2018. december 7., péntek

Útkeresés....

Sziasztok!

Újra itt.

Gondolkodva, elemezgetve, óvatosan lépdelve egy új úton, amely még ismeretlen és a teljes sötétség
borítja. Lehetnék vakmerő és végig sétálhatnék rajta. De óvatosnak kell lennem. Ingoványos a talaj és nekem még nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy egyenes háttal közlekedjek rajta. Igyekszem bízni a Sorsban, hogy rendszerint a jó irányba terel és előbb vagy utóbb kiderül, hogy mire is volt jó az a sok minden ami rám szakadt.

Keresem magam. Mint MI mindannyian ebben a világban. De még nem találom a helyem. Amit sokáig annak és a helyes útnak véltem mára keresztúthoz ért és meg kell hoznom egy olyan döntést ahonnan nincs visszaút. Igyekszem befelé figyelni. Meghallani a saját lelkem hangján a szeretteimén kívül, akik túl harsognak a tanácsaikkal. Én mégis mit szeretnék? Merre menjek? Még csak formálódik bennem az elhatározás.

Semleges területen, ahol mostanában vagyok, egyszerűbb gondolkodni. Kiszakadva a megszokott rutinból és környezetből.

Furcsa, ijesztő vagy inkább gyönyörű az ami velem és körülöttem zajlik. Az Anamé program hatására felpörögtek az események az életembe. Aminek borulnia kellett az borult is, minden fenekestül felfordult. De muszáj volt, én ezt őszintén hiszem. Mert sajnos az emberek nagy része inkább csendesen szenved a megfeneklett élethelyzetében, mert fél változtatni. Fél attól, hogy felforduljon az élete. Inkább elfogadja, kompromisszumokat köt annak érdekében, hogy a kényelme meglegyen. Csak ne kelljen szembenéznie a kudarcaival, a hibáival, a rossz döntéseinek következményeivel, az egója kreálmányaival. Még csak véletlenül se kelljen kilépni a komfortzónából és védőháló nélkül nekiveselkedni a nagy ugrásnak.

Megtanultam, hogy a fejlődés nincs változás nélkül. A változás pedig elkerülhetetlen melléklete a
fájdalom. Lehet az lelki és lehet fizikai. Mert amiket éveken keresztül elnyomtunk, szőnyeg alá sepertünk vagy nem voltunk hajlandóak foglalkozni vele, azok bizony felszínre fognak kerülni, s ahogy megdolgozunk velük fizikai betegség, tünetek formájában kilöki a lelkünk, hogy fizikai síkon a testünk is kidolgozhassa magából. Mind-mind magunknak kreáltuk. Megmutatja magát. El kell fogadnunk. Ez talán az egyetlen út ahhoz, hogy feldolgozzuk és elengedjük.

Ha egy spirituális tanítónak kikiáltott személy azt állítja, hogy tud olyan módszert, ami pillanatok alatt kioldja az évtizedes, vagy több életes blokkokat és le is veszi rólunk, az bűnt követ el, hiszen elvette tőlünk az igazi gyógyulás lehetőségét. Vagy hazudik és a pénzünket akarja. De ez most két sarkított példa volt. Hiszen a gyermek is úgy tanul igazán, ha saját tapasztalatokat gyűjt, feldolgozza azokat és beülteti az életébe.
Mi is megkaptuk a szabad választás jogát. Ha más old meg helyettünk valamit, azzal csak tőlünk veszi el a tapasztalás és tanulás lehetőségét.

Amikor felfüggesztem a program gyakorlását egy időre megrekedek az életemben. Érzem magamban a feszültséget, a nyomást, egyre mélyebbre kerülök egy negatív örvényben, semmi sem halad. Amikor újra neki veselkedek, s akár ha csak 3-3 gyakorlatot elvégzek, egyrészt kirobban belőlem egy jókora tisztító sírás. Másrészről valami történik. Egy felzaklató beszélgetés, egy szituáció ami előrébb mozdítja az életem alakulását. Vagy fájdalommal vagy örömmel kísérve, de végül mindig pozitív a végkifejlet. Én ezért bízom a programban. Tudom, hogy a fájdalmak, az örömök, a szar szituációk, a borulások, a betegségek (még ha komolyak is), mind-mind azért jönnek, mert korábbi meg nem oldott problémáim kívánnak meggyógyulni, nem éppen időrendi sorrendben. Mindig van fontossági tényező. Én már igyekszem semmit sem megkérdőjelezni. Muszáj belesimulni a történésekbe, vagy az ember beleőrül, esetleg feladja, s ott marad egy csomó megbolygatott blokkal, melyek betegség formájában megrekedtek benne. És onnantól kezdve könnyű másokat hibáztatni akik utat mutattak. De ha mi magunk nem vagyunk bátrak és nem csináljuk végig... magunknak kerestük a bajt.

Így magamnak is csak azt mondhatom jó tanácsként, hogy ne hátráljak meg a fájdalom és a nehézségek láttán. A legvégén elérem én is amit szeretnék.

Áldás nektek!

Inanna    


2018. december 2., vasárnap

Kiugrás a komfortzónából

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon, de nagyon hosszú időre eltűntem az online világból. De megvolt rá az okom. Az alapos okom. Bezárkóztam. A saját világomba. Nem azt mondom, hogy annyira jó volt, vagy felemelő, esetleg békés vagy  nyugodt. Egyszerűen csak biztonságos. Egy jól megszokott környezet. Megszokott emberek, megszokott napi rutin, megszokott ételek-italok, szinte mindig azonos forgatókönyv szerint pergő napokkal. Egyik nap a másik után, szegényes társadalmi, szerelmi és lelki élettel. Valahol elvesztem. Az az út, amire egy évvel vagy másfél évvel ezelőtt ráléptem és haladtam rajta, annyira ingoványossá vált, már-már láppá, mely egy óvatlan pillanatban magába szippanthat és konzervál, hogy az elmondhatatlan. Hónapok óta kiáltozott a lelkem segítségért. De valahogy csak nem akartam meghallani. Elmerültem az önbecsapásban, a magányban, a mellőzöttségben, a napi rutinban, a munkában, ismét felszínre került a boltkórosságom, s csak rendeltem és vásárolta egymás után a ruhákat, az alsóneműket, az ékszereket, hogy pillanatnyi kielégültséget és boldogságot érezzek a szerzés és birtoklás momentuma végett.
  Annyira szürkévé és egyhangúvá váltak a napjaim, hogy elvesztem, eltűntem, eltemettem magam valami alá, amit életnek mertem nevezni.
  Két hónappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem a kérdés:
 
  - Hol vagyok mindebben ÉN? 
  
  -Egyáltalán ki vagyok? 

  -Mi tesz boldoggá?

  -Mik a céljaim? 
  
  -Merre tart az életem? 
  
  -Hová tűntek a mindennapjaimból, egyáltalán az életemből azok a dolgok amik rólam szóltak, kikapcsoltak, feltöltöttek?
  
  -Boldog vagyok egyáltalán? 
  
  -Ezt akarom? Valóban EZT akarom?
  
  -Hogyan és merre tovább?

Amiért egyáltalán elindítottam a blogom, a terápia, az önkeresés, az, hogy igenis mindenből talpra lehet állni büszkén, tanulva a hibáinkból, ez tűnt el. Feloldódtam, eltűntem, átformálódtam, a részévé váltam valakinek, de nem a jó értelemben, mégpedig úgy, hogy szépen lassan feladtam mindazt ami a személyemet azzá tette aki. Belenéztem a tükörbe és egy sápadt, fakó, kétségbeesett, reményvesztett nőt láttam, akinek még csak most kellene igazán élnie. Aki másra számított az élettől, de nem küzdött és nem állt ki magáért, a vágyaiért elég határozottan a Világgal, a családjával és ami a legfontosabb, a párjával szemben. Hanem fokozatosan, kompromisszumokat kötve feladta saját magát és dolgozóvá és háztartási robotgéppé vált, az igényeit a bányászbéka segge alá nyomva.
  Ahogy a lelkem már nem bírta sokáig, úgy rendezte maga köré az eseményeket, a szereplőket, az ingereket, hogy a bili egy hete kiborult. Üvöltve sírva áradt ki belőlem minden korábbi elfojtás. Minden szenny, minden bánat, minden harag és kétségbeesés. Saját magam alól rántottam ki a talajt. Kiszakítottam magam a komfortzónámból. Önszántamból, kiléptem a nagy semmibe, és egyelőre önmagam és az utamat keresgélem. Egy hete a szüleimnél vagyok. Némi ruhaneműt magammal vittem. Össze kell szednem magam. El kell döntenem, hogy valóban ezt akarom-e. A férjem sosem bántott. Nem terrorizált, nem ütött meg, nem alázott meg. Szeret. De a sok munka és fáradtság miatt annyira eltávolodtunk egymástól, hogy ráébredtem a kapcsolatunk alapvető hibáira. Miután megnyugodtam le tudtam vele ülni jobb hangulatban és átbeszéltük az egészet. Hol csúszott el, mik voltak a hibák, min lehetne javítani. De ugyan akkor azt is el kellett neki mondanom, az őszinteség jegyében, hogy komoly mérkőzést vív bennem, hogy megjavítsuk a házasságunkat, vagy külön utakon járjunk. Láttam rajta a fájdalmat, de azt mondta elfogadja és semmit sem erőltet. Ugyan akkor mintha mostanában eljutott a tudatáig, hogy komolyan gondolhatom a dolgot, mert már kétszer voltam nála, beszélgettünk, de nem költözte haza. Így most finoman udvarolgatni kezdett. Közeledik. Én pedig a saját lelkemre hallgatva figyelem a reakcióimat.

  Sokat beszélgetek édesanyámmal. Így, hogy náluk vagyok, ez szinte egyértelmű. Azt tanácsolta, hogy ne a másik fejével gondolkodjak, ne azt nézzem, hogy mivel teszek neki jót vagy rosszat. Hanem végre önmagam igényeire figyeljek. Arra, hogy NEKEM mire van szükségem. Hogy ENGEM mi tesz boldoggá és tölt fel. Meg kell találnom és ismernem újra saját magam, mert addig másnak sem tudok adni. Eddig csak adtam és adtam, és valószínűleg már annyira a tartalékaim végénél járhatta, hogy a lelkem behúzta  a vészféket, s ahogy ilyenkor a fizikai törvények szerint lennie kell, borult MINDEN.
  Így egyhétnyi tömény vekengés, önsajnálat és lelkiismeret-furdalás után végre megértettem, hogy milyen isteni szerencsében részesülhettem, s, hogy temérdek lehetőség áll a rendelkezésemre, csak el kell döntenem, hogy merre és hogyan tovább.
  Újra írhatok, újra edzhetek. Az a felesleges energiák levezetésében is sokat segít. És abból bizony van bőven. És újra van igényem blogolni. Nekem ez a felület mindig is terápiás célt szolgált. No nem a magánéletem legsötétebb rejtelmeit kívánom virtuális papírra vetni, mint hajdanán, mert annak mindig megittam a levét valamilyen formában. Sokkal inkább a lelki fejlődés, a mélyebb gondolatok, kérdések, felvetések és következtetések színtere lehet a továbbiakban a Talpig NŐ. Remélem azon kívül, hogy én magam tisztogatom ezzel a lelkem és a gondolataim, talán másnak is segíthetek. Ha nem, hát nem. A terápia az első.


Legyen szép hétvégétek!

Inanna       

A jó úton...

 Újult erővel vetem bele magam az életmódváltásba. Nem is olyan régen látogattam el a nőgyógyászomhoz. Óva intett, hogy, ha így folytatom az...