2015. július 31., péntek

A hatodik fejezet



Az utolsó dobásom!
  
  Április közepén be kellett mennem a szerkesztőségbe. Elvira hivatott. A görcs, amit a gyomrom tájékán éreztem, és a kollégák furcsa, kicsit szánakozó pillantása nem sok jóval kecsegtetett, mikor kopogtattam a fehér ajtón.
  -Gyere!
Az iroda falai vidám kivi zöldre voltak festve, s virágokról készült nyomat képek díszítették azokat. Jobb kéz felé két jókora ablak engedte be az erősödő tavaszi napfényt, s engedett rálátást a belvárosra. A főszerkesztő asszony a széles íróasztal mögött ült krémszínű bőrszékében, s éppen asztali számítógépének
monitorján nézte. Mikor beléptem, homlokára tolta félhold alakú szemüvegét és hellyel kínálva hátra dőlt. Az ötvenes éveinek végén járó nő kellemes külsejű volt, hosszú barna haját rendszerint elegáns kontyban viselte, csupán a halántékánál húzódott két ezüstös csík, de még ez is jól állt neki. Legalább annyira, mint a márkás kosztümök, amiket hordott. Arckifejezése láttán azonban a görcs duplájára nőtt a gyomromban.
  -Szerintem tudod, hogy miért hívtalak be Hollósi.
  -Vannak róla sejtéseim – sóhajtottam az asztalt bámulva.
  -A három hónap próbaidőd lejár, és nem mondhatnám, hogy meg vagyok veled elégedve. Igyekeztem magam megnyugtatni, hogy talán csak történt veled valami és azért nem tudsz a közepes szintnél jobban teljesíteni. Nem értem. Egyszerűen nem értem. A jelentkezésedkor elküldött cikkek nagyon jók. Ötletesek, szellemesek, fordulatosak voltak. Tele voltak tűzzel. Láttam rajtuk, hogy az írás a szenvedélyed. De amiket már itt írtál… nos, jelen pillanatban nem találok rájuk megfelelő szavakat.
  -Majd én kimondom. Szarok voltak – mondtam.
  -Hát igen – bólintott Elvira. – Ne haragudj, hogy ezt mondom Magda, de az is megfordult a fejemben, hogy amiket beküldtél, nem a te szellemi termékeid voltak.
Ez szíven ütött és fel is kaptam rá a fejem. Mélyen a főnököm szürke szemeibe néztem. – Ezt azért kikérem magamnak. Jogos, de ezt akkor sem hagyom szó nélkül. Én írtam őket. Én dolgoztam meg értük, én jártam utánuk, és én javítottam ki őket vért izzadva, amikor a főiskolai tanárom flegmán visszalökte. Csak azért is megmutattam, hogy tudok.
  -Jól van lányom. De akkor áruld el nekem, hogy ez a tűz mégis hová a francba tűnt belőled? Kíváncsi lennék arra az emberre, akit most megmutattál. Szívesen dolgoznék vele együtt. Miért dugtad el eddig?  Ha itt szerettél volna dolgozni nálunk, akkor miért nem mutattad ezt meg nekünk?
A múlt idő használata megriasztott. Úgy éreztem, ha nem cselekszem, ebből bizony nem lesz szerződéshosszabbítás, vagy akár véglegesítés.
  -Magánéleti problémáim voltak, amitől nem tudtam kellőképpen teljesíteni – mondtam végül.
  -Magánéleti? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét a főszerkesztő asszony. –Meghalt valaki?
  -Nem. Hála istennek ennyire azért nem volt súlyos. Párkapcsolati.
Elvira legyintett. – Ugyan drágám. Fiatal vagy még. Ekkora hatással volt rád egy férfi, hogy elnyomtad magad?
  -Nem csak elnyomtam. Valahol el is vesztettem és most keresem.
  -Megnyugtatlak. Lehet, hogy lesz még ilyen az életedben. De, nem vesztetted el magad. Az előbb láttam felbukkanni, amikor megvédted a beküldött cikkeidet. Ott van ő, csak hagyd, hogy előbújjon ismét. A magam és a lányaim példájából kiindulva, előbb vagy utóbb minden helyre fog jönni. Esélyt kaptál, hogy újjáépítsd önmagad. Olyanná válhatsz, amilyenné csak szeretnél. De legfőképpen erőssé. Ismered a mondást. Ami nem öl meg az csak erősebbé tesz. Mi több… az a szemét alak úgy is megkeserüli egyszer, amit veled tett. Nekem aztán elhiheted. A saját két szememmel láttam. Méghozzá elég sokszor. Ugye elhiszed, hogy szorulni fog?  
  -Igen. Tudom. Sokan mondták már. Bár édesanyám úgy szokott fogalmazni, hogy a karma kereke őt is utol fogja érni. És ugyan azt megkapja, amit velem tett. Még ha nem is tőlem.
Elvira összeráncolta a szemöldökét. – Na, jó. Így is mondhatjuk. Bár a spirituális humbugban sosem hittem. Még horoszkópot sem olvasok – elvigyorodott. - Talán egyszer, egy általánosat. Bika vagyok, és mikor azt írta, hogy kiállhatatlan, konzervatív, csökönyös és sértődékeny vagyok… bezártam az oldalt, és soha többet, még csak rá sem néztem egyetlen csillagjóslásra sem.
  -De miért? – kérdeztem, már én is vigyorogva.
  -Azért, mert nem volt igaza – vont vállat a mentorom és elindult az üres kávésbögrével a teakonyha irányába. Én utána.
Kíváncsi szemek követtek bennünket. Legfőképpen engem tanulmányoztak. Próbálták leolvasni az arcomról, hogy mire jutott velem a főnökasszony. Néhány összenézés és vállvonogatás után, melyeket elkaptam a szemem sarkából, arra követeztettem, hogy fogalmuk sincsen róla.
Mikor Elvira szigorúan rájuk pillantott az iroda felé menet, mindenki sürgős elfoglaltságot talált magának. Mi ismét eltűntünk az ajtó mögött. Ő pedig mélyet sóhajtva visszaült a székébe. – Na, jól van lányom. Arra való tekintettel, hogy nem voltál túlzottan beszámítható az utóbbi negyed évben, adok még egy lehetőséget. De, hangsúlyozom, de… ez az utolsó dobásod. Ha most sem tudod megmutatni nekem azt a csípős humorú csitrit, akitől olvastam, akkor elválnak útjaink. Remélem érthető voltam.
  -Természetesen – bólintottam. – És köszönöm.
  -Még ne köszönjél semmit – visszatette szemüvegét az orrára és ismét a monitorba mélyedt. Na, lássuk, csak milyen témát adhatnék. Az áprilisi programokat már kiosztottam. Valami normális témát akarok neked adni, ahol megmutathatod, hogy mit tudsz. Lássuk csak. Tavaszi vásár…nem. Ünnepi hetek…hááát… annak túlságosan tág a témaköre… Színház….
  -Elnézést, javasolhatok valamit?
Elvira rám pillantott szemüvege fölül. – Mi volna az?
  -Veterán autó kiállítás és árverés.
A szemüveg lekerült. –Hol?
  -A Szendrő Fogadóban.
  -Te erről honnan tudsz?
  -Mégis miért? Ekkora titok?
  -Nem azt mondtam. Csak… nem verték még akkora dobra. Még csupán most kezdik majd reklámozni. Én is csak onnan tudom, mert van egy jó ismerősöm a vállalkozói klubban.
  -Szendrőiék jó ismerőseink. A fiúk hívott meg. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz bejutni rá.
  -Nem is arra gondoltam. Csak ami a sajtót illeti, nem mindenkit akarnak beengedni – éreztem a hangjában némi sértődöttséget, így arra következtettem, hogy bennünket sem. Mikor ennek hangot is adtam, Elvira bólintott.
  -Én ki tudom bulizni, hogy írhassak róla, természetesen, ha megengeded, és én írhatom meg, nem pedig valamelyik tapasztaltabb férfi kolléga.
  -Magda, ha ezt el tudod intézni, akkor a tiéd a cikk – adta rá szavát Elvira. – De este várom a megerősítést, hogy publikálhatunk róla. Ez esetben kérek képriportot, interjút és beszámolót is. A részleteket a megbeszélés eredménye után kapod meg e-mailben tőlem.
  -Köszönöm. Amint tudok valamit, jelentkezem – mondtam már az ajtó felé menet.
  -Még mindig ne köszönj előre semmit Magda. De remélem azzal tisztában vagy, hogy ezt a lehetőséget most megszerzed magadnak, akkor nagyon sok férfi kolléga irigyelni fog – mosolygott Elvira.
Egy ferde mosolyt megengedtem magamnak. – Ugyan. A legtöbb ki sem nézi belőlem, hogy meg tudnám csinálni.
*****
  Amint kiléptem a szerkesztőség ajtaján már elő is vadásztam mobiltelefonomat a táskám aljáról és hívást indítottam, hogy beszéljek Marcival. Egyelőre csak arra voltam kíváncsi, hogy a fogadóban van e, mert tudtam, hogy személyesen, szemtől-szembe meggyőzőbb tudok lenni. És arra is kíváncsi voltam, hogy vajon miért zárták ki a Sopron Hírt a rendezvényről. Amikor Marcitól igenlő választ kaptam, azonnal elindultam az autóm felé, hogy a fogadóhoz hajtsak. Egy hetvenes évjáratú bézs színű VW bogárhátúm volt, amire büszke voltam, s amit apámmal hosszú idő alatt hoztunk helyre. Gyakorlatilag veterán autónak számított, hiszen nálam is idősebb volt és minden eredetinek számított rajta. Csupán a nevezéshez nem volt elég pénzem. De mindez nem vágott padlóhoz. Csupán átsuhant a gondolataim között. Ha valaki szeretné, majd a parkolóban körbe járja a kiállítás három napján. Mert bizony mind a három napra el szerettem volna menni.
  Tíz perc alatt oda pöfögtem a fogadóhoz. Marcit a söntés pultja mögött találtam meg. A szokásos két puszi után már nem sokat kerteltem. Elő adtam jövetelem célját. A férfi felvonta egyik szemöldökét.
  -A Sopron Hír? – már ahogy a lap nevét kiejtette, éreztette velem, hogy nem fűzik hozzá kellemes emlékek. – Magda, nem biztos, hogy ez jó ötlet. Apa nem szereti őket, mióta egyszer egy nagyon kellemetlen hangvételű cikket írtak rólunk. Volt egy bor botrányunk néhány éve.
  -Igen emlékszem. De az legalább öt éve volt.
  -Apa haragtartó típus.
  -De az nem az újság hibája volt elsősorban, ők csak fogadták a témát, amivel valaki besétált. Ráadásul az a kolléga, aki megírta, már régen nincsen a lapnál. Én írnám a meg, nem valami idegen, akinek kisebbségi komplexusai vannak veletek szemben. Vagy a világgal szemben. Nézd Marci. Egy próbát megér számomra.
Ez az utolsó dobásom. Ha most nem domborítok valamit, búcsút mondhatok az újságírói pályámnak. Elvira nem tud jó ajánlást adni még ahhoz sem, hogy máshol próbálkozzam, mert a korábbi cikkeimet fogják alapul venni, nem pedig azokat, amiket a főiskolán írtam. Ez a téma érdekel, titeket szeretlek, otthonosan mozgok nálatok. Ráadásul én fogok fotózni is. Már ha engedélyt kap a lap tőletek.
Marci mélyet sóhajtott. – Na, jó, beszélek apával. Addig várj meg itt – ezzel elsétált az emeleti irodába. Tíz perc múlva ismét megjelent, ezúttal már Szendrő úr társaságában.
  -Üdvözlöm Szendrő úr.
  -Szervusz kedvesem. Nézd, nem kertelek. Nem szeretem a Sopron Hírt. De Marci elmondta mi a helyzet, és úgy döntöttem kivételt teszek. De csak a te kedvedért, és csupán most az egyszer. Benned megbízom. Tudom, hogy semmiféle negatív kritikát nem csempészel bele. De ha megkérhetlek, azért fényeznéd egy kicsit a helyet? Jó elégtétel volna a lelkemnek.
  -Természetesen – bólintottam rá rögtön, s már kezet is fogtunk az egyezségünkre. - Nagyon szépen köszönöm Szendrő úr.
  -Szívesen Magda. Apropó, csak úgy érdeklődés szinten. Ugye azért apád a határidőre befejezi a munkát?
  -Természetesen. A szállítók holnapra ígérték az egynyárikat. Nyugodjon meg. Időben készen lesz minden.
  -Bízom bennetek, de azért féltem a szüleidet. Túl vállalják magukat. Sok munkát bevállalnak. Most is a miénk mellett még két-három projektet futtatnak párhuzamosan. Nehogy valami bajuk legyen.
  -Tudják, hogy mit csinálnak, nem kell őket félteni. Ön már csak tudja – mosolyogtam. -Borászat, étterem, wellness szálló, most még rendezvényeket is szervez. Önnek ugyan ez a jó tanácsom.
Mosolyogva csókot váltottunk, majd távoztam. Az autóban felhívtam Elvirát a jó hírrel. A maga módján örült a dolognak. – Rendben lányom, jegyezd meg, az utolsó lehetőséged. Csak így tovább.  

1 megjegyzés:

  1. A tortenet tovabbra is erdekes :)
    (Nyelvtan!)
    Csak igy tovabb, varom a folytatast :)

    VálaszTörlés

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...