Realizálódunk :)

Sziasztok!

Most már egyre inkább realizálódik előttem a jövő. Kétféleképpen is. Az egyik természetesen az esküvő. Tegnap jártunk bent a Szent Imre plébánián, hogy engedélyt kérjünk házasságkötésünkre. De mivel a páromnak nincs vallása, így kapnunk kell egy felmentést, nekem pedig nyilatkoznom kell, hogy jövőbeni gyermekeinket katolikus hitre nevelem. Mi sem egyszerűbb ennél, mint kiderül az irodában, csupán Imre atya jelenléte kell hozzá. Nos, a bibi itt kezdődött, hiszen ő éppen elutazott és csak a jövő héten jön vissza. Semmi gond, jövő csütörtökön vissza sétálunk hozzájuk és elintézzük a dolgot. Bőven időben leszünk még, mind a két plébánián ezt állították, én pedig nem tudok mást, mint hinni nekik! ÚGY LEGYEN!
A maradék meghívókat is kiosztjuk a héten, Vasárnap lebonyolítjuk az utolsó megbeszélést a vőféllyel, és végre megbeszéljük az italokat is. Egyszóval alakulunk.

A másik, ami realizálódik, az a könyv. Szerencsére itt tobzódik a koponyámban és nagyon, de nagyon ki akar jönni :) És a hétfői fürdésnél meg is világosodtam. Bevillant, hogy miként tudnám, úgy istenesen megkeverni a kártyákat :) Nos, akkor hajrá! Egy újabb fejezet. Immáron a kilencedik. 

9; Tévedések vígjátéka 2

   -Te megőrültél? Tényleg ebben akarsz elmenni, dolgozni? – nézett rám Lili a szobaajtóból.

  -Mi a bajod ezzel? – kérdeztem végignézve bordó póló-kék farmer együttesemen, amit fekete sportcipővel egészítettem ki. – Terepre megyek.

  -Férfiak közé mész dolgozni, és azt szeretnéd, ha találnál interjú alanyt magadnak, nem?

  -Ez az. Nem szexpartnert keresek.

Lili felvonta egyik szemöldökét. – Szerintem már az is rád férne. Kezdesz mostanában frusztrálttá válni kis anyám.

  -Ez nem igaz – hárítottam.

  -Valóban? És a két nappal ezelőtti dobozrugdosásodat mivel magyarázod?

  -Elakadtam benne – vontam vállat.

  -Kulcscsomóval való focizás?

  -Háromszor ejtettem le egymás után.

  -Na jó, akkor nyilván arra is remek magyarázatod van, hogy két napja vezetés közben mindenkivel kiabálsz. Ha adott rá okot, ha nem. Neked egy kiadós numerára volna szükséged, hogy levezesd a fölösleges energiáidat.

  -Nem hagynád abba az elemezgetésemet, „egy éjszakás kalandokban nem hiszek” kisasszony? Mióta nem randiztál?

  -Kérlek szépen, tegnap óta.

Ezen egy pillanatra leblokkoltam. – És én miért nem tudtam róla, hogy valaki kajtat utánad?

  -Mert amíg nem hivatalos, addig nem szeretem nagydobra verni az efféle dolgokat. Ne félj, időben értesülsz, ha eljutunk addig. Most pedig túrd fel azt a bőröndöt, biztosan van benne valami női ruha is.

  -Miért, ezt mégis minek nézed, kezeslábasnak?

  -Ti meg min veszekedtek itt ekkora elánnal? – lépett be a lakásba Emma. Szép, baba arcán riadalom jelent meg.

  -Semmi komoly nem történt, nyugodj meg, imádjuk egymást. De ebben nem engedem el itthonról egy olyan rendezvényre, ahol esélye volna bepasizni – magyarázta Lili, miközben rám mutatott.

  -Nekem soha senki nem mondta meg, hogy mit vegyek fel. Elég legyen – morogtam továbbra is.

  -Nekem volna valamim, amiben jól mutatnál ma este. Igazán jó belépőt csinálna neked, had jegyezzenek csak meg. Higgyél nekem Magda, a női önérzetedre ráfér. Én már csak tudom. Gyere – intett a fejével, s már be is lépett a szobájába.

  -Amikor összetört szívek találkoznak – mormogta Lili a fejét csóválva.

*****

  Öt óra előtt egy kicsivel pöfögtem be a parkolóba. A rengeteg autót elnézve, az volt a szerencsém, hogy a sajtóigazolványommal használhattam a személyzeti parkolót, ami az épület mögött volt. Leparkoltam Marci fekete Audia mellé és leállítottam a Bogarat. Még egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantóba a tükörképemre. Onnan egy szépen kontúrozott, szolidan sminkelt barna szempár tekintett vissza rám. Emma ragaszkodott hozzá, hogy sminkeljek egy keveset, mert illik az alkalomhoz és a kölcsön kapott ruhához is. Nagy gondoskodásában még a hajamat is megcsinálta. A melegre való tekintettem egy laza oldal kontyot csavart a loboncomból, ezzel finoman megszelídítve azt. Zavarban éreztem magam, pedig éppen az ellenkezője volt a cél. Nagyon is magabiztosnak kellett volna lennem a térdig érő bordó selyemszoknyában, és a szolidan dekoltált fekete blúzban. Éppen csak sejtelmes rálátást engedett melleim völgyére. Emma emellett a kezembe adott még valamit. Egy pár fekete comb harisnyát. Hiába mondtam neki, hogy nagyon kedves tőle, de mindez már valóban felesleges, mert senki sem fogja látni, csak leintett. Szerinte már csak annak tudatától, hogy ilyen van rajtam, nőiesebbnek fogom magam érezni. Nos… egyelőre inkább szokatlan volt. Gyakorlatilag három dolog volt a sajátom, amit viseltem. A fekete alsónemű szett és a fekete pántos kis cipőm. Magamhoz vettem a szintén kölcsön fekete kis táskámat, ami miatt kompromisszumot kellett kötnöm magammal, mert a szokásos cucc fele sem fért el benne, és a fényképezőgépet a nyakamba akasztva, neki indultam. A sajtóigazolványom a szoknya derekára csíptetve fityegett rajtam.

Néhány férfi megfordult utánam, amitől még inkább zavarba jöttem. Nem voltam hozzászokva a másik nem figyelméhez. Miközben arra koncentráltam, hogy a lábaimat megfelelő sorrendben helyezzem egymás után, próbáltam felidézni, hogy mit beszéltünk meg Marcellal.

  -Az anyja, ezt nézd – hallottam a hátam mögül, mikor elsétáltam egy kisebb férfitársaság mellett a parkolóban. A szívem nagyon dobbant. Te jó ég! Valami nem stimmel rajtam? Tudtam, hogy nem szabad elfogadnom semmit, ami nem az én megszokott ruhadarabom, mert csak hülyét csinálok magamból! Ez pörgött az agyamban, kiszorítva onnan minden hasznos információt. – Szerinted egyedül van?

  -Úgy látom, hogy sajtós – szólt egy másik férfi. – Ha akarsz valamit tőle, még most menj utána, mert odabenn nagy lesz a tömeg.

A szívem csak úgy zakatolt! Létezik, hogy vonzónak tartanak? Lassan oda pillantottam, hogy megnézzem, egyáltalán kik azok. Úgy saccoltam harminc és negyven év közöttiek lehettek, bár kinézetre elég vegyesnek tűnt a társaság. Póló, ing, atléta, szőkék, barnák, kopaszok. De egy dologban hasonlóak voltak. Üvöltött róluk a tesztoszteron és a szexre való hajlandóság. Miket nem gondolsz, te lány! Feddet meg Józan Ész. Menjél szépen dolgozni.

Már éppen indultam volna tovább, amikor egy újabb férfi csatlakozott a társasághoz. Szürke rövid ujjú ingben, világos farmernadrágban és szürke márkás sportcipőben volt. Mozgott a szája, de a nem hallottam mit mond. Csak annyit láttam, hogy valaki felém biccent a fejével, ő pedig rám nézett. Napszemüvegét lassan feltolta a homlokára, én pedig abban a szent pillanatban gyökeret eresztettem a parkoló közepén.

  -Menjetek csak be nyugodtan, és kérjetek nekem is egy sört. Mindjárt csatlakozom.

  -Most meg hová mész Balázs?

  -Oh, ha ezt az asszony megtudja! – szólt egy másik. – Na, gyertek. Hagyjuk játszani.

A szívem kihagyott egy ütemet, a torkom elszorult, éreztem, hogy gyengül a térdem, az orrom pedig bizsereg az adrenalintól, ami szétáradt a testemben.

  -Nahát! Nem hiszek a szemeimnek! Te vagy az Hollósi? – szívdöglesztő volt, ahogy könnyed, de magabiztos léptekkel közeledett hozzám. Az a néhány centiméternyi különbség a cipő miatt már nem ütközött ki. Igyekeztem nem látványosan megbámulni volt páromat. De nem tudtam mást tenni. Bőre napbarnított volt, mosolya és szemei ragyogóak. Úgy tűnt, mintha nyaralásból tért volna vissza.

  -Szia Balázs – köszöntem. Képtelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra. Mi ütött ebbe a férfiba? Miért jön ide? Mit akar tőlem? Miért nem tudod egyszerűen csak felszívódni az életemből? És miért kell ilyen szívdöglesztőnek lennie?

  -Alig ismertelek meg. Megváltoztál – megállt tőlem fél méterre.

  -Nem változtam meg Balázs. Ugyan az vagyok.

  -Csak az a furcsa, hogy úgy nézel ki, mint egy nő. Ez fejbe vágott egy kicsit mikor megláttalak – éreztem, hogy kóstolgat. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Miért akar szándékosan bántani. Annál intelligensebb volt, mint, hogy össze-vissza beszéljen. Bántani akart? Nem volt még elég? - Amíg együtt voltunk miért nem hordtál ilyesmiket?

  -Talán nem éreztem magam eléggé nőnek – sziszegtem.

Az arcvonásai keményebbek lettek. Ez betalált! Gondoltam elégedetten, de a tekintete nem sok jót sejtetett.

  -Nem mintha most sokkal inkább az volnál – mondta ő is visszafogottan. Mintha csak száraz tényeket közölne. – Még mindig gyerekesen viselkedsz. Nem tudtál kellőképpen megkomolyodni.

  -Ezt abból vontad le, hogy itt állok? – vontam fel egyik szemöldököm. Kezdtem megtalálni a hangom. Bár még mindig minden ízemben remegtem, igyekeztem jól álcázni egy megjátszott közönnyel.

  -Nem. De ennyi idősen miért változna ekkorát az ember – vont vállat Balázs.

Ekkor megmentett a mobil telefonom csengése. Marcell hívott. A pódiumnál várt.

  -Elnézésedet kérem, de hív a kötelesség. Dolgozni jöttem.

  -Valóban? Mint micsoda? – vonta fel egyik szemöldökét ex párom.

  -Mint újságíró – böktem a sajtóigazolványomra.

  -Csodálkozom, hogy még húzod azon a helyen.

Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Akkor is meg fogom neki mutatni, hogy képes vagyok megállni a helyemet. Mélyet sóhajtottam, majd feltettem a napszemüvegemet.

  -Szia Balázs – ezzel elindultam a kordon bejárata felé. Legszívesebben sírtam volna. De még mindig tartanom kellett magam, mert a tarkómon éreztem a tekintetét. Miért csinálta ezt velem? Miért bánt? Nem volt még elég? Semmi köze már hozzám! Miért kell mégis lekezelnie? Mintha valami alsóbbrendű porszem volnék? Éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim, hiába küzdöttem ellenük. Óvatosan letöröltem őket, mert időközben oda értem a pódiumhoz, s a keverőpult fehér sátra mellett megláttam Marcit. Szinte futva közelítettem meg. 

  -Te meg merre jártál? Mindjárt kezdődik. Miről akarsz írni, ha még a kezdésre is képtelen vagy ide érni? – förmedt rám a férfi.

  -Ne haragudj. Feltartottak a bejáratnál – feleltem és a fejemre toltam a napszemüvegem.

Láttam Marci arcán, hogy nem tudtam eltüntetni a sírás minden nyomát.

  -Mi történt?

  -Majd a megnyitó után elmondom, most figyelj apádra – böktem a színpad felé, ahol az idősebb Szendrő már a mikrofon állvány előtt állt széles mosollyal az arcán. Mellette még két másik férfi is várakozott egy-egy mikrofonnal a kezükben. Ők voltak a tolmácsok, akik átfordították németre és angolra Péter beszédét. Bekapcsoltam telefonom képrögzítőjét, hogy semmit se mulasszak el.

A beszéd fordításokkal együtt körülbelül húsz percig tartott. Már erősen zsibbadt a kezem, de végül megkönnyebbülten tettem el a telefonomat. Péter üdvözölt engem is két arccsókkal, majd megkérdezte, hogy hogy érzem magam. A szemébe kellett hazudnom, mondván remekül vagyok, majd miután meglapogatta a hátam, tovább indult, hogy beszélgessen az üzleti partnereivel. És felsóhajtottam. Pedig nem úsztam meg ennyivel. Mikor megfordultam Marci kérdő tekintetével találtam szembe magam, aki mellkasa előtt összefont karokkal bámult rám.

  -Mivan?

  -Ezt én is kérdezhetném. Ki volt sírva a szemed. Láttam.

  -Találkoztam Balázzsal – mondtam velősen.

  -Hol az a szemét? – nézett körbe Marci.

  -Fogalma sincs. Alighanem a sátorban iszik a barátaival és az autókat nézegetik. Próbálok túllépni a sokk hatáson.

  -Mit művelt?

  -Sokmindent, de szeretnék inkább a munkámra koncentrálni. Marci, én már eleget sírtam miatta. Többet nem szeretnék. És az egyetlen gyógyír, ha belevetem magam a munkámba. Az eltereli a gondolataimat. Nos, hol az ígért szakemberem?

Marci az órájára nézett. – Azt ígérte, hogy hét órától a rendelkezésedre áll. De előtte még meg kell mutatnia az autókat, az előre bejelentkezett érdeklődőknek.

  -Az még másfél óra. Na, jó, addig körbejárom a helyet és benézek Pathoz a sátorba.

  -Pat ma a söntésben van. Az épületben megtalálod. Hátulról a személyzeti bejárót használva ki tudod kerülni a tömeget. Biztosan magadra hagyhatlak?

  -Persze. Látom, hogy tiszta ideg vagy. Végezd csak a dolgod. Én feltalálom magam. Végül is azért jöttem – vontam vállat.

  -Rendben. Hét órakor hívlak, hogy hol találkozzunk a szakértőddel – kacsintott, majd már elő is vette csörgő mobil telefonját.

  -Kezdődik – vigyorogtam, majd búcsút intve neki indultam a kiállítás területének, a fényképezőgépet bekapcsolva. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi különböző méretű, formájú, más-más nációból származó és árkategóriába tartozó autó így megfér egymás mellett. Hiába. Nem emberek, akiknek előítéleteik vannak. Voltak ott VW Bogarak, VW-ek, Ladák, Polskik, Trabantok, melyek jól megfértek a Jaguárokkal, Ford Pickup-al, Mustangokkal, Chevroletekkel, és egyéb más benzinabáló ökoellenségekkel együtt. Egyre többen és többen lettek a kiállítás területén. Beszélgettek a garázsok képviselőivel, a tulajdonosokkal, fotózkodtak a járművekkel. Az engedékenyebbek még azt is hagyták, hogy a gyerekek bele üljenek az autócsodákba.  Én is készítettem néhány képet a helyszínről, arra ügyelve, hogy minél több részletet meg tudjak mutatni később az online olvasóknak. A nyomtatásba készült cikkhez úgy sem én választhattam ki a megfelelő képeket. Csak róttam a köröket, mikor is megpillantottam két gyönyörű autót, egymást mellett. Egy kétajtós körlámpás, korom fekete Shelby GT 500 E-t és egy metálkék alapon fekete versenycsíkos Camaro-t. Földbe gyökeredzett a lábam, és nem csak azért, mert a cipőm sarkai bele süllyedtek a talajba. Egyszerűen csak rájuk feledkeztem. A típusokat pedig nem szaktudásomnak köszönhetően vágtam ki csípőből, hanem egyszerűen csak elolvastam a szélvédő mögött lógó információs papírt. A Mustang 1967-es, a Chevrolet pedig 1969-es volt. Nem voltak már éppen mai járgányok, de karakteres formájuk éppen ebből adódott.

  -Kézcsókom kisasszony. Segíthetek esetleg? – lépett mellém egy férfi, nyilván oda tartozott.

  -Csupán gyönyörködöm bennük. Mese szépek – szaladt ki a számon, s még mindig megbabonázva meredtem a négykerekűekre.     

A férfi rákönyökölt a Mustangra. – Csak vigyázzon a bámészkodással, nehogy megint kisétáljon egy kamion elé.

Erre már magamhoz tértem.

  -Hogy mi?

  -Magát ütötte el Werner majdnem ma reggel – emlékeztetett.

  -De nagyon tudja. Csak nem maga is a szájtátik között ácsorgott? – védekező állásba helyezkedtem, s két karom melleim előtt összefonva, szúrósan bámultam őt. Legjobb védekezés a támadás!

  -Nem éppen. Én léptem közbe, mielőtt drága, hirtelen haragú kollégám valami meggondolatlanságot tett volna – olyan érzés volt, mintha homlokon pöccintett volna a felismerés. Az nem lehet! Suhant át az agyamon. – Tudja, én vagyok a másik burgenlandi paraszt.

Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben!