2014. március 30., vasárnap

Ötödik fejezet :-)

"

5;
 Theó mindig is úgy gondolta magáról, hogy öntörvényű szabad lélek, akit soha senki és semmilyen rendszer nem tudott bekorlátozni. Különleges képességeinek köszönhetően, melyek már születésétől fogva elkísérték, s melyeket mestere segítségével tovább fejlesztett és tökéletesített, játszi könnyedséggel siklott egyik világból a másikba, s értett szót a különböző teremtményekkel, legyenek azok élők, holtak, vagy felső világokból valóak. Jól értett ahhoz, hogy miként adja el magát, így elég korán felfigyeltek rá a felsőbb, rejtett körökből, s ahelyett, hogy elpusztították volna, fizettek a szolgálataiért. Így Theó volt az első olyan személy, aki mentességet élvezett. De talán még ő maga sem tudta, hogy vannak olyan módszerek, amelyekkel az ellenőrzésük alatt tarthatták még őt is.
A férfi egyik képessége abból állt, hogy olyan energiateret tudott maga köré vonni, amitől mások számára láthatatlanná vált, így szabadon mozoghatott a világpolgárok között. A másik világban ezt már nehezebben tudta kamatoztatni, hiszen, a hasonló képességekkel rendelkezők, és a magasabb tudatszinten lévő lények átláttak ezen a kis trükkön. A világpolgárok viszont annyira elégedettek voltak egyszerű kis beszabályozott életükkel, hogy nem is törekedtek arra, hogy magasabbra törjenek. Benső látásuk, hallásuk csukva volt, mint akik szemellenzőt viselnek. Szó szerint burokban éltek. Így első pillanatra meg is lepődött, mikor az a barnahajú férfi a folyóparton meglátta őt. Bár, amikor hozzáért és beleolvasott a lelkébe, több dolog világossá vált előtte. Csak azt nem tudta még egyelőre, hogy mihez kezdjen a birtokába jutott információval. Az a bizonyos felső réteg, nevezzük nemes egyszerűséggel elitnek, azért fizette őt, hogy felkutassa azokat az embereket, akik veszélyt jelenthettek a fennálló társadalomra és annak hierarchiájára. Olyanok, akik hasonló képességekkel rendelkeztek, mint ő maga, s akik magasabb tudatszíntűk miatt bomlasztóan hatottak volna a meglévő békére. Ugyan akkor a másik világnak is hasznos információkkal tudott szolgálni, ha a helyzet úgy kívánta, hiszen mégiscsak onnan származott, és az ember, ha lehet, nem árulja el az övéit… legalábbis nem véglegesen, gondolta a férfi.
Valami azt súgta neki, hogy egyelőre még ne mondjon semmit az új felfedezéséről. Érezte a hívást, így mielőtt lépett volna, még látogatást kellett tennie a felsőbb világban. Így elvonult egy park elhagyatott szegletébe, s kényelmesen elhelyezkedve energiaburkot vont maga köré, hogy a burában lévő szenzorok ne érzékeljék aurájának, vagyis energiaszintjének erős változását, valamint megóvja hátramaradó porhüvelyét, s szárított varázsgombáiból elfogyasztva a kellő mennyiséget, útnak indult.
*****
A három és fél órás vonatút eseménytelenül telt Léhl számára. Mivel a táv nagy részén egy csőben tették meg a föld alatt, az ablakon kitekintve nem nagyon lehetett megcsodálni a kilátást. Útitársainak nagy része aludt, vagy elektro-üvegtábláikon filmet néztek, esetleg játszottak, olvastak, egymással beszélgettek.
Hamarosan egy halk pityegő hang jelezte a férfi számára, hogy üzenete érkezett. Elővette zakója zsebéből a kis kommunikátort, mely úgy tűnt, egy egyszerű téglalap alakú üveglapból állt. De a látszat csalt. Olyan szintetikus anyagból készült, melybe könnyedén beleépíthették a megfelelő technikai rendszert, s olyan kemény volt, hogy még az sem tett volna kárt benne, ha véletlenül ráereszkedett volna a több tonnás mágnes vasút. Ez az új technológia vette át a korábbi okos telefonok, táblagépek és ebookok helyét a harmincas évekre. Többfunkciós volt és helytakarékos. Ráadásul az azonos kivitelezés miatt nem volt státusz megkülönböztető tulajdonsága. Így senki sem érezhette magát többnek vagy kevesebbnek a másiknál. Ugyan ez vonatkozott a siklókra is, melyek felváltották a személygépkocsikat a kőolajválság után. A Világ Unió arra törekedett, hogy ne legyenek jól érzékelhető határok a társadalmi rétegek között, hanem az emberek egyenlőnek érezzék magukat a másikkal.
Léhl kommunikátorára ezúttal a nővére, Amíra küldött egy rövid kis üzenetet.

„Az állomáson várlak tékozló fiú!”

*****
Amikor a mágnes vasút elérte a főváros és környékét körül ölelő energia burát, lassított és felsiklott a felszínre. Léhl elé ismerős tájak képe vetült. A hullámzó búzamezőké, gyümölcsös kerteké, sárgálló repcemezőké. Lassacskán besiklottak a végállomásra. Léhl kikapcsolta a biztonsági övét, megfogta kisebb kézipoggyászát és beállt a kijárat felé soroló emberek közé. A makulátlanul tiszta, fehér épületben rokonok és barátok várakoztak az ellenőrző kapukon kívül. Léhl megvárta, amíg a futószalagon megjelenik nagy fekete gurulós bőröndje, s azt maga után húzva áthaladt az egyik kapun, mely beazonosította. Azáltal könnyebb volt a személyek biztonságát garantálni, hogy nyilvántartották melyik városban tartózkodik.
-Nahát! A tékozló fiú hazatér – sétált felé halovány mosollyal a nővére. Látszott rajta, hogy ugyan úgy megviselte nagyapja halála, min őt magát, de azért nem titkolta el, hogy mennyi örül annak, hogy végre magához ölelheti az öccsét. Amíra karcsú, százhetvennyolc centiméteres, harmincas éveiben járó sikeres nő volt. Egy reklám cégnél dolgozott, mint grafikus. Mindig is nagy tehetsége volt a rajzoláshoz és ahhoz, hogy meggyőzze az embereket arról, amit el akart érni. Ezt felnőtt korában sikerrel kamatoztathatta. Arca gyémánt alakú volt, hatalmas zöld szemekkel, melyek alatt sötét árkok húzódtak, hiába próbálta sminkkel elfedni őket. Haja korábban ugyan olyan mogyoró barna volt, mint testvérének, ám Léhl legnagyobb megdöbbenésére az utolsó beszélgetésük óta élénkpirosra festette őket, ráadásul fiúsan rövid lett. Éppen hogy egy kicsit takarta a füle hegyét.
-Szia nővérkém! Örülök, hogy látlak – ölelte magához a férfi. Legalább egy fejjel föléje magasodott. – Mit műveltél a hajaddal?
Amíra hanyagul vállat vont. – A pszichológusom szerint, mivel sosem tudtam rendesen kifejezni az érzelmeimet, tudat alatt ezt a megoldást választottam, hogy világgá kiáltsam a fájdalmam.
-Az biztos, hogy már messziről kiált. Nagyapa biztosan tenne rá néhány megjegyzést.
Amíra bánatosan elmosolyodott. –Na, látod, most nem bánnám.
-Én sem – ölelte át nővére vállát Léhl és kisétáltak a parkolóba."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írói vágy

Teljes lázban égek. Itt tombol bennem a kreatív energia, amit nagyon szeretnék végre kiadni magamból. Ehhez több dologra is szükségem lesz. ...