10. fejezet; és már csak két hét az esküvőig....

Sziasztok!

Bocsánat az elcsúszásért, kicsit nyaralni voltam :)Rám fért. Igaz, csupán néhány nap, de ez is felüdülés volt mind a kettőnknek. Sajnos, vagy inkább nem is sajnos, de nem írtam tovább a regényt. Kint töltöttem szabadidőmet a napsütötte Balaton parton majdnem-férjem társaságában :) Csodálatos volt.

Már csak két hét és esküvő. Apám szervezőképességével már szervezem az ülésrendet, mert majdnem-férjem esténként hulla fáradt, az agya olyan, mint a rozsdás borotva és csak enni és aludni szeretne, akár egy kisgyerek :) Érthető. Főként, mivel fizikai munkát végez kánikulában. De ez már egy másik sztori.

A lényeg, hogy van segítségem, aki két lábbal áll a földön és tudja, hogy mi a jó nekem. Így az ő ösztönzésére végre felcsörögtem az új eskető atyát, s komoly időpont sakkozást követően holnap este fél kilenckor találkozunk vele a Szent György plébánián! HURRÁ!!!! Ma pedig intézzük a házassági engedélyünket. Végül is haladunk...

De most inkább (reményeim szerint) a várva várt folytatás...  

10; Angyali szerető

  A férfi nem volt mérges. Sőt! Széles vigyorából kiindulva meglehetősen jól szórakozott a zavaromon.

  -Nem tudtam, hogy ért magyarul – próbáltam magyarázkodni.

  -Nos, ilyen dolgok előszoktak fordulni. Tudja, nem csak a magyarnak van előnye abból, ha megérti a német szót.

  -Na jó, azt hiszem most mennem kell – vettem menekülőre a dolgot.

  -De kisasszony, legalább egy bocsánat kérést – nevetett a langaléta férfi.

  -Bocsánat, de nekem most sürgős dolgom van – és már hátat is fordítottam neki. Kezem a szemeimre szorítottam, hogy leküzdjem egyre erősödő zavaromat, miközben lassan elhalt az aláfestő zenében a férfi gyomorból jövő öblös, őszinte nevetése.

  A fogadó személyzeti bejárójában láttam egérutat. Finom ételillat terjengett a sárga falú folyosón. A konyhában serénykedtek a dolgozók, s készültek az esti menüztetésre. Ahogy keresztül vágtam közöttük, páran furcsán néztek rám. Néhány lépés után már a söntés személyzeti bejáratánál álltam.

  -Marci azt mondta bármit kérhetek. Kitikkadtam. Nem egyszerű dolog ám kint a tömegben, tűző napon nyolc órában vigyorogni és szóróanyagot osztani. A garázs tulajdonosoknak fontos, hogy mi is jó formában legyünk. 

Önkéntelenül is felállt a szőr a karomon a hangtól. Legalábbis a hangfrekvenciától. Tipikus, magas, enyhén nyavalygós színezetű volt, mint azoknak a nőknek, akik hozzá voltak szokva, hogy bármit megkapnak. Óvatosan kinéztem az ajtófélfa takarásából. A pult másik oldalán egy közel százhatvan centiméteres aprócska nő állt. Hosszú fekete haja laza fonatban omlott alá a csípőjéig. Bőre hibátlannak tűnt és napbarnítottnak, amin még a női szabású, villám alakú logókkal ellátott fekete póló sem sokat tompított. Gömbölyű csípőjére fekete miniszoknya feszült, rövid, de formás lábain közel tíz centiméteres sarkakkal rendelkező fekete cipőt viselt.    

   -Tudom Zizu, de nekem is csak két kezem van – ez a hang már ismerős volt. Németh Patrícia, Marci unokatestvére éppen a szódás ballont cserélte ki a pult alatt, nőhöz és kis termetéhez képest meglepő ügyességgel és gyorsasággal. Hátra rázta hosszú, barna vadul csigás haját. – No tehát – törölte meg két kezét egy konyharuhában. – Mit adhatok?

  -Két félliteres kólát kérek. Már így is lejárt a szünetem, úgyhogy siess egy kicsit. Krisztián le fog teremteni.

  -Azt azért kétlem – olvastam le Pat szájáról a szavakat. – Tessék.

A kis termetű lány magához ragadta a két üdítőt, majd irigylésre méltó könnyedséggel és nőiességgel, csípőjét ringatva kivonult az épületből.

  -Hogy akadna a torkotokon – morogta, mikor már biztos volt benne, hogy senki sem hallja. Ebben azért tévednie kell.

  -Ki volt ez a mini Terminátor? – dőltem az ajtófélfának.

Patrícia ijedten felém kapta a fejét.

  -Magda! Jaj de jó, végre egy arc, aminek örülök is, ebben a bolondokházában – sietett felém, és megölelt. - De régen láttalak. Merre voltál?

  -Magamon kívül.

Patrícia értetlenül összeráncolta a szemöldökét.

  -Na jó, kérek szépen egy capuccinot, és mindent elmesélek.

Kiültem az egyik bárszékre, s elmeséltem addigi furcsa húzásaimat, önvesztettségemet, a szakítást és a lábadozást is. Patrícia kerek arcán élénken váltakoztak az érzelmek, de nem szólt közbe, csak eltörölgette a poharakat és a helyére pakolta őket.

  -Szóval most itt van? Itt bent még nem találkoztam vele – rázta a fejét Pat. – Semmi baj Magda. Ez a legtöbbünkkel előfordul. De egy dolog nyugtasson. Ilyen gödörből már csak kifelé vezet az út.

  -Ugyan, tudom én ennél is mélyebbre ásni magam – legyintettem és belekortyoltam a kis csészébe. – Reggel simán le burgenlandi parasztoztam valakit, akiről kiderült, hogy érti, amit mondok.

Patrícia könnyei kicsordultak a nevetéstől. – Ebben a bábeli zűrzavarban, ami itt van, nem is csodálom.

  -Simán elhittem róla, hogy egy kukkot sem beszél magyarul, úgy nyomta az osztrák tájszólást. Égtem, mint a rongy. Azért is menekültem be hozzád. Itt biztosan nem futok össze vele.     

  -Ki volt az? – kérdezte Pat.

  -Fogalmam sincs. Nem igazán mertem a szemébe nézni ezek után – csóváltam a fejem, közben az órámra néztem. – Na, jó, ezt a fél órát még elbliccelem nálad, utána úgy is találkozom azzal a férfival, akit az unokatesód leszervezett nekem. Szakmai segítséget kell kapnom tőle a cikkhez.

  -Persze, maradjál csak nyugodtan. Örülök a társaságodnak – mosolygott a lány.

  -És most kérlek, válaszolj. Ki volt ez a kis nő, aki úgy viselkedett, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt?

Patrícia a szemeit forgatta. – Ne is mond. Hossteszek, modellek, főiskolások…elleptek mindent a cicababák. Marciék szervezték ide őket egy cégen keresztül, mert úgy gondolták jól fognak mutatni az autók között. És miközben bájosan mosolyognak, reklámozhatják a felújító garázsokat és a fogadót is. Csak éppen azzal nem számolt a drága nagybátyám és az unokatesóm, hogy nekem kell elviselnem őket. Ugyanis engem bíztak meg azzal, hogy segítsek nekik. És ezt néhány, mint például Zizu is, úgy értelmezte, hogy a szolgájuk vagyok.

  -Miért van az, hogy a férfiak szemében a dögös autók együtt járnak a dögös nőkkel? – kérdeztem.

  -Fogalmam sincsen. Majd kérdezd meg erről Marcit. Láthatóan szakértő a témában. Egyfolytában rajtuk legelteti a szemeit.

  -Hála istennek, látszik, hogy egészséges férfiember – vigyorogtam.

  -Na igen. Csak az egyiküknek különösen sok figyelmet szentel – forgatta a szemeit Patrícia. – Az előbb a pultot verő kis nőnek.

Ezt már nem akartam kommentálni. A fali óra hetet mutatott, s szinte végszóra megérkezett Marcell egy másik férfi kíséretében.

  -Gondoltam, hogy itt talállak – állt meg a pultnál. – Ahogy ígértem, meghoztam a szakértőt – mutatott a mellette állóra.

A szívem hatalmasat dobbant. Ezt a kaján vigyort úgy éreztem bárhol bármikor felismerem, mert a szégyen bele égette a retinámba.

  -Ez nem lehet igaz. Már megint maga? – szaladt ki a számon.

Marci felvonta egyik szemöldökét. – Ti ismeritek egymást?

  -Csak érintőlegesen – felelte a langaléta férfi. – Már beszéltünk néhány szót egymással. A hölgy megnézte az autóinkat.

  -Remek, akkor legalább kicsit fesztelenebb lesz a beszélgetésetek – fogta meg a vállam Marci. Talán csak neki nem volt elég egyértelmű, hogy tokától-bokáig bevörösödtem.

  -Viszont még nem mutatkoztunk be egymásnak – kapott az alkalmon a kinevezett szakértő. – Nemes Krisztián vagyok.

  -Tehát még magyar is. Ezt sem árulta el – fakadtam ki. Mindig is hajlamos voltam arra, hogy agresszióval palástoljam a zavaromat.

  -Nana, azért azt nem mondanám, csak nem volt elég időnk ismerkedni. Mind a két alkalommal elszaladt.

  -Valami baj van? Lemaradtam valamiről? – értetlenkedett Marci.

  -Nem Marci, semmiről. Nyugodj meg, minden rendben – feleltem, immár folyamatosan a másik férfi szemeibe nézve. Nem akartam megadni neki újra azt az örömöt, hogy meghátrálok és zavarba jövök. Elvégre profi újságírónak készültem. Végre alaposabban szemügyre vettem a mentő angyalomat. Marcinál egy fejjel magasabb volt, bőre napbarnított, haja búza szőke, szemöldökei szépen íveltek. Arca hosszúkás, orra egyenes, kaján vigyorát szépen ápolt körszakáll keretezte. Összességében kimondottan jóképű férfi volt. Fekete villám logós pólót, sötét zöld hosszú nadrágot és tornacipőt viselt. De egy dolgot nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A tekintete ismerős volt. Fogalmam sem volt, hogy honnan? Lehet, hogy csak a reggeli találkozás miatt, hiszen olajos arcából semmi más nem világított, csupán azok a hihetetlenül világos zöld szemek, melyek most is engem fürkésztek.

  -Akkor, ha gondolja, tegye fel a kérdéseket.

  -Rendben, de mindezt lehetne inkább valami csendesebb helyen? – érdeklődtem. – Esetleg üljünk le egy asztalhoz.

Így is tettünk. Elővettem a telefonom és beállítottam rajta a hangrögzítőt, majd előkerestem a kérdéseket, amiket Elvira összeállított. Erre szerettem volna építeni az interjú részét.

  -Akkor kezdjük. Mióta foglalkoznak veterán autók felújításával és értékesítésével?

Krisztián kicsit oldalra billentette a fejét. – Nem tegeződhetnénk inkább? Számomra ez így egyre kellemetlenebb.

  -Remek, legalább egy kicsit átérzi az én lelki állapotomat. De az interjú alatt szigorú követelmény a magázódás. Utána pertut ihatunk. Kezdjük.

Azt alá kellett írnom, hogy a kezdeti zavarom és szorongásaim hamar elpárologtak, ugyanis Nemes Krisztián nem csak kiváló szakembernek bizonyult, aki számomra is érthető módon magyarázta el a szakma rejtelmeit, de kellemes társaság is volt. Hangja kisimogatta összeborzolódott idegeimet, bár erős volt a kontraszt, ugyanis egy idő után magamon éreztem egy tekintetett, s ettől ismerős borzongás futott végig rajtam.

  -Na látod, nem volt ez olyan rossz – mosolygott a férfi tegeződésbe váltva. – Amúgy nem tudom észrevetted-e, de egy férfi a pulttól már egy jó ideje téged bámul. Esetleg ismered?

Óvatosan oldalra pillantottam. A söntésnél álló férfitársaság engem bámuló tagja nagyon is az ismerősöm volt. Balázs bele kortyolt a korsóba, s továbbra is csak nézett. Mintha a társaság megszűnt volna létezni a számára. Csak engem látott. S bár ne tette volna, mert a zavar és a düh visszaköltözött a testembe.

  -Bár ne ismerném – szóltam halkan, s próbáltam minden másra koncentrálni, csak, hogy eltereljem a gondolataimat.

  -Lehet, hogy nem tarozik rám, de…

  -Nem, nem tartozik, de annyit elárulhatok, hogy az exem – feleltem, ismét a kelleténél türelmetlenebb hangszínnel, s mikor erre rájöttem, azonnal elnézést is kértem.

  -Nem kell ezért bocsánatot kérned. Ilyen dolgok előfordulnak az ember életében. De ha nagyon kellemetlenkedne, szólj bátran – kacsintott Krisztián. – Na, akkor megihatjuk azt a pertut?   

  -De csak valami alkohol menteset. Még haza kell vezetnem.

  -Taxival is haza tudsz menni, nem?

  -Nem kívánom az alkoholt. Én az a típusú ember vagyok, akinek, ha dühös, vagy zavart, nem szabad inni, mert hajlamossá válik a meggondolatlanságra.

  -Mint például?

  -Behúzni egyet a kellemetlenkedőknek. Pedig alapjáraton én egy visszafogott és kedves nő vagyok – belepirultam a gondolataimba. Igen-igen, még mindig vegyes érzelmeim voltak Balázst illetően. Vagy képes lettem volna puszta kézzel neki menni és kiélni rajta a fájdalmat, amit okozott. Vagy a másik, szélsőséges esetben, lefeküdtem volna vele, annyira össze voltam zavarodva. Szerettem még? Vagy csak a hormonjaim furcsa játéka volt az az érzelmi koktél, ami eluralta a szervezetemet? Esetleg a ragaszkodás? Vagy be akartam bizonyítani, hogy vagyok annyira jó nő, hogy megbánja, hogy elengedett?

De mégis mit akarsz bizonyítani? Bármihez is kezdenél, csak megaláznád magad! Térj már észhez! – kopogtatott Józan Ész a koponyámon. És igazat kellett neki adnom. A legbölcsebb dolog az volt, hogy elkerülöm Balázst, az alkoholt, úgy egyáltalán a férfiakat, elköszönök mindenkitől és szépen haza pöfögök a kis bogárhátúmmal. Mert túlzottan kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. A dolgomat elvégeztem. És volt még hátra két nap!

Ekkor egy férfi lépett oda hozzánk, s németül magyarázott valamit Krisztiánnak. Amaz csak megcsóválta a fejét, majd rám nézett.

  -Elnézést. Egy kicsit még halasztanunk kell azt a pertu ivást. Van egy kis elintéznivalóm az autóknál. Sietek vissza.

  -Semmi gond. A teraszon leszek – bólintottam. – Köszönés nélkül nem megyek sehová, ígérem.

  -Helyes. Nem szeretném, ha megint elrohannál a formás lábaidon – egy laza kacsintást megengedett magának, majd távozott a kollégája oldalán.

 Éreztem, hogy levegőre van szükségem, így hát valóban kisétáltam a teraszra. Májusra való tekintettel, a Nap már lenyugodott a szőlőskert mögött, s kigyúltak az első csillagok. A levegő kellemesen csípős volt, éppen annyira, hogy kitisztítsa a fejemet. Keresztül sétáltam a vendégek között, s megálltam a terasz legtávolabbi pontján. A látogatók jó része már távozott. Főként a kiállítók, a szerelők és azok kísérete tartózkodott a fogadó területén. S még néhányan, akik kicsit szórakozni szerettek volna. Rákönyököltem a faragott korlátra, s mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Ekkor éreztem meg az ismerős illatot, s a test meleget, ami alig néhány centire állt az enyémtől. Fel sem kellett néznem.

  -Szia Balázs.

A férfi mellém támaszkodott. – Szia Hollósi. Hogy tetszett a kiállítás? Tevékenyen telt a napod? A pulttól úgy tűnt.

  -Féltékeny vagy? – sandítottam fel rá.

  -Én? Nem. Miért lennék? – ahogy arcvonásai megkeményedtek, tudtam, hogy telibe találtam, de sosem ismerte volna be.

  -Ugyan nem tartozik rád, de ő a szakértő, akivel interjút készítettem a cikkhez. Kell egy kis segítség, tudod, nő vagyok, annyira nem értek az autókhoz – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt.

  -Na igen. Nem is értem miért vágtál bele olyan dologba, amihez nem értesz.

Felnéztem rá, majd felegyenesedtem.

  -Tulajdonképpen mit akarsz? Miért jöttél ide hozzám?

  -Beszélgetni.

  -Valóban? Nekem inkább úgy tűnik, hogy kóstolgatsz.

  -Na jó, hülye voltam, hogy azt hittem tudunk normális ember módjára beszélni – lépett egyet hátra Balázs.

  -Egyáltalán nem rajtam múlik. Nem én kóstoltalak be. Te csak bántani tudsz. És hazudni – tört ki belőlem.

  -Mármint miben?

  -Balázs, te megcsaltál engem, és egy másik nő miatt hagytál el. Ne, ne kérdezd, hogy honnan tudom, az internet hasznos dolog.

  -Te pszichopata vagy. Nyomoztál utánam?

  -Tudnom kellett, hogy miért…

  -Megmondjam? Veronika ezerszer inkább nő, mint te vagy! Ha a kapcsolatunk alatt fele ennyire foglalkoztál volna a külsőddel, mint most, és legalább ennyire kiálltál volna magadért, talán nem tartanánk itt. De tudod mit? Nem is baj. Rájöttem, hogy jó cserét csináltam. Ő foglalkozik velem. Nem hagy mindent rám. Kezdeményez. A végén már nem volt benned semmi kezdeményező készség, spontaneitás. Csak úgy voltál…ennyi erővel… áh…. felejtsük el. Kár volt idejönnöm. Most, ha megbocsátasz, visszamegyek a barátaimhoz.

Balázs ott hagyott leforrázva. Én csak álltam, meredtem magam elé, és képtelen voltam feldolgozni az információt, amit kaptam. Végül is én voltam kíváncsi arra, hogy miért. Nos… megkaptam!   

*****

  Mire Krisztián visszatért, Balázsék haza mentek. Láttam őket távozni és elhajtani a parkolóból. Valahol a közelben halkan morajlott az ég, mintha májusi vihar készült volna. Nagyjából már összeszedtem magam, de még mindig ott motoszkált bennem, hogy azért hagytak el, mert unalmas, semmilyen, topis vagyok. Én? Még, hogy én? A lila köd leszállt az agyamra, és ott is maradt hajnalig! Ez több veszélyforrást is magában rejtett. Például Józan Ész a koponyám hátuljába szorult, mert a düh és sértettség szmötyiétől mozdulni sem bírt! A másik, hogy megkívántam az alkoholt, és már nem is akartam neki nemet mondani. Igazat adtam Krisztiánnak. Hívhattam taxit! Harmadikként pedig bizonyítani akartam az ellenkezőjét mindannak, amivel Balázs „vádolt”. Összefoglalva, nem állt valami jól a szénám. Mindaz, amiért az utóbbi hónapokban keményen, nagy odafigyeléssel dolgoztam, összeborulni látszott. De ezúttal, nem sírással járt!

  Így mikor Krisztián visszatért, rábólintottam a pertura.

  -Akkor várj itt egy pillanatot – szólt a bejáratnál, majd ismét eltűnt a tömegben, s nemsokára egy üveg vörös borral és két pohárral tért vissza. – A Szendrő borászat ajándéka, magától az örököstől. Nem utasíthattam vissza. Nos? Csatlakozol? Egymagamnak ez egy kicsit sok.

  -Persze. Egy Szendrő bort sosem utasítanék vissza.

Neki indultunk a kertnek, s beszélgetni kezdtünk. Az első pohár bort úgy nyeltem le, mintha vizet ittam volna. Az idegeimnek szükségük volt a lazításra.

  -Ejjha, jó a huzatod – csodálkozott kísérőm.

  -Elnézést. Alapban ritkán fogyasztok alkoholt. De most igencsak hosszú volt a nap és meglehetősen tartalmas. És igazad volt. Akár taxival is haza mehetek. Rám fér a lazítás – vontam vállat, majd tartottam a poharamat egy újabb adagért.

Alkoholtól oldottan egyre kötetlenebbül beszélgettünk. Sok mindent megtudtunk a másikról, a múltjáról, a terveiről. Jókat nevettünk, az üveg tartalma pedig egyre csak fogyott és fogyott, miközben egy gyümölcsfa alatt ültünk. Ahogy az rendje és módja szerint egy alkoholt fogyasztó nőnél lenni szokott, egyre kacérabbá váltam, hiszen mégiscsak egy számomra vonzó férfi társaságában voltam. Ráadásul még mindig dolgozott bennem, amit Balázs mondott, így sürgős visszaigazolásra volt szükségem.

  -Szerinted én unalmas nő vagyok?

Krisztián meglepődött a kérdésen. – Ez most honnan jött? – kérdezte vigyorogva.

  -Csak válaszolj.

  -Magda, hogy őszinte legyek, mióta megláttalak, egy percet sem unatkoztam melletted.

  -És vonzónak tartasz?

  -Az alkohol igencsak megoldotta a nyelvedet. Történt veled valami?

  -Nem.

  -Nos, igen, szerintem te egy nagyon csinos nő vagy.

  -Ha azt mondod, hogy csinos, az a nők lexikonjában azt jelenti, hogy nem akarod megsérteni azzal, hogy nyíltan visszautasítod.

  -Veletek nőkkel, valami nagyon nem stimmel. Miért jelentené ezt? És, ha azért fogalmazunk így, mert nem tudjuk, hogy milyen fogadtatást vált ki, ha udvarolni akarunk? Mi is lehetünk félénkek, akik tartanak a visszautasítástól – Krisztián, hogy ne keljen a szemeimbe néznie, kiitta a maradék bort a poharából.

Kicsit oldalra billentettem a fejem. – Te félsz attól, hogy visszautasítalak?

  -Nem törnék össze, de azért nem esne jól.

  -Tehát vonzódsz hozzám? – a mosolyomban már kacérság bujkált. És azt hiszem ott, abban a pillanatban dobtam sutba minden óvatosságom, és nem utolsó sorban a gátlásaimat. Na, tessék! Fél üveg vörös bor, és egy erősen sebzett önbecsülés elég ahhoz, hogy kikezdjek valakivel, akit aznap ismertem meg! Na, bravó!

  -Igen.

Kicsit közelebb hajoltam hozzá. – Akkor megkockáztatom az indiszkrét kérdést. Esetleg előfordulhat, hogy kívánsz is?

A férfi zavarba jött, mert valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy csak játszom-e vele, vagy komolyak a szándékaim. Én magam sem tudtam, de már nem akartam megállni. Végül nem én léptem át a határvonalat puszta szavak és cselekvés között. Az üres üveget a fa tövébe dobva magához húzott és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy bele remegtek a térdeim. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a számban, miközben egész testében igyekezett hozzám simulni. Bor íze volt. Mámorító, gátlásokat levetkőztető, birtokló erő áradt belőle, amivel a maradék józan eszemet is, ha még egyáltalán volt, elvette. A poharat kiejtettem a kezemből. Az ég villant, majd megdörrent felettünk.

Levegő után kaptam, mikor elengedett, de éppen csak annyira, hogy az orrunk összeért. Még mindig szorosan tartott, testünk összeért, arca megváltozott. Sokkal keményebb, sokkal határozottabbá vált.

  -Remélem ez a válasz elég kielégítő volt a számodra.

  -I.. igen – lihegtem.

  -Rendben. Akkor remélem azt is tudod, hogy ezek után már nem foglak elengedni – miután bólintottam, folytatta. – Rendben. De, ha valami nem tetszik, azért szólj.

Mégis mi nem tetszhetett azon, hogy valaki újra vágyakozott utánam? Hogy majd felrobbant, annyira kívánt? Nem bolondultam meg! Teljesen…

Az eső, mintha csak le szeretett volna hűteni bennünket, szakadni kezdett. Pillanatok alatt átáztatta a ruháinkat, de nem sok sikerrel járt.

  -Javasolnám, hogy folytassuk nálam – mondta a férfi, s mikor nem válaszoltam, csak kézen fogott, s megindult velem a fogadó oldalsó, személyzeti bejáratához.

  -Te nagyon ismered a járást – jegyeztem meg.

  -Csak szeretném kikerülni a tömeget – kacsintott rám, s már a belső folyosókon haladtunk az emeletre. Kulccsal kinyitotta egy szoba sötétre pácolt fa ajtaját, behúzott rajta, s azzal a lendülettel, ahogy becsukta, neki nyomta a hátamat. Újra forró csókban forrtunk össze. Én körülfontam a nyakát. Tetszett, hogy lábujjhegyre kellett állnom ahhoz, hogy elérjem. Sosem volt dolgom még nálam nagyobb férfival. Beletúrtam a hajába, lehúztam magamhoz, egyre közelebb és közelebb préseltem

magam hozzá, amennyire csak fizikálisan lehetséges volt. Hosszú ujjai felfedező útra indultak, s birtoklóan besiklottak a selyemszoknya alá. Az arcát ugyan nem láttam, de éreztem, hogy meglepte, ugyan akkor tetszett is neki a comb harisnya, mert mikor elérte az anyag feletti csupasz felületet, még erősebben belém markolt. Én ettől felnyögtem, ő pedig a csípőjére vonta a lábam, hogy még jobban hozzám férjen. Ahogy ágyéka az enyémnek nyomódott, és megéreztem merevedését, tudtam, hogy minden gátlás ledőlt bennem, s ismét felnyögtem.  Lehúztam róla a fekete pólót, körmeimmel végigszántottam a hátán, majd csípőjébe martam, s újra magamhoz rántottam. Soha azelőtt nem éltem meg akkora szenvedélyt, mint Krisztián karjaiban, neki préselődve az ajtónak. Megragadta a blúzomat, s egyetlen rántással széjjel tépte. A kis fekete gombok hangos reccsenéssel adták meg magukat, s csak az ég tudja, hogy merre gurultak. Felpattantak a szemeim, s azoknak a hihetetlenül világos zöld szemeknek a kereszttüzében találtam magam, miközben lerángatta rólam a ruha maradékát. Lehúzta a szoknya cipzárját is, lökött rajta egyet, s az hamarosan surrogó hangot hallatva a földre siklott vörös tóként szétterülve a bézs szőnyegen. Pillanatok alatt szabadított meg a fekete szettől, beleértve a harisnyát is. Ott álltam előtte ruha és gátlások nélkül, s utolsó simításként kiengedtem a hajamat is, mely jobb oldalt előre omlott, eltakarta félig a felsőtestem. Olyan szemekkel nézett végig rajtam, mint aki minden egyes porcikámat az eszébe akarja vésni. Szépnek éreztem magam és kívánatosnak, ami elég merszet adott ahhoz, hogy kezdeményezzek, s tenyerem a mellkasának nyomva az ágy felé tereltem. Én vetkőztettem őt, s mikor elfeküdt az ágyon, fölé másztam. Nem akartam kiadni a kezemből az irányítást, hiába próbálkozott. Amikor testünk egyesült, a hátam ívbe hajlott, ő pedig felnyögve két kézzel markolt a csípőmbe. A borgőzben minden elfojtásom felszínre került, s szinte állatias szenvedéllyel csókoltuk egymást. Ő folyamatosan fel akart ülni, hogy hozzám férjen, én pedig minduntalan vissza nyomtam az ágyra. Felnyúlt és finoman végigsimította a felsőtestemet. Beleborzongtam az érintésbe, s éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb lök a kielégüléshez. Ekkor azonban megelégelte az alárendelt szerepet, mert egyetlen határozott mozdulattal átfordult velem. Ezzel én kerültem alulra. A mozdulatai kemények voltak és határozottak, tele vággyal és szenvedéllyel, birtoklással, ahogy harapta a nyakam és a vállaimat, melleimet, testem alatt lévő keze pedig szilárdan tartott és a húsomba mart. A legkevésbé sem lehetett szeretkezésnek nevezni, de puszta kefélésnek sem. Ez színtiszta, egónkat elemésztő szex volt. Az első orgazmus olyan erővel söpört át rajtam, hogy nem láttam, nem hallottam tőle, de még a testem határait is megszűntem érzékelni. Ekkor megállt, s elhagyta a testemet. Olyan kába voltam az átélt gyönyörtől, hogy csak tapogatni tudtam utána. Sejtelmem sem volt, hogy hová tűnt. De hamarosan visszatért hozzám, s finoman hasra fordított. Kicsit megemeltem a csípőmet, hogy megkönnyítsem a dolgát. Újra felnyögtem mikor visszasiklott belém, s testével félig betakart. Beleharaptam a karomba, a takaróba, sikítani szerettem volna, bár lehet, hogy sikoltottam is. A következő orgazmus is maga alá temetett, hangomat pedig elnyelték a párnák.

Mozdulatai gyorsabbak és súlyosabbak lettek, míg meg nem éreztem a görcsös rándulásokat, s a fehér ködön keresztül tompán meg nem hallottam a kiáltásait. Teste az enyémre borult, súlya belenyomott a matracba. De nem érdeket. Egy cseppet sem. Akkor valahogy semmi sem tudott zavarba hozni. Egy felhőn lebegtem test és gondolatok nélkül.

 Talán elalhattam, mert megriadtam egy kicsit. Sötét volt a szobában, csupán a parkolóból szűrődött föl némi kósza fénysugár. Öleltek. Egy erős férfikar sziluettjét érzékeltem átvetve a csípőmön, ahogy a térdemet fogta, a hátamnak pedig egy meleg test simult. Azelőtt soha átélt biztonságérzet kerített hatalmába. Testem ismét elernyedt, arcomon boldog mosollyal, hagytam, hogy az ütemesen kopogó eső ismét elaltasson.

Realizálódunk :)

Sziasztok!

Most már egyre inkább realizálódik előttem a jövő. Kétféleképpen is. Az egyik természetesen az esküvő. Tegnap jártunk bent a Szent Imre plébánián, hogy engedélyt kérjünk házasságkötésünkre. De mivel a páromnak nincs vallása, így kapnunk kell egy felmentést, nekem pedig nyilatkoznom kell, hogy jövőbeni gyermekeinket katolikus hitre nevelem. Mi sem egyszerűbb ennél, mint kiderül az irodában, csupán Imre atya jelenléte kell hozzá. Nos, a bibi itt kezdődött, hiszen ő éppen elutazott és csak a jövő héten jön vissza. Semmi gond, jövő csütörtökön vissza sétálunk hozzájuk és elintézzük a dolgot. Bőven időben leszünk még, mind a két plébánián ezt állították, én pedig nem tudok mást, mint hinni nekik! ÚGY LEGYEN!
A maradék meghívókat is kiosztjuk a héten, Vasárnap lebonyolítjuk az utolsó megbeszélést a vőféllyel, és végre megbeszéljük az italokat is. Egyszóval alakulunk.

A másik, ami realizálódik, az a könyv. Szerencsére itt tobzódik a koponyámban és nagyon, de nagyon ki akar jönni :) És a hétfői fürdésnél meg is világosodtam. Bevillant, hogy miként tudnám, úgy istenesen megkeverni a kártyákat :) Nos, akkor hajrá! Egy újabb fejezet. Immáron a kilencedik. 

9; Tévedések vígjátéka 2

   -Te megőrültél? Tényleg ebben akarsz elmenni, dolgozni? – nézett rám Lili a szobaajtóból.

  -Mi a bajod ezzel? – kérdeztem végignézve bordó póló-kék farmer együttesemen, amit fekete sportcipővel egészítettem ki. – Terepre megyek.

  -Férfiak közé mész dolgozni, és azt szeretnéd, ha találnál interjú alanyt magadnak, nem?

  -Ez az. Nem szexpartnert keresek.

Lili felvonta egyik szemöldökét. – Szerintem már az is rád férne. Kezdesz mostanában frusztrálttá válni kis anyám.

  -Ez nem igaz – hárítottam.

  -Valóban? És a két nappal ezelőtti dobozrugdosásodat mivel magyarázod?

  -Elakadtam benne – vontam vállat.

  -Kulcscsomóval való focizás?

  -Háromszor ejtettem le egymás után.

  -Na jó, akkor nyilván arra is remek magyarázatod van, hogy két napja vezetés közben mindenkivel kiabálsz. Ha adott rá okot, ha nem. Neked egy kiadós numerára volna szükséged, hogy levezesd a fölösleges energiáidat.

  -Nem hagynád abba az elemezgetésemet, „egy éjszakás kalandokban nem hiszek” kisasszony? Mióta nem randiztál?

  -Kérlek szépen, tegnap óta.

Ezen egy pillanatra leblokkoltam. – És én miért nem tudtam róla, hogy valaki kajtat utánad?

  -Mert amíg nem hivatalos, addig nem szeretem nagydobra verni az efféle dolgokat. Ne félj, időben értesülsz, ha eljutunk addig. Most pedig túrd fel azt a bőröndöt, biztosan van benne valami női ruha is.

  -Miért, ezt mégis minek nézed, kezeslábasnak?

  -Ti meg min veszekedtek itt ekkora elánnal? – lépett be a lakásba Emma. Szép, baba arcán riadalom jelent meg.

  -Semmi komoly nem történt, nyugodj meg, imádjuk egymást. De ebben nem engedem el itthonról egy olyan rendezvényre, ahol esélye volna bepasizni – magyarázta Lili, miközben rám mutatott.

  -Nekem soha senki nem mondta meg, hogy mit vegyek fel. Elég legyen – morogtam továbbra is.

  -Nekem volna valamim, amiben jól mutatnál ma este. Igazán jó belépőt csinálna neked, had jegyezzenek csak meg. Higgyél nekem Magda, a női önérzetedre ráfér. Én már csak tudom. Gyere – intett a fejével, s már be is lépett a szobájába.

  -Amikor összetört szívek találkoznak – mormogta Lili a fejét csóválva.

*****

  Öt óra előtt egy kicsivel pöfögtem be a parkolóba. A rengeteg autót elnézve, az volt a szerencsém, hogy a sajtóigazolványommal használhattam a személyzeti parkolót, ami az épület mögött volt. Leparkoltam Marci fekete Audia mellé és leállítottam a Bogarat. Még egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantóba a tükörképemre. Onnan egy szépen kontúrozott, szolidan sminkelt barna szempár tekintett vissza rám. Emma ragaszkodott hozzá, hogy sminkeljek egy keveset, mert illik az alkalomhoz és a kölcsön kapott ruhához is. Nagy gondoskodásában még a hajamat is megcsinálta. A melegre való tekintettem egy laza oldal kontyot csavart a loboncomból, ezzel finoman megszelídítve azt. Zavarban éreztem magam, pedig éppen az ellenkezője volt a cél. Nagyon is magabiztosnak kellett volna lennem a térdig érő bordó selyemszoknyában, és a szolidan dekoltált fekete blúzban. Éppen csak sejtelmes rálátást engedett melleim völgyére. Emma emellett a kezembe adott még valamit. Egy pár fekete comb harisnyát. Hiába mondtam neki, hogy nagyon kedves tőle, de mindez már valóban felesleges, mert senki sem fogja látni, csak leintett. Szerinte már csak annak tudatától, hogy ilyen van rajtam, nőiesebbnek fogom magam érezni. Nos… egyelőre inkább szokatlan volt. Gyakorlatilag három dolog volt a sajátom, amit viseltem. A fekete alsónemű szett és a fekete pántos kis cipőm. Magamhoz vettem a szintén kölcsön fekete kis táskámat, ami miatt kompromisszumot kellett kötnöm magammal, mert a szokásos cucc fele sem fért el benne, és a fényképezőgépet a nyakamba akasztva, neki indultam. A sajtóigazolványom a szoknya derekára csíptetve fityegett rajtam.

Néhány férfi megfordult utánam, amitől még inkább zavarba jöttem. Nem voltam hozzászokva a másik nem figyelméhez. Miközben arra koncentráltam, hogy a lábaimat megfelelő sorrendben helyezzem egymás után, próbáltam felidézni, hogy mit beszéltünk meg Marcellal.

  -Az anyja, ezt nézd – hallottam a hátam mögül, mikor elsétáltam egy kisebb férfitársaság mellett a parkolóban. A szívem nagyon dobbant. Te jó ég! Valami nem stimmel rajtam? Tudtam, hogy nem szabad elfogadnom semmit, ami nem az én megszokott ruhadarabom, mert csak hülyét csinálok magamból! Ez pörgött az agyamban, kiszorítva onnan minden hasznos információt. – Szerinted egyedül van?

  -Úgy látom, hogy sajtós – szólt egy másik férfi. – Ha akarsz valamit tőle, még most menj utána, mert odabenn nagy lesz a tömeg.

A szívem csak úgy zakatolt! Létezik, hogy vonzónak tartanak? Lassan oda pillantottam, hogy megnézzem, egyáltalán kik azok. Úgy saccoltam harminc és negyven év közöttiek lehettek, bár kinézetre elég vegyesnek tűnt a társaság. Póló, ing, atléta, szőkék, barnák, kopaszok. De egy dologban hasonlóak voltak. Üvöltött róluk a tesztoszteron és a szexre való hajlandóság. Miket nem gondolsz, te lány! Feddet meg Józan Ész. Menjél szépen dolgozni.

Már éppen indultam volna tovább, amikor egy újabb férfi csatlakozott a társasághoz. Szürke rövid ujjú ingben, világos farmernadrágban és szürke márkás sportcipőben volt. Mozgott a szája, de a nem hallottam mit mond. Csak annyit láttam, hogy valaki felém biccent a fejével, ő pedig rám nézett. Napszemüvegét lassan feltolta a homlokára, én pedig abban a szent pillanatban gyökeret eresztettem a parkoló közepén.

  -Menjetek csak be nyugodtan, és kérjetek nekem is egy sört. Mindjárt csatlakozom.

  -Most meg hová mész Balázs?

  -Oh, ha ezt az asszony megtudja! – szólt egy másik. – Na, gyertek. Hagyjuk játszani.

A szívem kihagyott egy ütemet, a torkom elszorult, éreztem, hogy gyengül a térdem, az orrom pedig bizsereg az adrenalintól, ami szétáradt a testemben.

  -Nahát! Nem hiszek a szemeimnek! Te vagy az Hollósi? – szívdöglesztő volt, ahogy könnyed, de magabiztos léptekkel közeledett hozzám. Az a néhány centiméternyi különbség a cipő miatt már nem ütközött ki. Igyekeztem nem látványosan megbámulni volt páromat. De nem tudtam mást tenni. Bőre napbarnított volt, mosolya és szemei ragyogóak. Úgy tűnt, mintha nyaralásból tért volna vissza.

  -Szia Balázs – köszöntem. Képtelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra. Mi ütött ebbe a férfiba? Miért jön ide? Mit akar tőlem? Miért nem tudod egyszerűen csak felszívódni az életemből? És miért kell ilyen szívdöglesztőnek lennie?

  -Alig ismertelek meg. Megváltoztál – megállt tőlem fél méterre.

  -Nem változtam meg Balázs. Ugyan az vagyok.

  -Csak az a furcsa, hogy úgy nézel ki, mint egy nő. Ez fejbe vágott egy kicsit mikor megláttalak – éreztem, hogy kóstolgat. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Miért akar szándékosan bántani. Annál intelligensebb volt, mint, hogy össze-vissza beszéljen. Bántani akart? Nem volt még elég? - Amíg együtt voltunk miért nem hordtál ilyesmiket?

  -Talán nem éreztem magam eléggé nőnek – sziszegtem.

Az arcvonásai keményebbek lettek. Ez betalált! Gondoltam elégedetten, de a tekintete nem sok jót sejtetett.

  -Nem mintha most sokkal inkább az volnál – mondta ő is visszafogottan. Mintha csak száraz tényeket közölne. – Még mindig gyerekesen viselkedsz. Nem tudtál kellőképpen megkomolyodni.

  -Ezt abból vontad le, hogy itt állok? – vontam fel egyik szemöldököm. Kezdtem megtalálni a hangom. Bár még mindig minden ízemben remegtem, igyekeztem jól álcázni egy megjátszott közönnyel.

  -Nem. De ennyi idősen miért változna ekkorát az ember – vont vállat Balázs.

Ekkor megmentett a mobil telefonom csengése. Marcell hívott. A pódiumnál várt.

  -Elnézésedet kérem, de hív a kötelesség. Dolgozni jöttem.

  -Valóban? Mint micsoda? – vonta fel egyik szemöldökét ex párom.

  -Mint újságíró – böktem a sajtóigazolványomra.

  -Csodálkozom, hogy még húzod azon a helyen.

Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Akkor is meg fogom neki mutatni, hogy képes vagyok megállni a helyemet. Mélyet sóhajtottam, majd feltettem a napszemüvegemet.

  -Szia Balázs – ezzel elindultam a kordon bejárata felé. Legszívesebben sírtam volna. De még mindig tartanom kellett magam, mert a tarkómon éreztem a tekintetét. Miért csinálta ezt velem? Miért bánt? Nem volt még elég? Semmi köze már hozzám! Miért kell mégis lekezelnie? Mintha valami alsóbbrendű porszem volnék? Éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim, hiába küzdöttem ellenük. Óvatosan letöröltem őket, mert időközben oda értem a pódiumhoz, s a keverőpult fehér sátra mellett megláttam Marcit. Szinte futva közelítettem meg. 

  -Te meg merre jártál? Mindjárt kezdődik. Miről akarsz írni, ha még a kezdésre is képtelen vagy ide érni? – förmedt rám a férfi.

  -Ne haragudj. Feltartottak a bejáratnál – feleltem és a fejemre toltam a napszemüvegem.

Láttam Marci arcán, hogy nem tudtam eltüntetni a sírás minden nyomát.

  -Mi történt?

  -Majd a megnyitó után elmondom, most figyelj apádra – böktem a színpad felé, ahol az idősebb Szendrő már a mikrofon állvány előtt állt széles mosollyal az arcán. Mellette még két másik férfi is várakozott egy-egy mikrofonnal a kezükben. Ők voltak a tolmácsok, akik átfordították németre és angolra Péter beszédét. Bekapcsoltam telefonom képrögzítőjét, hogy semmit se mulasszak el.

A beszéd fordításokkal együtt körülbelül húsz percig tartott. Már erősen zsibbadt a kezem, de végül megkönnyebbülten tettem el a telefonomat. Péter üdvözölt engem is két arccsókkal, majd megkérdezte, hogy hogy érzem magam. A szemébe kellett hazudnom, mondván remekül vagyok, majd miután meglapogatta a hátam, tovább indult, hogy beszélgessen az üzleti partnereivel. És felsóhajtottam. Pedig nem úsztam meg ennyivel. Mikor megfordultam Marci kérdő tekintetével találtam szembe magam, aki mellkasa előtt összefont karokkal bámult rám.

  -Mivan?

  -Ezt én is kérdezhetném. Ki volt sírva a szemed. Láttam.

  -Találkoztam Balázzsal – mondtam velősen.

  -Hol az a szemét? – nézett körbe Marci.

  -Fogalma sincs. Alighanem a sátorban iszik a barátaival és az autókat nézegetik. Próbálok túllépni a sokk hatáson.

  -Mit művelt?

  -Sokmindent, de szeretnék inkább a munkámra koncentrálni. Marci, én már eleget sírtam miatta. Többet nem szeretnék. És az egyetlen gyógyír, ha belevetem magam a munkámba. Az eltereli a gondolataimat. Nos, hol az ígért szakemberem?

Marci az órájára nézett. – Azt ígérte, hogy hét órától a rendelkezésedre áll. De előtte még meg kell mutatnia az autókat, az előre bejelentkezett érdeklődőknek.

  -Az még másfél óra. Na, jó, addig körbejárom a helyet és benézek Pathoz a sátorba.

  -Pat ma a söntésben van. Az épületben megtalálod. Hátulról a személyzeti bejárót használva ki tudod kerülni a tömeget. Biztosan magadra hagyhatlak?

  -Persze. Látom, hogy tiszta ideg vagy. Végezd csak a dolgod. Én feltalálom magam. Végül is azért jöttem – vontam vállat.

  -Rendben. Hét órakor hívlak, hogy hol találkozzunk a szakértőddel – kacsintott, majd már elő is vette csörgő mobil telefonját.

  -Kezdődik – vigyorogtam, majd búcsút intve neki indultam a kiállítás területének, a fényképezőgépet bekapcsolva. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi különböző méretű, formájú, más-más nációból származó és árkategóriába tartozó autó így megfér egymás mellett. Hiába. Nem emberek, akiknek előítéleteik vannak. Voltak ott VW Bogarak, VW-ek, Ladák, Polskik, Trabantok, melyek jól megfértek a Jaguárokkal, Ford Pickup-al, Mustangokkal, Chevroletekkel, és egyéb más benzinabáló ökoellenségekkel együtt. Egyre többen és többen lettek a kiállítás területén. Beszélgettek a garázsok képviselőivel, a tulajdonosokkal, fotózkodtak a járművekkel. Az engedékenyebbek még azt is hagyták, hogy a gyerekek bele üljenek az autócsodákba.  Én is készítettem néhány képet a helyszínről, arra ügyelve, hogy minél több részletet meg tudjak mutatni később az online olvasóknak. A nyomtatásba készült cikkhez úgy sem én választhattam ki a megfelelő képeket. Csak róttam a köröket, mikor is megpillantottam két gyönyörű autót, egymást mellett. Egy kétajtós körlámpás, korom fekete Shelby GT 500 E-t és egy metálkék alapon fekete versenycsíkos Camaro-t. Földbe gyökeredzett a lábam, és nem csak azért, mert a cipőm sarkai bele süllyedtek a talajba. Egyszerűen csak rájuk feledkeztem. A típusokat pedig nem szaktudásomnak köszönhetően vágtam ki csípőből, hanem egyszerűen csak elolvastam a szélvédő mögött lógó információs papírt. A Mustang 1967-es, a Chevrolet pedig 1969-es volt. Nem voltak már éppen mai járgányok, de karakteres formájuk éppen ebből adódott.

  -Kézcsókom kisasszony. Segíthetek esetleg? – lépett mellém egy férfi, nyilván oda tartozott.

  -Csupán gyönyörködöm bennük. Mese szépek – szaladt ki a számon, s még mindig megbabonázva meredtem a négykerekűekre.     

A férfi rákönyökölt a Mustangra. – Csak vigyázzon a bámészkodással, nehogy megint kisétáljon egy kamion elé.

Erre már magamhoz tértem.

  -Hogy mi?

  -Magát ütötte el Werner majdnem ma reggel – emlékeztetett.

  -De nagyon tudja. Csak nem maga is a szájtátik között ácsorgott? – védekező állásba helyezkedtem, s két karom melleim előtt összefonva, szúrósan bámultam őt. Legjobb védekezés a támadás!

  -Nem éppen. Én léptem közbe, mielőtt drága, hirtelen haragú kollégám valami meggondolatlanságot tett volna – olyan érzés volt, mintha homlokon pöccintett volna a felismerés. Az nem lehet! Suhant át az agyamon. – Tudja, én vagyok a másik burgenlandi paraszt.

Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben!