Jó útra tértem!

Sziasztok!

Úgy tűnik, hogy jó útra tértem... ennek legékesebb bizonyítéka az egész testemet uraló izomláz! Jelen pillanatban két eszköznek köszönhető. A kerékpáromnak, és az anyám által beszerzett OTO Chili kockahas gépnek! Három napja chilizek és el kell ismernem, hogy ez bizony valóban a hasizmaim minden részét megmozgatják, ugyanis a korábbi gyakorlatoknak izomlázam csak a felső érában volt, most azonban MINDENHOL! Áhhhh! nagyon jó, csak ajánlani tudom. Ma reggel is húzok 40-50-et a boltban mielőtt dolgozni megyek... ;-)
Csatlakoztam a Facebookon is az OTO Chili kockásító csapatához, és készítettem egy "előtte" fotót. Igaz, hogy nagy valószínűséggel előnytelenre sikeredett egyedül, telefonnal este, mert az egyik szervező azt javasolta, hogy szabaduljak meg 8 KILÓTÓL (!) és előbújnak a kockáim. Nos, véleményem szerint a 180 centis magassághoz a 68 kiló egyenlőre nem sok, bár centiben még nem mértem körbe magam, hogy miről indulok. De hamarosan pótolom. Egyszóval egyetérthetünk, hogy a legtöbb magunk által készített kép hizlal! :-D 


Ami a kerékpárt illeti... tegnap, azaz Vasárnap kihasználtuk a napfényes időt és túrázni indultunk. Nos, én mindig is úgy voltam vele, hogy az év legelső biciklitúrája, edzetlenül legyen lájtos, mondjuk eltekerünk az Erzsébet kertbe, a KRESZ parkba, fagyizunk egyet a Lővér körúton... stb. Apám véleménye általában más... az első út általában a Fertő tóig vezet és vissza.... ami azért edzetlenül, erdőn keresztül eléggé húzós! Főként visszafele. El lehet képzelni, ha Soprontól majdnem végig csak lefelé gurulunk! Na mindegy, ezúttal nem a tóig mentünk. Eltekertünk Ágfalvára a barátokhoz, onnan pedig egy javaslatra neki indultunk a határnak, ami onnan egy köpésre van és áttekertünk a sógorokhoz Schattendorfba. Na jó... nem kevés volt az emelkedő, a tüdőm alaposan edződött a négyhetes hörgőhurut megpróbáltatásai után, égtek a comb és farizmaim, nem kíméltem sem istent se embert a morgásom során... de legalább kárpótolt a szép táj!

Igaz, hogy mire visszaértünk a városba a sajgó hátsófelem erősen gondolkodóba ejtett, hogy le kellene szállnom és tolnom a drótparipát a házig! De eltekertem egészen a kapuig. Igaz, hogy utána menni alig bírtam menni és még mindig sziszegek ha leülök. 

Egy mondatban; Éljen az egészséges életmód a sok ülés és lustálkodás után! 

Végre jó idő van!

Szép, napsütéses és mosolygós Hétfő reggelt kívánok!

Joyo ^^

Ötödik fejezet :-)

"

5;

 Theó mindig is úgy gondolta magáról, hogy öntörvényű szabad lélek, akit soha senki és semmilyen rendszer nem tudott bekorlátozni. Különleges képességeinek köszönhetően, melyek már születésétől fogva elkísérték, s melyeket mestere segítségével tovább fejlesztett és tökéletesített, játszi könnyedséggel siklott egyik világból a másikba, s értett szót a különböző teremtményekkel, legyenek azok élők, holtak, vagy felső világokból valóak. Jól értett ahhoz, hogy miként adja el magát, így elég korán felfigyeltek rá a felsőbb, rejtett körökből, s ahelyett, hogy elpusztították volna, fizettek a szolgálataiért. Így Theó volt az első olyan személy, aki mentességet élvezett. De talán még ő maga sem tudta, hogy vannak olyan módszerek, amelyekkel az ellenőrzésük alatt tarthatták még őt is.

A férfi egyik képessége abból állt, hogy olyan energiateret tudott maga köré vonni, amitől mások számára láthatatlanná vált, így szabadon mozoghatott a világpolgárok között. A másik világban ezt már nehezebben tudta kamatoztatni, hiszen, a hasonló képességekkel rendelkezők, és a magasabb tudatszinten lévő lények átláttak ezen a kis trükkön. A világpolgárok viszont annyira elégedettek voltak egyszerű kis beszabályozott életükkel, hogy nem is törekedtek arra, hogy magasabbra törjenek. Benső látásuk, hallásuk csukva volt, mint akik szemellenzőt viselnek. Szó szerint burokban éltek. Így első pillanatra meg is lepődött, mikor az a barnahajú férfi a folyóparton meglátta őt. Bár, amikor hozzáért és beleolvasott a lelkébe, több dolog világossá vált előtte. Csak azt nem tudta még egyelőre, hogy mihez kezdjen a birtokába jutott információval. Az a bizonyos felső réteg, nevezzük nemes egyszerűséggel elitnek, azért fizette őt, hogy felkutassa azokat az embereket, akik veszélyt jelenthettek a fennálló társadalomra és annak hierarchiájára. Olyanok, akik hasonló képességekkel rendelkeztek, mint ő maga, s akik magasabb tudatszíntűk miatt bomlasztóan hatottak volna a meglévő békére. Ugyan akkor a másik világnak is hasznos információkkal tudott szolgálni, ha a helyzet úgy kívánta, hiszen mégiscsak onnan származott, és az ember, ha lehet, nem árulja el az övéit… legalábbis nem véglegesen, gondolta a férfi.

Valami azt súgta neki, hogy egyelőre még ne mondjon semmit az új felfedezéséről. Érezte a hívást, így mielőtt lépett volna, még látogatást kellett tennie a felsőbb világban. Így elvonult egy park elhagyatott szegletébe, s kényelmesen elhelyezkedve energiaburkot vont maga köré, hogy a burában lévő szenzorok ne érzékeljék aurájának, vagyis energiaszintjének erős változását, valamint megóvja hátramaradó porhüvelyét, s szárított varázsgombáiból elfogyasztva a kellő mennyiséget, útnak indult.

*****

A három és fél órás vonatút eseménytelenül telt Léhl számára. Mivel a táv nagy részén egy csőben tették meg a föld alatt, az ablakon kitekintve nem nagyon lehetett megcsodálni a kilátást. Útitársainak nagy része aludt, vagy elektro-üvegtábláikon filmet néztek, esetleg játszottak, olvastak, egymással beszélgettek.

Hamarosan egy halk pityegő hang jelezte a férfi számára, hogy üzenete érkezett. Elővette zakója zsebéből a kis kommunikátort, mely úgy tűnt, egy egyszerű téglalap alakú üveglapból állt. De a látszat csalt. Olyan szintetikus anyagból készült, melybe könnyedén beleépíthették a megfelelő technikai rendszert, s olyan kemény volt, hogy még az sem tett volna kárt benne, ha véletlenül ráereszkedett volna a több tonnás mágnes vasút. Ez az új technológia vette át a korábbi okos telefonok, táblagépek és ebookok helyét a harmincas évekre. Többfunkciós volt és helytakarékos. Ráadásul az azonos kivitelezés miatt nem volt státusz megkülönböztető tulajdonsága. Így senki sem érezhette magát többnek vagy kevesebbnek a másiknál. Ugyan ez vonatkozott a siklókra is, melyek felváltották a személygépkocsikat a kőolajválság után. A Világ Unió arra törekedett, hogy ne legyenek jól érzékelhető határok a társadalmi rétegek között, hanem az emberek egyenlőnek érezzék magukat a másikkal.

Léhl kommunikátorára ezúttal a nővére, Amíra küldött egy rövid kis üzenetet.

„Az állomáson várlak tékozló fiú!”

*****

Amikor a mágnes vasút elérte a főváros és környékét körül ölelő energia burát, lassított és felsiklott a felszínre. Léhl elé ismerős tájak képe vetült. A hullámzó búzamezőké, gyümölcsös kerteké, sárgálló repcemezőké. Lassacskán besiklottak a végállomásra. Léhl kikapcsolta a biztonsági övét, megfogta kisebb kézipoggyászát és beállt a kijárat felé soroló emberek közé. A makulátlanul tiszta, fehér épületben rokonok és barátok várakoztak az ellenőrző kapukon kívül. Léhl megvárta, amíg a futószalagon megjelenik nagy fekete gurulós bőröndje, s azt maga után húzva áthaladt az egyik kapun, mely beazonosította. Azáltal könnyebb volt a személyek biztonságát garantálni, hogy nyilvántartották melyik városban tartózkodik.

-Nahát! A tékozló fiú hazatér – sétált felé halovány mosollyal a nővére. Látszott rajta, hogy ugyan úgy megviselte nagyapja halála, min őt magát, de azért nem titkolta el, hogy mennyi örül annak, hogy végre magához ölelheti az öccsét. Amíra karcsú, százhetvennyolc centiméteres, harmincas éveiben járó sikeres nő volt. Egy reklám cégnél dolgozott, mint grafikus. Mindig is nagy tehetsége volt a rajzoláshoz és ahhoz, hogy meggyőzze az embereket arról, amit el akart érni. Ezt felnőtt korában sikerrel kamatoztathatta. Arca gyémánt alakú volt, hatalmas zöld szemekkel, melyek alatt sötét árkok húzódtak, hiába próbálta sminkkel elfedni őket. Haja korábban ugyan olyan mogyoró barna volt, mint testvérének, ám Léhl legnagyobb megdöbbenésére az utolsó beszélgetésük óta élénkpirosra festette őket, ráadásul fiúsan rövid lett. Éppen hogy egy kicsit takarta a füle hegyét.

-Szia nővérkém! Örülök, hogy látlak – ölelte magához a férfi. Legalább egy fejjel föléje magasodott. – Mit műveltél a hajaddal?

Amíra hanyagul vállat vont. – A pszichológusom szerint, mivel sosem tudtam rendesen kifejezni az érzelmeimet, tudat alatt ezt a megoldást választottam, hogy világgá kiáltsam a fájdalmam.

-Az biztos, hogy már messziről kiált. Nagyapa biztosan tenne rá néhány megjegyzést.

Amíra bánatosan elmosolyodott. –Na, látod, most nem bánnám.

-Én sem – ölelte át nővére vállát Léhl és kisétáltak a parkolóba."

Negyedik fejezet

Csak, hogy lásd Sophie, hogy nem trilógia... :-)

"

4;

Léhl öt óra után indult haza folyó menti lakásába. Ez nem volt igazi folyó, mely hajdanán keresztülszelte a várost. Csupán egy mesterséges, bár nagyon is élethű utánzata. Ahogy a sétája közben beszívott oxigén is mesterséges, hiszen a kinti légkör szennyezett volt.

Léhl a gondolataiba merülve sétált a fák alatt. Csend volt körülötte, csak néhol egy-egy kósza madárfütty törte meg a békét, és a feljebb közlekedő személysiklók zümmögő hangja. Emberek jöttek-mentek. Ki sietve, ki ráérősen.

Sikerült mindent megbeszélnie a dékánnal. Tulajdonképpen arra sem emlékezett pontosan, hogy mikor volt utoljára szabadnapja. Szeretett beletemetkezni a munkájába, elmerülni a lovagkorban, az akkori legendákban, az emberek elveiben, szabályaiban, számára furcsa szokásokban és korai jellemekben. Sokat köszönhetett nagyapjának. És igen, ismét ott volt az a fájdalmas szúrás a mellkasában. Elmorzsolt egy könnycseppet, és próbálta összeszedni magát. Majd otthona biztonságában szabadjára engedi az érzelmeit. Már csak tíz perc… nyugtatta magát.

 Ekkor valami különös, régen nem érzett jelenségre figyelt fel. Hűvös szél borzolta meg rövid gesztenye barna haját. Egy pillanatra megállt és körbenézett. Először úgy gondolta biztosan csak képzelődik, hiszen majdnem egy évtizede nincsen légmozgás. Az energia burákban folyton szabályozták az időjárást. Képesek voltak évszaknak megfelelő hőmérsékletet és időjárási elemeket produkálni, mint például a havazás vagy az eső, még szivárványt is, ha éppen Gyerek-nap volt, de a szelet feleslegesnek tartották. Hiszen nem volt szmog, füst, vagy túlontúl meleg hőmérséklet, hogy szükség lett volna rá. Ekkor újra megérezte, ezúttal erősebben. Körbenézett. Egyetlen falevél sem mozdult. Különös, gondolta. Egymás után kétszer nem képzelődhetek. De úgy tűnt, hogy senki másnak nem tűnt fel a környezetében.

Ekkor valaki, mintha a semmiből lépett volna elő, válla a vállába akadt. Egy pillanatra mintha elsötétedett volna körülötte a világ, s elvesztette az egyensúlyát. Zúgott a füle, szédült és nem látott semmit. Hálás volt a kezekért, melyeket a vállán és a lapockáján érzett, mert tudta, hogy csak ennek köszönhetően nem esett el. Amint a kezek elengedték, a zúgás és a homály szertefoszlott, s újra szilárd lábakon állt. Oldalra pillantott.

-Elnézést – szabadkozott a férfi, aki véletlenül nekiment.

-Semmi probléma.

Csupán néhány pillanatig tartott közöttük a szemkontaktus, de Léhl úgy érezte egy életre a retinájába égett a másik képe. Olyan mélyen és szenvtelenül bámult Léhl szemeibe, mintha a lelke legmélyére akarna látni. És az a fekete tekintet! Már-már ijesztőnek nevezte volna. Egy világpolgárnak semmitől sem volt oka félni, de a túlélő ösztönei mégis bekapcsoltak. Megborzongott és tovább folytatta a sétát. De a különös idegen képétől nem bírt szabadulni. Teljesen más volt, mint akiket megszokott ebben a városban maga körül. Itt az emberek semmit sem tettek azért, hogy kitűnjenek a tömegből, egyetlen összetartó, egymásért tevékenykedő kollektíva voltak. Még ha nem is ismerte őket névről, vagy látásból, akkor is érezte, hogy nem kell tartania tőlük. Ez a férfi azonban hosszú, sötétbarna hasított bőrkabátot viselt, mely majdnem a bokájáig ért. A kabát alatt pedig fekete bőr ruházatot magas szárú csizmával. A haja is jóval hosszabb volt, mint az átlag polgároknak. Egyenes szálú fekete haja legalább a derekát verdeste, melyben néhány madártollal díszített vékony fonat vegyült el. Mire Léhl újra hátra pillantott az idegent, mintha a föld nyelte volna el.

*****

Lakásában a beépített személyi számítógép udvariasan üdvözölte, s míg Léhl a zuhany alatt próbált az előtte álló feladatokra koncentrálni, addig a házi rendszer lefoglalta a holnap reggeli jegyet egy közvetlen járatra.

Az éjszaka zaklatottan telt. Sötét zúgás ölelte körül a férfit. Félt. Nagyon régen nem érezte már, utoljára talán gyermek korában. Félt a sötéttől és a fullasztó csendtől. Remegő kézzel szorongatott valamit. Lepillantott, s csodálkozva fedezte fel régi fából faragott játék kardját s a gyermek kezet, mely fogta. Álmában újra gyermek volt, aki egyedül állt szembe a sötétséggel, mely furcsa módon élőnek tűnt. Ekkor gonosz kacajt hallott. A fejét kapkodta a forrást kereste, de rá kellett jönnie, hogy a hang mindenhonnan jön. A félelem fojtogatta. Sírni szeretett volna. Előre tartotta a fakardot a sötétbe a megfoghatatlan ellenséget fenyegetve, de újra csak a kacajt hallotta. Mígnem valahonnan a semmiből fény gyúlt. Először csak egy gombostűfejnyi helyen, majd egyre nagyobb és nagyobb lett, s a fényből kirajzolódott egy szikár férfi alakja. Léhlt elvakította a ragyogás. Kezével árnyékot tartott szemei elé. Szíve zakatolt, ám ezúttal nem a félelemtől. A fényből kilépő alaknak lassacskán láthatóvá vált az arca, s repeső szívvel ismerte fel benne szeretett nagyapját. Egészségesnek, erősnek és boldognak tűnt. A kezét nyújtotta feléje, s ő boldogan elfogadta. Ekkor már nem félt.

-Ne feledd Léhl, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel a félelmeiddel. Az igazi hős, mindig szembenéz az ellenfelével és nem futamodik meg. Én mindig itt leszek veled.

Léhl testéből elszállt minden félelem. Újra önmagának érezte magát, s mikor ismét a kezére pillantott az eddigi játék helyett egy míves markolatot fogott melyből egy gyönyörű edzett acélpenge állt ki. Ő felnézett nagyapja ragyogó alakjára, aki csupán mosolyogva bólintott. Elengedte a kezét, s a fegyvert két marokra fogva a semmibe suhintott. A csapást hasadó hang és üvöltés követte, majd a vágás helyén feltört a fény. Léhl ebből még több energiát gyűjtött, s harcolt tovább, mígnem a sötétség eltűnt, s mindent eluralt a ragyogás.

*****

-Professzor! Professzor! Ébredjen!

Léhl kinyitotta a szemeit. Teste verítékben úszott, szíve hevesen kalapált.

-Éjszakai fényt kérek – szólt a számítógépnek, aki azonnal felkapcsolta a kis éjjeli lámpát az ágy mellett. – Mi történt Liza? – kérdezte a személyi komputert.

-Ezt én szerettem volna öntől megkérdezni. A szenzorjaim átlagon felüli aktivitást jeleztek. Heves szívverés, magas adrenalin termelés. Veszélyben van? Riasszam a rendőrséget?

-Nem kell, csak álmodtam.

-Ahhoz túlságosan aktív volt uram, hogy a tudatalattija dolgozzon. Az érzékelőim viszont nem jeleznek más életformát a lakásban.

-Hidd el, hogy csak álmodtam – legalábbis nagyon remélte.

-Professzor, jól tudja, hogy nem vagyok annyira szenzibilis program, hogy képes legyen olyan emberi tulajdonságokra, mint a hit. Én csak tudom a dolgokat.

-Igen, igazad van – bólintott Léhl.

-Javasolnék egy finom nyugtató teát. A konyhában megtalálja. Utólagos engedelmével elkészítettem.

-Köszönöm Liza. Te vagy a legjobb.

-Ez a dolgom, uram.

-Mennyi az idő? – kérdezte Léhl pólót húzva a konyha felé menet.

-Hajnali három óra. Számításaim szerint már nem sok értelme van, hogy megpróbáljon aludni. A szervezete túlságosan is aktív hozzá.

-Értem. És mit javasolsz?

-Igya meg a teáját és pakoljon össze az utazáshoz. Az intervasút hat órakor indul. „C” szerelvény 152-es ülés. Az adatokat betápláltam a nanoidjaiba. Az állomáson majd kiadják a jegyét.

-Köszönöm Liza.

Léhl elkortyolta a nyugtató teát, és közben a gondolataiba merült.

-Hm… Liza. Kérlek, keress ki az emlékeimből egy fekete hajú férfit, akivel tegnap délután találkoztam a folyóparton, és futtasd le a keresést a nyilvántartásban. Érdekelne, hogy ki ő.

-Máris uram – a helyiségben megjelent Léhltől nem messze egy hologram képernyő, melyre a számítógép kivetítette emlékképét a fekete hajú különös idegenről. Percekig futottak az adatok a kép mellett, mígnem Liza hangja megszólalt. – Sajnálom. Ilyen személy nem létezik.

-De hát te magad is láthatod. Itt van – bökött a hologram felé a férfi.

-Sajnálom uram. Valószínűleg csak képzelte. Ön is tudja, hogy ez a technika egyelőre még kezdetleges, így nehéz elválogatni a valós és a képzelt emlékképeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a személy nem létezik.

Léhl mélyet sóhajtott. De hát még hozzá is ért. Hús-vér alak volt félelmet keltő kisugárzással. Végül feltette azt a kérdést, amit valójában nem volt ildomos hangosan kimondani, de túlságosan is kíváncsi volt.

-Liza. Léteznek olyan személyek, akik valamilyen oknál fogva nem szerepelnek a nyilvántartásban?

-Nem, uram. A Világ Unió minden polgára szerepel a központi nyilvántartásban. Vagy a nanoidok által, vagy még a régi ujjlenyomatos azonosítás alapján.

-Akkor viszont ez a személy nem világpolgár – mondta Léhl.

-Uram. Biztos vagyok benne, hogy csupán a neuronjai csalták meg. Ha gondolja, lefuttathatok egy gyors tesztet a fizikai és idegállapotáról, hogy kiszűrjük az esetleges bajt. Utasítsam a nanoidokat?  

Léhl bólintott. – Rendben. Egy gyors ellenőrzés nem árthat indulás előtt.

Meg sem lepődött, mikor a teszt negatív lett. Tudta, hogy a gyászon kívül semmi baja nincsen. Egészségesnek és fittnek érezte magát. Üres bögréjét betette a mosogató gépbe, majd elindult, hogy összepakoljon az utazáshoz."

Harmadik fejezet... utazás a "jövőbe"

Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. Ne feledjétek, hogy ez egy kitalált, nem teljesen fantasztikus történet ;-)Minden, a valósággal való egyezés csupán a véletlen műve.

"

3;

Huszonöt évvel később…

A világ sokat változott az emberek kényelmét, békéjét és boldogságát előtérbe helyezve. A közbiztonság még sosem volt ilyen jó, hiszen az embereknek nem sok okuk volt az elégedetlenkedésre. Nem volt munkanélküliség, és valamikor a húszas évek elején megtalálták a megoldást a hajléktalan kérdésre is kapszula házakkal. A határok és az országok megszűntek létezni. Egyetlen nagy Világ Unióban egyesültek, s mindez megkönnyítette az emberek munkakeresését, lakhatását. Sehová sem kellett külön letelepedési vagy munkavállalási engedély. A közös pénznem, a kredit szintén megkönnyítette a világpolgárok életét, hiszen nem létezett árfolyam különbség, mely az adott ország gazdaságától függött volna. Két világnyelv vált használatossá a bolygón, így a közoktatásban már első osztálytól kezdve így folyt az oktatás, hogy megkönnyítsék a felnövekvő generációk boldogulását. Az anyanyelvet már csak az idősek ápolták, de azt is csak maguk között, hiszen a hivatalokban, a médiában világnyelven kommunikáltak.

  Az élet további könnyítésének érdekében mikroszkopikus nanorobotokat ültettek az emberek szervezetébe, melyek minden fontos adatot tartalmaztak az egyénről a születési dátumától kezdve, a nevén és vércsoportján keresztül a bankszámla számáig, így könnyítve a személyazonosítást és a pénzforgalmat. A plasztik kártyák kora lejárt. Az aprócska kis gépek az egyén DNS-ére voltak kódolva, így összhangba tudták hozni az általa használt eszközökkel, mint például a saját autója, használati eszközei, vagy éppen az otthona, mely képes volt kommunikálni tulajdonosaival, felismerni testi tüneteit, így, ha esetleg életveszélyt érzékelt, azonnal riaszthatta a legközelebbi kórházat. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, főként az idős korosztály körében. Sajnos azonban az eltelt évtizedek sok pozitív hozadéka mellett negatív változások is történtek, melyekre a média igyekezte felhívni a polgárok figyelmét. Ilyen volt az élővizek és a levegő szennyezettsége, valamint több ezer állatfaj kipusztulása. Tervezték ugyan e fajok újra klónozását, hiszen a technika segítségével, már nem volt szükség anyai méhre. De a megvalósítás egyelőre még váratott magára. A legnagyobb probléma az ózonréteg elvékonyodása és a korábbi félresikerült atom kísérletek sugárfertőzöttsége volt. Így a húszas évek legnagyobb találmánya az a búra szerű energiatér volt, mely körül ölelte a településeket és a körülötte fekvő parkok és mezők egy részét, védelmet nyújtva. A burákon kívül senki sem tartózkodhatott, a nanorobotoknak hála az erőtér ki sem engedte az embereket. Ha valakin mégis eluralkodott volna a kíváncsiság azon a területen az energia betonszilárdságú fallá sűrűsödött. Ezzel védték a polgárokat attól, hogy komoly fertőzéseket kapjanak. Ezek a változtatásokat csupán a harmincas évek hajnalán végezték el. Hiszen korábban történtek olyan kirívó esetek, amikor valaki a törvényeknek ellenszegülve, saját és mások biztonságát kockáztatva kimerészkedett az erőtéren kívülre. Vissza azonban sosem tért. A tudósok szerint vagy elhullottak, vagy olyan szinten mutálódtak, hogy elbujdokoltak.

Ennél fogva a települések közötti közlekedést is igyekeztek a legbiztonságosabban megoldani. Így földalatti vasút vonalakat építettek ki, ahol a korábbi mágnes vasutak elvét alapul véve és tovább fejlesztve gyorsították meg a közlekedést. Így ugyan egyénileg nem lehetett egyelőre nagyobb távokat megtenni, mert a személy járművek nem voltak elég biztonságosak az ötszáz kilométer per órás közlekedéshez, de már dolgoztak a megoldáson.

 Tehát elmondhatjuk, hogy az emberiség helyzete körülményeihez képest csak fejlődést mutatott. Mármint azoknak, akik hajlandóak voltak kivenni a részüket belőle. Hiszen mindig is voltak és lesznek is olyanok, akik ragaszkodnak a régi, jól bevált dolgokhoz és elzárkóznak a fejlődés elől. Így a modern orvostudománynak köszönhetően hiába élhettek meg az emberek közel százötven éves kort, a szabad akarat tiszteletben tartásának törvénye miatt, senkire sem erőltethették rá a nanorobotokat. Így, nagyon sokan, az idős generációból, akik elzárkóztak, legfeljebb nyolcvan, kilencven éves kort élhettek meg. Pedig az aprócska kis gépek képesek voltak felkutatni a károsodott sejteket és elpusztítani azokat, ezáltal a gazdaszervezetet egészségesen és fitten tartani. Ez nagy előrelépés volt az olyan súlyos betegségek legyőzésében, mint például a rák.

Így gondolta ezt Novák professzor is az irodájában ülve, miközben az íróasztala fölött lebegő női arc hologramját figyelte. Az asszony arca alig volt ráncos, pedig ötvenes évei végén járt. Barna haját szoros kontyba csavarva viselte a tarkóján. Barna szemei pirosak voltak és sötét karikák húzódtak alatta. Egyértelmű volt, hogy sokat sírt mielőtt felvette volna a kapcsolatot a fiával.

-Mikor lesz? – kérdezte a férfi. Próbálta erősnek mutatni magát, hiszen mégiscsak a munkahelyén volt, és nem volt ildomos kimutatni az érzelmeit a munkatársai előtt. Ám most mégis örült, hogy irodája magányában érte a rossz hír. Szeretett nagyapja tegnap éjjel elhunyt álmában.

-Négy nap múlva – felelte az anyja. – Már mindent előkészítettünk.

-Rendben. Még ma lefoglalom a jegyemet haza. Holnap délelőtt érkezem.

-Várunk – bólintott az asszony, majd bontotta a hívást, a hologram pedig eltűnt.

Novák professzor megdörgölte az arcát, hogy összeszedje a gondolatait. Ha őszinte akart lenni saját magához, nagyapja halálhíre nem érte olyan váratlanul. A legutóbbi beszélgetésükkor ugyan csúnyán összevesztek, mert nagyapja még mindig nem volt hajlandó megengedni, hogy beültessék a szervezetébe a nanorobotokat. Azt mondta azokat az ördögi masinákat soha, semmilyen körülmények között nem engedi közel magához! Ha az a sorsa, hogy nyolcvanöt évesen rákban haljon meg, akkor ő elfogadja. Ő mindig is az ellen volt, hogy valakit gépek tartsanak életben. Egészen addig el tudta kerülni mindezt, amíg annyira le nem romlott az állapota, hogy már nem tudott kommunikálni és kómába esett. Így utolsó esélyként beadták neki őket. Ám az állapota nem javult, sokkal inkább súlyosbodott. Mígnem előző éjszaka eltávozott. Az orvosok azzal magyarázták, hogy ebben a stádiumban már nem volt elég idejük a robotoknak, hogy regenerálják nagyapja roncsolt szervezetét. Ám mégis…

-Léhl! – kopogtatott valaki az iroda ajtajának ajtófélfáján.

A professzor felpillantott, s haloványan elmosolyodott csinos kolléganője láttán.

-Igen Nancy? Miben segíthetek?

-Csak szólni szerettem volna, hogy az értekezlet hamarosan kezdődik. – a babaarcú vörös hajú nő aggódva vizsgálta a férfit. – Jól vagy?  

Léhl megcsóválta a fejét. –Nem. Most hívott az anyám. Tegnap éjjel meghalt a nagyapám.

-Részvétem – lépett közelebb Nancy az asztalhoz. – Tehetek érted valamit? Szeretnél esetleg este inkább egyedül maradni?

Léhl átnyúlt az asztal felett és megfogta a nő törékeny kis kezét. – Köszönöm a figyelmességedet. Ha nem haragszol, inkább a magányt választanám. Nem tudnék most kellőképpen figyelni rád. Te sok figyelmet érdemelsz – apró csókot nyomott a szép vonalú női kézre és próbált a nőre mosolyogni, akivel néhány hónapja megosztotta a napjait, a gondolatait és az ágyát. Nem voltak szerelmesek egymásba, egyszerűen csak jól érezték magukat a másik társaságában. S mindezt sikerült titokban tartaniuk az egyetem népes csoportja előtt, hiszen a dolgozók nem folyathattak egymással intim viszonyt. – Nancy! – szólt a nő után, mielőtt kilépett volna az iroda ajtaján.

-Igen?

-Holnap haza utazom a Kárpát-medencébe.

-És mikor jössz vissza?

-Még nem tudom. Azt hiszem, kiveszem a dékán által emlegetett egy hónapnyi bennmaradt szabadságomat. Úgy is rágta már miatta a fülemet és évek óta nem voltam már otthon.

-Értem. Ezek szerint vége.

Léhl bólintott.

-Tudtam, hogy ebből sosem lesz komoly kapcsolat – vont vállat mosolyogva Nancy. – De jó volt, amíg tartott. Remélem, azért amikor visszajössz, a barátságunk megmarad.

-Számíthatsz rám – engedett meg magának Léhl egy halovány mosolyt mielőtt Nancy becsukta volna maga mögött az iroda ajtót.

A férfi mélyet sóhajtott. Legalább hat éve nem járt már a szülőföldjén. Miután idő előtt megszerezte a doktori címet, mint történelem professzor, már nem látogatott haza Pannon földre. Camelot királyainak földjén maradt, ahol jó állást szerzett magának tanárként. Fő szakterülete a lovagkor volt, és biztos volt benne, hogy nagyapja meséi voltak rá ilyen nagy hatással melyeket gyermekkorában mesélt neki. Sokat köszönhetett neki, és egy pillanatra mélyen elszégyellte magát, hogy az utolsó beszélgetésükkor olyan csúnyán beszélt vele. Nem tudott rendesen elbúcsúzni tőle. De a lelke mélyén tudta, hogy szeretett nagyapja nem haragudott rá. Megbocsátott neki. Már csak önmagának kellett megbocsátania.

Mélyet sóhajtott, kifújta a levegőt, hogy összeszedje magát, majd felkészült az értekezletre és a jelenésére a dékánnál."

Sophie kérésére a második fejezet

"

2;

Napjainkban…

  -És hogyan volt tovább, nagyapa? Mi történt a királlyal. Legyőzte Arimánt és seregét?

A jókora körtefa árnyékában egy négyéves kisfiú mosolygott fel ősz nagyapjára, aki kedvenc hintaágyában üldögélt botjával kitámasztva az ülőalkalmatosságot, hogy az egy helyben maradjon. Kék szemei még kora ellenére is ragyogtak kisebbik unokája lelkesedése láttán.

  -Léhl, de hiszen már kívülről fújod azt a buta mesét – grimaszolt a nyugágyban fekvő tíz éves nővére, aki éppen táblagépén játszott valamit.

  -Nem is buta! – ellenkezett Léhl. – Ugye nagyapa.

  -Természetesen nem az – nevetett a kérdezett. – Amira drágám, tedd le azt a masinát és inkább figyelj te is. Most jön a legizgalmasabb rész.

  -Mi az izgalmas abban, ha ósdi emberek, ósdi fegyverekkel csatáznak? Miért nincsenek a mesédben menő fegyverek, amik lézernyalábbal működnek és egyszerre több embert is képesek megölni? Mint az akció filmekben – pillantott Amira a nagyapjára, aki még mindig lágyan mosolygott rá.

  -Bogaram, azok a fegyverek… oh…. badarság. A kard az igazi fegyver. A többi csak menekülés az igazi harc elől.

  -Miért? Szerintem sokkal könnyebb lett volna a dolga a királynak, ha lett volna lézerpuskája, gránátvetője, de legalább egy géppuskája.

  -Jézusom Amira. Nem lehet, hogy te túl sok erőszakos műsort nézel a tévében? – vonta fel egyik szemöldökét a nagyapjuk.

  -Nem. Ezeket a barátaim is nézik – vont vállat a kislány.

  -Addig örülj drágám, amíg nem láttál igazi harcot azokkal a bizonyos puskákkal.

  -Te már láttál olyat nagyapa? – kérdezte Léhl.

Az idős férfi mélyet sóhajtott. – Igen Léhl. Én már láttam. Sőt, át is éltem. Jegyezzétek meg. Az nem bátorság, ha valaki, még ha parancsra is, de nőkre és gyerekekre lő egy tank biztos fedezékéből. – a férfi egy pillanatra megrázkódott, s mint egy varázsütésre, ismét az a víg kedélyű nagyapa volt, a harcos szívű középiskolás helyett. – De a kard – kapta fel a földről meglepő gyorsasággal kis unokája fa kardját – A kard egészen más tészta! A kard az igazi férfiak fegyvere. Ezt sose feledd Léhl.

  -Miért? – kérdezte a kisfiú mikor megfogta kedvenc játékát.

  -Mert az igazi férfi szemtől-szembe harcol – felelte halkan a nagyapja. – Nem bújik el semmi mögé. Vállalja a harcát. Bárki és bármi is legyen az ellenfél – ezzel nagyapja kacsintott egyet és elengedte a fából készült játékot.

Léhl hangosan kurjantgatva elszaladt a kertbe.

  -Én vagyok az Alászálló Fény ura! Én vagyok a Táltos Király! És el foglak pusztítani Arimán!

  -Hurrá! – grimaszolt Amira és ismét a táblagépébe merült, hogy megossza barátaival a közösségi oldalon, hogy mennyire szörnyű a hétvégéje.

Léhl a ház felé szaladt, aminek hátsó ajtaján éppen egy magas, karcsú, barnahajú asszony lépett ki, kezében egy tálcán szendvicseket tartva. Mosolyogva nézte hancúrozó kisfiát. De a fegyvernek nem örült.

  -Védd magad Arimán! – szalad el mellette Léhl, hogy célba vegye Rúfuszt, a jókora fekete keverék kutyát, aki jól fogadta a játékot és csaholva ugrált a kisfiú körül.

  -Apa, már megint mivel tömöd a gyerekek fejét?

  -Csak az öcsiét – legyintett Amira.

  -Csak a Táltos Királyról meséltem neki.

Léda mélyet sóhajtott és leült mellé a hintaágyra.

  -De apa. Miért kel légből kapott legendákkal vadítani? Már így is sokszor kezelhetetlen. 

  -Dehogy kezelhetetlen. Csak eleven – legyintett nevetve az apja. – Had tanuljon arról, hogy milyen egy férfi. Manapság amúgy sem sok esélyük van rá a mai fiúknak.

  -Mire gondolsz?

  -Te még nem néztél körbe? Mostanság olyanok, mint a hisztis kisasszonyok.

  -Ugyan. Csak végre kicsit jobban kinyíltak. Nem baj, ha egy kicsit gyengédebbek, érzékenyebbek – ellenkezett Léda.

  -Gyengédebbek? Érzékenyebbek? Mert ez a trendni? Édes lányom, ezek a fajta férfiak az én fiatal koromban is megvoltak, igaz, hogy kevesebben, de két szavunk volt rájuk. Anyámasszony katonái! Nem akarom, hogy ő is ilyen legyen.

  -Én pedig nem akarom, hogy eltanácsolják az óvodából, mert verekszik. Hála a meséidnek. Amúgy is piszkálják, úgyhogy elhatározásra jutottam. Jövő héten lesz a korrekciós műtétje.

  -Korrekciós műtét? Minek az? Ez a gyerek úgy tökéletes, ahogyan van.

  -Te is tudod apa, hogy ez nem igaz.

  -Igen, az öcsém egy szörnyszülött kis gnóm – szólt Amira.

  -Kisasszony, meg ne halljam ezt még egyszer! – szólt rá Léda. – Az öcséd nem szörnyszülött, csak van egy kis testi hibája, amit hála az orvostudománynak és a társadalombiztosításnak, már tudunk korrigálni.

  -Akkor sem értem minek az a műtét. Az egy adomány – ágált az apja.

  -Apa! A fiamnak hat ujj van a jobb kezén! Ez nem adomány! Nem nézik jó szemmel. Ugyan fejlődik a társadalmi tolerancia, de akkor is, még furcsán néznek azokra az emberekre, akiknek testi hibáik vannak, és én azt akarom, hogy befogadják. Hogy ne legyen kiközösítve.

  -Akkor miért akarod elvárások és mindenféle fura maszlag börtönébe zárni? – kérdezte az apja.

  -Én nem zárom be. Soha egy nemzedék sem élhetett még ekkora szabadságban, mint most – tiltakozott Léda.

  -Tudod is te, hogy mi a valódi szabadság…

  -Mi más, ha nem ez? Nincsenek határok, közös a fizetőeszköz, bárki szabadon jöhet-mehet abba az országba, ahol jobb jövőt remél.

  -És mindez nagyon szomorú – sóhajtott az apja. – Hiszen a határok azért voltak, hogy kívül tartsák az ártalmas dolgokat. A saját fizetőeszköz megkülönböztetett bennünket. És az, hogy a nagy koponyák itthon igyekeztek boldogulni, bennünket erősített és gazdagított.

  -Persze, a te híres nagy királyaid biztosan nem engedték volna azt a „galádságot” amit Uniónak hívnak, de van egy hírem… képzeld, demokrácia van.

  -Hidd el, sokkal jobb volna az élet, ha újra királyunk volna.

  -Apa… ilyet még viccből se mondj. Tudod, hogy mostanság nagyon nem nézik jó szemmel a nacionalistákat. Nyugodj bele. Ez nem a lovag, hanem a modern kor.

  -Miért félsz lányom?

  -Én ugyan nem félek. És tisztelettel megkérlek, hogy soha többé ne mesélj Léhlnek a nagy királyokról. Csak csalódna szegény, ha felnő és rájön, hogy a lovagok régen kihaltak – ezzel Léda visszament a házba.

Az apja megcsóválta a fejét. Tudta, hogy a lánya a lelke mélyén fél. Hiába tagadja. Azért próbálja a gyerekeit a tucatok útjára terelni, hogy ne figyeljenek fel rájuk. Amiránál sikereket ért el. De Léhl talán még menthető volt. Remélte, hogy még időben sikerült a tudás magvait elvetnie kisebbik unokája lelkében. Érezte, hogy nagy dolgokra lesz képes. Ez már a születésénél kiderült, és amit most a szülei eltávolíttatnak. De azt is tudta, hogy a sorsa nem abban a hatodik ujjban van. Hanem a lelkében. Amit ki kell nyitnia, fel kell ébresztenie, s a többi már jön magától. Tudta, hogy van egy másik világ, vagy másik dimenzió, divat szerint, aminek nevezzük. De van egy olyan része is a világnak, amit nem láthat mindenki. Csupán az arra érdemesek. Azok, akik nyitott szemmel járnak. Remélte, hogy unokája képessége felnőtt korában is megmarad. Minden gyermek látja a tündéreket, a törpéket, azt a különös, színes világot, ami egybeolvadt az övékével, de a felnőttek vakok rá. Később pedig, ahogy növekednek, a gyermekek szeme is becsukódik.

  -Dicsőséges Égi Atyánk és minden szentek, kérlek, segítsetek meg bennünket. Nekem már nincs sok időm ezen a földön. Segítsetek ennek a kis léleknek, hogy felnőve is hű maradjon önmagához!

A Nap csendesen lenyugodott a körtefa mögött, s eljött az éjszaka. De mindig is az éjszakai vándorok segítségére sietett a Hold, és körülötte a remény fényével fénylő csillagok!"