Harmadik fejezet... utazás a "jövőbe"

Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. Ne feledjétek, hogy ez egy kitalált, nem teljesen fantasztikus történet ;-)Minden, a valósággal való egyezés csupán a véletlen műve.

"

3;

Huszonöt évvel később…

A világ sokat változott az emberek kényelmét, békéjét és boldogságát előtérbe helyezve. A közbiztonság még sosem volt ilyen jó, hiszen az embereknek nem sok okuk volt az elégedetlenkedésre. Nem volt munkanélküliség, és valamikor a húszas évek elején megtalálták a megoldást a hajléktalan kérdésre is kapszula házakkal. A határok és az országok megszűntek létezni. Egyetlen nagy Világ Unióban egyesültek, s mindez megkönnyítette az emberek munkakeresését, lakhatását. Sehová sem kellett külön letelepedési vagy munkavállalási engedély. A közös pénznem, a kredit szintén megkönnyítette a világpolgárok életét, hiszen nem létezett árfolyam különbség, mely az adott ország gazdaságától függött volna. Két világnyelv vált használatossá a bolygón, így a közoktatásban már első osztálytól kezdve így folyt az oktatás, hogy megkönnyítsék a felnövekvő generációk boldogulását. Az anyanyelvet már csak az idősek ápolták, de azt is csak maguk között, hiszen a hivatalokban, a médiában világnyelven kommunikáltak.

  Az élet további könnyítésének érdekében mikroszkopikus nanorobotokat ültettek az emberek szervezetébe, melyek minden fontos adatot tartalmaztak az egyénről a születési dátumától kezdve, a nevén és vércsoportján keresztül a bankszámla számáig, így könnyítve a személyazonosítást és a pénzforgalmat. A plasztik kártyák kora lejárt. Az aprócska kis gépek az egyén DNS-ére voltak kódolva, így összhangba tudták hozni az általa használt eszközökkel, mint például a saját autója, használati eszközei, vagy éppen az otthona, mely képes volt kommunikálni tulajdonosaival, felismerni testi tüneteit, így, ha esetleg életveszélyt érzékelt, azonnal riaszthatta a legközelebbi kórházat. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, főként az idős korosztály körében. Sajnos azonban az eltelt évtizedek sok pozitív hozadéka mellett negatív változások is történtek, melyekre a média igyekezte felhívni a polgárok figyelmét. Ilyen volt az élővizek és a levegő szennyezettsége, valamint több ezer állatfaj kipusztulása. Tervezték ugyan e fajok újra klónozását, hiszen a technika segítségével, már nem volt szükség anyai méhre. De a megvalósítás egyelőre még váratott magára. A legnagyobb probléma az ózonréteg elvékonyodása és a korábbi félresikerült atom kísérletek sugárfertőzöttsége volt. Így a húszas évek legnagyobb találmánya az a búra szerű energiatér volt, mely körül ölelte a településeket és a körülötte fekvő parkok és mezők egy részét, védelmet nyújtva. A burákon kívül senki sem tartózkodhatott, a nanorobotoknak hála az erőtér ki sem engedte az embereket. Ha valakin mégis eluralkodott volna a kíváncsiság azon a területen az energia betonszilárdságú fallá sűrűsödött. Ezzel védték a polgárokat attól, hogy komoly fertőzéseket kapjanak. Ezek a változtatásokat csupán a harmincas évek hajnalán végezték el. Hiszen korábban történtek olyan kirívó esetek, amikor valaki a törvényeknek ellenszegülve, saját és mások biztonságát kockáztatva kimerészkedett az erőtéren kívülre. Vissza azonban sosem tért. A tudósok szerint vagy elhullottak, vagy olyan szinten mutálódtak, hogy elbujdokoltak.

Ennél fogva a települések közötti közlekedést is igyekeztek a legbiztonságosabban megoldani. Így földalatti vasút vonalakat építettek ki, ahol a korábbi mágnes vasutak elvét alapul véve és tovább fejlesztve gyorsították meg a közlekedést. Így ugyan egyénileg nem lehetett egyelőre nagyobb távokat megtenni, mert a személy járművek nem voltak elég biztonságosak az ötszáz kilométer per órás közlekedéshez, de már dolgoztak a megoldáson.

 Tehát elmondhatjuk, hogy az emberiség helyzete körülményeihez képest csak fejlődést mutatott. Mármint azoknak, akik hajlandóak voltak kivenni a részüket belőle. Hiszen mindig is voltak és lesznek is olyanok, akik ragaszkodnak a régi, jól bevált dolgokhoz és elzárkóznak a fejlődés elől. Így a modern orvostudománynak köszönhetően hiába élhettek meg az emberek közel százötven éves kort, a szabad akarat tiszteletben tartásának törvénye miatt, senkire sem erőltethették rá a nanorobotokat. Így, nagyon sokan, az idős generációból, akik elzárkóztak, legfeljebb nyolcvan, kilencven éves kort élhettek meg. Pedig az aprócska kis gépek képesek voltak felkutatni a károsodott sejteket és elpusztítani azokat, ezáltal a gazdaszervezetet egészségesen és fitten tartani. Ez nagy előrelépés volt az olyan súlyos betegségek legyőzésében, mint például a rák.

Így gondolta ezt Novák professzor is az irodájában ülve, miközben az íróasztala fölött lebegő női arc hologramját figyelte. Az asszony arca alig volt ráncos, pedig ötvenes évei végén járt. Barna haját szoros kontyba csavarva viselte a tarkóján. Barna szemei pirosak voltak és sötét karikák húzódtak alatta. Egyértelmű volt, hogy sokat sírt mielőtt felvette volna a kapcsolatot a fiával.

-Mikor lesz? – kérdezte a férfi. Próbálta erősnek mutatni magát, hiszen mégiscsak a munkahelyén volt, és nem volt ildomos kimutatni az érzelmeit a munkatársai előtt. Ám most mégis örült, hogy irodája magányában érte a rossz hír. Szeretett nagyapja tegnap éjjel elhunyt álmában.

-Négy nap múlva – felelte az anyja. – Már mindent előkészítettünk.

-Rendben. Még ma lefoglalom a jegyemet haza. Holnap délelőtt érkezem.

-Várunk – bólintott az asszony, majd bontotta a hívást, a hologram pedig eltűnt.

Novák professzor megdörgölte az arcát, hogy összeszedje a gondolatait. Ha őszinte akart lenni saját magához, nagyapja halálhíre nem érte olyan váratlanul. A legutóbbi beszélgetésükkor ugyan csúnyán összevesztek, mert nagyapja még mindig nem volt hajlandó megengedni, hogy beültessék a szervezetébe a nanorobotokat. Azt mondta azokat az ördögi masinákat soha, semmilyen körülmények között nem engedi közel magához! Ha az a sorsa, hogy nyolcvanöt évesen rákban haljon meg, akkor ő elfogadja. Ő mindig is az ellen volt, hogy valakit gépek tartsanak életben. Egészen addig el tudta kerülni mindezt, amíg annyira le nem romlott az állapota, hogy már nem tudott kommunikálni és kómába esett. Így utolsó esélyként beadták neki őket. Ám az állapota nem javult, sokkal inkább súlyosbodott. Mígnem előző éjszaka eltávozott. Az orvosok azzal magyarázták, hogy ebben a stádiumban már nem volt elég idejük a robotoknak, hogy regenerálják nagyapja roncsolt szervezetét. Ám mégis…

-Léhl! – kopogtatott valaki az iroda ajtajának ajtófélfáján.

A professzor felpillantott, s haloványan elmosolyodott csinos kolléganője láttán.

-Igen Nancy? Miben segíthetek?

-Csak szólni szerettem volna, hogy az értekezlet hamarosan kezdődik. – a babaarcú vörös hajú nő aggódva vizsgálta a férfit. – Jól vagy?  

Léhl megcsóválta a fejét. –Nem. Most hívott az anyám. Tegnap éjjel meghalt a nagyapám.

-Részvétem – lépett közelebb Nancy az asztalhoz. – Tehetek érted valamit? Szeretnél esetleg este inkább egyedül maradni?

Léhl átnyúlt az asztal felett és megfogta a nő törékeny kis kezét. – Köszönöm a figyelmességedet. Ha nem haragszol, inkább a magányt választanám. Nem tudnék most kellőképpen figyelni rád. Te sok figyelmet érdemelsz – apró csókot nyomott a szép vonalú női kézre és próbált a nőre mosolyogni, akivel néhány hónapja megosztotta a napjait, a gondolatait és az ágyát. Nem voltak szerelmesek egymásba, egyszerűen csak jól érezték magukat a másik társaságában. S mindezt sikerült titokban tartaniuk az egyetem népes csoportja előtt, hiszen a dolgozók nem folyathattak egymással intim viszonyt. – Nancy! – szólt a nő után, mielőtt kilépett volna az iroda ajtaján.

-Igen?

-Holnap haza utazom a Kárpát-medencébe.

-És mikor jössz vissza?

-Még nem tudom. Azt hiszem, kiveszem a dékán által emlegetett egy hónapnyi bennmaradt szabadságomat. Úgy is rágta már miatta a fülemet és évek óta nem voltam már otthon.

-Értem. Ezek szerint vége.

Léhl bólintott.

-Tudtam, hogy ebből sosem lesz komoly kapcsolat – vont vállat mosolyogva Nancy. – De jó volt, amíg tartott. Remélem, azért amikor visszajössz, a barátságunk megmarad.

-Számíthatsz rám – engedett meg magának Léhl egy halovány mosolyt mielőtt Nancy becsukta volna maga mögött az iroda ajtót.

A férfi mélyet sóhajtott. Legalább hat éve nem járt már a szülőföldjén. Miután idő előtt megszerezte a doktori címet, mint történelem professzor, már nem látogatott haza Pannon földre. Camelot királyainak földjén maradt, ahol jó állást szerzett magának tanárként. Fő szakterülete a lovagkor volt, és biztos volt benne, hogy nagyapja meséi voltak rá ilyen nagy hatással melyeket gyermekkorában mesélt neki. Sokat köszönhetett neki, és egy pillanatra mélyen elszégyellte magát, hogy az utolsó beszélgetésükkor olyan csúnyán beszélt vele. Nem tudott rendesen elbúcsúzni tőle. De a lelke mélyén tudta, hogy szeretett nagyapja nem haragudott rá. Megbocsátott neki. Már csak önmagának kellett megbocsátania.

Mélyet sóhajtott, kifújta a levegőt, hogy összeszedje magát, majd felkészült az értekezletre és a jelenésére a dékánnál."