2015. szeptember 8., kedd

Esküvő :)

Sziasztok!

Remélem jól telt az elmúlt két hét, amíg nem találkoztunk :) Nos...nem olyan nagy szó tudom, de másfél hete férjes asszony vagyok. :) Még szoktatjuk magunkat az új megnevezésekhez is :) Jó kimondani, hogy Férjem :) És Ő is mindig mosolyog, ha Feleségnek szólít. Még a gyűrűt is szokni kell, mert ilyen széles még nem volt az ujjamon, neki pedig még egyáltalán nem :)

Összességében nagyon jó volt az egész nap, bár minden emberrel történtek bakik. Hol a ruha maradt le, amit utánunk kellett hozni; hol darázs csípte szájon az egyik kedves barátnőmet, miközben arra várt, hogy elkészítsék a sminkjét és nem nézett bele a poharába kortyolás előtt ( még szerencse, hogy nem allergiás); néha a sorrend, vagy a cselekvések pontossága maradt el. Volt némi sírás is és kis veszekedés, egymás hibáztatása, részegedés és eltűnés.... esések ( főként a menyecsketáncnál való rablásoknál). Semmi sem a forgatókönyv szerint ment, és sok minden ki is maradt az időhiány miatt. De akkor is azt kell mondanom, és szerencsére eddig mindenki, akivel találkoztam utána, azt állítja, hogy ilyen jó, vidám és pörgős lakodalmon még nem vett részt :D

Mutatok néhány képet ;)


Remélem tetszenek :)

És ezúttal ismét változik a blog alcíme, mert már nem vagyok menyasszony :) Asszony lett a lányból. Egy boldog asszony :)

Puszi

Joyo

2015. szeptember 3., csütörtök

Folytatás

Sziasztok!

Tudom jól, hogy nagyon megcsúsztam a bejegyzésekkel, de remélem megértitek, az esküvőre való készülődés, és az abból való regenerálódás teljesen lefoglalt. 

Most viszont feltöltöm a következő fejezetet, hátha valakinek hiányzott már, hogy olvasson, és megtudja, miként alakul tovább Magda sorsa. Hogy vajon meggondolatlanság volt a részéről, hogy ágyba bújt Krisztiánnal, vagy élete legjobb döntése... lassacskán minden szál tovább szövődik... :)



11; A másnapot többféleképpen lehet értelmezni!

  Arra ébredtem, hogy elzsibbadt a karom. Az alkohol hatása már elpárolgott a szervezetemből, így az első gondolatom a következő volt: Mit is keresek én itt?
Mikor megláttam a kart, mely ölelt, s meztelen bőrömnek simulva megéreztem a másik test melegét, már kezdett derengeni a válasz. Először elmosolyodtam, s egy belső sugallatra legszívesebben vissza fészkeltem volna magam Krisztián karjai közé. De végszóra megérkezett Józan Ész, s az órára mutatva megdorgált. – Azonnal menjél haza! Mit fognak szólni, ha itt találnak reggel?
  Igazat kellett adnom a hangnak a fejemben. Óvatosan kibontakoztam az ölelésből, s egy pillanatra beledermedtem a mozdulatba, mikor a férfi tiltakozó morgást hallatva utánam tapogatózott. Ám miután láthatóan tovább aludt, öltözködni kezdtem. Közben őt néztem. A hasán aludt, arccal felém fordulva, egyik karja a feje alatt, a másik felém kinyújtva az ágyon. Arca békés volt, teste ernyedt, a fehér takaró, csupán a csípőjéig takarta. Kettős érzelmek vívtak kőrmérkőzést bennem. Egyrészt boldog voltam és kielégült, s valamilyen szinten még elégedett is, hiszen visszaigazolást nyert, hogy még mindig kívánatos nő vagyok. Másfelől azonban elszégyelltem magam, hiszen ágyba bújtam egy olyan férfival, akit alig ismertem. Az egy éjszakás kaland sosem volt az én műfajom. Ahhoz mindig is túlgondolkodtam a helyzeteket. Igaz, sosem voltam valami spontán, pláne nem a szerelemben. De most mi legyen? Hogyan tovább? Semmi jövője nem lehet ennek a kapcsolatnak. A rendezvény után, ő elutazik, én pedig itt maradok. Egyáltalán… mi volna a garancia arra, hogy ő ezen az egy éjszakán kívül akart tőlem valamit? Lehet, hogy ő is csak engedett a vérének és ennyi. Nincs tovább. Jobb is, ha lelépek. Kényelmetlenül éreztem volna magam, a reggeli találkozástól. Nem tudtam volna mit mondani neki.
Felhúztam a szoknya cipzárját, s megkerestem a blúzt. Amikor a kezembe fogtam már kezdett derengeni valami az éjszakából.  Valami túlfűtött, szenvedélyes mozdulat, aminek a kezemben tartott ruhadarab volt az elszenvedője.
  -És ezt mégis hogyan magyarázom meg Emmának? – kérdeztem halkan. Néhány gombot ugyan megtaláltam, de tudtam, hogy nem az összeset. Vagy az igazat mondom el a tulajdonosának, vagy kitalálok valami hihető mesét, mondjuk azt, hogy fennakadtam vele a kerítésen. Eddig jó, de miért másztam volna fel a kerítésre? Majd kitalálok valamit…
Mivel abban az állapotban képtelenség volt felvenni, összehajtogattam a felsőt, és sürgősen valami megoldás után néztem. Egyetlen dolgot találtam. Krisztián fekete pólóját. Valamit-valamiért alapon belebújtam, s cipőimmel és táskámmal a kezemben, elindultam a félhomályos, csendes folyosón. Úgy tűnt senki sincsen ébren hajnali négy órakor, kivéve az éjszakai személyzetet. De tévednem kellett. A lépcső nyikordult egyet mellettem. Én oda kaptam a fejem, s mind a ketten megdermedtünk. Arról az emeletről, ahol Marciék lakrésze volt, Zizu lopakodott lefelé a lépcsőn. Hasonló zavar ült ki mind a kettőnk arcára. Gyakorlatilag ugyan azon kaptuk a másikat, de rábizonyítani nem tudtuk volna, hiszen csupán annyi árulkodott tettünk valószínűségéről, hogy éjnek évadján, a sötétben osonunk a folyosón, miközben egyikünk sem ott szállt meg. Zizu végül apró kis kecses ujját a szájára tette, titoktartásra kérve szavak nélkül. Én bólintottam, s ugyan ezt tettem. Ő vissza bólintott, s egyetlen szó nélkül kiléptünk az épületből az oldal kijáraton. Ő a már valószínűleg rá várakozó taxiba ült, én pedig a saját autómba.

*****

  Egészen délután egyig húztam a lóbőrt. De akkor sem önszántamból tértem magamhoz, hanem kávé és valami finom étel illat, valamint élénk beszélgetés szűrődött be hozzám. Óvatosan kinyitottam az egyik szememet, de azonnal vissza is csuktam! Ugyanis hajnali hazaérkezésemkor elfelejtettem behúzni a sötétítő függönyt, s a délutáni erős napfény közvetlenül az arcomba világított! Ha valaki volt már másnapos és kialvatlan, az biztosan tudja, hogy mindez összességében mekkora fizikai fájdalommal jár a koponyánk hátulsó falában!
  -Úgy hallom életben van – hallottam Lili hangját.
  -Hála az égnek! A furcsa levegővételeiből kiindulva, azt hittem, nem éli túl a reggelt – szólt Emma. Hangján érezhető volt, hogy éppen eszik.

Először azt hittem, hogy a szobámban vannak. De mikor óvatosan ismét megpróbálkoztam a szemnyitogatással, rájöttem, hogy nem csak a függönyt hanyagoltam el. A szobaajtómról is megfeledkeztem! Minden behallatszott. Megpróbáltam lassan felülni, de mindez nem volt fájdalom mentes. Ahogy a pulzusom megugrott, olybá tűnt, mintha egy komplett rezesbanda masírozott volna oda-vissza a fejemben!
  -Magda, adjál magadról egyértelmű életjelet! – kiabált be a konyháról Lili.
  -Oh, Jézusom! – nyögtem fel a váratlan hangerőtől. – Valaki vegye el a magnetofont a pici nőtől! –szóltam rekedten.
  -Ez elég konkrét volt – nevetett fel Emma. – Gyere, itt a kávé!
Magamra vettem a köntösömet és kibotorkáltam a konyhára. A fény még mindig zavart, így hunyorogva tapogatóztam a bögrém után. Az első néhány korty után már jobban éreztem magam.
  -Úgy tűnik jó volt a buli, ha éjfél után még nem voltál itthon – jegyezte meg Emma két falat között.
  -Igen, jó volt. Mozgalmas, fárasztó, eseménydús – a koffein hatására egyre közlékenyebb lettem.
  -Ezt örömmel hallom – bólintott Lili mosolyogva. – Valahol sejtettük, hogy jól szórakozol.
  -Tényleg Magda. Ma szeretnék sötéteket mosni. Vissza kérhetem a blúzomat?
Félúton megállt a kezemben a bögre, majd észbe kapja, óvatosan újat kortyoltam, hogy időt nyerjek.
  -A blúzodat?
  -Ühöm.
  -Gondoltam úgy illik, mivel én hordtam, majd én kimosom, és tisztán, vasalva vissza adom.
  -Ó, hát ez nagyon kedves tőled. De ne fáradj.
  -Nem, nem fáradtság – Emma és Lili furcsán összemosolyogtak az asztal túl végében. Ez már nekem is gyanús volt. – Na, jó, ti most szívattok engem?
  -Mi? Neeeem. Ugyan! – rázta a fejét szőke barátnőm, majd prüszkölve felnevetett.
  -Magda, azért azt elárulod nekünk, hogy hová szöktek a gombok a blúzomról? Vagy esetleg ők olyan jól érezték magukat, hogy úgy gondolták még maradnak egy kicsit? – Emma olyan kedvesen mosolygott, hogy képtelen voltam mást mondani, mint az igazat.
  -Nos..khöm…a gombok azok ott maradtak.
  -Mégis hol? A kiállításon?
  -Nem. A fogadóban. Egy szobában. A padlón – és miután elnyökögtem a mondandómat, inkább bele kortyoltam a kávéba, csak, hogy ne kelljen rájuk néznem.  

*****

  Gyakorlatilag az, amikor te másnaposan elmeséled a színjózan lakótársaidnak, hogy miért keveredtél haza hiányos öltözetben, félrészegen hajnali négykor, nem biztos, hogy a legjobb, vagy legelegánsabb szombat délutáni program. Főként ebéd közben. Hogy őszinte legyek, miközben unszolásukra nagyjából elmeséltem a sztorit, egyre jobban égett az arcom. Ami nem is csoda! Hiszen újra eszembe jutott, hogy gyakorlatilag egy vadidegennel bújtam ágyba egy üveg bor elfogyasztása után. És ez sosem volt szokásom! Lili volt ennek a megmondhatója, de ő is csak pislogott, mint pocok a lisztes dobozban! Kaptam néhány vigyort, több feddést, de számonkérést, egyet sem! Mi ütött beléjük? Én telis-tele voltam kétségekkel, ők azonban nem rótták fel a dolgot. Csak mosolyogtak, s úgy tűnt, hogy elégedettek. De miért? Mégis mi okuk volt arra, hogy ez feldobja őket. Mikor mindezt szavakba is öntöttem, csak annyit feleltek: - Végre átlendültél a holtponton.
Ez mégis mit jelentsen? Átlendültem a holtponton? Miért lettem volna holtponton? Csak azért mert sehová sem mentem, nem foglalkoztam magammal és a külsőmmel, nem randiztam, nem ismerkedtem és legtöbbször elbújtam a szobám magányában, még nem jelenti azt, hogy holtponton vagyok! Vagy mégis? Lili többször megvádolt, hogy vakond életmódot élek. Vagyis elbújok a világ elől.
 Ugyanakkor Emma olyan kérdést intézett hozzám, amin addig nem is gondolkodtam.
  -Mihez fogsz kezdeni, amikor újra találkoztok? Hiszen egy szó nélkül távoztál.
  -Fogalmam sincs. Még sosem voltam hasonló helyzetben – csóváltam a fejem. Arra sem emlékeztem, hogy esetleg szex után beszélgettünk-e, vagy azonnal elaludtunk. És egy dolog továbbra is ott dobolt a fejemben, amit képtelen voltam felidézni! Egyáltalán védekeztünk?!

*****

  Ezúttal nem öltöztem ki. Úgy döntöttem felesleges, hiszen csak bajt szül, és minden tekintetben kifordulok önmagamból. Hosszú, barna vászonnadrágot, barna kis balerina cipőt húztam, felülre pedig egy piros ejtett vállú laza, csípőben szűkülő felsőt. Hajamat szokás szerint befontam és feltekertem egy kontyba. Másnaposságtól fájós fejem miatt napszemüveget tettem fel, hogy valamelyest tompítsam a kínjaimat. De a gyomrom háborgása ellen semmit sem tudtam tenni. Se a kávé, sem az a néhány szem keksz, amit le tudtam gyűrni a torkomon, nem segített. Miért is segített volna? Ideges voltam! Még a kezeim is remegtek a kormányon. Ahogy közeledtem a fogadóhoz, az érzés fokozódott. Felszerelésem magamhoz véve, s karszalagom felmutatva, beléptem a rendezvény területére. Ezúttal tökéletesen beleolvadtam az emberi masszába, ami ott hömpölygött. A férfiak nem fordultak meg utánam, nem tettek szexista megjegyzéseket, talán észre sem vettek. Tökéletes volt. Féltem, hogy a homlokomra volt írva, hogy mit tettem néhány órával ezelőtt. Ameddig csak tehettem, elkerültem a Bitz Garage területét, s mielőtt helyszínt változtattam volna, mindig lopva körülnéztem, nincs-e a közelben Krisztián. Megszállottan igyekeztem a munkámra koncentrálni. Még Marcit sem hívtam fel, hogy megérkeztem. Patríciánál sem jártam bent a bárban. Ilyen erős volna a szégyen? De hát mit is szégyellek a barátaim előtt? Hiszen jó esetben fogalmuk sem volt semmiről. A férfiak diszkrétebben viselkedtek a nőügyeikkel kapcsolatban. Biztosan nem tartottak olyan traccspartit, mint én a lakótársaimmal, néhány órával korábban!
  Lassan róttam a köröket, közben fényképezgettem, s néhány fontosnak tartott megjegyzést felírtam a kis noteszomba, amit bele szerette volna építeni a cikkbe. Ekkor értem el azt a bizonyos kanyart, ami után Krisztiánék szerelőműhelye következett. Mély levegőt vettem, s óvatosan kikukucskáltam a tömegből. Mindenre számítottam, csak arra a jelenetre nem, ami lejátszódott az orrom előtt.
Krisztián a Mustang tetején könyökölt, másik kezével egy karcsú, magas, hosszú combú szőke lányt ölelt át. Csípőjük összeért, a lány a vállára hajtotta a fejét. Egyik kezével viszont ölelte, a másikat a mellkasán pihentette. Mind a ketten szélesen vigyorogtak, míg Izabella elkészítette a fényképet a telefonjával.
  A gyomrom csavarodott egyet. Főként azért, mert a fotó elkészülte után a szőke modellforma lány még mindig nem mutatott arra hajlandóságot, hogy elengedné Krisztiánt.
Hát jó, gondoltam szomorkásan. Akkor valóban csupán egy éjszaka volt. Bárkit megkaphatna. Miért pont én kellenék neki? Már éppen elindultam volna az ellenkező irányba, amikor szó szerint beleütköztem Marcellbe, aki beledermedt a mozdulatba, amiben volt. Úgy tűnt, éppen a vállamat akarta megkocogtatni.
  -Nahát, szia, Magda. Mikor érkeztél? Tegnap óta nem láttalak. Mikor léptél le?
  -Szia Marci! – igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra. – Későn. Sokáig beszélgettünk, utána haza mentem. És neked, hogy telt az estéd? – próbáltam elterelni magamról a szót.
Láttam, hogy egy pillanatra elpirul. – Jól. Jól telt. Tartalmasan.
  -Ühüm. Inkább ne faggassak róla?
  -Talán inkább máskor. Azt hiszem a helyzet még nem alkalmas rá – bólintott. – No de… éppen Krisztiánékhoz tartok. Jössz?
  -Most inkább nem. Úgy látom, jól elvan.
  -Ja, hogy Ivett? Ugyan – legyintett Marci. – Csak barátkozik vele. Nem az ő esete. Szinte még gyerek. Na, jó, főiskolás. De azt tudom, hogy Krisztián milyen típusú nőket kedvel, és ő nem tartozik közéjük.
  -És ezt vajon az a leány is tudja?
Marci vállat vont.  
  -Nyilván próbálkozik. Ő is nőből van, nem? De Krisztián tudja kezelni ezeket a helyzeteket. Láttam, hogy jól összebarátkoztatok tegnap. Jó srác, nem? Normális. Nem szállt a fejébe a dicsőség.
  -Miféle dicsőség? – kérdeztem csodálkozva, de a férfi már nem tudott válaszolni. Tekintete és figyelme elkalandozott, jóval messzebbre, s ezek után se nem látott, se nem hallott. Hátra néztem. Izabella integetett feléje, kedvesen mosolyogva. Amikor visszanéztem Marcira, már biztos voltam benne, hogy a megérzéseim helyesek voltak, s együtt töltötték az éjszakát, de még semmi sem hivatalos közöttük. Így, hát jóérzésű lévén nem hoztam szóba. Éppenséggel megvolt a magam baja. Főként, miután Krisztián észrevett, s kibontakozva a szőke lány öleléséből, elindult felénk.
Mindez nem okozott osztatlan sikert, főként Ivett és Izabella részéről. Tekintetük egyre sötétebbé vált, mikor látták, hogy Marci és ő csak kezet fognak, s elsétálnak egymás mellett. Így egyértelmű volt, hogy a szőke férfi engem vett célba. Oda kocogott hozzám, én pedig már semerre sem találtam menekülési útvonalat. Éreztem, hogy a pír elönti az egész arcomat, ahogy széles vigyor kíséretében megállt előttem. Talán megérezhette a belőlem áradó zavartságot, mert megtartotta az egylépésnyi távolságot kettőnk között, s két kezét zsebre dugta. Valahol felsejlett bennem, hogy talán megszeretett volna ölelni, de inkább lemondott róla. Hát ennyire furcsa volnék? Valószínűleg!
  -Szia Magda – mosolygott továbbra is. – Hogy vagy?
  -Másnapossan – ennyit bírtam csak kinyögni. Pedig legszívesebben minden érzelmem ráborítottam volna, csak, hogy ne nyomasszony. El akartam mondani neki, hogy mennyire zavarban vagyok. Hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap éjjel. Legszívesebben megköszöntem volna neki mindazt, amit értem tett, de valami leblokkolt és csak néztem ki a fejemből. Így nem csoda, ha ő úgy értelmezte, hogy távolságot akarok tartani kettőnk között. Miért vagy mi ennyire bonyolult? Hát ide jött volna hozzád ilyen őszinte és ennyire széles vigyorral, ha megbánta volna? Vagy, ha nem jelentett volna számára semmi többet, csupán ürítést? Vagy egy újabb strigulát? Józan Ész megkocogtatta a homlokom. Ébresztő! Legszívesebben leintettem volna. Mégis hol volt tegnap, amikor szükség lett volna rá?!
  -Azt nem csodálom. Az én fejem is zsibbadt reggel, amikor felébredtem. És felfedeztem, hogy te nem vagy sehol. Miért tűntél el?
Még mindig éreztem a lányok perzselő tekintetét magamon Krisztián háta mögül. Egyre kényelmetlenebb volt, így feltoltam a napszemüveget a homlokomra.
  -Elmehetnénk egy kicsivel csendesebb helyre? Úgy érzem eléggé zavarom a lányok köreit.
A férfi elmosolyodott. – Persze. Meghívhatlak esetleg egy kávéra?
Ezt nem utasítottam vissza. Amúgy is úgy éreztem, hogy itt volna az ideje egy újabb adag koffeinnek. Még mindig nem működtem száz százalékon. Kiöregedtem én már abból, hogy hajnalig fent legyek és igyak. Utána legalább két napra volt szükségem ahhoz, hogy regenerálódjak.
  -Nem tetszik ez a tekintet – szólt, mikor már helyet foglaltunk a terasz csücskében, ahonnan be lehetett látni a szőlős lankáit. – Most fogod közölni velem, hogy van valakid. Máskülönben nem volnál ilyen komor.
  -Ez volna az egyetlen magyarázat? – kérdeztem.
  -Mi volna a másik? – érdeklődött a férfi. A mosoly már sehol sem volt az arcáról. Komollyá vált. Mintha egy komplett beton erődítményt emelt volna fel maga köré. Hát ő is védekezik? Ő is egy sérült lélek volna, aki állandó mosolygással és viccelődéssel próbálja elrejteni sérülékeny énjét?
Mélyet sóhajtottam, s végre megengedtem magamnak, hogy érzelmeim kiüljenek az arcomra. A kétségbeesés, a szégyen, a zavar, kíváncsiság, félelem…
  -Megnyugtathatlak, nincsen senkim – kerültem a tekintetét.
  -Magda, kérlek. Szemkontaktus.
A szemeibe néztem, és megismételtem. Láttam rajta a megkönnyebbültséget.
  -Kérlek Krisztián árulj el nekem valamit – itt suttogóra fogtam a hangom. – Ugye védekeztünk?
Láttam rajta, hogy megdöbbent a kérdésen. – Természetesen. Efelől megnyugodhatsz. Annyira sosem tudtam elveszíteni az eszem, hogy erre ne gondoljak. Ha emiatt vagy feszült, akkor kérlek, nyugodj meg.
  Olyan érzés volt, mintha maga a Soproni-hegység esett volna a le a szívemről. Ő pedig végre elmosolyodott. – Látom, hogy még mindig nyomaszt valami.
  -Azt tudnod kell – megvártam, míg a pincérnő elsétál miután lerakta a kávékat. – Azt tudnod, kell, hogy én még sosem csináltam ilyet.
 Felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét. – Valóban?
  -Mármint, még sosem feküdtem le senkivel egy napnyi ismeretség után – javítottam magamat gyorsan és belekortyoltam a kávéba. – És nem szeretném, ha úgy könyvelnél el, hogy könnyen kapható vagyok.
  -Eszembe sem jutott. Nem szeretem címkézni az embereket.
  -Ennek örülök. Bár nekem ez rossz szokásom. Na, mindegy is. Csak szerettem volna letisztázni veled. Lehet, hogy hiba volt, lehet, hogy nem. Nem tudom eldönteni. Féltem a találkozástól. Egyszerűen nem szeretnék semmit elrontani. Nagyon rossz időszakon vagyok túl, és lehet, hogy az ital miatt elragadtattam magam. Ne haragudj. Nem akarom, hogy bármit is félreértsél. Ti holnap összepakoltok, kamionra rakjátok az autókat és vissza mentek Ausztriába, Németországba, vagy ki tudja még hova. Talán jobb, ha most letisztázzuk a dolgokat, hogy ne fájjon. Nem akarok újra belebolondulni valakibe, aki talán összetöri a szívemet.
Krisztián figyelme lankadatlan volt, tekintete komoly, ahogy belekortyolt az eszpresszóba.
  -Remélem te sem gondolod azt rólam, hogy ami tegnap éjjel történt, az nálam mindennapos eset. Mert nem. Nem azért utaztam ide, hogy egy éjszakás kalandokba bocsátkozzam. Üzleteket szeretnék kötni, és ha lehet, bővíteni az ismeretségi körömet. Terjeszkedünk, és van néhány komoly projekt, aminek a megvalósításán dolgozik a műhely. Ezért is utazgatunk annyit Európa szerte – éreztem, ahogy újra bezárkózik. Óh, Jézusom! Hová tűnt az a kajánul vigyorgó figura, aki annyira bosszantott? Ettől az embertől megijedtem. Mit műveltem már megint? – Hidd el, hogy én sem számítottam rá, hogy találkozom valakivel, aki érdekelni fog. De berobbantál az életembe, és tagadhatatlan, hogy nem vagy közömbös a számomra. Én szeretem, ha a dolgok meg vannak szervezve az életemben és mindig jó előre megírom a teendőimet és a terveimet, amik szerencsére óramű pontossággal úgy is zajlanak, ahogy azt szeretném. És most, hogy itt vagy és felforgattad az érzelmeimet, már nem tudlak figyelmen kívül hagyni. Valamit kezdenem kell magunkkal.
  -Miért kellene velem bármit is kezdeni? Éppen azt magyarázom, hogy én mindezt nem akartam. Oké, ez hülyeség, persze, hogy ott, akkor akartam, különben nem tettem volna meg. De nem akarok bajt okozni. Sem pedig felforgatni az életedet. Most talán még megmaradhatunk azon a szinten, hogy ha elválnak az útjaink, ne fájjon annyira.
  -Milyen ügyesen forgatod a szavakat, hogy ne kelljen kimondanod: - Most még maradhatunk barátok!
  -Igen, mert ez egy sablonos, gyilkos mondat – halványan elmosolyodtam. – De mit mondasz?
Valamit már engedett a védőbástyájából, de még mindig nem volt az a közvetlen, sugárzómosolyú férfi.
  -Rendben.
  -Erre és a holnapi napra – nyújtottam a kezem.
De ő, ahelyett, hogy megszorította volna, mint ahogy vártam, a tenyerem alá nyúlt és lágy csókot lehelt az ujjaimra. Ezzel természetesen felborzolta az idegszálaimat. S a kéjes érzéstől, mely végigszaladt a gerincemen, s az ágyékomba nyílalt, emlékfoszlányok villantak be az éjszakáról. Vad harapások. Ahogy forró, erőt sugárzó teste és a hűvös ajtó közé préselődtem. Teste, amint a testemben lüktet. Kéjesen megborzongtam, s mikor zöld szemeibe néztem, valami azt súgta ugyan rábólintott a javaslatomra, de mégsem barátként tekintett rám.           

Facebook függőség

  Ezt a címet elnézve azt hiszem mindenkiben joggal merül fel a kérdés: - Én miért volnék függő? Függővé lehet válni? Miért volna veszélyes?...