Némi kétségbeesés....

Három hete folytatom ezt az újfajta étrendet. Eddig nagyon is tetszik. Igaz vannak érdekes részek, mikor nem mindig tudom, hogy mit ehetek meg büntetlenül, de bizony-bizony megvan az eredménye is az önmérsékletnek. A gyulladás enyhült a szervezetemben, már nem viszket a bőröm olyan hihetetlen módon, nem hólyagosodik fel és pirosodik be. Sőt, tovább megyek, egyéb területeken is mérséklődött bennem az égető, csípő érzés, ami külön örömmel önt el.

A tegnapi napon felszereltük a bokszzsákot a szobámban. Karácsony után a hónappal valószínűleg már ideje volt :-) Este neki is láttam az edzésnek. Nem csak ütöttem a zsákot, de végeztem guggolást, kitöréseket, hasprést, előtte feltekertem a két kezembe a bandázst ahogy tanultam és bemelegítettem. Jó volt. Teljesen felpörögtem tőle. Kiadtam a dühömet és úgy éreztem, hogy még az alakom formálásáért is tettem.

Ez mind szép és jónak hangzik, és kicsit szokványosnak. Mégis van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Az egyik, hogy mégis hogy a fenébe van az, hogy tegnap még kutya bajom sem volt, sőt, szinte ezer fokon égtem, buzgott bennem a tettvágy és a teremtési vágy, s mire felébredek, olyan szintű fájdalom uralkodik a torkomban és a nyelőcsövemben, mintha lecsúszott volna egy borotvapenge? Ráadásul már-már azt hiszem, hogy semmire sem vagyok jó és tehetetlen vagyok, mert mióta ráfeküdtem a munkakeresésre, mindig pofára esek. Mindig úgy indul, hogy igen, gyere, próbáld meg, másnap, vagy néhány nap elteltével pedig már azt hallom, hogy bocsi, de elegen vagyunk, most nincs felvétel, nincs üresedés... akkor jogos a kérdés, hogy miért kell jópofizni? Miért bátorítanak, hogy igen, persze Joyonak száz százalék, hogy lesz munkahelye nálunk, szólok az érdekedben, igen, add csak be a jelentkezésed...

Köszi. Próbálkozom minden kapcsolatomon keresztül. Mert a fene sem tudja, hogy Áprilistól összejön-e az a bizonyos osztrák munka. Semmi sem biztosíték. Én viszont dolgozni AKAROK, mert végre valahára egy eredményes, sikeres embernek szeretném érezni magam, akinek önálló keresete van és képes megállni a saját lábán. Párom már egy jó ideje kint dolgozik. De azt nem várható el, hogy úgy költözzünk össze, hogy csak Ő hozza haza a pénzt. Én is dolgozni AKAROK. Ezt nem bírom elégszer hangsúlyozni. Már a családom is rá van állítva a dologra. Nem azt kérem, hogy ők tisztázzák le az utat én pedig majd beülök dolgozni. Csak a kapcsolataik révén tudja az adott munkaadó, hogy ki vagyok, s, hogy adhat nyugodtan egy esélyt, hogy meggyőzzem, pótolhatatlan munkaerő vagyok. Csak egy kis ajánlás kell. Semmi több. Az eddigi munkahelyeimen is eljutottam a meghallgatásra és onnantól magamra maradtam. De mindig eladtam magam. Meggyőztem őket, hogy érdemes alkalmazni. 

Persze, tanulom a németet, készülök az angol nyelvvizsgára. Egyszerűen akarom az érzést, hogy tevékeny vagyok, hogy utána a kezemben, vagy a bankszámlámon látom az eredményén a munkámnak, hogy nyugodtan hozzányúlhatok. Remélem értitek. Le akarom győzni a kisebbségi komplexusaimat más nőkkel szemben. És azt az érzést, hogy egy utolsó kis szar vagyok másokhoz képest. Egyszerűen gyűlölöm ezt az érzést. Szabadulni akarok belőle! MOST! DOLGOZNI AKAROK! FIZETÉST AKAROK KAPNI! FÉLRE AKAROK TENNI BELŐLE? HOGY NYARALNI MENJÜNK! Miért olyan rohadt nagy kérés mindez?      

Nincs ember aki mindezt normálisan megtudná magyarázni. Annak is örülnék, ha annyira fel tudnánk pörgetni a virágboltot, hogy apám valamennyi fizetést tudjon adni. Legalább amíg találok magamnak normális munkát. Nem tudom. Annyira örülnék, ha segítenének a fentiek...

És elnézést kérek tőletek a kirohanás miatt. De nagyon kikívánkozott...