"
3;
Huszonöt évvel később…
A világ sokat változott
az emberek kényelmét, békéjét és boldogságát előtérbe helyezve. A közbiztonság
még sosem volt ilyen jó, hiszen az embereknek nem sok okuk volt az
elégedetlenkedésre. Nem volt munkanélküliség, és valamikor a húszas évek elején
megtalálták a megoldást a hajléktalan kérdésre is kapszula házakkal. A határok
és az országok megszűntek létezni. Egyetlen nagy Világ Unióban egyesültek, s
mindez megkönnyítette az emberek munkakeresését, lakhatását. Sehová sem kellett
külön letelepedési vagy munkavállalási engedély. A közös pénznem, a kredit
szintén megkönnyítette a világpolgárok életét, hiszen nem létezett árfolyam
különbség, mely az adott ország gazdaságától függött volna. Két világnyelv vált
használatossá a bolygón, így a közoktatásban már első osztálytól kezdve így
folyt az oktatás, hogy megkönnyítsék a felnövekvő generációk boldogulását. Az
anyanyelvet már csak az idősek ápolták, de azt is csak maguk között, hiszen a
hivatalokban, a médiában világnyelven kommunikáltak.
Az élet további könnyítésének érdekében
mikroszkopikus nanorobotokat ültettek az emberek szervezetébe, melyek minden
fontos adatot tartalmaztak az egyénről a születési dátumától kezdve, a nevén és
vércsoportján keresztül a bankszámla számáig, így könnyítve a
személyazonosítást és a pénzforgalmat. A plasztik kártyák kora lejárt. Az
aprócska kis gépek az egyén DNS-ére voltak kódolva, így összhangba tudták hozni
az általa használt eszközökkel, mint például a saját autója, használati
eszközei, vagy éppen az otthona, mely képes volt kommunikálni tulajdonosaival,
felismerni testi tüneteit, így, ha esetleg életveszélyt érzékelt, azonnal
riaszthatta a legközelebbi kórházat. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, főként az
idős korosztály körében. Sajnos azonban az eltelt évtizedek sok pozitív
hozadéka mellett negatív változások is történtek, melyekre a média igyekezte
felhívni a polgárok figyelmét. Ilyen volt az élővizek és a levegő szennyezettsége,
valamint több ezer állatfaj kipusztulása. Tervezték ugyan e fajok újra
klónozását, hiszen a technika segítségével, már nem volt szükség anyai méhre.
De a megvalósítás egyelőre még váratott magára. A legnagyobb probléma az
ózonréteg elvékonyodása és a korábbi félresikerült atom kísérletek
sugárfertőzöttsége volt. Így a húszas évek legnagyobb találmánya az a búra
szerű energiatér volt, mely körül ölelte a településeket és a körülötte fekvő
parkok és mezők egy részét, védelmet nyújtva. A burákon kívül senki sem
tartózkodhatott, a nanorobotoknak hála az erőtér ki sem engedte az embereket.
Ha valakin mégis eluralkodott volna a kíváncsiság azon a területen az energia
betonszilárdságú fallá sűrűsödött. Ezzel védték a polgárokat attól, hogy komoly
fertőzéseket kapjanak. Ezek a változtatásokat csupán a harmincas évek hajnalán
végezték el. Hiszen korábban történtek olyan kirívó esetek, amikor valaki a
törvényeknek ellenszegülve, saját és mások biztonságát kockáztatva
kimerészkedett az erőtéren kívülre. Vissza azonban sosem tért. A tudósok
szerint vagy elhullottak, vagy olyan szinten mutálódtak, hogy elbujdokoltak.
Ennél fogva a
települések közötti közlekedést is igyekeztek a legbiztonságosabban megoldani.
Így földalatti vasút vonalakat építettek ki, ahol a korábbi mágnes vasutak
elvét alapul véve és tovább fejlesztve gyorsították meg a közlekedést. Így
ugyan egyénileg nem lehetett egyelőre nagyobb távokat megtenni, mert a személy
járművek nem voltak elég biztonságosak az ötszáz kilométer per órás közlekedéshez,
de már dolgoztak a megoldáson.
Tehát elmondhatjuk, hogy az emberiség helyzete
körülményeihez képest csak fejlődést mutatott. Mármint azoknak, akik hajlandóak
voltak kivenni a részüket belőle. Hiszen mindig is voltak és lesznek is
olyanok, akik ragaszkodnak a régi, jól bevált dolgokhoz és elzárkóznak a
fejlődés elől. Így a modern orvostudománynak köszönhetően hiába élhettek meg az
emberek közel százötven éves kort, a szabad akarat tiszteletben tartásának
törvénye miatt, senkire sem erőltethették rá a nanorobotokat. Így, nagyon
sokan, az idős generációból, akik elzárkóztak, legfeljebb nyolcvan, kilencven
éves kort élhettek meg. Pedig az aprócska kis gépek képesek voltak felkutatni a
károsodott sejteket és elpusztítani azokat, ezáltal a gazdaszervezetet
egészségesen és fitten tartani. Ez nagy előrelépés volt az olyan súlyos
betegségek legyőzésében, mint például a rák.
Így gondolta ezt Novák
professzor is az irodájában ülve, miközben az íróasztala fölött lebegő női arc
hologramját figyelte. Az asszony arca alig volt ráncos, pedig ötvenes évei
végén járt. Barna haját szoros kontyba csavarva viselte a tarkóján. Barna
szemei pirosak voltak és sötét karikák húzódtak alatta. Egyértelmű volt, hogy
sokat sírt mielőtt felvette volna a kapcsolatot a fiával.
-Mikor lesz? – kérdezte
a férfi. Próbálta erősnek mutatni magát, hiszen mégiscsak a munkahelyén volt,
és nem volt ildomos kimutatni az érzelmeit a munkatársai előtt. Ám most mégis
örült, hogy irodája magányában érte a rossz hír. Szeretett nagyapja tegnap éjjel
elhunyt álmában.
-Négy nap múlva –
felelte az anyja. – Már mindent előkészítettünk.
-Rendben. Még ma
lefoglalom a jegyemet haza. Holnap délelőtt érkezem.
-Várunk – bólintott az
asszony, majd bontotta a hívást, a hologram pedig eltűnt.
Novák professzor megdörgölte
az arcát, hogy összeszedje a gondolatait. Ha őszinte akart lenni saját magához,
nagyapja halálhíre nem érte olyan váratlanul. A legutóbbi beszélgetésükkor
ugyan csúnyán összevesztek, mert nagyapja még mindig nem volt hajlandó
megengedni, hogy beültessék a szervezetébe a nanorobotokat. Azt mondta azokat
az ördögi masinákat soha, semmilyen körülmények között nem engedi közel
magához! Ha az a sorsa, hogy nyolcvanöt évesen rákban haljon meg, akkor ő
elfogadja. Ő mindig is az ellen volt, hogy valakit gépek tartsanak életben.
Egészen addig el tudta kerülni mindezt, amíg annyira le nem romlott az
állapota, hogy már nem tudott kommunikálni és kómába esett. Így utolsó
esélyként beadták neki őket. Ám az állapota nem javult, sokkal inkább
súlyosbodott. Mígnem előző éjszaka eltávozott. Az orvosok azzal magyarázták,
hogy ebben a stádiumban már nem volt elég idejük a robotoknak, hogy
regenerálják nagyapja roncsolt szervezetét. Ám mégis…
-Léhl! – kopogtatott
valaki az iroda ajtajának ajtófélfáján.
A professzor
felpillantott, s haloványan elmosolyodott csinos kolléganője láttán.
-Igen Nancy? Miben
segíthetek?
-Csak szólni szerettem
volna, hogy az értekezlet hamarosan kezdődik. – a babaarcú vörös hajú nő
aggódva vizsgálta a férfit. – Jól vagy?
Léhl megcsóválta a
fejét. –Nem. Most hívott az anyám. Tegnap éjjel meghalt a nagyapám.
-Részvétem – lépett
közelebb Nancy az asztalhoz. – Tehetek érted valamit? Szeretnél esetleg este
inkább egyedül maradni?
Léhl átnyúlt az asztal
felett és megfogta a nő törékeny kis kezét. – Köszönöm a figyelmességedet. Ha
nem haragszol, inkább a magányt választanám. Nem tudnék most kellőképpen
figyelni rád. Te sok figyelmet érdemelsz – apró csókot nyomott a szép vonalú
női kézre és próbált a nőre mosolyogni, akivel néhány hónapja megosztotta a
napjait, a gondolatait és az ágyát. Nem voltak szerelmesek egymásba, egyszerűen
csak jól érezték magukat a másik társaságában. S mindezt sikerült titokban
tartaniuk az egyetem népes csoportja előtt, hiszen a dolgozók nem folyathattak
egymással intim viszonyt. – Nancy! – szólt a nő után, mielőtt kilépett volna az
iroda ajtaján.
-Igen?
-Holnap haza utazom a
Kárpát-medencébe.
-És mikor jössz vissza?
-Még nem tudom. Azt
hiszem, kiveszem a dékán által emlegetett egy hónapnyi bennmaradt
szabadságomat. Úgy is rágta már miatta a fülemet és évek óta nem voltam már
otthon.
-Értem. Ezek szerint
vége.
Léhl bólintott.
-Tudtam, hogy ebből
sosem lesz komoly kapcsolat – vont vállat mosolyogva Nancy. – De jó volt, amíg
tartott. Remélem, azért amikor visszajössz, a barátságunk megmarad.
-Számíthatsz rám –
engedett meg magának Léhl egy halovány mosolyt mielőtt Nancy becsukta volna
maga mögött az iroda ajtót.
A férfi mélyet
sóhajtott. Legalább hat éve nem járt már a szülőföldjén. Miután idő előtt
megszerezte a doktori címet, mint történelem professzor, már nem látogatott
haza Pannon földre. Camelot királyainak földjén maradt, ahol jó állást szerzett
magának tanárként. Fő szakterülete a lovagkor volt, és biztos volt benne, hogy
nagyapja meséi voltak rá ilyen nagy hatással melyeket gyermekkorában mesélt
neki. Sokat köszönhetett neki, és egy pillanatra mélyen elszégyellte magát,
hogy az utolsó beszélgetésükkor olyan csúnyán beszélt vele. Nem tudott rendesen
elbúcsúzni tőle. De a lelke mélyén tudta, hogy szeretett nagyapja nem
haragudott rá. Megbocsátott neki. Már csak önmagának kellett megbocsátania.
Mélyet sóhajtott,
kifújta a levegőt, hogy összeszedje magát, majd felkészült az értekezletre és a
jelenésére a dékánnál."
Szóval, 3 fejezet eddig...ez pont egy trilógia:D! Mit gondolsz Joyo, megírod ;)?
VálaszTörlésSophie
Naná, csak direkt nem kapkodok a publikálással ;-) Ömlik belőlem a történet... de csak szépen, módjával...
Törlés