Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon, de nagyon hosszú időre eltűntem az online világból. De megvolt rá az okom. Az alapos okom. Bezárkóztam. A saját világomba. Nem azt mondom, hogy annyira jó volt, vagy felemelő, esetleg békés vagy nyugodt. Egyszerűen csak biztonságos. Egy jól megszokott környezet. Megszokott emberek, megszokott napi rutin, megszokott ételek-italok, szinte mindig azonos forgatókönyv szerint pergő napokkal. Egyik nap a másik után, szegényes társadalmi, szerelmi és lelki élettel. Valahol elvesztem. Az az út, amire egy évvel vagy másfél évvel ezelőtt ráléptem és haladtam rajta, annyira ingoványossá vált, már-már láppá, mely egy óvatlan pillanatban magába szippanthat és konzervál, hogy az elmondhatatlan. Hónapok óta kiáltozott a lelkem segítségért. De valahogy csak nem akartam meghallani. Elmerültem az önbecsapásban, a magányban, a mellőzöttségben, a napi rutinban, a munkában, ismét felszínre került a boltkórosságom, s csak rendeltem és vásárolta egymás után a ruhákat, az alsóneműket, az ékszereket, hogy pillanatnyi kielégültséget és boldogságot érezzek a szerzés és birtoklás momentuma végett.
Annyira szürkévé és egyhangúvá váltak a napjaim, hogy elvesztem, eltűntem, eltemettem magam valami alá, amit életnek mertem nevezni.
Két hónappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem a kérdés:
- Hol vagyok mindebben ÉN?
-Egyáltalán ki vagyok?
-Mi tesz boldoggá?
-Mik a céljaim?
-Merre tart az életem?
-Hová tűntek a mindennapjaimból, egyáltalán az életemből azok a dolgok amik rólam szóltak, kikapcsoltak, feltöltöttek?
-Boldog vagyok egyáltalán?
-Ezt akarom? Valóban EZT akarom?
-Hogyan és merre tovább?
Amiért egyáltalán elindítottam a blogom, a terápia, az önkeresés, az, hogy igenis mindenből talpra lehet állni büszkén, tanulva a hibáinkból, ez tűnt el. Feloldódtam, eltűntem, átformálódtam, a részévé váltam valakinek, de nem a jó értelemben, mégpedig úgy, hogy szépen lassan feladtam mindazt ami a személyemet azzá tette aki. Belenéztem a tükörbe és egy sápadt, fakó, kétségbeesett, reményvesztett nőt láttam, akinek még csak most kellene igazán élnie. Aki másra számított az élettől, de nem küzdött és nem állt ki magáért, a vágyaiért elég határozottan a Világgal, a családjával és ami a legfontosabb, a párjával szemben. Hanem fokozatosan, kompromisszumokat kötve feladta saját magát és dolgozóvá és háztartási robotgéppé vált, az igényeit a bányászbéka segge alá nyomva.
Ahogy a lelkem már nem bírta sokáig, úgy rendezte maga köré az eseményeket, a szereplőket, az ingereket, hogy a bili egy hete kiborult. Üvöltve sírva áradt ki belőlem minden korábbi elfojtás. Minden szenny, minden bánat, minden harag és kétségbeesés. Saját magam alól rántottam ki a talajt. Kiszakítottam magam a komfortzónámból. Önszántamból, kiléptem a nagy semmibe, és egyelőre önmagam és az utamat keresgélem. Egy hete a szüleimnél vagyok. Némi ruhaneműt magammal vittem. Össze kell szednem magam. El kell döntenem, hogy valóban ezt akarom-e. A férjem sosem bántott. Nem terrorizált, nem ütött meg, nem alázott meg. Szeret. De a sok munka és fáradtság miatt annyira eltávolodtunk egymástól, hogy ráébredtem a kapcsolatunk alapvető hibáira. Miután megnyugodtam le tudtam vele ülni jobb hangulatban és átbeszéltük az egészet. Hol csúszott el, mik voltak a hibák, min lehetne javítani. De ugyan akkor azt is el kellett neki mondanom, az őszinteség jegyében, hogy komoly mérkőzést vív bennem, hogy megjavítsuk a házasságunkat, vagy külön utakon járjunk. Láttam rajta a fájdalmat, de azt mondta elfogadja és semmit sem erőltet. Ugyan akkor mintha mostanában eljutott a tudatáig, hogy komolyan gondolhatom a dolgot, mert már kétszer voltam nála, beszélgettünk, de nem költözte haza. Így most finoman udvarolgatni kezdett. Közeledik. Én pedig a saját lelkemre hallgatva figyelem a reakcióimat.
Sokat beszélgetek édesanyámmal. Így, hogy náluk vagyok, ez szinte egyértelmű. Azt tanácsolta, hogy ne a másik fejével gondolkodjak, ne azt nézzem, hogy mivel teszek neki jót vagy rosszat. Hanem végre önmagam igényeire figyeljek. Arra, hogy NEKEM mire van szükségem. Hogy ENGEM mi tesz boldoggá és tölt fel. Meg kell találnom és ismernem újra saját magam, mert addig másnak sem tudok adni. Eddig csak adtam és adtam, és valószínűleg már annyira a tartalékaim végénél járhatta, hogy a lelkem behúzta a vészféket, s ahogy ilyenkor a fizikai törvények szerint lennie kell, borult MINDEN.
Így egyhétnyi tömény vekengés, önsajnálat és lelkiismeret-furdalás után végre megértettem, hogy milyen isteni szerencsében részesülhettem, s, hogy temérdek lehetőség áll a rendelkezésemre, csak el kell döntenem, hogy merre és hogyan tovább.
Újra írhatok, újra edzhetek. Az a felesleges energiák levezetésében is sokat segít. És abból bizony van bőven. És újra van igényem blogolni. Nekem ez a felület mindig is terápiás célt szolgált. No nem a magánéletem legsötétebb rejtelmeit kívánom virtuális papírra vetni, mint hajdanán, mert annak mindig megittam a levét valamilyen formában. Sokkal inkább a lelki fejlődés, a mélyebb gondolatok, kérdések, felvetések és következtetések színtere lehet a továbbiakban a Talpig NŐ. Remélem azon kívül, hogy én magam tisztogatom ezzel a lelkem és a gondolataim, talán másnak is segíthetek. Ha nem, hát nem. A terápia az első.
Legyen szép hétvégétek!
Inanna
