhában, de minek verjem nagydobra? Örülök, ha olyan sütemény kerül ki a sütőmből, ami villámgyorsan elfogy az íze miatt. Rendet tartok magam körül. Szeretnek a barátaim, mert odafigyelek rájuk, bármit megoszthatnak velem, látom bennük a múltat, a jelent és a jövőt, s szerethető emberi lényként bánok velük, ami mindenki életében nagyon fontos. Az ismereteimre, a tudásomra is bármikor támaszkodhatok. Minden társaságban megállom a helyem, mert bárkivel képes vagyok megtalálni a hangot, aki egy kicsit is nyitott a beszélgetések felé. A párom sem szégyenkezhet. Nem hozom kellemetlen helyzetbe mások előtt azért mert esetleg ostobaságokat beszélek, nyugodtan magamra hagyhat, ismerkedem én magamtól is :-) Nem a diplomám miatt nevezem magam intelligensnek. Egy idegen nyelven már szépen kommunikálok. Most tanulom a másodikat. Van egy tehetségem, amivel élek, alkotok és örömet szerzek másoknak a virágkötészeten kívül. Bármilyen nagy napon, a legnagyobb pörgésben is helyt tudok állni, akár úgy is, hogy nincs hétvégém!
  Nem is értem, hogy miért nem tudok hinni magamban. Miért ural el az önbizalomhiány. Hol rontom el? Hol térek le az útról? És egyáltalán miért? Mindenem megvan ahhoz, hogy sikeres legyek. Minden lehetőség. Joyo! Kérlek élj vele!
 

     

2012. június 23., szombat

Szülinapi beszámoló és képek

Kedves Barátaim! :-)

Azt elmondhatom, hogy a születésnapom nagyon jól sikeredet. Csak a nagybátyám hiányzott a vacsoráról. Nem tudta elcserélni a műszakját. Délutántól hajnalig dolgozott :-( Majd pótoljuk.

Fél hétkor a Fehér Rózsában vacsoráztunk, heten, akár  "gonoszok" ;-) Finom volt az étel, kedves a kiszolgálás és nagyon jó a hangulat. Három lufi várt rám a székemre kötözve. :) Megható volt.
 Jókat beszélgettünk, ettünk, ittunk, fotózkodtuk. :-) Vacsora után málnás sacher torta várt rám gyertyával és tűzijátékkal. Kaptam három gyönyörű csokrot, és néhány ajándékot :-)  
 Csupa-csupa piros vett körül. Én is abban voltam. Még a körmömön lévő új festés is ferrari piros volt ;-) 

A párom vacsora után táncolni vitt a kerthelyiségbe. Nagyon romantikus volt :-)

Igaz, valóban létezik az inga-effektus. Ne részletezem. Talán jobb a békesség, a páromnak és a legjobb barátnőmnek, Erikának elmondom mi bánt, de félek, ha újra pötyögni kezdenék, megint balhé volna belőle. Egyezzünk ki annyiban, hogy a készülő könyv hamarosan folytatódni fog, mert sikerült olyan dolgot átélnem, ami új inspirációt adott Izabella alakjához. Azt hiszem most már menni fog Meg nem köszönöm személyesen. De lehet, hogy ez kellett hozzá, hogy átlendüljek a rövid kis válságon :-)

  Most Erikát várom. Készülünk a grill partynkra. Ezt a barátoknak szerveztem. Szülinap buli a barátokkal :-)
Öt órától kezdjük, de néhány dolgot még meg kell venni. Például a faszenet és a kenyeret. A két féle hús tegnap este óta pácolódik a hűtőben. Remélem jól fog sikerülni. Még soha nem szerveztem sütögetést. Pláne nem úgy, hogy én sütök :-) Elvileg az időjárás jó lesz :-) Szorítsatok.

Most búcsúzom, hogy készülődni tudjak.

Néhány kép a vacsoráról :-)

       



2012. június 19., kedd

Mérési eredményeket

Kellemes meglepetések értek mostanában. Tegnap ugyan sírtam és kicsit megtörtek... de ezt a részt inkább hagyjuk, később édesanyám nagy mosollyal az arcán meghívott a tiszteletemre rendezett születésnapi vacsorára. Azt mondta az még legyen egyenlőre meglepetés, hogy milyen helyszínen lesz tartva. Nagyon kíváncsi leszek. Igazából a nagybátyám kivételével, aki dolgozik és már nem tudta elcserélni, mindenki ott lesz. :-)

Már csak két nap... ^^ Esküszöm, ilyenkor olyan vagyok, akár egy gyermek...

A másik, hogy újabb néhány centiméterrel karcsúsodtam.

Mégpedig:

Mellbőség: 92 cm (továbbra is, bár egy kis szünetet tartottam a Görögszénával)
Derék: 70 cm
Csípő: 94 cm
Fenék: 100.5 cm (ez mit sem változott)

Egyenlőre ennyit mértem meg. Ha van némi eltérés, majd este kijavítom. :-) Ennyit tesz a Leg Magic, a haspadon végzett 200 hasprés és a rendszeresség. Bár azt hozzá teszem, hogy tegnap jól jött, hogy szüleim hálószobájában működött a klíma. Máskülönben elájultam volna... :-(

Már vagy egy hónapja használjuk az Olivanna szappan termékeit. Igazság szerint kicsit félve nyúltam hozzájuk, mert már jártam pórul bőrbarát szappannal. De ez... első körben körömvirág kivonatosat választottunk édesanyámmal. Egy hét után fedeztem fel, hogy sokkal puhább, és egészséges matt fénye volt a bőrömnek, még a kényes területeken is, mint a lábszáram. Kevésbé pirosodom ki, nem viszketek, nem szárad ki fürdés után... JÓÓÓ! Később rendeltünk is néhány fajtát a webboltjukból. :-)
  A következő kellemes meglepetés tegnap a kozmetikusnál ért. Korábban mindig nagyon fájt, amikor legyantázták a lábam és az intim tájaimat. Tegnap azonban olyan volt, mint a legelején. Nem azt mondom, hogy fájdalommentes volt. De nem volt érzékeny a bőröm. :-)
Én csak ajánlani tudom azt a szappan családot ;-)

Egyenlőre ennyi. Éppen alkotásban vagyok, csak be szerettem volna jelentkezni. Egy ma reggel készült képpel búcsúzom. Egyre jobban érzem magam a bőrömben....

  

2012. június 18., hétfő

VW találkozó és egyebek :-)

Kedves Olvasók!

Most egy "szokásos" naplós bejegyzéssel jövök hozzátok. Örülök, hogy tetszik a regény, hogy fordulatos a történet, hogy kellőképpen fenntartja az érdeklődést, és, hogy mindenki más srácnak drukkol. Ki Ákosnak, kis pedig Krisztiánnak. Azon lepődnék meg, ha valaki Balázst favorizálná, mert ami rossz és kellemetlen emlék csak létezik férfival kapcsolatban, azt szegényre ráhúztam, kitéve annak, hogy a nők utálják. Valakinek ezt a szerepet is el kell vállalni... bocsánat :-)
 Úgyhogy, most egy kis türelmet kérek Tőletek. Ugyan van még fejezet, amit publikálhatok, de szeretném egy kicsit utolérni magam, így még az is elképzelhető, hogy három-négy napot is várni kell egy újabb részre... ne haragudjatok, de nem szeretnék úgy járni, hogy publikálom-publikálom, aztán egyszer csak elfogy... és beüt az "írói áramszünet".

Most inkább a hétvégi VW találkozóról írnék a rövidke beszámolót. Igazság szerint kicsit tartottam tőle. Nem voltam a legjobb állapotban, főként lelkileg. Nem azt állítom, hogy alapjáraton annyira kiegyensúlyozott és stabil volnék, ám mostanában az "emberutálatom" kicsit fokozódott, és nem vágytam annyira társaságba. Páromnak azonban fontos volt, mert hosszú idő után végre alkalma nyílt kikapcsolódni és kicsit beszélgetni, kikapcsolódni a régi barátaival. Délután kettő, fél három körül értünk fel a Lővér kempingbe. A bográcsban már bőszen készült a gulyás, fogyott az ital, no nem éppen az alkohol, de nem is vágytam arra, hogy elveszítsem a kontrollomat. Sem arra, hogy a párom így járjon. Néhány sört megivott, szépen elosztva az alatt a néhány óra alatt, amíg ott voltunk. Koccintottunk egy volt születésnapossal vagyigyümi házi pálinkából... én szigorúan csak egy korttyal öblögettem, mert a Renault-val jöttünk, hogy se buszhoz, se máshoz ne legyünk kötve. Így volt kényelmes, ebben a melegben amúgy sem, kívántam az alkoholt. Az elveimnek azonban bemutatva, egész délután szénsavas Márka Meggyet ittam. Ne gond, egyszer még lehet bűnözni. 

A gulyás délután öt órakor készült el. Bár másfél órát még merőkanalat kergetett a csapat. A legvégére már kettő is volt.

A társaságra és a hangulatra 10 pontos skálán 8-ast adok. Készült néhány fénykép, a publikusak közül hármat megmutatok,csak, hogy lássátok milyen egy találkozó, aki esetleg még nem vett részt hasonlón.

Azt hiszem igazat kell adnom páromnak, és korábban El szavainak, miszerint a VW találkozók sem olyanok már, mint hajdanán voltak. Körbejártuk a placcot, s nagy bánatomra, csupán néhány bogarat hoztak fel a kempingbe. Két évvel korábban egy egész "negyed" állt a rendelkezésükre. Most  körülbelül ha 10-11-et láttam. :-(

Hm... mindegy is... jövőre felavatjuk a saját kis bogarunkat is. Remélhetőleg szüleim is feljönnek, és a szerelő is mosolyoghat mellette állva, hogy igen, ő lehelt belé életet :-)

Most azzal a három képpel búcsúzom :-)


 Rotyog a gulyás :-)

 
   Néhány Bogár a találkozóról :-)


Két Fiat módszeres szétverése, kibelezése és megalázása... ejj...


Körülbelül fél nyolcig maradtunk, utána haza kocsikáztunk, hogy lefürödjünk, átöltözzünk és becsatlakozzunk a Múzeumok éjszakájához :-) Másnap fél egykor tértem magamhoz :-) Azt hiszem kimerített a sok élmény. Ezen a héten viszont minden a kedvem szerint történik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magam érezni. Már csak három nap (ezzel együtt) és itt a születésnapom. :-) A Csütörtök csak az enyém :-) Barátlátogatóba megyek, vásárolok, élvezem a "szabadnapom". 
 Ma bejelentkeztem kozmetikushoz, mert már rám fér, bár nem zavar, nem látványos a lábamon lévő szőr, azért mégiscsak kívánatosabb, ha csupasz, hosszú, selymes és napbarnított :-P

 Csütörtökön körmöshöz megyek, megszabadulok a francia festés maradványaitól, és új körmöst keresek, mert vele nem voltam annyira elégedett. Majd csak megtalálom az igazit :-)

Írni is szeretnék ma. Majd ahogy időm engedi. Alakul tovább a történet a fejemben. Az előre vetíthetem, hogy még elég sok meglepetés és fordulat várható Magda életében... :-)

Szép napot kívánok!

Joyo :-)

2012. június 17., vasárnap

Újabb fejezet, némi hallgatás után :-)


"Egy kávé mellett

  A fesztivál hangulat, ahogy jött, úgy múlt. A kempinget rendbe tették, a színes tömeg elhagyta a várost, köztük a barátnőm is. Nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek. Előttem volt még a nyár nagy része. Tudtam, hogy Ákos legalább egy hónapra biztosan el fog tűnni, hogy mindent megemésszen, ami történt. Patríciával legalább hetente egyszer összefutottunk, legalábbis ahogy a beosztása megengedte. Azon kívül hol otthon ültem és írtam, máskor pedig a virágboltban helyettesítettem. Ez körülbelül három hétig zajlott, de azt követően, mint egy varázsütésre, megélénkült a forgalom az életemben, s hamarosan visszakívánkoztam a csendes unalomba!
  Augusztus elején sűrűn csörgött a telefonom. Nagyrészt Elvira hívott, hogy dugjam be az orrom a szerkesztőségbe, mert a fesztiválos cikkem új esélyt adott arra, hogy újságíró váljon belőlem.
  A következő telefonhívás, egy nappal később érkezett. A gyomrom egy pillanatra összeugrott, mikor megpillantottam a kijelzőn a hívó fél nevét, s meghallottam a kellemes férfihangot.
  -Üdvözlöm Magdolna. Elnézést, hogy a nyári szünet kellős közepén zaklatom, de érdeklődni szerettem volna, hogy a legközelebbi levéltári látogatása alkalmával kíván e velem találkozni és átbeszélni a jegyzeteit, ugyanis két hét múlva én is kutató munkára megyek a fővárosba.
 A hideg veríték, mint valami pára, elborította a testemet, a gyomromat szorító vasmarok pedig szorosabbra zárult. Fene az szétszórt fejemet! Gondoltam ijedten! Nem voltam éppen valami elfoglalt, de azon kívül, hogy beiratkoztam az Országos Széchenyi könyvtár levéltárába, még egyszer sem látogattam vissza, pedig jó néhány albumot kikértem.
  -Nos? Mikor jön legközelebb? – csendült Mayer professzor hangja kicsit már türelmetlenebbül.
  -Professzor úr. Mivel ön két hét múlva megy, én is arra időzíteném. Mondja meg a dátumot, és én ott leszek.
  -Rendben kisasszony. Találkozzunk Augusztus huszonkettedikén a büfében délután kettőkor.
 Visszaismételtem az időpontot, miközben leírtam egy papírlapra.
Miután bontottuk a vonalat, én csak a papírlapot bámultam. Miért is nem gondoltam rá előbb? Miért vártam ennyi ideig? Miért hagyok mindent az utolsó pillanatra? Miért-miért-miért? Csak ezt tudtam kérdezni magamtól. Már csak azért is, mert az út a fővárosba oda és vissza nem volt éppen uzsonnapénz. Hiába az ötvenszázalékos diákkedvezmény. Így is kénytelen leszek elkölteni minimum tízezer forintot, és abból csak hatezer a vonatköltség volt. A többi a vonaljegy és a fogyasztás. De hát… a diplomamunkámról volt szó. El kellett hát fogadnom, hogy az a pénz, amit a fesztiválról szóló cikkemmel megkerestem, azt két hét múlva be is forgathattam a diplomámba. Hipp-hipp hurrá!

*****

Másnap délelőtt Krisztián talált rám a virágüzletben. Nem mintha el akartam volna bújni előle. Bár, ha akartam sem nagyon tudtam volna. A raktárhelyiség tele volt a Mindenszentekre megrendelt, összesen kétezer darab szalmából készült koszorú alappal, és a bezsákolt tobozokkal. Édesapám rendszerint az irodában tartózkodott és a közelgő ünnepkörrel kapcsolatban intézkedett. Így végérvényesen leszorultam az üzlethelyiségbe. Éppen a munka utáni koszt sepertem fel, amikor az ismerős férfihang rám köszönt.
  -Szia Krisztián. Mi járatban?
  -Semmi. Csak gondoltam benézek hozzád – mosolygott szégyenlősen, miközben mind a két kezét zsebre dugta.
  -Valóban? A VOLT fesztivál óta nem is hallottam felőled.
  -Kicsit szégyellem magamat az akkori veselkedésemért. Nem akartalak zavarba hozni, vagy megrémíteni. Ha iszom, elég nagy ostobaságokat cselekszem – magyarázta, és a mosoly teljesen eltűnt az arcáról, mint aki valóban attól tart, hogy megbántott, megharagított, vagy szimplán csak lejáratta magát előttem. Pedig egyikről sem volt szó.
  -Még szerencse, hogy nagyobb baj nem történt – vontam vállat mosolyogva, és lapátra sepertem a szemetet.
  -Ezt, hogy érted?
  -Óh, csak arra, hogy az a szerencse, hogy ha iszol túlzásba viszed a barátkozást. Más agresszívvá válik tőle.
  -Ja… - itt könnyebbült sóhaj. - … nos, igen. Olyankor nem igazán tudom, hogy hol a határ és elég sokan félre szokták érteni.
  -Ne izgulj. Nem értettem félre semmit.
  -Az jó – bólintott. – Igazából azért jöttem, hogy felajánljak egy „ne haragudj, hogy lejárattalak a barátnőd előtt” kávét, de ha csak ennyi volt… - mutatott hüvelyk ujjával a kijárat felé - … talán jobb, ha nem tartalak fel a munkában…
  -Krisztián – szóltam utána, mikor keze már a kilincsen volt. – Azért elfogadom a kávét. Úgy is panaszkodtál, hogy mindig csak az üzletben találkozunk. Mostanság éppen ráérek.
  -Remek. Melyik napon menjünk?
  -Holnap zárás után?
  -Remek. Ide jövök zárásra – az arcán érzelmek cikáztak. Egészen megélénkült.
  -Várni foglak – bólintottam, s miután ő távozott és mélyet sóhajtottam. – Mi ütött belém?
Nos… talán az, hogy lassan eltelt az egy hónap, de Ákosnak még se híre, se hamva nem volt se személyesen, se az éterben. Talán kezdtem lemondani róla? Még az is előfordulhatott. Valahányszor összehozott bennünket az élet, és történt közöttünk valami, ami túlnyúlt a barátságon, a végi mindig az lett, hogy valamelyikünk összezavarodott. Mégis milyen jövője lehet egy olyan kapcsolatnak, ahol a feleknek fogalmuk sincsen, hogy miként kellene a másikhoz közeledni, kommunikálni vele a nemének megfelelően. Mintha képtelenek volnánk egy párkapcsolat alapjait lefektetni. Lehet, hogy bennünket valóban csak barátnak szánt a Sors?
Belenéztem az egyik falitükörbe… - Hüm… tudod mit? – intéztem magamhoz a kihívó szavakat. – Ezt bízzuk inkább magára a Sorsra. Ő biztosan tudja, hogy mit miért csinál.
 Rendben! Hangzottak a ki nem mondott szavak…
Ekkor csörgött a mobilom. A nagybátyám, Olivér hívott.
  -Merre vagy Magda? Mindjárt fél három. Lucáék várnak a ruhaszalonban…
  -Óh, a francba!
  -Az bizony – hangzott a vonal túl végéről.

*****

  -A csudába. Pedig a jelölésnek megfelelően alakítottam át a ruhát – jajveszékelt mellettem a ruhaszalonos hölgy, miközben igyekezett ráhúzni a rajtam harangozó mozgást végző abroncsra a szatén szoknyát.
  -Mi a baj? – lépett oda Luca.
  -Még mindig nagy rá a ruha. Még legalább három centimétert be kell varrnom belőle. Az a baj! Kisasszony, jó volna, ha most már abba hagyná a fogyókúrázást. Ezzel csak plusz munkát ad nekem. Higgye el, így is remek alakja van. Felesleges koplalnia – mondta a középkorú nő, miközben ismételte színes fejű gombostűkkel szurkálta össze az anyagot.
  -Pedig nem fogyókúrázom – tiltakoztam hevesen.
Luca furcsán méregetett világoskék szemeivel. Mint, aki a lelkem mélyére próbál tekinteni, hogy megtalálja a rejtett okokat. Senki sem kérte. Még én magam sem tudtam pontosan, hogy miért adtam le újabb három kilógrammot.
  -Na jó… semmi gond. Az esküvőig még van néhány hét. Talán most már megáll a testsúlyod – szólalt meg végül leendő nagynéném.
Mélyet sóhajtottam. Legalább ő nem piszkált. Talán valami olyasmit látott rajtam, amire én magam még nem jöttem rá? Könnyen előfordulhatott. Jó megfigyelő volt. És négy évvel, több élettapasztalattal rendelkezett, mint jómagam.  

*****

    Másnap napközben a Budapestre tartó vonatokat nézegettem az interneten, hogy megtervezzem a levéltári utamat. Vázlatot készítettem, hogy mit volna érdemes keresni azon a napon, s igyekeztem nem mindent belesűríteni, pedig hajlamos voltam rá. Jó darabig nem is gondoltam másra, mint a szakdolgozatomra, s csak estefelé jutott eszembe, hogy aznap milyen program várt még rám. Krisztiánnal volt találkozóm.
 Csak egy kávé! Csak egy kávé? Akkor miért ugrik össze a gyomrod az izgalomtól, ha belegondolsz? Józan Ész újra hallatta a hangját.
 Nem tudom, gondoltam makacsul összeszorítva az ajkaimat. Csak még magamnak sem akartam beismerni. Tulajdonképpen jó ideje ismertem Krisztiánt, mégsem tudtam róla semmi érdemlegeset, csak azt, hogy van egy bátyja, egy érdekes jellemű sógornője, külön lakik a családjától és nincs barátnője. De ezen kívül semmi mást. Mit szeret csinálni a szabadidejében? Milyen zenéket hallgat? Mit dolgozik? És ami a legfontosabb… miért nincs évek óta komoly kapcsolata, amikor már harmincnégy éves?
Rápillantottam a mobil telefonomra. Segítséget, bátorítást, jelet vártam általa, mégpedig egy üzenet formájában. Lilinek írtam, mert kezdtem teljesen összezavarodni. Megírtam neki, hogy zárás után kávézni megyek Krisztiánnal, és, hogy milyen gondolatok kergették egymást az agyamban. Emellett viszont azt is nagyon reméltem, hogy másvalakitől is kapok végre üzenetet. Igen, Ákostól vártam a másikat. Nem mintha én írtam volna neki korábban. A múltkori esetből rájöttem, hogy csak pénz pazarlás. Úgy sem ír vissza! Viszont, ha végre üzent volna… lehet, hogy másképpen várom az esti találkozót. Talán nem gondolok úgy Krisztiánra, mint potenciális partnerre. Mert való igaz, éreztem, hogy vonzónak talál, és nekem sem volt közömbös a langaléta szőke férfi, de a korkülönbség kellemetlen emlékeket idézett, féltem, hogy újra irányítani akar valaki, és különben is… Ákos valamiért úgy vonzott, mint pillangót a holdvilág. A hasonlat bizony helytálló volt. Ugyanis a pillangó is elindul a Hold felé, hogy végre megszemlélje, felfedezze közelebbről, de szépen lassan kimerül és vagy feladja, vagy holtan hullik a földre, mert olyan elérhetetlenül nagy távolságra van a számára, hogy sosem fogja elérni. Én is így voltam Ákossal. Elérhetetlennek tűnt. Legalábbis abból a szempontból, ami évek óta a terveim között szerepelt. Féltem, hogy sosem fogunk egy párt alkotni. És ha redukálom a vágyaimat? Megborzongtam a gondolatra, s a felvillanó kép hatására. Két test összefonódva egy ágyon… huh!
  Ekkor pityegett a telefonom. Üzenetem érkezett. A gyomrom ugrált… a remény hal meg utoljára.
 Üzenet küldője: Lili
„Na végre! Reméltem, hogy kicsit helyrebillen az agyad. Még szép, hogy jó ötletnek tartom, hogy találkozz a Szép szeművel!” (Így hívta Krisztiánt a VOLT fesztivál óta!) „Érezd csak jól magad! És ne merj közben gondolkodni!!!”

Megmosolyogtam az utolsó mondatot! Ez a nő ismert engem valahonnan!

*****

Zárás után apám elhajtott, én pedig ott maradtam a virágbolt előtt az órámat nézegetve. Hat óra múlt öt perccel. Késett. Pedig megígérte, hogy időben odaér. Nem túl jó kezdet, gondoltam, miközben a kirakatüveg tükröződésében magamat bámultam. Nem öltöztem ki. Nem randiként fogtam fel. Térdig érő fekete lenvászon szoknyát, fekete vietnámi papucsot és zöld, minta nélküli felsőt vettem fel reggel. Úgy gondoltam meg fog felelni az alakalomra. Hosszú hajamat egy laza fonatban viseltem, sminket nem is kentem fel, féltem, hogy a nap folyamán csak leizzadnám magamról. Inkább vállaltam fel az igazi arcomat, minthogy szó szerint bohócot csináljak magamból, ha szétkenődik a szemeim alatt a festék! Inkább tessék értékelni a bátorságomat. Nem sok nő megy festetlenül az első randira!
  Na várjunk csak! Akkor ez most randevú, vagy sem? Józan Ész megkocogtatta a homlokom. Az előbb még azt állítottad, hogy nem az! Igazán eldönthetnéd!
 Mélyet sóhajtottam. Randi vagy nem randi… az itt a kérdés…
  -Ne haragudj a késé miatt. Feltartottak.
Ahogy megpillantottam Krisztiánt a kirakat üvegében, egy pillanatra összeugrott a gyomrom. Lassan megfordultam. Azt hiszem ő randevúnak fogta fel. Hogy honnan gondolom? Az öltözéke néhány fokkal válogatottabb volt, mint ahogy a boltban meg szokott jelenni. Olajzöld rövid ujjú inget, sötét lenvászon nadrágot és fekete edzőcipőt viselt. Arca frissen borotvált volt, s valami finom férfias illat lengte körül. Talán arcszesz. Tiszta illat volt és nagyon friss. Nem az a nehézkes, édes, ami az agyamra szokott tapadni és teljesen eltompít. Ez felvillanyozott.
  -Semmi gond – mondtam, s reméltem, hogy a zavarom nem vegyül bele a mosolyomba. –Csak… azt hiszem alul öltöztem.
  -Azt azért nem mondanám – mosolyodott el ő is.
  -Na jó, hozzád képest topis vagyok.
  -Egy frászt – csóválta a fejét. Szemei, melynek zöldjét még inkább kihangsúlyozta az ing színe, élénken csillogtak attól, hogy zavarba tudott hozni. – Hidd el, nagyon csinos vagy – bizonygatta, s a karját nyújtotta. Én elfogattam, s döbbenetként ért az a kellemes alhasi bizsergés, melyet az érintése keltett bennem. – Gyere csak. Útközben már rendeltem egy taxit.
  -Hová megyünk? – kaptam fel a fejemet.
  -A Szekeres-fogadóba. Gondoltam ott szép a környezet, nyugalom van, kicsit oldottabban tudunk beszélgetni, és…
  -És?
  -És van húsz százalék kedvezményem – vigyorgott azzal a csibészes vigyorával, ami annyira jellemezte.
  -Na jó, bevallom, hogy nem erre számítottam. Ha tudom, hogy étterembe viszel, akkor jobban megválogatom reggel az öltözékem – beismerem, nagyon feszélyezett a tudat.
Ő pedig csak mosolygott, s kinyitotta nekem az ott várakozó taxi hátsó ajtaját, az anyósülés mögött. Ő beült a sofőr mellé, s bemondta a címet.
Útközben csak bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, s közben cikáztak a gondolataim. Pedig Lili szigorúan megtiltotta, hogy gondolkodjam! Mit tehettem volna? Az az illat teljesen felkorbácsolta az érzékeimet, s ahogy haladt az autó, a szellőzőnyíláson beáramló levegő még inkább felém sodorta. Úgy ölelt körbe, akár a reggeli friss pára. Finoman ugrált tőle a nyomrom. Te jó ég! Én izgatott vagyok!
 Megrémisztett a gondolat! Ekkor azonban megállt a taxi, ő fizetett, s mielőtt kinyithattam volna az ajtót, ő megelőzött, s nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Idegen helyzet volt. Nagyon távol állt tőlem. Nem is tudnám megmondani, hogy az előtt mikor volt utoljára részem hasonló udvarias figyelemben. Előre engedett a lépcsőn, s tudtam, hogy közben alaposan szemügyre vett hátulról, s ismét csak azt kívántam, bárcsak szebb ruhát választottam volna! Vajon miért nem hittem el, hogy így is tetszetős lehetek egy férfi számára? Hogy van olyan férfiszemély, aki nem a ragyogó csomagolást nézi? Hogy nem kell a vastag smink, a feszülő nőies ruha, és a kifutómodell jellegű alkat? Oh, miért is? Hát nem is tudom!!! Ne bolygassuk újra a múltat! Legalább ma este ne!!!!       
 Az étterem teljesen más külsőt öltött vacsora tájt, mint ahogy addig láttam. A nap sárga festésű és néhol sötétre pácolt lambériával fedett falak között jól mutattak a sötét bordó hosszú abroszok, az apró élővirágos asztaldíszek, az ezüstösen csillogó evőeszközök, a kikészített boros poharak és a frissen meggyújtott szintén nap sárga karcsú gyertyák.
  Marcell sietett elénk, hogy üdvözöljön bennünket és, hogy az asztalunkhoz vezessen. A hatalmas üvegfal mellett várt minket az asztalunk, melyen keresztül gyönyörű kilátás nyílt a szőlősre. A lemenő nap fénye igazi tündérkerté varázsolta, s a szívem egyre hevesebben és hevesebben vert, ahogy mindinkább egy igazi randevú helyszínén éreztem magam. Egy tökéletes randevún! Illetve… tökéletes lett volna, ha rajtam az az álomszép burgundi színű, térdig érő szatén nyári ruha lett volna, amit két nappal korábban az egyik kirakatban nézegettem. Tökéletesen illett volna a helyszínhez és az alkalomhoz.
  -Parancsolj – húzta ki nekem Krisztán a nehéz sötétre pácolt széket. Én helyet foglaltam, ő pedig finoman segített betolni a széket, végül velem szemben foglalt helyet.
 Marcell külön velünk foglalkozott, pedig nem volt benne a munkakör leírásában. És mégis, leste minden kívánságunkat. Igazán jó házigazda volt. Felsorolta a ház specialitásait, kíváncsi volt, hogy allergiás vagyok-e valami ételfélére, és arra is, hogy mi a kedvenc borom. Rá kellett ébrednem, hogy ők valóban nagyon jó barátok lehettek. Ismerték egymás rezdüléseit, félszavakból is megértették egymást. Krisztiánnak rendelnie sem kellett, már tudták mit szokott fogyasztani. Én pedig csak kapkodtam a fejem.
  -Várj egy kicsit – szóltam Krisztiánra, mikor kettesben maradtunk. – Nem arról volt szó, hogy egy kávéra hívsz meg? Nincs nálam annyi pénz, hogy az ételt kifizessem.
 Felvonta egyik szemöldökét.
  -Magda, kérlek, ne sérts meg azzal, hogy fizetni akarsz. Rendelj nyugodtan az étlapról, ami tetszik. A vendégem vagy.       
  -Kávéról volt szó – néztem rá az étlap mögül.
  -Jó, akkor kávét is rendelhetsz – bólintott, majd újra elvigyorodott.
Marcell közben kihozta a behűtött bort, s nagy szakértelemmel ki is töltötte. Gyönyörű volt, ahogy a lemenő nap sugarai megvilágították a gyöngyöző vörösbort.
Miután Krisztin barátja távozott, hogy ellenőrizze a konyhai munkálatokat, én mélyet sóhajtva a velem szemben ülő férfit néztem.
  -Miért?
Válasz helyett ő is kérdezett: - Ha arra kérlek, hogy vacsorázz velem, igent mondtál volna?
  -Igen – vágtam rá egyből, de cinikus mosolya belátásra késztetett. – Na jó, nem biztos.
  -Na látod, hát ezért – mosolygott és belekortyolt a vörösborba.
Ezen már én is mosolyogtam. Nos… ha már vacsora, akkor legyen valami különleges. De azért mégsem pofátlanul drága! Nem játszadozunk barátunk jó szívével! Végül rántott camembert sajt mellett döntöttem rizzsel és áfonyaszósszal. Krisztián marha pörköltet kért galuskával.
  -Szóval – húztam össze a szemöldököm, miután elvitték az étlapokat. – Ez randevúnak minősül, vagy csak baráti beszélgetésnek?
  -Mossuk össze a kettőt – javasolta.
  -Rendben. Már egy ideje ismerjük egymást, és mégis… nagyon keveset tudok rólad.
  -Annyira azért nem nagy történet az életem – csóválta a fejét a vacsoratársam. – Semmi említésre méltó.
 -Ugyan. Én mindig is úgy fogtam fel, hogy mindenki élete egy nagy regény, csak attól függ, hogy miként fogjuk fel. Át is rohanhatunk rajta, s úgy hunyhatjuk le a szemünket a végén, hogy leéltem nyolcvan-kilencven évet itt a Földön és semmi eredményeset nem tettem. Unalom volt unalom hátán. Másfelől viszont… akár kalandfilmet is készíthetünk belőle a végén. Csak rajtunk múlik.
  -Szeretem az életfelfogásod – mondta mosolyogva. – Olyan optimista vagy. Akár hányszor találkozunk, mindig visszaadod az életkedvem.
  -Ugyan. Én ugyan ezt elmondhatom rólad. Miért volnék én az optimista? Te vigyorogsz folyton, akár hányszor csak látlak. Mi ez, ha nem optimizmus? – kérdeztem két korty között. A félédes vörös szinte itatta magát, de megígértem magamnak, hogy ezúttal oda fogok figyelni.
  -Egyszerűen csak örülök, hogy összefutok veled. Nem kell mögé nézni semmit – csóválta a fejét Krisztián.
Miután kihozták a vacsoránkat, újabb témát találtam, ezúttal magát Nemes Krisztiánt próbálta apró pici darabokra bontani, hogy megértsem, megismerjem, mert beismertem, nagyon is érdekelt, hogy mi hajtja, mik a célja, az álmai.
  -Azt már tudom rólad, hogy van egy bátyád és egy érdekes természetű sógornőd. Gyerekük van?
  -Igen, van egy lányuk, Lívia. Három éves.
  -Gondolom szereted – oké, tudom, hogy ez ostoba kérdés volt, de már elhagyta a számat. Ő azonban újra egy mosollyal ajándékozott meg.
  -Igen. Odáig meg vissza vagyok érte. És természetesen ő is értem. Ha meglátogatom bátyámékat, rendszerint azon kapom magam, hogy négykézláb állok nálunk a nappali szőnyegén, és éppen lovacskázunk. Természetesen le szokta rúgni közben a vesémet, de túlélem… - újabb mosoly. – Várj, megmutatom – ezzel előhalászta nadrágja zsebéből az érintőképernyős telefont és kikereste belőle az unokahúga képét, majd felém nyújtotta. – Ő volta Nemes Lívia.
A képernyőről egy angyalian mosolygó barnahajú kislány nézett rám vissza. Hatalmas szemei, melyek ugyan olyan zöldek voltak, akár a nagybátyjának, huncutul csillogtak.
  -Nagyon szép kislány.
  -Imádom – nézte meg Krisztián is a képet lágy, szeretetteljes mosollyal, majd újra a zsebébe süllyesztette a készüléket.
  -Látom. És a hangodból is érzem – bólintottam, s közben el kellett ismernem, hogy nagyon is jól éreztem magam a társaságában a virágüzleten kívül is. Kezdtem feloldódni, s én is randevúként felfogni ezt a találkozót. Ákos képe valahogy kiröppent az elmémből arra a néhány órára, amíg a férfi társaságában voltam. Ekkor érkezett egy pincér, hogy elvigye az üres tányérokat. Magamhoz tértem a gondolataimból. – Hüm… hol is tartottam…
  -A családomról faggattál. Hol jártál az előbb? – kérdezte Krisztián, miközben újabb adag bort töltött magának az ott hagyott üvegből. – Kérsz? – miután bólintottam, töltött.
  -Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire jól érzem magam veled – igen, ez bizony brutálisan őszinte volt tőlem. Lehet, hogy nem kellet volna? De a vészjelző mégsem villogott a lelkem mélyén. Hiszen ez volt az igazság.
  -Ennek nagyon örülök – mosolya szerényebb lett. Semmi önteltség… piros pont!
  -Nos… igen… a családod…
  -Igen. Már csak az édesanyám él. Nem olyan kirobbanóan jó a viszonyunk, de azért nem esünk mindig egymás torkának – mesélte.
  -Miért piszkál?
  -Hogy mikor akarok végre megállapodni. Csak a szokásos lemez – legyintett.
  -És?
  -Természetesen én is szeretnék családot. De azt hiszem, hogy erről már beszéltünk – mosolyodott el újra.
  -Igen, tudom. De szeretem hallgatni, amikor mesélsz. Általában a randevúkon inkább én szoktam beszélni. Üdítő ez a változatosság – vigyorogtam.
Ő ugyan úgy… - Én is szeretnék már feleséget magam mellé, gyerkőcöket, nyugodt, teljes életet. Csak mindig is válogatós voltam. Nem jártam akárkivel. És, ahogy idősödtem, egyre kritikusabb lettem. Nekem nem volt jó akárki, csak, hogy azt mondhassam: „Látjátok, járok valakivel, szálljatok végre le rólam!”  Lehet, hogy én vagyok javíthatatlan romantikus, de szerelemre vágyom. És az utóbbi időben nem találkoztam senkivel, aki megmozdított volna bennem bármit is… remélem, nem nézel bolondnak.
  -Nem. Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem, és belekortyoltam az italomba.
  -Kérsz desszertet? – kérdezte Krisztián, amikor a pincér visszatért hozzánk.
Kértem egy somlói galuskát, Krisztián egy hosszú kávét, s hamarosan meg kellet látogatnom a mellékhelyiséget. Mire visszatértem, a gyomrom már a távolból is görcsbe ugrott. Bár csak hátulról láttam az alakot, tudtam, hogy ki az. És az a bizonyos vészjelző, amit korábban hiányoltam, örült módon szirénázott. Megálltam a bárpultnál, hogy üdvözöljem Patríciát, s láthatóan neki is feltűnt a sápadtságom.
  -Mit keres itt? – kérdeztem az alacsony női alak felé biccentve, aki éppen Krisztiánnal társalgott csípőjét félig az asztal szélének billentve, arcán elbűvölő mosollyal.
  -Bort kóstoltat – magyarázta Patrícia. – Ő szokta Szekeresék különlegesebb borait bemutatni a közönségnek.
  -Úgy, hogy odamegy az asztalokhoz?  - érdeklődtem.
  -Igen, de ha jól látom most nincs nála boros flaska. De nyugi, nem hajtott rá Krisztiánra – legyintett barátnőm. – Neki nagyobb hallra fáj a foga.
 Összevontam a szemöldököm, de nem folytatta.
  -Szóval neked randid van Krisztiánnal, és nem is értesítettél?
  -Ez nem randi – tiltakoztam. Te jó ég! Ennyire nem lehetek összezavarodva!
  -Nekem nem úgy tűnik, de jó… akkor nem randi. Hogy-hogy eljöttetek vacsorázni? – valami mosoly féle bujkált Patrícia szája sarkában.
  -Meghívott. De majd máskor elmesélem. Most jobb, ha visszamegyek.
  -Szerintem is – bólintott Patrícia, mint aki többet tud, mint kellene, de még ő sem volt hajlandó elárulni a részleteket. Gondoltam majd később kiszedem belőle.
Határozott léptekkel visszaindultam az asztalunkhoz. Mégis, hogy képzeli? Csak úgy odamegy? Mit akar tőle? Miért olyan kihívó a testtartása? És miért van a kezében telefon? És különben is! Mi a francért kezdtem el féltékenykedni? ÁLLJ! MOST!
 A lépteim bizonytalanabbak lettek, ahogy közeledtem. Túlzottan alulöltözöttnek éreztem magam Izabellához képest. Munkájához rövid ujjú vörös szaténblúzt vett fel. Alulról fekete combközépig érő miniszoknyát, testszínű harisnyát és fekete magas sarkú cipőt, mely jó tíz centiméterrel megemelte. Be kellet ismernem, hogy jól játszik a kiegészítőkkel, ugyanis ez az összeállítás optikailag meghosszabbította amúgy rövid lábait. Hosszú haja majdnem a derekát verdeste. Ahogy odaértem, egy pillantást vetett rám, de továbbra is a hátát mutatta, és Krisztiánhoz intézte a szavait. Én helyet foglaltam, s próbáltam elkapni vacsoratársam pillantását, de nehéz volt. Volt annyira jól nevelt, hogy igyekezett a másik szemébe nézni, amíg az beszélt hozzá.
  -Mi a véleményed Krissz? Jó lesz?
  -Szerintem igen – bólintott mosolyogva Krisztián. – Biztosan jó helyre is fogják betenni.
  -A címlap hátuljára, a második oldalra. Már alig várom. A többiek meg fognak pukkadni az irigységtől. Ez nagy kiváltság ám. És zsinórban harmadszor.
  -Tudom. Gratulálok.
  -De mindenképpen vedd meg.
  -Megígértem.
  -Jó, de meg fogom kérdezni.
  -Zizu… megígértem nem? Mikor hazudtam én utoljára neked? Na látod…
  -Jó, jó, de híreszteld lécci. Ki fogom tenni a közösségi lapomra is. Ez nagy kiváltság…
  -Már említetted. De, ha most megbocsátasz, visszatért a vendégem. Nem szeretnék udvariatlan lenni vele sem – mondta, s kicsit jobban megnyomta az utolsó mondatot, mintha azt szerette volna jelezni Izabella felé, hogy lejárt az ideje, menjen szépen vissza dolgozni.
  -Oké – bólintott. – De ne feledd a másik dolgot sem, amit mondtam. Fontos. Legyél ott – intett felé a mutató ujjával, miközben elindult vissza a posztjára, s még mindig nem nézett rám. Hátra rázta a haját a válláról és elvonult.
  -Ne haragudj. Szerintem csak azt várta, hogy te elmenjél. Amint eltűntél a kanyarban, már itt is termett a semmiből – vigyorgott Krisztián. – Ő Izabella, néha itt dolgozik. Marcival egész jóban vannak. Kicsit érdekes jelenség… de azért kibírható.
  -Tudom, már bemutattak neki, úgy, ahogy – bólintottam.
  -Fura. Nem úgy tűnt, hogy felismert volna – csodálkozott Krisztián.
Én éppen az ellenkezőjét vettem észre, de ezt már nem akartam hangosan kimondani. Erős volt a gyanúm, hogy szánt szándékkal nem vett észre.
  -Azt mondtam, hogy úgy, ahogy. Nem azt, hogy ő akarta is volna. Na de mindegy. Mi volt olyan hatalmas kiváltság?
Krisztián mosolyogva legyintett. – Áh… semmi. Csak azt újságolta éppen, hogy benne lesz a Borbarátok magazinban, mint a Szekeres borok reklámarca. Mivel Marciék nyertek az egyik vörösborukkal, az interjú mellett kerestek egy modellt, aki képviselné őket. S mivel Izabella eléggé barátkozik a mi Marcell barátunkkal, hát miért is ne… őrá esett a választásuk.
  -Aham – mosolyogtam bele a pohárba. Fura mód ismét megtelt. Nyílván nem önmagától! – Ez a „Ha már úgy is van fotómodell a háznál” – eset?
  -Így is mondhatjuk – bólintott Krisztián.
Valahonnét a háttérből kellemes zene szólalt meg. Hátra fordultam. A teraszon egy háromszemélyes zenekar játszott. Kérdőn néztem Krisztiánra.
  -Ilyenkor mindig zenés est van – válaszolt a fel nem tett kérdésre, majd hirtelen ötlettől vezérelve felállt és felém nyújtva a kezét, táncra hívott. Én kicsit vonakodtam. Nem tőle tartottam. Nem is a tánctudásomtól. Azzal semmi gond nem volt. Sokkal inkább attól tartottam, hogy mi lesz a tánc vége. Mert az utóbbi időben, akár hányszor lassú táncba kezdtem egy férfival annak rendre csók lett a vége, s az illető egy időre el is tűnt az életemből. Ennek a kellemes férfinak a társaságát nem akartam elveszíteni! Semmilyen formában sem. Fogalmam sem volt, hogy merrefelé tart ez az este. Kellene egyáltalán tudnom? Józan Ész még egy utolsót mosolygott felém. Ne gondolkodj! S már tova is szállt. Én pedig elfogadtam a felkérést.  
 Kézen fogva kisétáltunk a teraszra, ahol néhány pár már szerelmesen összebújva táncolt a zene lágy ritmusára. Fülbemászó kedves dallam volt. A dal egy feledhetetlen, borgőzös, csillagfényes éjszakáról szólt. Talán olyanról, mint az az este volt. Krisztián finoman körült fogta a derekamat, jobb kezem a tenyerébe fektette. Néhány pillanatra ráfeledkeztem, hogy mennyire kicsinek és törékenynek tűnt a sajátom hozzá képest. Furcsa, melegen bizsergető érzést keltett bennem a gondolat. Mennyivel törékenyebb voltam mellette, mint eddig bárki más mellett. Rám mosolygott. Kellő távolságot tartott köztünk, hogy ne érezzem magam zavarba. Felnéztem rá. Különös módon teljesen megnyugtatott a közelsége. Csak az a kellemes bizsergés maradt, melyet a kezének érintése okozott. A nap már teljesen lebukott a horizonton. Néhány csillag pislákolt felettünk. Tipikus Augusztusi este volt. A tánclépések olyan könnyedek és magától értetődőek voltak, mintha már évek óta minden este táncoltunk volna. Kicsit közelebb léptem hozzá, ő pedig igazított a tartásunkon, s picit jobban magához ölelt, ahogy arcom az ő arcához érintettem, s felsőtestünk is teljesen összesimult. Mégis, elég lazán fogott ahhoz, hogy bármikor elléphessek tőle, ha akarok. De nem akartam! És ez megrémített! Még az is, hogy azt sem bántam volna, ha abban a pillanatban kicsit hátrébb hajol, a szemeimbe néz, majd finoman megcsókol. De nem tette. Csalódottság hullámzott rajtam keresztül. Marha! Mármint… ezt magamnak címeztem! Itt egy férfi, akire valóban bármikor számíthatsz! Miért akarod elrontani? Ő jó hozzád.      
 Igaza volt a hangnak a fejemben! Miért akarnám elrontani. Mi volna a vége? A magánéletem katasztrofális volt az utóbbi időben! Talán arra szánt az ég, hogy futó kalandjaim legyenek! De, ha arra szánt, akkor miért ne hagynám, hogy úgy folytatódjon az este, ahogy akar? Miért ne feküdjek le vele? Te jó ég! Már megint gondolkodom! Igyekeztem másfelé terelni a gondolataimat. De a Krisztiánból áradó friss illat teljesen fogva tartott. A testem lángolt, bizsergett, a bőröm sírt a finom, gyengéd simogatásért, testem a csókokért és a kielégülésért!
 Krisztián végre a szemeimbe nézett. Talán megláthatta bennük a parázsló szenvedélyt, mert nem mosolyodott el. Finoman végigsimította a hátamat, majd vissza, de a derekamnál lejjebb nem siklott a keze. Udvarias volt. Nagyon udvarias! Miért? Ő miért nem tudta úgy birtokba venni a számat, mint ő előtte mások? Miért nem akart szorosan magához ölelni? Megcsókolni? Simogatni? A hajamba túrni? Lehet, hogy valóban csak barátnak akar? Neeem… a tekintete mást súg! Ezt már a Macska dorombolta a fülembe. Kezdeményezz!
 Jó, de mégis hogyan?
 Az már rajtad múlik kisanyám. Rajta!
Miért is vezényeltem magamnak? Felnéztem ismét erre a jóképű szőke férfira, aki olyan finoman tartott a karjai között, mintha csak hímes tojást fogna.
  -Miért nem ölelsz meg jobban? – kérdeztem végül csendesen.
  -Csak félek, hogy eltörnélek. Nagyon sovány vagy – mondta ő is ugyan olyan halkan. – Gyere, menjünk vissza az asztalunkhoz. Későre jár. Haza kísérlek.
Még mindig fogta a kezemet, ahogy visszavezetett a terembe, s kikérte a számlát. Én csak csendesen ballagtam utána. Mit rontottam el?  Még a taxiban is ezen gondolkodtam, ahogy hajtottunk vissza a városba. Csend volt. Kínosan néma csend.
  -Kérem várjon meg, mindjárt vissza jövök – Krisztián a sofőrnek intézte ezeket a szavakat. Miután kisegített az autóból a kapu előtt búcsúzkodtunk.
  -Köszönöm a vacsorát. Nagyon jól éreztem magam ma este – mondtam.
  -Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Holnap benézek hozzád, a boltba. Szükségem lesz egy csokorra.
  -Rendben – bólintottam. Ilyen egyszerű volna? Nem próbálkozik? Össze voltam zavarodva.
  -Jó éjszakát Magda – intett, majd elindult a kis úton vissza a taxihoz. Én még ott maradtam. Figyeltem őt. Ekkor megállt és visszafordult. Nem láttam az arcát a sötétben, de amikor odaért, megfogta a kezem és egy finom csókot lehelt az ujjaimra. Olyan erős érzéki hullám cikázott végig a gerincemen ettől az apró, udvariasnak tűnő, mégis forrón erotikus gesztustól, hogy önkéntelenül is fel kellett nyögnöm! Mikor el akart engedni, utána kaptam, s visszahúztam.
  -Miért nem? – kérdeztem.
  -Mert attól félek, ha most megcsókollak, akkor nem tudok uralkodni magamon és többet akarnék belőled.
  -Miért baj az? – odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam. Ajkam olyan közel volt az övéhez, hogy szinte a számba suttogott.
  -Mert nem szeretném elsietni a dolgokat. Te udvarlást érdemelsz, nem pedig azt, hogy a falnak dőlve, itt a kapu alatt a magamévá tegyelek.
  -És, ha én azt akarom? – próbáltam elérni az ajkait, de finoman hátrébb hajolt, hogy kitérjen.
  -Szerintem megbánnád.
 Ekkor fény gyúlt az agyamban, s léptem egyet hátra.
  -Miért olyan baromira nehéz megmondani egy nőnek, hogy egyszerűen csak nem tartod kívánatosnak? Miért kell ilyen puccparádé és költői körítés ahhoz, hogy lekoptasd? Hihetetlenek vagytok! Ha egy nő nehezen megközelíthető, akkor frigidnek vagy leszbikusnak tartjátok, mert nem jött össze. De ha ég a vágytól és felkínálkozik, akkor miért nem lehet megmondani: „-Bocsi kisanyám, rájöttem, hogy mégsem vagy az esetem.”
 Gombóc gyűlt a torkomba, ahogy a könnyek ellepték a szemeimet. Azt hiszem nem csupán ez az eset keserített el. Kitört belőlem a felgyűlt keserűség. A csalódottság a férfiak terén.  Egészen Balázsig visszanyúlt a történet, de akkor még nem voltam hajlandó beismerni, még magamnak sem. Inkább az összes nyilamat kilőttem az előttem álló, ijedten és ártatlanul pislogó Krisztiánra.
  -Nem erről van szó. Félre értesz – próbált lépni felém egyet, de felemelt kezemmel megállítottam.
  -Nem, nem kellenek a szép szavak. Értek én a szóból elsőre is. Jó, akkor talán jobb is, ha továbbra is csak barátok maradunk. Mit is képzeltem… - a könnyeim megindultak. Krisztián pedig csak állt ott… a taxióra pörgött… mennyibe kerülhetett szegénynek a kifakadásom!
  -Magda…
  -Jó éjszakát Krisztián.
  -Magda, ne menj így el! Hallod?
De már csukódott is mögöttem a kapu ajtaja. Magam akartam lenni. Nem voltam kíváncsi a mosakodására. Arra, sem amit mondani akart. Ahogy kinyitottam a lakás ajtaját, telefonom jelezte, hogy üzenetet kaptam. Éjjel, fél tizenkettőkor! Krisztián? Nem! Ákos!

 „Szia Magda! Ne haragudj, hogy ilyen későn írok. Találkozzál velem holnap hétkor a Főtéren. Ákos”

  -Na, itt a másik köcsög! – duzzogtam és belevágtam a mobiltelefont a fotelomba, majd ruhástul bekucorodtam az ágyamba. Zokogtam tovább. Rengeteg elfojtás felszakadt belőlem aznap éjjel. Sírtam, mert megcsaltak, elhagytak, átvertek, sírtam Balázs későbbi kegyetlennek tűnő játékai miatt. Bőgtem, mert Ákossal sem jutottunk egyről a kettőre, pedig nagyon szerettem volna. Sírtam Krisztián miatt is, hogy talán valóban őszinte volt velem, nem akarta elsietni, de én faszán elszúrtam azzal az indokolatlan, agresszív viselkedéssel! Bőgtem, mert nagy volt rajtam a nyomás a közelgő diplomamunka miatt. Sírtam az alkoholtól és a fáradtságtól is! Végül pedig álomba sírtam magam! "  

2012. június 13., szerda

Újabb fejezet "Ennyi nem elég!"

"
Ennyi nem elégé!

  A következő két nap önfeledten, fesztiválhangulatban telt. Minden olyan koncerten részt vettünk Lilivel, amit előző napokon bekarikáztunk. Söröztünk, pálinkáztunk, táncoltunk, énekeltünk, egy napon, mikor éppen volt két óránk a két koncert között, még vért is adtunk a vöröskereszt légkondicionált autóbuszában. Mind a kettőnknek ez volt az első, így az ott sertepertélő három nővér közül kettő folyamatosan bennünket istápolt :)
 Sápadtan, kóvályogva szálltunk le a buszról, s igénybe is vettük a kuponokat, amit a vérünkért cserébe adtunk. Hmmm… elgondolkodtató abból a szempontból, hogy fent fekszel húsz percen keresztül egy mobil vizsgálóágyon, lecsapolnak a szervezetedből fél liter vöröslő életanyagot, megmentesz vele három életet, s mindezért kapsz egy ötszázforintos ételutalványt. No és persze a születésnapodon egy jókívánság képeslap vár a postaládádban, mivel felvették az adataidat.
 Pillanatok alatt levásároltuk a kajajegyet, s vettünk belőle két sört és egy nagy adag sült burgonyát, amit a nagyszínpadtól nem messze, a fűben ülve fogyasztottunk el. Igazság szerint, ha teljesen őszinte szeretnék lenni, az elmúlt két napban Balázs és népes családja nem is igazán fordult meg a gondolataim között. Talán egészen az utolsó napig. De nem akarok annyira előre sietni.
  -Szóval ez az Ákos gyerek mikor érkezik? – érdeklődött Lili két krumpli között.
  -Még a koncert előtt igyekszik ideérni. Megbeszéltük, hogy amint itt van, megcsörget, én pedig megírom, hogy merre vagyunk.
  -Már nagyon kíváncsi vagyok rá. Ki lehet az, akire ennyire rágerjedtél… basszus… már én sem tudom, hogy mikor szexeltem utoljára – sóhajtott.
  -Még olyan sem volt, hogy a közelében jártál volna?
Láttam, hogy töpreng, de aztán megcsóválta a fejét. – Nem, már vagy egy éve még csak a közelébe sem kerültem. És te?
 Hazudtam volna a szemébe? Annyit nem ért a dolog… Majd máskor elmondom neki. Kinéztem belőle, hogy még pofon is vágna, ha megtudná, hogy egy hónappal korábban mi történt abban az irodában. Igen… majd később.
  -Nem mondanám.
  -Nem készültél még fel rá?
  -Nem. Azt hiszem a megfelelő embert keresem, hogy tovább tudjak lépni – vontam vállat.
  -Azt hiszem, neked már megvan az a bizonyos megfelelő ember – vigyorgott Lili.
  -Igen, ez igaz. Csak az illető elég bátortalan. Vagy nem olvas a jelekből… áh… Lili. Miért nem akar engem? Már évek óta tetszik…
  -Ha megígérem, hogy megteszem, ami tőlem telik, akkor abba hagyod a sopánkodást? Neked legalább van a láthatáron valaki.
  -Igen, esküszöm.
  -Akkor fogd be és bízd ide.

*****

A várva várt Ákos koncert kicsivel este nyolc után kezdődött. Hanzséros úr a nagy tömeg ellenére is hamar megtalált bennünket. A támpont egyszerű volt. Csupán egy bakancsos, piros-fekete skót kockás szoknyát viselő szőkét, és egy keletiesen felöltözött tomboló barnát kellett keresnie a kivetítő alatt. És úgy tűnt, hogy ez nem esett nehezére.
  -Nocsak. Neked egyre extravagánsabb a stílusod – lépett oda hozzánk és kétszer arcon csókolt. Kellett egy kis idő mire magamhoz tértem. Szívdöglesztően nézett ki azon az estén. Fekete hosszú ujjú pólót viselt, melynek két oldalán egy-egy vörös csík futott végig. Két ujját most is könyékig feltűrte. Alulra sötét farmert és vörös-fekete talpú tornacipőt húzott. Ébenszínű haja szokás szerint egy vékonyabb copfban a lapockájára lógott. Arca frissen borotvált volt, csupán az állán hagyott egy kis pamacsot.
 Arra riadtam, hogy Lili finoman oldalba bökött, mintegy jelzésképpen, hogy ő is létezik és ott áll mellettem.
  -Óh… ne haragudj. Ő Lili. Barátnőm Székesfehérvárról.
Ők kezet fogtak, s mikor a koncert kezdetét vette, úgy éreztem, teljesen feloldódtam. Mindig is úgy éreztem, hogy eme előadó minden dala valamiféle üzenetet hordoz a számomra, s nagyon sok nehéz időszakon átsegített, mikor hallgattam őket.
 A következő események olyan gyorsan történtek, hogy a mai napig nehéz pontosan visszaidéznem. Ákos és Lili akkor tűntek el mellőlem, mondván, hogy ellépnek egy-egy újabb adag sörért, amikor megszólalt a „Ne fájjon többé[1] című dal. A szöveg teljesen magával ragadott. Ha valaki ismeri a szöveget, akkor tudja jól, hogy miről beszélek. S, hogy a Sorsnak pontosan azt a pillanatot kellett választania, hogy barátaimat keresve a tömegben, szó szerint összenéztem Balázzsal, különös kegyetlenségnek éltem meg. Engem nézett, miközben két karjával hátulról ölelte a párját. Veronika Ernával és Barbival énekelte kórusban a szöveget. Talán észre sem vettek. Igyekeztem beleolvadni az emberi masszában, ami a ritmusra hömpölygött. De úgy éreztem, hogy az elől a tekintet elől nincs menekvés. Furcsán mosolygott. Én pedig csak álltam dermedten, mint egy őz, akire az éj sötétjében rávilágított egy közelgő autó reflektor fénye. És körülbelül úgy is éreztem magam.
Feléje biccentettem, de nem viszonozta. Felmerülhet a kérdés, hogy nem-e képzeltem csak be az egészet. De a válaszom az, hogy: nem. Más oka nem volt arra, hogy abba az irányba tekintsen. Ők majdnem a színpaddal szembe álltak. És én nem voltam a műsor része. Legalábbis a programfüzet szerint. Úgy tűnt, hogy tévedtem.
 Igyekeztem inkább a színpadra figyelni, de védtelennek éreztem magam a barátaim nélkül…
 Akik, akár egy felmentő sereg az utolsó pillanatban vissza is érkeztek hozzám, Lili pedig a kezembe nyomott egy újabb korsó sört.
  -Mi történt? Zavartnak tűnsz – kiáltotta a fülembe.
  -Itt vannak tőlünk öt méterre és Balázs engem bámult, amíg ti nem voltatok itt.
  -Merre?
  -A színpaddal szemben, egy vonalban velünk.
Lili óvatosan körbe pillantott. A maga magasságával zavartalanul kukkolhatott. Senkinek sem szúr szemet.
  -Hüm… sőt még most is ide-ide nézeget. Van pofája… és közben ölelgeti a nőjét… jesszus.
  -Tudod mit, inkább felejtsük el, csak ne hagyjatok többet egyedül – kértem.
  -Mi történt? – hajolt oda Ákos is.
  -Semmi különös – csóváltam a fejem.
  -Dehogy is nem! Ne titkold. A barátod. Joga van tudni – ellenkezett Lili. – Az a helyzet, hogy Magda régi barátja itt van a koncerten, és amíg mi sorban álltunk a büfésátorban, addig sikeresen provokálta őt – mutatott rám.
  -Mivel?
  -Olyan, mintha féltékennyé szeretné tenni Magdát.
Ákos elvigyorodott, s újabbat kortyolt a sörből.
  -Ha játszani akar, akkor legyen fair a játék – mondta, s finoman arcon csókolt, majd szabad karjával átfonta a derekamat és mögém lépett. Ugyan azt a formációt vettük fel, ahogy ők is álltak.
 A testem megfeszült. De már koránt sem a korábbi idegesség járt táncot az idegeimen. Ez annál sokkal kellemesebb volt. Arcát az enyémhez simította. Mivel nagyjából egy magasak voltunk, ez nem esett nehezére.
  -Csak mosolyogj, mintha ez a helyzet volna a legtermészetesebb – mondta.
  -Rendben.
Sok energiámat nem emésztette fel a színjáték. A testem ösztönösen reagált. Bele simultam a karjaiba, neki dőltem a mellkasának, élveztem teste közelségét, amire már nagyon régen vágytam. Ujjaimat a hasamon pihenő kezére fektettem, s megfogtam a csuklóját. Éreztem, hogy az ujjaim alatt megugrik a pulzus száma. Fülem mellett éreztem forró leheletét, hátamon testének melegét, a szapora szívverést, s mindettől felforrt a vérem.
  -Jól van, úgy látom, hogy működi a dolog – közvetített vigyorogva Lili. – Már nem mosolyog. De vissza-visszanéz felénk. Bizton állíthatom, hogy nagyon nem tetszik neki, amit lát. 
  -Helyes – mondtam.
A színpadon ekkor hangzott fel az egyik kedvenc számom. Az, amely különös módon a jelenlegi helyzetemet is tökéletesen lefestette. Ez pedig az „Ennyi nem elég!” című dal volt.
Nem gondolni rád, én már nem bírok tovább, tőlem hiába tiltanád tested selymes ritmusát…”[2]   
  El is feledkeztem arról, hogy miért is kezdtünk bele abba a színjátékba. Lassan felé fordultam, s a zene ritmusának neki adva magam, testem a mellkasának szorítottam, két karommal lassan körül öleltem a nyakát, s közben énekeltem a dalt…
  -„Szeretőd és társad más nem is lehet, csak az, aki ismer, és mégis szeretne hozzád érni, akit nem kell kétszer kérni, hogy segítsen élni…”[3]
 A mosoly eltűnt az arcáról. Egészen megkomolyodott, de nem tudtam eldönteni, hogy mindez jót, vagy esetleg rosszat jelent. De abban a pillanatban valahogy nem érdekelt. Valami különös fény villant étcsokoládé színű szemeiben, vagy csak a színpad fényei csalták meg az érzékeimet… mindegy is, mert abban a pillanatban, amikor a tömeg énekelni kezdte a refrént, az én megmentőm telt ajkai megtalálták az enyémet, s lassan önfeledt csókba feledkeztünk. Szabad kezemmel belemarkoltam hosszú hajába, finoman az ujjaim köré csavartam a puha tincseket. Mindig is ki szerettem volna próbálni, megtapasztalni, hogy milyen érzés a hajához nyúlni. Puha? Vagy inkább durva tapintású? De puha volt. Simogató érzés. Az ő szabad keze is kicsit erőteljesebben járta be a hátamat, mint azt egy színjáték megengedte volna. Csókjának íze édeskés volt, államat csiklandozta a kecskeszakáll. Éreztem, hogy forog velem a világ. Minden megszűnt körülöttünk. Nem léteztek volt szerelmek, rivális nőnemű lények, tomboló tömeg, fények, bosszú, játék és VOLT fesztivál. Semmi más nem tűnt valósnak, csupán a szálkásan izmos férfitest, amelynek neki dőltem, a kar, amely körül font, a száj, mely csókolt, és az a különös íz orgia, amit átéltem közben. Altestem a másikénak nyomódott. Finoman haraptuk egymás száját. Ismerkedtünk. Végre úgy csókoltuk meg egymást, hogy senkiben sem voltak ellenérzések vagy gátak. Amikor elengedtük egymást, én levegőért kapkodtam. Alig mertem kinyitni a szemeimet, nehogy kiderüljön, hogy csak képzelődtem. Ő finoman a tenyerébe fektette az arcomat, s hüvelyk ujját végighúzta az alsó ajkamon. Erre már felnyitottam a szemeimet. Nem mosolygott. Nem is csodálkozott. Még csak dühös sem volt, bár a két szemöldökét összeráncolta. Töprengett. De mégis min? Mit kell ezen elemezni? Miért gondolkodik egyáltalán? És én miért gondolkodom? El kellene lazulnom!
 Élvezni akartam a pillanatot, de a tekintetétől kétségek merültek fel bennem. Vajon ez is olyan eset lesz, amikor elrohan, és hónapokig nem hallat magáról? Ezt nem szabad megengednem. Ezért hát mély levegőt vettem…
  -Ugye most nem fogsz eltűnni?
  -Mire gondolsz? – kérdezte és végre elmosolyodott.
  -Csak… - nyeltem egyet és homlokomat az ő homlokának döntöttem. – Csak mert mind a két alkalommal, amikor megcsókoltuk egymást, te zavarba jöttél, utána pedig eltűntél a térképről, és nem is hallottam felőled sokáig.
  -Abban igazad van, hogy ezen még el kell töprengenem.
  -De miért? Miért nem lehet egyszerűen csak élvezni a dolgot? Miért kell gondolkodni? Elemezni? Megfejteni a dolgokat és mindent pontosan megtervezni, hogy hogyan tovább? – kérdeztem. Talán túlontúl is kétségbeesett volt a hangom. De ahelyett, hogy szorosabban magamhoz öleltem volna, inkább lazítottam két karom szorításán.
 De ő mégsem lépett el tőlem. Ott maradt és továbbra is ölelte a derekam.
  -Ilyen vagyok. Ezt meg kell értened. A hátam mögött van egy két éves kapcsolat. Nem tudom, hogy felkészültem-e egy újabbra. Kell még egy kis idő…
Olyan mélyet sóhajtottam, hogy még a mellkasom is belefájdult.
  -Egyszerűen meglepődtem…  nem terveztem, hogy megcsókollak.
Bólintottam.
  -Én sem… én még sem akarok gondolkodni – csóváltam a fejem.
  -Szerintem még te sem készültél fel erre – jelentette ki.
  -Honnan veszed? Semmi mást nem szeretnék, mint veled lenni.
Azt hiszem ezt nem kellett volna. Mint azt a történet elején szépen levezettem, egy férfiban nem szabad erősíteni azt az érzetet, hogy ő van előnyösebb pozícióban. Még akkor sem, ha láthatóan nem akar visszaélni vele. De azzal, hogy érvelés képpen kiteregetjük elé az érzelmeinket, hátha azzal jobb belátásra bírjuk… csupán időpocsékolás. A férfiak többsége inkább az eszére hallgat, és ha az azt súgja, hogy még élvezd kicsit a szabadságodat, akkor térden is állhatsz előtte, akkor sem hajtja igába a fejét. Ráadásul előnyös pozícióba kerül, mivel tisztában van vele, hogy nem kell megdolgoznia a nő vonzalmáért. Csak csettintenie kell, amikor szükségét érzi, a nő pedig azonnal ott terem…
  Nos… Ákos nem volt rosszindulatú férfi. Bár elgondolkodtam, hogy csak puhítani akart azzal, hogy kérette magát, vagy valóban nem készült még fel… vagy szimplán csak udvarias szeretett volna lenni, s mindez szebben hangzott, mintha azt mondta volna: „-Nem tudnám elképzelni veled a jövőmet, barátnak jobbak vagyunk.”
   -Hogy miből gondolom, hogy még nem készültél fel? – mosolyogva felvonta egyik szemöldökét. – A volt barátod a szimpla jelenlétével képes kihozni a sodrodból. És beismerem, ez nekem nem tetszik. Ha esetleg eljutunk odáig, hogy több lesz közöttünk, mint barátság… akkor azt akarom, hogy csak én létezzek a számodra. Őt észre se vedd. Ne is hozd szóba. Érted?
 Csak pislogtam rá.
  -Nem köt már hozzá semmi. Ha veled vagyok, eszembe sem jut – ez legalább igaz volt.
  -Magda… ezt nyugodtabb körülmények között megbeszéljük – az órájára nézett. – Indulnom kell. Találkozót beszéltem meg a zenekarral. Hamarosan koncertünk lesz a városban. Erre pedig még visszatérünk – ezzel ajkához emelte az egyik kezemet, és finoman megcsókolta, miközben a szemeimbe mélyedt. – Most viszont meg foglak puszilni.
Meglepődtem ezen a kijelentésen, de a következő pillanatban csókot lehelt a számra és eltűnt a tömegben.

*****

  Néhány pillanatig csak bámultam utána, ahogy haladt a tömegben, majd mélyet sóhajtva körbenéztem. Csak akkor vettem észre, hogy Lili eltűnt. Időközben a koncert és a ráadás is véget ért, így volt lehetőségem telefonálni. Néhány pillanat múlva kiderült, hogy barátnőm a büfésátor előtt ücsörgött egy padon, mert amikor már nagyon izzott körülöttünk a levegő, feleslegesnek érezte magát.
  -Úgy éreztem megtettem, ami tőlem telt… a többi már a ti dolgotok. Nos? Hivatalosan is jártok? – amikor fejcsóválás volt a válasz, ő összeráncolta a szemöldökét. – Mégis miért? Úgy láttam, hogy majd felfal… ennyire nem lehet jó színész.
  -Megmondom őszintén Lili, hogy én már semmit sem értek. Azt mondja gondolkodnia, kell.
  -Mégis mi a jó francon?
  -Kettőnkön.
  -Nekem elég egyértelműnek tűnt, hogy akartok egymástól valamit… és szerintem még annak a maradék harminc embernek is, akik körülöttetek voltak. Mégis mi a baja?
  -Olyan váratlan dolog érte, ami nem szerepelt a tervei között.
  -Az, hogy megcsókol? – csodálkozott Lili, én pedig bólintottam. – Már elnézést, de van olyan ember, aki előre eltervezi, hogy ma reggel felkelek, fogat mosok, munkába megyek, feladom a csekkeket, este pedig Ákos koncerten megcsókolom a nőt, aki tetszik? Áh… gázos a gyerek. Már ne is haragudj Magda… amilyen jól néz ki, annyira gázos…
 Bólintottam, mert ebben igazat kellett Lilinek adnom.
  -Szerinte még én sem készültem fel egy újabb kapcsolatra – folytattam tovább a beszélgetést.
  -Miért?
  -Véleménye szerint nem zártam le az előzőt sem.
  -Talán még sem olyan bolond ez a srác, mint amilyennek gondoltam – mosolygott Lili.
  -Te is úgy gondolod, hogy még korai?
  -Abszolút. Nézd Magda. A vak is látja, hogy nem engedted még el az előzőt sem. Valamilyen szinten még mindig benne élsz abban a kapcsolatban, csak Balázs nélkül. És nem tudsz egyszerre jelen lenni két kapcsolatban, különben szétforgácsolod magad. Választanod kell. Vagy megmaradsz megcsalt, szenvedő mártírnőnek, akit a volt pasia úgy rángat dróton, ahogy neki tetszik… és ne nézz így rám, mert ez az igazság… - tette fel figyelmeztetően a mutató ujját. - … vagy követed a terved, abbahagyod az önostorozást, és esélyt adsz arra, hogy boldog legyél más mellett. Ne ess abba a hibába, hogy tartogatod magad, hátha az exed ráébred mekkora marha volt, és csapot-papot ott hagyva visszarohan hozzád. Kérlek, ébredj fel. Nem te kellesz neki, hanem Miss Röfi. Ennyi. Kész. Lapozzunk.
 Addig a napig azt hittem, én balga, hogy már jó úton haladok a megbocsátás, elengedés és gyógyulás felé. Ám úgy tűnt, hogy éppen csak ráléptem, de az út bizony még meglehetősen hosszú volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mik fognak még történni velem. Hány kiborulásom lesz, mennyi falba ütközöm még, hányszor sérülök, mennyi elfojtott blokkot kell kioldanom és elengednem, hogy eljussak addig, hogy őszintén ki tudjam mondani: „-Meg gyógyultam! Megbocsátok magamnak és neked Balázs. Elengedlek, élj boldogan!
 De abban biztos voltam, hogy nem másnap lesz!"



[1] Kovács Ákos: Ne fájjon többé! (Hűség, 2000)
[2] Kovács Ákos: Ennyi nem elég (Még közelebb, 2006)
[3] U.a.

Facebook függőség

  Ezt a címet elnézve azt hiszem mindenkiben joggal merül fel a kérdés: - Én miért volnék függő? Függővé lehet válni? Miért volna veszélyes?...