Ma reggel volt egy komoly csalódásom.
Saját magamban.
Két órával később már jobban éreztem magam.
Azt hiszem, nekem sem a fogyókúrázók bősz táborát kell gyarapítanom, sokkal inkább a lelkem mélyére kellene leásnom, hogy miért tör össze és érzek hatalmas csalódást, már-már lelki fájdalmat és kilátástalanságot, amikor a mérleg egy bizonyos szám fölé megy.
Mert igen, azt tényleg el kell fogadnom, hogy közel a negyedik X-hez már nem csúsznak le olyan gyorsan a kilók, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.
A bőröm már nem olyan rugalmas, vannak striáim, vannak már itt-ott ráncaim, a melleim megereszkedtek.... de világra hoztam egy gyermeket és hosszú ideig tápláltam magamból. Ennek nyoma marad. A többi pedig az élet magam.
Ezt valóban el kell fogadni és abból dolgozni, arra vigyázni és ápolni, amim van. Hiszen hatalmas utat járt be ez a test és benne én.
A helyemen vagyok.
Mégis, meg kell találnom azt az eredőt, azt a sebet, azt a törést, ami miatt így reagálok. Valami kikiabál a lelkemből, amikor hízom, amikor szorongok, amikor nem vagyok kibékülve a testemmel.
Több pont is lehet, és elképzelhető, hogy segítséget fogok kérni a felgöngyölítéshez. Aki segít kioldani ezeket a blokkokat és elengedni.
Talán le kellene ülnöm teázni vagy kakaózni a fiatalabb Önmagammal.
Ilyen lehet a hat-hét éves énem, amikor a szüleim nem voltak jóban (bár később mindent megoldottak), és nem találtam a helyem. Nem kaptam megfelelő mintát hogyan viselkedjek, mint nő, hogy hol van a helyem. Amikor féltem, amikor nem éreztem magam biztonságban. Amikor nem volt meg az otthon érzetem.
Vagy az egész teanager korom borzalmas önkereső tortúrája, amikor amúgy is kegyetlen tud lenni a környezeted ha más vagy, mint a többiek.
És én eléggé más voltam. Már eleve a magasságommal, a hízékonyságommal, az érdeklődési köreimmel. Olyan "barátaim" voltak, akik az önbizalmamat inkább rombolták, mint építették. A srácok le se tojtak, vagy beszólogattak. (Csak a szokásos tizenéves rémálom, amikor úgymond nem a "menő" rétegbe tartozol).
(72-76-72 kg)
Vagy az első Nagy Szerelem, ami csúfos véget ért és az alapjaiig rombolt le mindent, amit addig hittem, gondoltam magamról. Ott is súlyosabb voltam. Talán a lehető legtöbb akkoriban volt, (78 kg). De ahogy kiderült, nem az volt az alap probléma, egyszerűen azzal a fejemmel mégis azt gondoltam. És szörnyű volt látni, hogy az akkori felfogásommal, érettségemmel és szememmel milyen típusú nőre lettem lecserélve.
Lefogytam 64 kg-ra és nagyon betegnek néztem ki.
Az is voltam.
Felemésztettem Önmagamat.
Aztán új alapokról ismét építeni kezdtem a saját Én-képemet.
De bárhogyan is igyekszem, nincs meg a gyökér probléma. Az eredő.
Talán kelleni fog az a bizonyos külső segítség...
Már nagyon régen nem fordultam hozzá....
Még teszek egy próbát más úton, ha nem sikerül kibogoznom a szálakat, akkor Icu marad a legutolsó lehetőség...
Áldás!
Joyo
