Negyedik fejezet

Csak, hogy lásd Sophie, hogy nem trilógia... :-)

"

4;

Léhl öt óra után indult haza folyó menti lakásába. Ez nem volt igazi folyó, mely hajdanán keresztülszelte a várost. Csupán egy mesterséges, bár nagyon is élethű utánzata. Ahogy a sétája közben beszívott oxigén is mesterséges, hiszen a kinti légkör szennyezett volt.

Léhl a gondolataiba merülve sétált a fák alatt. Csend volt körülötte, csak néhol egy-egy kósza madárfütty törte meg a békét, és a feljebb közlekedő személysiklók zümmögő hangja. Emberek jöttek-mentek. Ki sietve, ki ráérősen.

Sikerült mindent megbeszélnie a dékánnal. Tulajdonképpen arra sem emlékezett pontosan, hogy mikor volt utoljára szabadnapja. Szeretett beletemetkezni a munkájába, elmerülni a lovagkorban, az akkori legendákban, az emberek elveiben, szabályaiban, számára furcsa szokásokban és korai jellemekben. Sokat köszönhetett nagyapjának. És igen, ismét ott volt az a fájdalmas szúrás a mellkasában. Elmorzsolt egy könnycseppet, és próbálta összeszedni magát. Majd otthona biztonságában szabadjára engedi az érzelmeit. Már csak tíz perc… nyugtatta magát.

 Ekkor valami különös, régen nem érzett jelenségre figyelt fel. Hűvös szél borzolta meg rövid gesztenye barna haját. Egy pillanatra megállt és körbenézett. Először úgy gondolta biztosan csak képzelődik, hiszen majdnem egy évtizede nincsen légmozgás. Az energia burákban folyton szabályozták az időjárást. Képesek voltak évszaknak megfelelő hőmérsékletet és időjárási elemeket produkálni, mint például a havazás vagy az eső, még szivárványt is, ha éppen Gyerek-nap volt, de a szelet feleslegesnek tartották. Hiszen nem volt szmog, füst, vagy túlontúl meleg hőmérséklet, hogy szükség lett volna rá. Ekkor újra megérezte, ezúttal erősebben. Körbenézett. Egyetlen falevél sem mozdult. Különös, gondolta. Egymás után kétszer nem képzelődhetek. De úgy tűnt, hogy senki másnak nem tűnt fel a környezetében.

Ekkor valaki, mintha a semmiből lépett volna elő, válla a vállába akadt. Egy pillanatra mintha elsötétedett volna körülötte a világ, s elvesztette az egyensúlyát. Zúgott a füle, szédült és nem látott semmit. Hálás volt a kezekért, melyeket a vállán és a lapockáján érzett, mert tudta, hogy csak ennek köszönhetően nem esett el. Amint a kezek elengedték, a zúgás és a homály szertefoszlott, s újra szilárd lábakon állt. Oldalra pillantott.

-Elnézést – szabadkozott a férfi, aki véletlenül nekiment.

-Semmi probléma.

Csupán néhány pillanatig tartott közöttük a szemkontaktus, de Léhl úgy érezte egy életre a retinájába égett a másik képe. Olyan mélyen és szenvtelenül bámult Léhl szemeibe, mintha a lelke legmélyére akarna látni. És az a fekete tekintet! Már-már ijesztőnek nevezte volna. Egy világpolgárnak semmitől sem volt oka félni, de a túlélő ösztönei mégis bekapcsoltak. Megborzongott és tovább folytatta a sétát. De a különös idegen képétől nem bírt szabadulni. Teljesen más volt, mint akiket megszokott ebben a városban maga körül. Itt az emberek semmit sem tettek azért, hogy kitűnjenek a tömegből, egyetlen összetartó, egymásért tevékenykedő kollektíva voltak. Még ha nem is ismerte őket névről, vagy látásból, akkor is érezte, hogy nem kell tartania tőlük. Ez a férfi azonban hosszú, sötétbarna hasított bőrkabátot viselt, mely majdnem a bokájáig ért. A kabát alatt pedig fekete bőr ruházatot magas szárú csizmával. A haja is jóval hosszabb volt, mint az átlag polgároknak. Egyenes szálú fekete haja legalább a derekát verdeste, melyben néhány madártollal díszített vékony fonat vegyült el. Mire Léhl újra hátra pillantott az idegent, mintha a föld nyelte volna el.

*****

Lakásában a beépített személyi számítógép udvariasan üdvözölte, s míg Léhl a zuhany alatt próbált az előtte álló feladatokra koncentrálni, addig a házi rendszer lefoglalta a holnap reggeli jegyet egy közvetlen járatra.

Az éjszaka zaklatottan telt. Sötét zúgás ölelte körül a férfit. Félt. Nagyon régen nem érezte már, utoljára talán gyermek korában. Félt a sötéttől és a fullasztó csendtől. Remegő kézzel szorongatott valamit. Lepillantott, s csodálkozva fedezte fel régi fából faragott játék kardját s a gyermek kezet, mely fogta. Álmában újra gyermek volt, aki egyedül állt szembe a sötétséggel, mely furcsa módon élőnek tűnt. Ekkor gonosz kacajt hallott. A fejét kapkodta a forrást kereste, de rá kellett jönnie, hogy a hang mindenhonnan jön. A félelem fojtogatta. Sírni szeretett volna. Előre tartotta a fakardot a sötétbe a megfoghatatlan ellenséget fenyegetve, de újra csak a kacajt hallotta. Mígnem valahonnan a semmiből fény gyúlt. Először csak egy gombostűfejnyi helyen, majd egyre nagyobb és nagyobb lett, s a fényből kirajzolódott egy szikár férfi alakja. Léhlt elvakította a ragyogás. Kezével árnyékot tartott szemei elé. Szíve zakatolt, ám ezúttal nem a félelemtől. A fényből kilépő alaknak lassacskán láthatóvá vált az arca, s repeső szívvel ismerte fel benne szeretett nagyapját. Egészségesnek, erősnek és boldognak tűnt. A kezét nyújtotta feléje, s ő boldogan elfogadta. Ekkor már nem félt.

-Ne feledd Léhl, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel a félelmeiddel. Az igazi hős, mindig szembenéz az ellenfelével és nem futamodik meg. Én mindig itt leszek veled.

Léhl testéből elszállt minden félelem. Újra önmagának érezte magát, s mikor ismét a kezére pillantott az eddigi játék helyett egy míves markolatot fogott melyből egy gyönyörű edzett acélpenge állt ki. Ő felnézett nagyapja ragyogó alakjára, aki csupán mosolyogva bólintott. Elengedte a kezét, s a fegyvert két marokra fogva a semmibe suhintott. A csapást hasadó hang és üvöltés követte, majd a vágás helyén feltört a fény. Léhl ebből még több energiát gyűjtött, s harcolt tovább, mígnem a sötétség eltűnt, s mindent eluralt a ragyogás.

*****

-Professzor! Professzor! Ébredjen!

Léhl kinyitotta a szemeit. Teste verítékben úszott, szíve hevesen kalapált.

-Éjszakai fényt kérek – szólt a számítógépnek, aki azonnal felkapcsolta a kis éjjeli lámpát az ágy mellett. – Mi történt Liza? – kérdezte a személyi komputert.

-Ezt én szerettem volna öntől megkérdezni. A szenzorjaim átlagon felüli aktivitást jeleztek. Heves szívverés, magas adrenalin termelés. Veszélyben van? Riasszam a rendőrséget?

-Nem kell, csak álmodtam.

-Ahhoz túlságosan aktív volt uram, hogy a tudatalattija dolgozzon. Az érzékelőim viszont nem jeleznek más életformát a lakásban.

-Hidd el, hogy csak álmodtam – legalábbis nagyon remélte.

-Professzor, jól tudja, hogy nem vagyok annyira szenzibilis program, hogy képes legyen olyan emberi tulajdonságokra, mint a hit. Én csak tudom a dolgokat.

-Igen, igazad van – bólintott Léhl.

-Javasolnék egy finom nyugtató teát. A konyhában megtalálja. Utólagos engedelmével elkészítettem.

-Köszönöm Liza. Te vagy a legjobb.

-Ez a dolgom, uram.

-Mennyi az idő? – kérdezte Léhl pólót húzva a konyha felé menet.

-Hajnali három óra. Számításaim szerint már nem sok értelme van, hogy megpróbáljon aludni. A szervezete túlságosan is aktív hozzá.

-Értem. És mit javasolsz?

-Igya meg a teáját és pakoljon össze az utazáshoz. Az intervasút hat órakor indul. „C” szerelvény 152-es ülés. Az adatokat betápláltam a nanoidjaiba. Az állomáson majd kiadják a jegyét.

-Köszönöm Liza.

Léhl elkortyolta a nyugtató teát, és közben a gondolataiba merült.

-Hm… Liza. Kérlek, keress ki az emlékeimből egy fekete hajú férfit, akivel tegnap délután találkoztam a folyóparton, és futtasd le a keresést a nyilvántartásban. Érdekelne, hogy ki ő.

-Máris uram – a helyiségben megjelent Léhltől nem messze egy hologram képernyő, melyre a számítógép kivetítette emlékképét a fekete hajú különös idegenről. Percekig futottak az adatok a kép mellett, mígnem Liza hangja megszólalt. – Sajnálom. Ilyen személy nem létezik.

-De hát te magad is láthatod. Itt van – bökött a hologram felé a férfi.

-Sajnálom uram. Valószínűleg csak képzelte. Ön is tudja, hogy ez a technika egyelőre még kezdetleges, így nehéz elválogatni a valós és a képzelt emlékképeket. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a személy nem létezik.

Léhl mélyet sóhajtott. De hát még hozzá is ért. Hús-vér alak volt félelmet keltő kisugárzással. Végül feltette azt a kérdést, amit valójában nem volt ildomos hangosan kimondani, de túlságosan is kíváncsi volt.

-Liza. Léteznek olyan személyek, akik valamilyen oknál fogva nem szerepelnek a nyilvántartásban?

-Nem, uram. A Világ Unió minden polgára szerepel a központi nyilvántartásban. Vagy a nanoidok által, vagy még a régi ujjlenyomatos azonosítás alapján.

-Akkor viszont ez a személy nem világpolgár – mondta Léhl.

-Uram. Biztos vagyok benne, hogy csupán a neuronjai csalták meg. Ha gondolja, lefuttathatok egy gyors tesztet a fizikai és idegállapotáról, hogy kiszűrjük az esetleges bajt. Utasítsam a nanoidokat?  

Léhl bólintott. – Rendben. Egy gyors ellenőrzés nem árthat indulás előtt.

Meg sem lepődött, mikor a teszt negatív lett. Tudta, hogy a gyászon kívül semmi baja nincsen. Egészségesnek és fittnek érezte magát. Üres bögréjét betette a mosogató gépbe, majd elindult, hogy összepakoljon az utazáshoz."