Újabb kérdések és semmi válasz

Sziasztok!

Nem mondhatnám teljes őszinteséggel, hogy olyan gyorsan mennek a változtatások. Oké, hiszen mindig

azt mondják, hogy a tartós változáshoz idő kell! De mégis mennyi? Egy hét? Két hét? Három hét? Egy hónap? Vagy esetleg több? Van aki azt mondja, hogy ahhoz, hogy egy új szokás berögződjön, ahhoz három hétig rendszeresen csinálni kell. Jelentem alázattal, másfél hónapja tornázom, kivéve az ünnepek alatt. Bár talán én voltam az egyetlen olyan marha, aki még az év utolsó napján is tornázott, ahelyett, hogy a Szilveszter estére hangolódott volna. Na tessék, nekem ehhez volt kedvem. Rázógépre állni, has padozni, és húzni néhány húszat a Leg Magic-en! Jut is eszembe, lehet, hogy a hónom alá kellene kapnom ezt az ominózus szerkezetet és haza battyogni, jobban mondva korcsolyázni vele. Apu úgy sem használja, anyám irtózik tőle, mióta azt hiszi, hogy attól alakult ki az ideiglenes inkontinenciája. Szóval a Makó utcából a kutyának sem fog hiányozni, nekem pedig legalább egy intenzív 30 perces köredzést nyújt. Ha csak fel nem kopog az alsó szomszéd. De sebaj, majd plédet terítek a padló és a szerkeze közé. Talán valamelyest tompítja a surrogó hangot.

Következő lépésem, hogy kiírom Czanik Balázs és Rubint Réka, még néhány éve asztali

számítógépemre letöltött edzés programjait! Férjem haza hozta anyjától a DVD lejátszót, így nagy tv-n bámulhatom az utasításokat. Valamit tennem kell, úgy tűnik, hogy az üzletben rendületlenül végzett gyakorlatok csak kicsit ruganyosabbá tettek, de igazi tónust nem adnak. Csupán mint mellék vagy kiegészítő gyakorlatok. A fent említett két edző és egy kardiógép pedig alaposan megizzaszt. Bár fogalmam sincs, hogy mostanában mi van velem. Keresem a válaszokat. Ez is a tegnap megemlített önismereti kurzusom fizikai szintre lehozott gyakorlat egyik lépése;

-Mégis miért érzem magam erőtlennek?
-Miért ingázik a testsúlyom minden reggel egy-másfél kiló plusz-mínusz között?
-Miért fulladok ki néhány  napja a szokásos gyakorlatok végzése közben? És ez ráadásul nem az a jóleső fáradtság. Tíz lábemelés után gyakorlatilag ki akar ugrani a szívem és legszívesebben elfeküdnék. Égnek az izmaim, mintha megint az edzés legelején volnék, nem is másfél hónap után.

Keresem és keresem a válaszokat. Első körben a salaktalanításra gyanakszom. Talán annyira lefoglalja a szervezetemet az ezektől való megszabadulás, hogy bármilyen más erőlködés csak plusz felesleges energia veszteség.
Esetleg egyszerűen a Január miatt takarékon működöm.
Talán az étkezésem miatt. (Hozzá kell szoknia a szervezetemnek ahhoz, hogy reggelizek? Vagy mást kellene reggeliznem?)
Esetleg a gyógyszer miatt, amit a nőgyógyász írt fel, és Szeptember óta szedem. (De ez is valamilyen szinten kizáró tényező, hiszen akkor már Decemberben is kifulladtam volna, amikor az edzéseket kezdtem!)  
Minden egyes nap felpuffadok, már napközben. Oké, ezt írták, ez az útifűmaghéj mellékhatása. A nyolcadik napon tartok, hátra van még 22. Kíváncsi vagyok a végeredményre.
Még egy terhességi tesztet is vettem, hogy magyarázatot találjak a változásokra, de negatív lett.
Még arra is gondoltam, hogy esetleg az ásónyomnyi réteg ruha nehezíti a mozgásomat, hiszen teljesen más úgy edzeni, hogy laza tornaruha van rajtam, vagy két vastag harisnyanadrág farmerrel. Korábban csak egy harisnya volt alatta. Ki kell próbálnom otthon a mozgást, hogy ugyan úgy kifulladok e...     

Ami a gondolkodást és a lelki síkor illeti... arról is van néhány észrevételem magammal kapcsolatban. Év eleje óta megfigyeltem, hogy újra nyugodtabbak az idegeim. Kiegyensúlyozottabb vagyok. Nyilván nagyon sokat nyom a latba, hogy édesanyám betegségét végre kezelik, így nem áll napi szinten görcsbe a gyomrom, hogy milyen állapotban van. Vajon apám milyen állapotban van miatta? Mennyire fogja befolyásolni az aznapomat az Ő hangulatuk. Anyám felismerte, hogy beteg. Szakemberekhez fordult, és most fél évig olyan helyen van, ahol segítenek neki megfelelően kezelni ezt a dolgot. Természetesen mindannyiunknak hiányzik, hiszen legközelebb majd csak Január végén, Február elején jöhet haza

hétvégére. Emiatt már nyugodt lehetek. Jó kezekben van, nagyon elszánt. Másrészt a magam ura vagyok itt a kis boltban. Tanulok némi önállóságot, és megtanulom vezetni az üzletet. Másként nem megy.
Kíváncsi leszek mi lesz ha haza jön.
Elvileg valaki a héten bejön hozzám, hogy kicsit elbeszélgessen velem, hogy fel tudjam dolgozni azokat a traumákat, melyeket anyám betegsége okozott bennem. Igen, tudom, hogy az sem egyszerű, hogy sok szorongásom, elfojtásom és komplexusom főként emiatt van. Ezt beismerhetem nyugodt szívvel, hiszen nem kell féltenem, hogy megbántom vele, hiszen tisztában van mindezzel. Arra kért, hogy felejtse el azt az embert, aki a kórház előtt volt, hogy az lehessen aki. Apámnak könnyebben megy a megbocsájtás és az átfordítás. Hiszen ő végig vele volt. Látta a küzdelmeit, a bukásait, részt vett az elhatározásaiban. Nekem viszont sokszor el kellett zárkóznom előle, hogy magamat védjem. Időre van szükségem a gyógyuláshoz, ahogyan neki is. Fáj, a mai napig van, ami fáj, amit nem éltem meg őszintén, nem adtam ki magamból, nem tudtam valakivel őszintén átbeszélni. és ezek olyan dolgok, amit nem igazán az internetre valók, mert szeretem az édesanyámat. Már a tisztelet is kezd vissza szivárogni belém, mert nagyon kevesek képesek arra, hogy önként, saját elhatározásból bevonuljanak, egy szép és szakkifejezéssel addiktológiai szakosztályra, hogy meggyógyuljanak önmagukért és a környezetük miatt. Ezért nagyon s tisztelem. Két-három naponta fel is hívom, hogy kicsit beszélgessünk, mert nagyon hiányzik. De reménykedem benne, hogy mire véglegesen hazajöhet a nyáron, újra a "normális" édesanyám lesz, és újra szervezhetünk anya-lánya programokat, hogy ismét elmélyüljön a kapcsolatunk :) Igen, ebben nagyon reménykedem. Hogy újra teljes értékű édesanyám lesz :)

Puszi

Joyo