Hetedik fejezet

7; Szép új remények

 

  Lassacskán befejeztük a fogadó elő parkját. Fáradságos kemény munkával igazi mesevilágot alkottunk a különböző alakzatokban elhelyezett egynyárikkal, a zöldellő cserjékkel, a kis halas tóval, melybe már

Felirat hozzáadása

beköltöztek az új lakók. Miután az utolsó simításokat is elvégeztük és rendet tettünk magunk után sorfalat állva elégedetten szemléltük a munkánkat. Most először éreztem azt az igazi szívből jövő büszkeséget, hogy az én kezem munkája is benne pihent a látképben.

  -Azt hiszem, ismét elmondhatjuk magunkról, hogy ügyesek voltunk – mondta anyám földes kezét törölgetve egy ronggyal.

  -Család, ez szép munka volt – bólintott apám. – Na, jó, pakoljatok fel a furgonra, én szólok Péternek, hogy végeztünk.

Amint a maradék szerszámokat elpakoltunk, a furgon hátsó üléséről elővettem a fényképezőgépünket. Új ötletként megfogalmazódott bennem, hogy a közösségi oldalon is reklámozni kellene a munkáinkat. Nem mintha nem úsztunk volna a megrendelésekben, de referencia anyagként jó szolgálatot tett. Ráadásul kölcsönösen reklámoztuk egymást az adott helyekkel, ahol képeket készítettem. Éppen fél térdre ereszkedve fókuszáltam a géppel a halas tavacskára, amikor az farzsebemben megszólalt a mobilom. Azon a Szombaton senkivel sem volt megbeszélt programom, így először Elvirára tippeltem, de Lili neve villogott a kijelzőn.

  -Szia Lilikém! Miújság?

  -Szia, remélem nem zavarok.

  -Éppen most végeztünk. Már csak a fotózás van hátra. Gyönyörű lett! – meséltem lelkesen.

  -Elhiszem. Tulajdonképpen azért kereslek, hogy volna-e kedved este felé egy limonádéhoz a Deákban. Jó volna kicsit beszélgetni. Teljesen ki vagyok akadva.

  -Persze. De ugye semmi komoly?

  -Azt leszámítva, hogy a lakótársunk pár százezres tartozást hátra hagyva lelépett Ausztriába? Neeem, a világon semmi komoly – dohogta Lili.

  -Azt a megveszekedett..! Na, jó, megértelek. Hány órakor?

  -Mondjuk hatkor a vaskapu előtt?

  -Jó. Addig ki vakarom a földet a körmeim alól.

  -Hajrá! Akkor, hatkor. Szia.

*****

    Jó érzés volt lemosni magamról a verítéket és a koszt, ami a munka után maradt rajtam. A tagjaim, ha lehet ilyet mondani, jólesően sajogtak. Elégedett voltam. Az első olyan megrendelésünk volt, amiben elejétől a végéig, teljes mellszélességgel és erőbedobással részt vettem. A tervezéstől az árubeszerzésen át a kivitelezésig! Nyugodtan állíthattam, hogy büszke voltam. Igen-igen, magamra is. És ezt már nagyon régen nem éreztem. Talán utoljára a diploma osztómon, amikor a kezembe foghattam azt a kemény fedeles okiratot, amiért négy éven át kitartóan dolgoztam. Az pedig már nem tegnap volt! Belenéztem a tükörbe.

  -Mégis, hogy a pokolban voltál eddig? – kérdeztem a tükörmásom. Az természetesen hallgatott, mint hal a szatyorban.

Az biztos, hogy valahol nagyon mélyen elrejtőzve ott volt bennem. Elő kellett csalogatnom a barlangjából, ahová annak idején hagytam száműzni. Szépen, lassan visszavonulót fújt szedve a kis cókmókját, amikor rájött, hogy menthetetlenül belebolondultam egy erős akaratú férfiba. A béke kedvéért, pedig feláldoztam az egyéniségem, mert azt hittem így tarthatom meg őt. Rossz döntés volt, de megtanultam a leckét. Soha többet nem adom fel magam egyetlen férfi kedvéért sem. Vagy úgy szeret, amilyen vagyok, vagy sehogy!

 Kifésültem nedves hajamat és egy törülközőt tekertem rá, hogy száradjon. Sokat nem szöszöltem azon, hogy mit vegyek fel. Az utóbbi hónapokban csak úgy léteztem. Tettem a dolgom, ettem, ittam amennyire szükségem volt, és reggelente benyúltam a szekrénybe. Nem támasztottam túl nagy követelményeket a ruházatomnak. Annyi volt csak az elvárás, hogy tiszta legyen, vasalt és lehetőleg szakadás és lyuk mentes. Kerülni akartam a feltűnést. Egyszerűen csak bele akartam olvadni a tömegbe. Már amennyire sikerült. Ez sosem tartozott az erősségeim közé. Most is egyszerű női szabású bordó pólót, fekete farmert és sportcipőt húztam. Hosszú hajamat befontam és feltekertem egy kontyba. Sminkeléssel, mint az utóbbi időben, nem bajlódtam egy percet sem. Semmi értelmét nem láttam. Féltem, hogy csak lekönnyezem, elkenődik, csípni fog… esténként levakarni magamról… mégis kinek akarjak tetszeni?  Ez is a tömegbeolvadós stratégiám része volt. Semmit sem emeltem ki magamon. Épp elég volt, hogy a magasságomból nem tudtam lefaragni. Egyelőre még mindig csak túl szerettem volna élni! És egész szépen haladtam. Senki sem zargatott, nem tettek fel kellemetlen, tolakodó kérdéseket. Nem szakították fel varasodó sebeimet. Békén hagytak. Én sem panaszkodtam, szitkozódtam. Az alkotói munka pozitív energiával töltött fel, és értelmet adott a napjaimnak. Ráadásul új célom is volt. Bizonyítani Elvirának. Később rájöttem, hogy senki másnak nem kellett bizonyítanom, csakis saját magamnak. Mégpedig azt, hogy meg tudok állni a saját lábamon, s ezzel minden negatív megerősítést és programot, amit anno Balázs belém ültetett, sikeresen felül tudtam írni. Bár hosszú és kemény munkával járt! Telis-tele kísértésekkel és buktatókkal…!

*****

    Este hatkor ott álltam a Deák étterem kovácsolt vaskapuja előtt. Pontos voltam, mint mindig. Lili pedig késett. Mint mindig. Pedig az étteremmel átellenben lakott a Deák tér túloldalán. Mikor feltűnt aprócska alakja a távolban, elmosolyodtam. Már a járásán látszott, hogy ideges. Rendben, azok alapján, amit a telefonban mondott, nem is csodálkoztam rajta. A kerthelyiségben foglaltunk helyet a szokott kis asztalunknál, s a szokásos limonádékat rendeltük. Én epreset, ő levendulásat.

  -Gyülölöm! – közölte minden kertelés nélkül. Zöld szemeim úgy szórták a villámokat, mint a májusi égbolt. – Meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Hát milyen ember az ilyen? Idejött boldogulni egy távoli városból, és befogadtuk. Szimpatikus volt. Bíz isten szimpatikus volt. Kedves, tiszta, rendszerető… nem hordott fel idiótákat, mint az előző. De az legalább a számláit kiegyenlítve távozott. De ez… Most mond meg…

  -Gerinctelen – vontam vállat. Íme, az ismeretlenül, könnyen megítélő természetem. És az egyik legrosszabb tulajdonságom!

  -Ahogy mondod. Két havi lakbérrel tartozik Emmának, nem beszélve a rezsi rá eső részével. Nem csak én, de Emma is elég pipa.

Emma nem csak Lili lakótársa, de a lakás tulajdonosa is volt. Nem csodáltam, hogy mind a ketten ki voltak borulva. Hiába volt Emmáé az ingatlan, nem volt egyszerű fenntartani a százötven négyzetméteres helyet, főként, mivel tartozott hozzá egy fele akkora tetőtéri műterem is. Balogh Emma olyan kreatív fotográfusnak számított, aki akkoriban kezdett nevet szerezni magának a szakmában, s nem csak itthonról, de a szomszédos országból is kapott már jó pár megbízást. Sokszor gyönyörködtem az általa készített képekben, amiket a közösségi oldalán folyamatosan megosztott. Korábban a párjával vásárolta a helyet, hitelre. A férfi dobbantott, Emmát hátra hagyva a törlesztő részletekkel és törött szívvel. Valahol megértettem őt. Lili elmondása szerint ennek már öt éve. Emma jobban volt, összeszedte magát és új életbe kezdett. Ekkor vált a hobbi szenvedéllyé, majd pénzkeresetté. De az anyagi segítségre így is szükség volt, ezért lakótársakat keresett a három hálószobás, galériás nappalival rendelkező otthonába.  Mindig alaposan megválogatta, hogy kit engedett be. Ám úgy tűnt, ezúttal megcsalták őt női megérzései.

  -Most hol van? – kérdeztem beleszívva a szívószálba.

  -Budapesten van esküvői fotózása. Csak holnap este ér haza – mondta Lili.

  -Rendőrségen voltatok már?

Lili lekicsinylően prüszkölt egyet. – Na, ja. Semmit sem tudnak kezdeni az üggyel, nekem meg most arra nincsen fölös pénzem és pót-idegrendszerem, hogy ezt a hónapig tartó tortúrát kibírjam. Elég lesz összeszednünk a pénzt, hogy feladjuk a csekkeket. Remek – morrantott, és inkább a limonádéjában úszkáló levendula virágzatokat szemlélte.

  -Miért nem adtok fel újabb hirdetés?

  -Nem is tudom. Emmát ez a csalódás eléggé megviselte. Nem tudom, hol találhatnánk egy feddhetetlen múltú és jellemű embert, akivel ismét kiegészülne a csapat – újabb szippantás, majd macska szemei hirtelen felvillantak, mint akinek fény gyúlt az agyában.

Kicsit kezdett kényelmetlenné válni a tekintete. – Mi van?

  -Mond csak Magda, te még nem gondolkodtál költözésen?

  -Mármint, arra gondolsz, hogy én legyek a lakótársatok?

  -Nem, arra gondoltam, hogy költözz már át a másik asztalhoz, hogy ideülhessen az a srác és megkérdezzem, összeköltözne e velünk. Persze, hogy te!

Csak pislogtam, mint pocok a lisztes dobozban. Elköltözni? Albérletbe? Lányokkal? Saját pénzből fenntartani magam?

  -Nem is tudom Lili.

  -Ugyan már. Mindjárt huszonhat éves leszel. Nem lakhatsz örökké a szüleiddel, ha van lehetőséged a költözésre. Gondolj csak bele. Tipikus esete vagy az elhagyott nőnek. Fülét-farkát behúzva visszaköltözik a szüleihez és nyalogatja a sebeit. Te pedig ebből most emelt fővel kiléphetnél új alapokra helyezve az életedet. És különben is… mi is több időt tölthetnénk együtt.

Mélyet sóhajtottam, miközben igyekeztem feldolgozni a kapott információkat. A lelkem mélyén éreztem, hogy teljesen igaza van, csupán megijedtem a lehetőségtől. Mert onnantól kezdve nincs védőburok, nincs kiszolgálás, nincs dőzsölés, mint korábban, mert a pénz nagy része a magam fen tartására megy el. Ugyan akkor jó érzéssel tölthetne el, hogy képes vagyok mindezt megtenni, ami a mai világban nem egyszerű dolog, főként egyedülállóként. De ebben az esetben legalább megoszlottak a kiadások. Ami a pénzt illeti… volt elég félretett pénzem, hogy új életet kezdjek.

  -Szinte hallom, ahogy teljes fokozaton pörögnek a fogaskerekek a fejedben. Mire jutottál? – törte meg végül a csendet Lili.

Én újabb mély lélegzetet vettem, mielőtt kiléptem volna a kötélre a védőháló biztonságból…

  -Rendben.