Egy újabb fejezet, remélem még érdekel valakit :)

Sziasztok! Szép jó reggelt kívánok Nektek!

Kedves barátaim, olvasóim. Tudom, hogy az elmúlt időszakban nem igazán foglalkoztam a blogommal, vagy a könyvemmel, de meg kell, hogy osszam veletek, az elmúlt időszak nem volt valami könnyű

egyikünk számára sem. Nagypapám halál, és az ő mérhetetlen hiánya mindenre rányomta a bélyegét. Édesanyám elvonulása, hogy meggyógyuljon, szintén. Hiába az Ő és a mi érdekünkben történik mindez, ő  is nagyon hiányzik. Én viszem a következő fél évben a kis boltot, s ez is egy plusz súly a vállaimon. Pont a legpörgősebb időszakban maradtam "magamra", így egyenlőre teherként éltem meg a feladatokat. De ahogyan édesapámnak és édesanyámnak is levezettem, Januártól, mikor már az évkezdéstől én felügyelek mindenre, már a magaménak fogom érezni a helyet, a hely pedig elfogad engem.

Egyenlőre többet nem írok, össze kell szednem a gondolataimat, így inkább egy újabb, talán már régen várt fejezettel örvendeztetem meg azokat, akik már várták. Ígérem, és ez nem egy betarthatatlan ígéret, hogy a következő két hónapban befejezem a történetet ;)

12; A méhkirálynő

Betartotta az ígéretét, s bár mint nőhöz, nem közeledett felém, azért még mindig válaszolt a szakmával kapcsolatos kérdéseimre. A nyers vázlatot az addigiakról megmutattam neki, ő pedig készségesen segített a javításban. Jól éreztem magam a társaságában, ez tagadhatatlan volt. Olyan volt vele beszélgetni, mintha a kezdetektől fogva ismertük volna egymást. Ezt az összhangot azelőtt csak egyetlen emberrel éltem át, aki immáron öt éve Angliában élt. S mint kiderült, ez az egy húron pendülés nem csupán nekem tűnt fel. Akár hányszor a rendezvény területén tartózkodtam Krisztiánnal, mindig valami kellemetlen égető, bizsergető, néha zsibbasztó dolgot éreztem a hátamban. Szemmel verés? Ez volt az első gondolatom. Mégis ki a csuda? Nem kellett sokat keresgélnem, mikor óvatosan körbenéztem. Izabella és Ivett méregettek minduntalan, mikor éppen nem az arra járókkal kellett foglalkozniuk. Néha összesúgtak, mutogattak, magyaráztak, de semmit sem érettem belőle. Csupán a bőrömön éreztem azt a kellemetlen csipkedő érzést. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de iskolás koromtól fogva irritált, ha valaki kibeszélt a hátam mögött, nevetett rajtam, vagy egyszerűen csak sugárzott belőle a rosszindulat, anélkül, hogy tudtommal okot adtam volna rá. Mégis mi a csuda bajuk lehetett? Sok minden megfordult a fejemben, de sosem mentem oda hozzájuk megkérdezni. Ha találkoztunk, rájuk köszöntem. Ők vagy vissza köszöntek, vagy keresztül néztek rajtam. És ez zavart. Mikroszkopikus női önbecsülésem folyamatosan kapott egy-egy tűszúrást ugyan oda minden egyes alkalommal.

-Van köztetek valami Krisztiánnal? – orvul támadott, mert éppen egy bemutatót néztem a színpadnál. Egy erejét bizonyítani akaró férfiember, egyre vörösödő arccal, éppen egy acél felnit igyekezett minél tovább maga elé tartani. Oldalra pillantottam. Nehéz volt megszokni apró termetét, pedig legjobb barátnőm sem volt éppen magas, még ő is túl nőtt rajta. A kérdés váratlanul ért, bár zsigerből vágtam rá, hogy nem. – Csak jóban vagyunk – fűztem még hozzá, teljesen feleslegesen, láttam, hogy ez nem érdekli.

-Helyes – ő is a műsort figyelte hatalmas, fél arcát eltakaró napszemüvege mögül. Két karját összefonta mellei előtt. – Ő és Ivett, már a kiállítás kezdetétől fogva kerülgetik egymást. Nem ajánlom, hogy közbe avatkozz. Ivett a legjobb barátnőm, és bármire képes vagyok a boldogsága érdekében. És egy olyan nő, mint te a közelébe sem érhetsz. Néztél már tükörbe? – ekkor felém fordult.

Egy pillanatra nem kapott szikrát az agyam. – Hogy mi?

-Jól hallottad. Egy olyan férfihoz, mint Krisz, egy olyan kaliberű nő illik, mint Ivett. Nem egy topis nőszemély.

-Topis?

Izabella látványosan végigmért. Ez még inkább felszított, de képtelen voltam megvédeni magam. Talán, ha kicsivel több lett volna az önbizalmam, vissza vágtam volna valami frappáns beszólással. De egyszerűen csak leblokkoltam. Mégis mit mondhattam volna? Kikérem magamnak, hogy nekem egy ilyen törpe ne ugráljon? Esetleg azt, hogy Ivett vigye csak Krisztiánt, mi csupán barátok vagyunk? Ez utóbbit valahogy mégsem gondoltam teljesen biztosra. És ahogy felidéztem magamban a képet, ahogy Ivett átöleli őt, szívfacsaró élmény volt!

-Inkább nem részletezném. Csak tartsd magad távol Krisztiántól. És Marcitól is.

Ekkorra már megjött a hangom. – Mert különben mi lesz? – összefontam két karom a melleim előtt, s lenéztem a kis nőre. Ha két és fél fejjel nem magasodtam fölé, akkor eggyel sem. De amikor lejjebb tolta napszemüvegét, s rám villantotta baljóslatú, megvető tekintetét, egy pillanat alatt össze mentem.

-Megvannak a megfelelő eszközeim, ahhoz, hogy ne érezd jól magad a bőrödben – ezzel, mint aki jól végezte dolgát, magabiztos csípőringással elsétált.

*****

Aznapra már elegem volt az intrikákból, de a Sors valahogy mégis az ellenkezőjét gondolta. Erre akkor kellett rájönnöm, amikor este a pultnál ülve észrevettem, hogy Balázs ismét kilátogatott a rendezvényre. Ezúttal azonban nem volt egyedül. És itt nem a férfi barátokra gondoltam. Egy karcső, festett vörös hajú nő lépkedett mellette zöld magas sarkú szandálban. Hosszú barna lábait szabadon hagyta a farmer miniszoknya, mely csupán combközépig ért. Felül pedig egy lenge, vékony pántos, hasonlóan zöld szatén felsőt viselt, mint amilyen a cipője volt.

Miután Balázs és az én tekintetem egy pillanatra összetalálkozott, inkább a pult felé fordultam. Semmi kedvem sem volt találkozni vele. Pláne nem azzal szembesülni, hogy neki valóban van valakije. És ahogy a tény mégiscsak megtestesült számomra, hogy megcsalt, s most van képe azzal a nővel mutatkozni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, felfordította a gyomrom.

-Mi a baj? – kérdezte Patrícia, de már nem várta meg a választ. Arca elkomorult, mikor a pulthoz lépőkre nézett. – Mit adhatok?

-Egy whisky-kólát kérnék. És te édesem?

-Vörös vodkát – jött a kellemes női hang.

Bár ne állt volna fel minden egyes szőrszál a karomon tőlük. Oldalra sem kellett pillantanom. Tudtam, hogy ők jöttek oda.

-Szia Hollósi. Te itt?

Isten az égben! Miért!? Remegő kezemet a kólás üveggel igyekeztem lefoglalni.

-Szia Balázs – köszöntem. – A barátnőd? – mély levegőt vettem, és lassan megfordultam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne pattanjak fel és fussak ki az épületből. Szinte fizikai fájdalmat okozott a nő közelsége. Már-már éreztem testének meleg kipárolgását. Kavargott a gyomrom.

-Szia Daninger Veronika vagyok. És, igen, majdnem. A menyasszonya – mosolygott bájosan a nő.

-Valóban? Nem is tudtam – mosolyogtam Balázsra, aki láthatóan megilletődött a reakcióimtól. Talán arra számított, hogy jelenetet rendezek. De ezt az örömet nem akartam megadni neki. Még uralkodtam magamon.

-Még csak nemrégen kérte meg a kezemet. És te? Balázs barátja vagy?

-Oh, nem, isten ments – vigyorogtam, majd a kezemet nyújtottam a nő felé. – Hollósi Magdolna vagyok. Balázs előtted lévő barátnője.

Láttam, hogy Veronikánál ez egy pillanatra kivágta a biztosítékot, de jól nevelten elfogadta a kézfogásom.

-Mármint…

-Igen, az előtted lévő.

-Én nem… vagyis de… - habogta a vörös démon megjelenéséhez nem méltó riadalommal és a kezdődő önbizalomhiány jeleit mutatva.

-Most, ha megbocsátotok, nekem mennem kell. Még cikket kell írnom. További jó szórakozást – ezzel a kóla árát a pulton hagyva, kisétáltam az épületből.

Már csak a sötét parkolóban mertem elengedni magam, s autóm oldalának két kézzel nekitámaszkodva, nagy kortyokban szedtem a levegőt, hogy leküzdjem az egyre erősödő hányingert. Ekkor valaki elkapta a vállam, s nagy lendülettel maga felé fordított. A távolról érkező gyér fényben Balázs arcvonásait fedeztem fel.

-Ezt mégis, hogy képzelted? – kérdezte ingerülten.

-Mégis mire gondolsz?

-Ne játszd a hülyét.

-Nem játszom a hülyét Balázs. Én is jogosan kérdezhetném meg, hogy hogy lehettél akkora bunkó, hogy oda hozod mellém és még meg is mutatod nekem, hogy kivel csaltál meg.

-Nem hagynád végre abba ezt a „megcsalás-dolgot”?

-Ezek tények. Csak nevén nevezem a gyereket – védekezően összefontam két karom a melleim előtt.

-Szabad országban élünk. Oda megyek a menyasszonyommal, ahová tetszik. Kerülj el, ha nem tetszik a dolog.

-Elkerülnélek, ha nem jönnél folyton arra, amerre vagyok. Balázs láttad, hogy ott ülök. Előtte egy perccel még össze is néztünk. Semmi kedvem nem volt azzal szembesülni, hogy neked van valakid. Halasztottam volna még egy darabig, hidd el. De te élvezed, hogy bántasz.

-Miért élvezném? – vont vállat. – Csak élek. Arról nem tehetek, hogy te ilyen érzékeny vagy.

-Dehogy is nem élvezed. Kíváncsi volnék, fordított helyzetben te hogyan viselkednél – sziszegtem.

-Ez nem fordulhat elő. Már csak azért sem, mert már nem szeretlek, és nem tudsz féltékennyé tenni.

-Majd meglátjuk, mit hoz neked a sors. Hidd el, az elől te sem bújhatsz el. Lehet, hogy nem tőlem tapasztalod meg, de, ha ezt büntetlenül hagyják odafönn, akkor nincs igazság a Földön!

-Már megint a misztikus hülyeségeiddel jössz? Szerintem meg kellene magadat nézetni egy agykurkásszal. Bár az biztos, hogy változtál. Kinyílt a szád. Azt is meg kell hagyni, hogy előnyödre. Le is fogytál. Ezt már tegnap észrevettem.

-Ezen nem kell csodálkozni. Nagyon nehéz szerelmi csalódás után bármit is megenni – nyögtem. De mégis miért beszélgetek vele még mindig? Küld már el, az Istenért! Csak tovább kínoz! Józan Ész kongatta a vészharangot! – Próbállak végre kiirtani a fejemből.

-Még mindig vonzódsz hozzám, Magda?

-Nem – sziszegtem vissza, mint egy dühös macska.

Ekkor megragadta a két felkaromat, s testemet az autónak nyomva vadul megcsókolt. Olyan volt, akár egy áramütés. Végigcikázott a szervezetemben, s úgy felkavarta a hormonháztartásom, akár egy hurrikán. A rohadt életbe! Nem csak egy laza csók volt. A tarkóm megfeszült a lendülettől, ahogyan támadt, s nyelvét próbálta a számba tolni. Kemény teste az enyémnek nyomódott, s az összes régi szenvedéllyel átitatott emléket felébresztve bennem, a testem önkéntelenül reagált a közeledésére. Hiába vijjogott fejemben a vészcsengő, balga módon kinyitottam a számat és viszonoztam a csókot. Heves volt, követelődző, vad! Vitt mindent, mint a piros ász! Miért nem hagyjuk már abba? Miért nem lök el magától, ha csak meg akar leckéztetni? Miért siklott két keze a fenekemre és markolta meg?

Ekkor ugyan olyan lendülettel, mint ahogyan kezdte, abba is hagyta, s én nekiszédültem a bogárhátúnak. Nagy kortyokban szedtem a levegőt. Úgy éreztem magam, mint aki húzóra megivott egy deci pálinkát éhgyomorra. Csak forgott és forgott velem a parkoló.

-A frászt nem vonzódsz hozzám Magda – belehajolt az arcomba. – Még találkozunk – ezzel futó csókot nyomott a számra, s ott hagyott a parkolóban. Elnyelte a sötétség.

*****

Az erő kiszállt a tagjaimból, így lassan lecsúsztam az autóm mellé, s csak ültem a betonon. Minden ízemben remegtem, hol a forróság, hol a hideg játszott a testemmel, én pedig csak vacogtam és vacogtam, mígnem elkezdtem zokogni. Átöleltem két térdemet, s arra hajtottam a homlokom. Miért? Miért teszi ezt velem az élet? Miért kell játszani velem? Miért vagyok ilyen sebezhető? Miért nem léphetek csak úgy túl a múlton és élvezhetem a jövőmet? Miért kell üldöznie? Megkísértenie? És én miért nem tudok ellenállni neki és ellökni? Miért engedtem meg neki, hogy megcsókoljon? Miért nem vágtam pofon utána? Miért csókoltam vissza? Menyasszonya van! Csak játszik velem! És mi az, hogy még találkozunk? Mit akar? Miért ilyen szadista?

Ha tudtam volna, hogy más-más helyről ketten is látják a jelenetet, talán jobban tartottam volna magamat. De honnan tudtam volna? Csupán a gondolatok cikáztak az agyamban, amíg megpróbáltam összeszedni magam. Ekkor valaki leguggolt mellém és megfogta a vállamat. Én ijedtemben felsikoltottam, s rákjárásban elhátráltam. Pedig csupán Krisztián nézett rám aggódó tekintettel.

-Jól vagy?

-Persze – sziszegtem tenyeremmel a szemeimet törölgetve. – Már, hogy a jó francba ne volnék jól. Sőt, remekül.

-Hüm – morogta a férfi, ahogy felállt. – Nekem nem úgy tűnik.

-Mégis ki a fenét érdekel, hogy hogy vagyok. Senkit – már én is talpon voltam, s remegő kezeimmel a bogár kulcsát kerestem.

Krisztián zsebre dugta két kezét, nyilván, hogy ne érjen hozzám. Tekintete megbántott volt és tehetetlen düh sugárzott róla.

-Mondjuk engem. Egy barátodat. Mert azt mondtad az vagyok. És a barátokat rendszerint érdekelni szokta, hogy miért ült a másik a földön, miközben zokog és magában motyog.

-Ez nem tartozik rád – végre meg volt a kulcs. Kinyitottam az ajtót és beültem, de becsukni már nem tudtam. Krisztián keze megakadályozott benne.

-Már, hogy a viharba ne tartozna rám – megragadta a csuklóm, de a tekintetem láttán el is engedte. – Kérlek, mond el.

-Nem tudom elmondani – tényleg nem éreztem elég erőt magamban, hogy újra elmeséljem valakinek az utóbbi néhány hónap poklát. Pláne nem olyannak, akivel már ágyba bújtam. Végkép megvolna rólam a véleménye. – Kérlek Krisztián, engedj elmennem.

-Nem vagyok biztos benne, hogy tudnál koncentrálni a vezetésre.

-Éppen erre volna szükségem. A vezetés megnyugtat. Hidd el. Ismerem magam.

Ő mélyet sóhajtott.

-Csak reménykedni tudok benne, hogy egyszer megnyílsz nekem. Hidd el Magda, nem csak téged értek rossz dolgok. Millióan vannak még ezzel. De mindenkinek jót tesz, ha van kinek a vállán elsírnia magát. És az én vállamat bármikor használhatod.

-Igazi lovag vagy Krisztián. Ezt megjegyzem. De kérlek, most engedj haza. Holnap találkozunk.

-Biztosan jól leszel?

Bólintottam, ő pedig végre hagyta, hogy magamra csapjam a VW ajtaját. Mikor kihajtottam a parkolóból, a visszapillantóból még mindig láttam szikár alakját. Jól esett, hogy félt és aggódik értem. De végre valahára erősnek akartam érezni magam, és úton-útfélen nem elsírni a bánatomat valakinek. Bár később rá kellett jönnöm, hogy az ember lelki erejét nem ez bizonyítja be!

A másik szempár tulajdonosa, aki a csók elcsattanása után már nem volt jelen, Izabella volt. Úgy érezte, ezzel végre aduász van a kezében, s alig várta, hogy egy alkalmas pillanatban elmondja Krisztiánnak, hogy milyen helyzetben látott egy másik férfival. De mivel arról fogalma sem volt, hogy Krisztián az utófelvonás tanúja volt, nem sejtette, hogy a trutyi keverése nem éppen úgy fog elsülni, ahogy számított rá!

Mi ez, ha nem a karma kereke?