Életmódváltás testileg-lelkileg

Sziasztok! Végre újra itt vagyok. Most magamban, itt a kis virágbolt magányában pötyögök. Rájöttem. Nekem muszáj egyedül lennem ahhoz, hogy bármi érdemlegeset is alkotni tudjak a számítógép billentyűzetén. Nem tudom szabadjára engednem a gondolataimat, ha közben Férjem körülöttem van. Nem azért, mert tilosban járok. Egyszerűen, számomra az írás maga a meditáció. És a meditálni is a legjobban magányosan lehet. Itt is csupán annak köszönhetően tudok pötyögni, hogy a telefonom mobilinternetrét képes vagyok megosztani a laptopommal. Micsoda technikai fejlődés! Emlékszem, amikor még főiskolás voltam...alig vártam, hogy vissza érjek a szállásomra, bekapcsoljam a gépet, és virtuális papírra vessem a gondolataimat. Akkor is volt bőven belőle, s a "mindenkinek joga van a véleményemhez'" mottó nevében fű-fa feje felett pálcát törtem nem gondolva a következményekre. Miközben én mindezt úgy fogtam fel, hogy végre kiadhatom magamból hatalmas igazságérzetem elfojtott termékeit! Pedig hatalmas különbség van a véleménykifejtés és a kritika között. Ezt sikerült megtanulnom az utóbbi években. Hatalmas buktáim voltak, hála a nyilvánosságnak. Mindegy is. Talán ez a vihar már elült néhány év alatt, és amit tudtam azt rendbe is hoztam. Talán. Igazából nem tudom teljes bizonyossággal állítani, mivel sosem volt merszem megkérdezni vagy megbeszélni a dolgot. De most már nem is fogom. A hibáimat beláttam, igyekeztem változtatni is rajtuk, amennyire tőlem tellett. Ez van. 

  Ugyan akkor új lépéseket is tennem kell. Mégpedig magam miatt, a magam érdekében. Azért, hogy meggyógyuljak, hogy boldog lehessek a saját bőrömben. Hogy miért is? Mert mindig hagytam magam elnyomni. Magamért sosem tudtam kiállni. Folyton kihasználtak, hagytam, hogy lábtörlőnek nézzenek, bokszzsáknak, vagy rajtam köszörüljék a nyelvüket. Vagy ha mégis valahogy kirobbant egy konfliktus, mert már nem bírtam tovább nyelni, még ha nekem is volt igazam, meggyalogoltam a másikat, hogy béke legyen. Ezzel is szaporítva az elfojtásaimat, a kis batyuimat, amik komoly betegségek forrásai lehetnek. 

Elgondolkodtató;

-azért fognak jobban szeretni az emberek, mert túlzottan alkalmazkodó vagyok és egyetértek bármit is csinálnak?
-azért fognak jobban kedvelni, mert azt hiszek gyenge vagyok és naiv, könnyen kihasználható? Így bármit megtehetnek velem, hogy ők jobbnak és erősebbnek, többnek érezzék magukat?
-vagy azért fognak szeretni, esetleg elismerni, mert végre a sarkamra állok és felvállalom azt aki valójában vagyok?

Nyilvánvalóan az utóbbi, hiszen senki sem tekint barátjának egy bólogató babát, akit akár a kalaptartóra is rakhatna! Vagy ha mégis maga mellett tart, akkor felmerül a kérdés, hogy valóban barát-e az illető. Mire használ? Mert bizony így csupán használ, hiszen kínosan oda kell figyelni, hogy továbbra se bántsam meg. Hogy ne okozzak csalódást. Se nekem nem jó, se a másiknak, hiszen egyikünk sem az igazi arcát mutatja, ami alapfeltétele, nem csupán egy barátságnak, de bármilyen mélyebb emberi kapcsolatnak. 
  Miért is várnám el, hogy ne piszkáljanak, ne használjanak ki, ha nem teszek érte. Ha nem védem meg magam? Az első lépés... felismerni, hogy "Ezt nem tehetik meg velem!" Sőt, tovább megyek...  "Ezt nem tehetem meg saját magammal!!!" De itt a következő kérdés... ki is vagyok ÉN? Mert addig nem boldogulok a világban, amíg ezt ki nem derítem! Mit is szeretek? Mi tesz boldoggá? Mi dühít? Mitől lazulok el? Mi az ami felháborít? Folytatom az utamat, hiszen már ráléptem, csupán sokszor elakadtam, letáboroztam, de sosem hátráltam vissza és mondta azt: "-Bocsi gyerekek, tévedés volt, ezt én nem csinálom végig!" 

Apámmal volt egy érdekes beszélgetésem úton hazafelé. Ő egy nagyon is magabiztos ember, bár nem

volt mindig ilyen. Hasonló "problémákkal"  küzdött, mint én magam. Mint például kisebbségi komplexus, önbizalomhiány, naivitás, konfliktuskerülés... könnyű volt őt is kihasználni, mert szeretett volna tartozni valahova. 

Ahogy beszélgettünk, végül megszületett bennem a döntés. Nem hagyhatom magam. Idén betöltöm a harmincat, és még csak most kezdek igazán kinyílni. Felébredt bennem a vágy, hogy megismerjem magam. Tudjam, hogy ki vagyok. Mennyit érek? Mik a korlátaim? Mit tudok kihozni magamból?
  Kimondom a gondolataimat. Ha nem értek egyet valakivel és bevon a dologba, akkor nem maradok csendben és őrlődöm, nem értek vele egyet csak azért, hogy ő ne rágjon be rám. Felvállalom, bár igyekszem kulturált keretek között mindezt megtenni. A tanácsa a következő volt. Ne essek át a paci túl felére, és váljak beszólogató bunkó paraszttá, mert aláírom, sajnos hajlamom van rá, mivel olyan sokáig nyomtam el magamban dolgokat, hogy legszívesebben kirobbanna belőlem! Továbbá, hogy sose felejtsem el, hogy ki vagyok és honnét jöttem. Ha ezt mindvégig szemelőt tartom, nem lesz gond.

Ecsetelgettem nektek az életmódváltásomat. Igen-igen újfent. De ezúttal nem tehetek mást. Ez nem az a bizonyos divathóbort ami óramű pontossággal beindul mindenkiben amint új évet írunk. Nem. Valahogy az, hogy ÉLETMÓDVÁLTÁS, igen, így nagybetűkkel, az emberek agyában úgy kondicionálódott, hogy az egyenlő a több mozgással és egészséges ételek evésével. Korábban bennem is így csapódott le. Ha életmódot váltok, akkor beiktatom a sportot az életembe és elkerülöm a szemét kajákat, mint fehér liszt, fehér cukor és társai. (Amúgy sem voltam soha valami nagy gyorsétterembe járó!) Miért is? Mert a média, a trénerek, az életmód tanácsadók, legyenek azok húsvér emberek, virtuálisak vagy éppen papíralapúak... mindegyik ezt sulykolja. 

-Mozogj többet!
-Egyél több rostban gazdag ételt!
-Igyál sok folyadékot!
-Pihenj!
-Került a koffeint, alkoholt, káros szenvedélyeket, a cukrozott és szénsavas üdítőket!

Igen, ezeket alá is írom. Mindre szükség van. valami beiktatására és valami kiiktatására. De ahogyan egyre jobban elmélyedek abban, hogy igyekezzek változtatni az életvitelemen, hogy testemet kitisztítsam, rendbe hozzam, hogy teljes életet élhessek újabb orvosi beavatkozás nélkül, ráadásul gyermekeket is tudjak vállalni, rá kell jönnöm, hogy mindez kevés. Azon túl, hogy bújom a különböző online női oldalakat, olvasom mások blogjait és követem őket az Instrán, hogy motivációt és ötleteket merítsek, magamnak kell kialakítanom a számomra legmegfelelőbb vonalat. Hiszen ahány ember annyi féle lehetőség, annyi féle szervezet és szokás, annyi életmód és habitus... Magamból kiindulva, nem csupán a fent említett dolgokra KELL figyelnem, hanem foglalkoznom kell a lelkemmel is. A szellememmel. A gondolkodásommal. Egy életmódváltásba nem csupán az tartozik bele, hogy másképpen eszem és autó helyett gyalogolok, lift helyett lépcsőzöm, vagy gyalogszerrel cipelem haza a bevásárlószatyrot a hétvégén... nem. Pozitívabban kell hozzáállnom a dolgokhoz. Másként felfogni az életet. Jobban megismerni magamat. Azért, hogy a legjobbat tudjam kihozni saját magamból, önmagamhoz képest. Nem másokhoz viszonyítva. Ezért nem akadok ki most már, hogy én miért nem tudok olyan nőies lenni, mint mondjuk Juci vagy Klaudia, esetleg olyan vicces és magával ragadó, mint Zsófi... vagy miért nincs még mindig olyan kocka hasam és szálkás izmaim, mint Timinek! Én nem úgy

látom magam, mint mások. Lehet, hogy mindegyik vagyok, csupán én nem ismerem magam még eléggé ahhoz, hogy ezzel tisztába is kerüljek, s bármily kötél is szakad, sose feledjem el. De tudom, hogy eljutok eddig. Persze, rosszabb pillanataimban még mindig elkap a "Miért nem vagyok...?" őrület, de talán lassan lenevelem magam róla.
  Egy szó, mint száz, az életmódváltás teljes generált igényel. Testi-lelki-szellemi szinten egyaránt.

Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy fogalmam sincs, hogy mikor fogom folytatni a könyvet. A tizenharmadik fejezetig készen van, de egyenlőre úgy érzem, hogy annyira a változtatások elején járok, hogy a salakanyagnak nem csupán fizikai szinten kell távoznia belőlem, de gondolati szinten is. Telis-tele van a fejem felesleges dolgokkal. Nagytakarítást és nagytatarozást kell végeznem. 

  Ugyan akkor az önmegismerést szellemi és mentális síkból le tudom konvertálni fizikai síkra is, ami annyit tesz, hogy meg kel ismernem a saját szervezetemet is. Mik az igényei? Mi tesz neki jót? Mi borítja fel a harmóniáját? Mi az amit könnyen emésztek? Mi az ami átpucol? És mi az, amitől feltöltődöm energiával, ha fogyasztom? Mi az ami teljesen elnehezít és lehúz? Mikor és mit egyek, és egyáltalán meddig ehetek, hogy még ne terheljen meg? Tehát ez oda és vissza is működik. Ok-okozati törvény alkalmazható ;)

Így talán arra is rá fogok jönni, hogy vajon miért nem tudom leadni azt a nyamvadt 2-3 kilót magamról, ami korábban, míg otthon laktam egy kis odafigyeléssel és egy kis mozgással könnyedén sikerült. Valami változott bennem. Csupán még azt nem tudom, hogy mi. Két éve lakunk külön, nem hinném, hogy az életkoromban van a hiba....

Na mindegy is. Ez kicsit most hosszúra nyúlt, de velősre. Remélem jól szórakoztatok.

Puszi

Joyo