2014. március 13., csütörtök

Sophie kérésére a második fejezet

"

2;
Napjainkban…
  -És hogyan volt tovább, nagyapa? Mi történt a királlyal. Legyőzte Arimánt és seregét?
A jókora körtefa árnyékában egy négyéves kisfiú mosolygott fel ősz nagyapjára, aki kedvenc hintaágyában üldögélt botjával kitámasztva az ülőalkalmatosságot, hogy az egy helyben maradjon. Kék szemei még kora ellenére is ragyogtak kisebbik unokája lelkesedése láttán.
  -Léhl, de hiszen már kívülről fújod azt a buta mesét – grimaszolt a nyugágyban fekvő tíz éves nővére, aki éppen táblagépén játszott valamit.
  -Nem is buta! – ellenkezett Léhl. – Ugye nagyapa.
  -Természetesen nem az – nevetett a kérdezett. – Amira drágám, tedd le azt a masinát és inkább figyelj te is. Most jön a legizgalmasabb rész.
  -Mi az izgalmas abban, ha ósdi emberek, ósdi fegyverekkel csatáznak? Miért nincsenek a mesédben menő fegyverek, amik lézernyalábbal működnek és egyszerre több embert is képesek megölni? Mint az akció filmekben – pillantott Amira a nagyapjára, aki még mindig lágyan mosolygott rá.
  -Bogaram, azok a fegyverek… oh…. badarság. A kard az igazi fegyver. A többi csak menekülés az igazi harc elől.
  -Miért? Szerintem sokkal könnyebb lett volna a dolga a királynak, ha lett volna lézerpuskája, gránátvetője, de legalább egy géppuskája.
  -Jézusom Amira. Nem lehet, hogy te túl sok erőszakos műsort nézel a tévében? – vonta fel egyik szemöldökét a nagyapjuk.
  -Nem. Ezeket a barátaim is nézik – vont vállat a kislány.
  -Addig örülj drágám, amíg nem láttál igazi harcot azokkal a bizonyos puskákkal.
  -Te már láttál olyat nagyapa? – kérdezte Léhl.
Az idős férfi mélyet sóhajtott. – Igen Léhl. Én már láttam. Sőt, át is éltem. Jegyezzétek meg. Az nem bátorság, ha valaki, még ha parancsra is, de nőkre és gyerekekre lő egy tank biztos fedezékéből. – a férfi egy pillanatra megrázkódott, s mint egy varázsütésre, ismét az a víg kedélyű nagyapa volt, a harcos szívű középiskolás helyett. – De a kard – kapta fel a földről meglepő gyorsasággal kis unokája fa kardját – A kard egészen más tészta! A kard az igazi férfiak fegyvere. Ezt sose feledd Léhl.
  -Miért? – kérdezte a kisfiú mikor megfogta kedvenc játékát.
  -Mert az igazi férfi szemtől-szembe harcol – felelte halkan a nagyapja. – Nem bújik el semmi mögé. Vállalja a harcát. Bárki és bármi is legyen az ellenfél – ezzel nagyapja kacsintott egyet és elengedte a fából készült játékot.
Léhl hangosan kurjantgatva elszaladt a kertbe.
  -Én vagyok az Alászálló Fény ura! Én vagyok a Táltos Király! És el foglak pusztítani Arimán!
  -Hurrá! – grimaszolt Amira és ismét a táblagépébe merült, hogy megossza barátaival a közösségi oldalon, hogy mennyire szörnyű a hétvégéje.
Léhl a ház felé szaladt, aminek hátsó ajtaján éppen egy magas, karcsú, barnahajú asszony lépett ki, kezében egy tálcán szendvicseket tartva. Mosolyogva nézte hancúrozó kisfiát. De a fegyvernek nem örült.
  -Védd magad Arimán! – szalad el mellette Léhl, hogy célba vegye Rúfuszt, a jókora fekete keverék kutyát, aki jól fogadta a játékot és csaholva ugrált a kisfiú körül.
  -Apa, már megint mivel tömöd a gyerekek fejét?
  -Csak az öcsiét – legyintett Amira.
  -Csak a Táltos Királyról meséltem neki.
Léda mélyet sóhajtott és leült mellé a hintaágyra.
  -De apa. Miért kel légből kapott legendákkal vadítani? Már így is sokszor kezelhetetlen. 
  -Dehogy kezelhetetlen. Csak eleven – legyintett nevetve az apja. – Had tanuljon arról, hogy milyen egy férfi. Manapság amúgy sem sok esélyük van rá a mai fiúknak.
  -Mire gondolsz?
  -Te még nem néztél körbe? Mostanság olyanok, mint a hisztis kisasszonyok.
  -Ugyan. Csak végre kicsit jobban kinyíltak. Nem baj, ha egy kicsit gyengédebbek, érzékenyebbek – ellenkezett Léda.
  -Gyengédebbek? Érzékenyebbek? Mert ez a trendni? Édes lányom, ezek a fajta férfiak az én fiatal koromban is megvoltak, igaz, hogy kevesebben, de két szavunk volt rájuk. Anyámasszony katonái! Nem akarom, hogy ő is ilyen legyen.
  -Én pedig nem akarom, hogy eltanácsolják az óvodából, mert verekszik. Hála a meséidnek. Amúgy is piszkálják, úgyhogy elhatározásra jutottam. Jövő héten lesz a korrekciós műtétje.
  -Korrekciós műtét? Minek az? Ez a gyerek úgy tökéletes, ahogyan van.
  -Te is tudod apa, hogy ez nem igaz.
  -Igen, az öcsém egy szörnyszülött kis gnóm – szólt Amira.
  -Kisasszony, meg ne halljam ezt még egyszer! – szólt rá Léda. – Az öcséd nem szörnyszülött, csak van egy kis testi hibája, amit hála az orvostudománynak és a társadalombiztosításnak, már tudunk korrigálni.
  -Akkor sem értem minek az a műtét. Az egy adomány – ágált az apja.
  -Apa! A fiamnak hat ujj van a jobb kezén! Ez nem adomány! Nem nézik jó szemmel. Ugyan fejlődik a társadalmi tolerancia, de akkor is, még furcsán néznek azokra az emberekre, akiknek testi hibáik vannak, és én azt akarom, hogy befogadják. Hogy ne legyen kiközösítve.
  -Akkor miért akarod elvárások és mindenféle fura maszlag börtönébe zárni? – kérdezte az apja.
  -Én nem zárom be. Soha egy nemzedék sem élhetett még ekkora szabadságban, mint most – tiltakozott Léda.
  -Tudod is te, hogy mi a valódi szabadság…
  -Mi más, ha nem ez? Nincsenek határok, közös a fizetőeszköz, bárki szabadon jöhet-mehet abba az országba, ahol jobb jövőt remél.
  -És mindez nagyon szomorú – sóhajtott az apja. – Hiszen a határok azért voltak, hogy kívül tartsák az ártalmas dolgokat. A saját fizetőeszköz megkülönböztetett bennünket. És az, hogy a nagy koponyák itthon igyekeztek boldogulni, bennünket erősített és gazdagított.
  -Persze, a te híres nagy királyaid biztosan nem engedték volna azt a „galádságot” amit Uniónak hívnak, de van egy hírem… képzeld, demokrácia van.
  -Hidd el, sokkal jobb volna az élet, ha újra királyunk volna.
  -Apa… ilyet még viccből se mondj. Tudod, hogy mostanság nagyon nem nézik jó szemmel a nacionalistákat. Nyugodj bele. Ez nem a lovag, hanem a modern kor.
  -Miért félsz lányom?
  -Én ugyan nem félek. És tisztelettel megkérlek, hogy soha többé ne mesélj Léhlnek a nagy királyokról. Csak csalódna szegény, ha felnő és rájön, hogy a lovagok régen kihaltak – ezzel Léda visszament a házba.
Az apja megcsóválta a fejét. Tudta, hogy a lánya a lelke mélyén fél. Hiába tagadja. Azért próbálja a gyerekeit a tucatok útjára terelni, hogy ne figyeljenek fel rájuk. Amiránál sikereket ért el. De Léhl talán még menthető volt. Remélte, hogy még időben sikerült a tudás magvait elvetnie kisebbik unokája lelkében. Érezte, hogy nagy dolgokra lesz képes. Ez már a születésénél kiderült, és amit most a szülei eltávolíttatnak. De azt is tudta, hogy a sorsa nem abban a hatodik ujjban van. Hanem a lelkében. Amit ki kell nyitnia, fel kell ébresztenie, s a többi már jön magától. Tudta, hogy van egy másik világ, vagy másik dimenzió, divat szerint, aminek nevezzük. De van egy olyan része is a világnak, amit nem láthat mindenki. Csupán az arra érdemesek. Azok, akik nyitott szemmel járnak. Remélte, hogy unokája képessége felnőtt korában is megmarad. Minden gyermek látja a tündéreket, a törpéket, azt a különös, színes világot, ami egybeolvadt az övékével, de a felnőttek vakok rá. Később pedig, ahogy növekednek, a gyermekek szeme is becsukódik.
  -Dicsőséges Égi Atyánk és minden szentek, kérlek, segítsetek meg bennünket. Nekem már nincs sok időm ezen a földön. Segítsetek ennek a kis léleknek, hogy felnőve is hű maradjon önmagához!
A Nap csendesen lenyugodott a körtefa mögött, s eljött az éjszaka. De mindig is az éjszakai vándorok segítségére sietett a Hold, és körülötte a remény fényével fénylő csillagok!"    

3 megjegyzés:

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...