Tisztítókúra ötödik nap, előző napi stressz bombával

Sziasztok!

Ez már az ötödik napja a tisztítókúrának. Tegnap egyszerűen nem volt energiám sem hangulatom írni. Csak voltam. Igen, igen a csak folyadék fogyasztásának kellemetlen, számomra brutális hatása. Beszélnem kellett Timivel, hogy találjunk ki valamit, mert nagyon szenvedtem. Arra jutottunk, hogy halasszuk magát a léböjtöt, és próbálkozzam a gyümölcs-zöldség alapú szervezet tisztítással. Azt írta erre sosem lehet igazán felkészülni. Ez elszántság kérdése, de ha nem bírom, nyugodtan lazítsak. Na persze ne zabáljam tele magam mindjárt hússal, mert sokkot kaphatok. 

 Próbálom megbeszélni magammal, hogy koránt sem adtam fel a dolgot. Lényegében lassítottam. Túlzottan is stresszes időszak van a hátam mögött és még egy még előttem. Értem itt a ballagás - anyák napja nagy rohamot, amihez nagyon kellene az energia. Ma reggel mikor bejelentettem, hogy csúsztatom a léböjtöt Május elejére, végre mindenki kimondta a véleményét. És ugyan az volt apámnak és férjemnek is a következtetés... marhaság, hogy pont akkor nem eszem, amikor a legnagyobb hajtás jön. És tudjátok mit? Igazuk van? 
Eszem ágában sincs visszatérni a nagy zabálásokhoz és nem mondok le a mozgásról sem most, hogy végre elkaptam a ritmust. A kellő lendület megvan, hogy építgessen az új életformámat. Meglátjuk milyen áldásos hatásai lesznek. 

Nagyon örülnék, ha dobna az önbizalmamon. Már csak azért is, mert rá kellett jönnöm, hogy a pánikrohamok, a menekülési vágy és az önbizalomhiány rohadtul nem szűnt még meg. Ráadásul az Élet pedig folyamatosan elém pakolja, hogy mivel kell még foglalkoznom. Néhányat tudok. Kapásból fel tudom sorolni. Tegnap azonban olyan dolgot villantott meg előttem, amiről azt gondoltam, hogy már réges-régen túl vagyok rajta. Ki gondolta volna? Bár az igaza megvallva, valahol ott volt a tegnapi nap paklijában. Amilyen szarul éreztem magam, ahogy kóvályogtam, ahogy szenvedtem a migréntől és a végtagfájdalmaktól... és amennyire fájt a szőrtelenítés... nos... a hab a tortára a Lidl parkolóban került fel. Hozzá teszem, valóban hosszú idő telt el. Bekanyarodtam, hogy vacsorának való vásároljak a páromnak. Sejtettem, hogy tele lesz a parkoló, így nem akadtam ki, hogy keresgélnem kell. Odább sok hely akadt volna még, én mégis a fejembe vettem, hogy két kocsi közé simán beférek, így kicsit manőverezve, de megcsináltam. Leállítottam az autónkat, s már éppen húztam volna ki a kulcsot az indítóból, mikor hála az égnek felnéztem. Az autó szokványos volt, több is gurul Sopron utcáin. De húginak köszönhetően a rendszámtábláján lévő felirat már annál ismerősebb volt. Megdermedtem. Másodpercek alatt ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben. Miért pont itt? Miért pont ma? Miért pont velem? Miért pont akkor, amikor eleve szarul vagyok? Amikor nem vagyok jó formában? (Itt most hiú leszek...) Miért pont akkor, amikor zsíros a hajam és nincs rajtam smink, ráadásul mondhatni munkás ruhában vagyok? Na igen, éppen, pontosan ezért. Tudom, hogy nyilvánvalóan, ha meg is látnak, ők mindezt leszarják. De az én önérzetemről van szó jelenleg, nem másról. És itt van rögtön, hogy Joyonak miben kell még fejlődnie. Továbbra is ugyan azokat emelhetem ki, mint eddig. Egészséges önbizalom és önértékelés. Csupán attól ijedek meg, hogy még ennyi idő távlatából is, még úgy is, hogy nem foglalkozom a hogylétükkel és jó ideje nem is láttam őket, egyetlen alkalommal is bekapcsol a pánik és a menekülés. Mintha én ártottam volna nekik és félnék a szemeik elé kerülni. Vagy nem is tudom...

  Minden esetre igyekeztem érett felnőtt módjára viselkedni, s nem pedig engedni első gondolatomnak, hogy ráadjam a gyújtást és elhajtsak a másik Lidl-be, ami a város másik felén van, mintsem valahogy kezelni a helyzetet. Hátrafelé lesegettem, hogy tudjam merre lehetnek. Gondolkodtam, hogy összeszedem magam és bemegyek vásárolni, hátha elkerüljük egymást. És rengeteg lehetőséget lefuttattam az agyamban arra az eshetőségre, ha mégis összefutnánk. 
 Végül hiába próbálkoztam, a tagjaim nem engedelmeskedtek. Egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Ismét hátra néztem. Láttam, hogy közelednek. A szívem a torkomba ugrott. Most mit csináljak? Most mit csináljak? Most mit csináljak? Más nem is dobolt az agyamban. Végül megpróbáltam felhívni Zsoltit. S bár nem vette fel, egészen addig hagytam kicsengeni, míg ki nem sípolt. Addigra azonban már beültek a szemben lévő autóba. Ekkor vettem a bátorságot, hogy végre kiszálljak a volántól, s minden felé nézve, csupán arra nem, mert ezt tartottam a legbiztonságosabb megoldásnak, elindultam a bolt irányába. Lábaim még mindig remegtek, térdeim kocsonyásak voltak, de mindig csak a következő lépésre koncentrálva eljutottam a bejáratig. Amint biztonságban éreztem magam, az adrenalin szétáradt a testemben. Szinte vacogtak a fogaim. Figyelem elterelésként, s idegeim megnyugtatása céljából a lasagna levadászására koncentráltam. 

Utána már nem járattam azon az agyamat, hogy mi lett volna esetleg másképp, ha mégis kiszállok. Legalább ebben már fejlődtem.   

Remélem a többiben is fogok. Mert életem végéig nem bújhatok el előlük...

Puszi

Joyo ^^          

Mai étkezéseim képekben, mert ezzel még adós vagyok :)

Alma turmix :)

Pirított tökmagos kenyér avokádó szeletekkel :)