Némi kettősség...

Sziasztok!

Tisztelettel jelentem, hogy ismét sikerült valami eszement marhaságba beletekernem magam, amitől kicsit meghasonlottam. Igaz, hogy ez nálam abszolút nem szokatlan, de azt hittem, hogy ezen a dolgon már réges régen túlnőttem.

Nagy vonalakban a következő a "probléma": Nos... a legtöbb embernek van hasonmása. Aki 80%-ban vagy többen, de hasonlít ránk. Van amikor összekeverik vele, főként, ha azonos városban élnek, ami azért ritkább dolog, de előfordul. Nálam ez a helyzet. És az az ijesztő, hogy egyre több és több hasonlóságot fedezek fel közte és köztem, mind külsőleg, mint természetben, mint lelkileg (értsd: általunk kedvelt dolgok.) Nagyon nehéz megemésztenem a dolgot. 

Ha nem volna az az apró bibi. Az a pici bökkenő az életünk alakulásában ami bizony megtörtént, még az is lehet, hogy az élet más formában hoz bennünket össze és még tán jóban is volnánk. Az az ijesztő számomra, hogy még kedvelni is tudnám, de ez a múlt fényében talán óriási baklövés volna. Kész, ennyi! Volt már veletek olyan, hogy valakit a kebletekre tudtatok volna ölelni, de másrészt viszont addig ütöttétek volna szeneslapáttal, amíg mozog? Velem valami hasonló történt, s mivel pacifista ember vagyok, ezzel nehéz megbirkóznom. Nagyon kevés helyzet tud kihozni a béketűrésből, de ezek a szituációk ilyenek.

Olyan a helyzet, mintha a lényem egy darabja továbbra is benne maradt egy adott helyzetben, amiből az élet engem ugyan kegyetlenül kirugdal, bár nagyon jó okkal. De mégis benne kellett maradnom. Ha nem is személy szerint nekem, de egy ugyan olyan személyiségnek, mint én. A többi Miért? Hogyan? Minek? Milyen módon? már nem izgat. Élvezem az életem. Azért történt ami történt, hogy mindenki a számára megfelelő emberrel találkozzon. De mégis fura, hogy szinte saját magamat látom dundibb kiadásban.

Szóval ebből a meghasonulásból még kikeveredek. Ahogy mindig is, az élet most is mindent nagyon szépen elrendez :-)

Puszi

Joyo ^^