Megvan a gyökérprobléma....

Sziasztok!

Ismét itt. Eltűntem, de legalább nem hetekig, hónapokig hallgatok. Sok-sok mindenen dolgozom, mind fejben, mind fizikálisan, de mentségeket nem keresek, hogy miért nem írtam.

Folytatódik a tisztítókúra. Azt hiszem főként fejben és lélekben, mert a testem, a bőröm nem sokat változott. Pláne  nem a súlyom, de azt hiszem a legkevésbé szomorú a jelen eseményekben. Ahogy tisztulok és tisztulok, s igencsak sokat vagyok egyedül törnek felszínre olyan dolgok a múltamból, amiket segítség nélkül biztosan nem tudok megoldani és feldolgozni. Pénteken voltam talpreflexológián és közben a masszőröm spirituális gyógyítást és végzett rajtam, de csupán a legvégén. Mint eddig mindig, most is az emésztőrendszerem és a húgyúti szakasz volt a legérzékenyebb, ami a nagyon régi, fel nem dolgozott és el nem engedett problémák, sérülések, traumák gyűjtőhelye. Igen, és, hogy ha nagyon mélyen magamba tekintek, oda, ahová eddig nem mertem elmerészkedni, akkor bizony nem a húszan éves fiatal nőt és nem is az agyon szekált tizenévest kell meggyógyítani, hanem azt a hatéves kislányt, aki nagyon sok rosszat látott-hallott-érzett a családjában. Ott, ahol nem hogy egy gyermek, de egy felnőtt embernek is a biztonságot kellene megtalálnia. És hiába jött helyre szüleim házassága, amikor hét éves voltam, soha senki nem beszélte át velem ezeket a traumákat, és a később elmesélt eseményeket, amiket át kellett élnem, amikbe belerángattak, vagy sodortak az események, de csak foszlányok vannak meg belőlük.
  Tudom, hogy minden frusztrációm, szorongásom, üldözési mániám, bizonytalanságom és bizalmatlanságom, és félelmem innen ered. Attól a kislánytól, aki még mindig nem érzi azt, hogy kellene, vagy, hogy lehet őt szeretni. És nem kell azért megfelelnie mindenki elvárásainak, hogy szeressék és elfogadják.

  Mondhat nekem a családomból bárki-bármit, hogy tudja min mentem keresztül, hogy ő mindig ott volt és kapaszkodhattam belé. Hazugság. Senki sem volt, akibe kapaszkodhattam volna. Aki valóban biztos menedéket nyújtott volna számomra abban az időszakban. Hiszen mindenkinek megvolt a maga problémája az adott helyzet miatt. Azt hiszem ezt konkrétan nem teregetném ide ki, de valakivel minden esetre biztosan meg kell beszélnem. Valakivel, aki igazán tud segíteni. Aki nem tartozik a családhoz. Aki pártatlan. Akiben nem változik meg semmi a családtagjaimmal szemben való érzelmeiben ha elmondom a legmélyebb traumáimat. Így igazából nagybátyám feleségéhez sem fordulhatok azt hiszem, hiába szeretjük egymást annyira. Mégiscsak van benne egy kialakult kép. És én abba nem szeretnék belerondítani. Mert gaz, hogy ők most már mások, de mindannyian érző lények vagyunk. Szükségem van egy kívülállóra. Tudom, hogy meg fogjuk találni egymást. Megtalálom a segítséget. Mert igaz, hogy nekem kell megoldanom ezeket a dolgokat, nekem kell feldolgoznom, megbocsátanom és elengednem. De egyedül nem megy.

Tudom, hogy nagy valószínűséggel jelenleg nem él olyan felnőtt a Földön, akiben ne lakna egy sérült kisgyermek. Így nem egyedi az esetem. De emlékeztek, amikor azt írtam még az önismereti utazás elején, hogy lesznek olyan dolgok amikkel nem szívesen néznék szembe? Nos...ez olyan dolog. De minden valószínűséggel ez minden problémám gyökere, így ha már egyszer felismertem, nem áshatom el újra. Meg kell gyógyítanom!

Joyo ^^      

Étkezés, méregtelenítés, reformok... :)

Sziasztok!

Eltelt egy kis türelmi idő, amit arra szántam, hogy kísérletezzek az ételekkel. Jelentem, ez megtörtént és van is néhány észrevételem. Tizennegyedik napja fogyasztom reggel és este az útifűmaghéjat. Az első másfél hét nem volt éppen a legkellemesebb. Igaz, hogy az emésztésem felgyorsult és a vécére járás is

gyakoribbá vált, azért a levertség, a depresszív hangulat, amire amúgy is hajlamos vagyok, annyira nem volt valami szívderítő hatás. De nyilván ezzel jár, ha a szervezet megszabadul a méreg és salakanyagoktól. Fellép egy másik állapot a szervezetben. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elmegy egy termálfürdőbe. Ott is, a gyógyvíz hatására először fokozottan érzi fájós, sérült testrészeit, majd később már azon kapja magát, hogy egyre ritkább a fájdalom, a gyulladás, a rosszullét, végül elmúlik. Nos, valami ilyesmit tudnék elmondani erről a kúráról is. A puffadásom is megszűnt a második hét elejére. Bár néhány napja elhagytam a zabkását a reggelimből, lehet, hogy a kettő összefüggött. Amíg újra be nem állnak a mínuszok, addig marad a gyümölcs, mint reggeli.

Ami az ebédeket illeti… igyekszem változatos salátákat kitalálni. Rendszerint kockára vágott sült csirkemell vagy tonhal benne a fehérje forrás. A Spar, mint legközelebbi élelmiszerbolt, elég nagy szerepet játszik a saláta ellátásomban. Bár nincs olyan gyakran ellátva, mint szeretném. Például úgy kell vadásznom a bébispenótra, pedig imádom, és nagyon jó vas forrás, amiben az én szervezetem sajnos hiányt szenved. Ezen minduntalan dolgozom. Tudom, hogy főként lelki okai vannak a szervezeti bajoknak, hiányoknak. Jelen esetben Pósa Ferenc, Betegség, mint pótcselekvés című könyvében, a 415. oldalon nagyon szépen összegzi, hogy mi a vashiány, más néven vérszegénység lelki okai:

„Meglévő képességeit, örömeit, és az ezekből fakadó lehetőségeit nem használja ki a helyzetéhez mérten.

Azt érzi, életéből kimaradt a 'fűszer', ezért nagyon visszafogott lesz, kialakulhat a depresszióra való hajlam.

A vörösvértestek száma lecsökken (csökken a vastartalom), ezáltal az oxigénellátó képesség leromlik, így egyre kevésbé képes sejtjeinek az egészséges élethez szükségeseket megadni. De ugyan ez fordítva is igaz lesz. A beteg tudata nem fogja érzékelni a szervezetében lezajló pozitív folyamatokat.”

Az igazat megvallva, hogy jobban belegondolok, mindezt „nagyszerűen” produkálom is, pedig nagyon sok okom van arra, hogy elégedett legyek. De erre később majd visszatérek. Még mindig az ételeknél tartok.

Valahol a lényege az elmúlt két hét megfigyeléseinek, hogy mióta odafigyelek magamra és elmúlt a kúrám puffadásos része, egyre jobban érzem magam a bőrömben. Jobban is alszom, jobb a hangulatom, bár az is csupán most Hétfő óta. Fittebb vagyok, több az energiám is, és nehezebb kihozni a sodromból. A sok-sok méreganyag, ami a beleinkben leledzik, türelmetlenné, agresszívvá és depresszióssá tesz bennünket. Nem is ok nélkül, hiszen a mai világban vajmi kevés esélyünk van arra, hogy kiszorítsuk életünkből a méreganyagokat. Sajnos jelen vannak mindenhol. Az ételekben, italokban, háztartási eszközökben, használati tárgyainkban, a tisztítószerekben, a ruháinkban, a tisztálkodószerekben, sminkben, parfümökben, a levegőben. Jelenleg is ezt tanulmányozom a Hihetetlen! Magazin Egészségháború című különszámának hasábjain. Részletesen boncolgatja az ételekbe nyomot vegyi anyagokat, a levegő szándékos szennyezését, a vakcinák manipulálását… szóval azoknak, akik hajlamosak a pánikra, nem is ajánlom, hogy utána járjon a dolgoknak, mert így töményen, sűrítve, konkrét apokaliptikus hangulatba lehet kerülni tőle. Elgondolkodtató! Ám mivel nem élhetünk burokban, és nagyon kevesen termelhetjük mag saját családunk számára az élelmiszert, csupán tudatosabbá kell válnunk. Ez az én személyes véleményem, nem kell rá alapozni, nem is azért írom. Csupán itt vannak bennem ezek a gondolatok és úgy érzem ki kell adnom magamból.

De hogyan lehetek tudatosabb? Gyógyszereket vagy ahogy a családomban gúnyosan hívjuk „gyógyszarokat” eleve nem szedek, csak abban az esetben, ha nincs más választásom. Mint jelenleg is a Visanne esetében. Lehet, hogy enélkül is meggyógyulnak a női szerveim. Miközben lelkileg tisztítom magam, azoktól a salakanyagoktól is, amiknek hatására fizikálisan manifesztálódtak a petefészkeimben, méhemen, húgyhólyagomon és a beleimen. Mert enélkül a folyamat nélkül nincs teljes körű gyógyulás. Vissza térhetnek. Így, ahogyan arra is figyelek, hogy salaktalanítsam a testem, ugyan ezt a folyamatot kell végigcsinálnom lélekben és mentálisan is.

Gyorséttermekbe főiskolás korom óta nem járok. Már akkor szivacsosnak, furcsának éreztem azokat az ételeket, s mégis, mikor beleharaptam a szendvicsbe, vagy a szósszal bekent burgonyaszerűséget a nyelvemre tettem, valami hihetetlen orgazmikus érzés robbant az agyamban. Igen, igen, azok a bizonyos manipuláló ízfokozók. De sajnos ráébredtem, hogy húsz perccel étkezés után éhes lettem, a pénztárcám pedig nem bírta volna az újabb kört. Így meg is győztem magam arról, hogy nincs szükségem ezekre az ételekre. És ahogy teltek az évek és egyre többet olvastam és néztem a dokumentum csatornákat, vállon veregethettem magam, hogy nagyon is jó döntést hoztam. Nem csinálok palotaforradalmat, akit érdekel, nyugodtan keressen rá ezekre a cikkekre, filmekre, műsorokra. Az Y-nal kezdődő videó megosztó oldalon például mindjárt lehet ezzel kezdeni: Az élelmiszeripar csalásai!

De azon kívül, hogy az embernek elmegy a kedve még az étkezéstől is, mert fogalma sincs, hogy melyik méreg a kevésbé halálos, amit bármilyen mai élelmiszerrel magához vehet, még mit tehet? Én a méregtelenítés mellett vagyok. Létezik drasztikus és kíméletes is. Az útifűmaghéj a kíméletesek közé tartozik. A drasztikus a keserűsó kúra, melyet azután egy héttel fogok megcsinálni, hogy abbahagytam a Visanne szedését, hogy kitisztítsam a májamat, hiszen fél éven át bombázom hormongyógyszerrel, amivel nehéz megküzdeni. Ehetünk máj és gyomorvédő ételeket. Használhatunk olyan fűszereket, melyek kihajtják a szervezetünkből ezeket a mérgeket. Ilyen például a gyömbér vagy a cheyenne bors. Próbáljunk meg házi kosztot enni gyorséttermi és mirelit szirszarok helyett. Igyunk tisztított vizet, és ha el szeretnénk vinni magunkkal, ne műanyag palackban tegyük, hanem üvegben.

Én ezekkel kísérletezek. A nyári vérképem lesz a mérce ;)

Legyen szép napotok!

Joyo 

 

Újabb kérdések és semmi válasz

Sziasztok!

Nem mondhatnám teljes őszinteséggel, hogy olyan gyorsan mennek a változtatások. Oké, hiszen mindig

azt mondják, hogy a tartós változáshoz idő kell! De mégis mennyi? Egy hét? Két hét? Három hét? Egy hónap? Vagy esetleg több? Van aki azt mondja, hogy ahhoz, hogy egy új szokás berögződjön, ahhoz három hétig rendszeresen csinálni kell. Jelentem alázattal, másfél hónapja tornázom, kivéve az ünnepek alatt. Bár talán én voltam az egyetlen olyan marha, aki még az év utolsó napján is tornázott, ahelyett, hogy a Szilveszter estére hangolódott volna. Na tessék, nekem ehhez volt kedvem. Rázógépre állni, has padozni, és húzni néhány húszat a Leg Magic-en! Jut is eszembe, lehet, hogy a hónom alá kellene kapnom ezt az ominózus szerkezetet és haza battyogni, jobban mondva korcsolyázni vele. Apu úgy sem használja, anyám irtózik tőle, mióta azt hiszi, hogy attól alakult ki az ideiglenes inkontinenciája. Szóval a Makó utcából a kutyának sem fog hiányozni, nekem pedig legalább egy intenzív 30 perces köredzést nyújt. Ha csak fel nem kopog az alsó szomszéd. De sebaj, majd plédet terítek a padló és a szerkeze közé. Talán valamelyest tompítja a surrogó hangot.

Következő lépésem, hogy kiírom Czanik Balázs és Rubint Réka, még néhány éve asztali

számítógépemre letöltött edzés programjait! Férjem haza hozta anyjától a DVD lejátszót, így nagy tv-n bámulhatom az utasításokat. Valamit tennem kell, úgy tűnik, hogy az üzletben rendületlenül végzett gyakorlatok csak kicsit ruganyosabbá tettek, de igazi tónust nem adnak. Csupán mint mellék vagy kiegészítő gyakorlatok. A fent említett két edző és egy kardiógép pedig alaposan megizzaszt. Bár fogalmam sincs, hogy mostanában mi van velem. Keresem a válaszokat. Ez is a tegnap megemlített önismereti kurzusom fizikai szintre lehozott gyakorlat egyik lépése;

-Mégis miért érzem magam erőtlennek?
-Miért ingázik a testsúlyom minden reggel egy-másfél kiló plusz-mínusz között?
-Miért fulladok ki néhány  napja a szokásos gyakorlatok végzése közben? És ez ráadásul nem az a jóleső fáradtság. Tíz lábemelés után gyakorlatilag ki akar ugrani a szívem és legszívesebben elfeküdnék. Égnek az izmaim, mintha megint az edzés legelején volnék, nem is másfél hónap után.

Keresem és keresem a válaszokat. Első körben a salaktalanításra gyanakszom. Talán annyira lefoglalja a szervezetemet az ezektől való megszabadulás, hogy bármilyen más erőlködés csak plusz felesleges energia veszteség.
Esetleg egyszerűen a Január miatt takarékon működöm.
Talán az étkezésem miatt. (Hozzá kell szoknia a szervezetemnek ahhoz, hogy reggelizek? Vagy mást kellene reggeliznem?)
Esetleg a gyógyszer miatt, amit a nőgyógyász írt fel, és Szeptember óta szedem. (De ez is valamilyen szinten kizáró tényező, hiszen akkor már Decemberben is kifulladtam volna, amikor az edzéseket kezdtem!)  
Minden egyes nap felpuffadok, már napközben. Oké, ezt írták, ez az útifűmaghéj mellékhatása. A nyolcadik napon tartok, hátra van még 22. Kíváncsi vagyok a végeredményre.
Még egy terhességi tesztet is vettem, hogy magyarázatot találjak a változásokra, de negatív lett.
Még arra is gondoltam, hogy esetleg az ásónyomnyi réteg ruha nehezíti a mozgásomat, hiszen teljesen más úgy edzeni, hogy laza tornaruha van rajtam, vagy két vastag harisnyanadrág farmerrel. Korábban csak egy harisnya volt alatta. Ki kell próbálnom otthon a mozgást, hogy ugyan úgy kifulladok e...     

Ami a gondolkodást és a lelki síkor illeti... arról is van néhány észrevételem magammal kapcsolatban. Év eleje óta megfigyeltem, hogy újra nyugodtabbak az idegeim. Kiegyensúlyozottabb vagyok. Nyilván nagyon sokat nyom a latba, hogy édesanyám betegségét végre kezelik, így nem áll napi szinten görcsbe a gyomrom, hogy milyen állapotban van. Vajon apám milyen állapotban van miatta? Mennyire fogja befolyásolni az aznapomat az Ő hangulatuk. Anyám felismerte, hogy beteg. Szakemberekhez fordult, és most fél évig olyan helyen van, ahol segítenek neki megfelelően kezelni ezt a dolgot. Természetesen mindannyiunknak hiányzik, hiszen legközelebb majd csak Január végén, Február elején jöhet haza

hétvégére. Emiatt már nyugodt lehetek. Jó kezekben van, nagyon elszánt. Másrészt a magam ura vagyok itt a kis boltban. Tanulok némi önállóságot, és megtanulom vezetni az üzletet. Másként nem megy.
Kíváncsi leszek mi lesz ha haza jön.
Elvileg valaki a héten bejön hozzám, hogy kicsit elbeszélgessen velem, hogy fel tudjam dolgozni azokat a traumákat, melyeket anyám betegsége okozott bennem. Igen, tudom, hogy az sem egyszerű, hogy sok szorongásom, elfojtásom és komplexusom főként emiatt van. Ezt beismerhetem nyugodt szívvel, hiszen nem kell féltenem, hogy megbántom vele, hiszen tisztában van mindezzel. Arra kért, hogy felejtse el azt az embert, aki a kórház előtt volt, hogy az lehessen aki. Apámnak könnyebben megy a megbocsájtás és az átfordítás. Hiszen ő végig vele volt. Látta a küzdelmeit, a bukásait, részt vett az elhatározásaiban. Nekem viszont sokszor el kellett zárkóznom előle, hogy magamat védjem. Időre van szükségem a gyógyuláshoz, ahogyan neki is. Fáj, a mai napig van, ami fáj, amit nem éltem meg őszintén, nem adtam ki magamból, nem tudtam valakivel őszintén átbeszélni. és ezek olyan dolgok, amit nem igazán az internetre valók, mert szeretem az édesanyámat. Már a tisztelet is kezd vissza szivárogni belém, mert nagyon kevesek képesek arra, hogy önként, saját elhatározásból bevonuljanak, egy szép és szakkifejezéssel addiktológiai szakosztályra, hogy meggyógyuljanak önmagukért és a környezetük miatt. Ezért nagyon s tisztelem. Két-három naponta fel is hívom, hogy kicsit beszélgessünk, mert nagyon hiányzik. De reménykedem benne, hogy mire véglegesen hazajöhet a nyáron, újra a "normális" édesanyám lesz, és újra szervezhetünk anya-lánya programokat, hogy ismét elmélyüljön a kapcsolatunk :) Igen, ebben nagyon reménykedem. Hogy újra teljes értékű édesanyám lesz :)

Puszi

Joyo        

Életmódváltás testileg-lelkileg

Sziasztok! Végre újra itt vagyok. Most magamban, itt a kis virágbolt magányában pötyögök. Rájöttem. Nekem muszáj egyedül lennem ahhoz, hogy bármi érdemlegeset is alkotni tudjak a számítógép billentyűzetén. Nem tudom szabadjára engednem a gondolataimat, ha közben Férjem körülöttem van. Nem azért, mert tilosban járok. Egyszerűen, számomra az írás maga a meditáció. És a meditálni is a legjobban magányosan lehet. Itt is csupán annak köszönhetően tudok pötyögni, hogy a telefonom mobilinternetrét képes vagyok megosztani a laptopommal. Micsoda technikai fejlődés! Emlékszem, amikor még főiskolás voltam...alig vártam, hogy vissza érjek a szállásomra, bekapcsoljam a gépet, és virtuális papírra vessem a gondolataimat. Akkor is volt bőven belőle, s a "mindenkinek joga van a véleményemhez'" mottó nevében fű-fa feje felett pálcát törtem nem gondolva a következményekre. Miközben én mindezt úgy fogtam fel, hogy végre kiadhatom magamból hatalmas igazságérzetem elfojtott termékeit! Pedig hatalmas különbség van a véleménykifejtés és a kritika között. Ezt sikerült megtanulnom az utóbbi években. Hatalmas buktáim voltak, hála a nyilvánosságnak. Mindegy is. Talán ez a vihar már elült néhány év alatt, és amit tudtam azt rendbe is hoztam. Talán. Igazából nem tudom teljes bizonyossággal állítani, mivel sosem volt merszem megkérdezni vagy megbeszélni a dolgot. De most már nem is fogom. A hibáimat beláttam, igyekeztem változtatni is rajtuk, amennyire tőlem tellett. Ez van. 

  Ugyan akkor új lépéseket is tennem kell. Mégpedig magam miatt, a magam érdekében. Azért, hogy meggyógyuljak, hogy boldog lehessek a saját bőrömben. Hogy miért is? Mert mindig hagytam magam elnyomni. Magamért sosem tudtam kiállni. Folyton kihasználtak, hagytam, hogy lábtörlőnek nézzenek, bokszzsáknak, vagy rajtam köszörüljék a nyelvüket. Vagy ha mégis valahogy kirobbant egy konfliktus, mert már nem bírtam tovább nyelni, még ha nekem is volt igazam, meggyalogoltam a másikat, hogy béke legyen. Ezzel is szaporítva az elfojtásaimat, a kis batyuimat, amik komoly betegségek forrásai lehetnek. 

Elgondolkodtató;

-azért fognak jobban szeretni az emberek, mert túlzottan alkalmazkodó vagyok és egyetértek bármit is csinálnak?
-azért fognak jobban kedvelni, mert azt hiszek gyenge vagyok és naiv, könnyen kihasználható? Így bármit megtehetnek velem, hogy ők jobbnak és erősebbnek, többnek érezzék magukat?
-vagy azért fognak szeretni, esetleg elismerni, mert végre a sarkamra állok és felvállalom azt aki valójában vagyok?

Nyilvánvalóan az utóbbi, hiszen senki sem tekint barátjának egy bólogató babát, akit akár a kalaptartóra is rakhatna! Vagy ha mégis maga mellett tart, akkor felmerül a kérdés, hogy valóban barát-e az illető. Mire használ? Mert bizony így csupán használ, hiszen kínosan oda kell figyelni, hogy továbbra se bántsam meg. Hogy ne okozzak csalódást. Se nekem nem jó, se a másiknak, hiszen egyikünk sem az igazi arcát mutatja, ami alapfeltétele, nem csupán egy barátságnak, de bármilyen mélyebb emberi kapcsolatnak. 
  Miért is várnám el, hogy ne piszkáljanak, ne használjanak ki, ha nem teszek érte. Ha nem védem meg magam? Az első lépés... felismerni, hogy "Ezt nem tehetik meg velem!" Sőt, tovább megyek...  "Ezt nem tehetem meg saját magammal!!!" De itt a következő kérdés... ki is vagyok ÉN? Mert addig nem boldogulok a világban, amíg ezt ki nem derítem! Mit is szeretek? Mi tesz boldoggá? Mi dühít? Mitől lazulok el? Mi az ami felháborít? Folytatom az utamat, hiszen már ráléptem, csupán sokszor elakadtam, letáboroztam, de sosem hátráltam vissza és mondta azt: "-Bocsi gyerekek, tévedés volt, ezt én nem csinálom végig!" 

Apámmal volt egy érdekes beszélgetésem úton hazafelé. Ő egy nagyon is magabiztos ember, bár nem

volt mindig ilyen. Hasonló "problémákkal"  küzdött, mint én magam. Mint például kisebbségi komplexus, önbizalomhiány, naivitás, konfliktuskerülés... könnyű volt őt is kihasználni, mert szeretett volna tartozni valahova. 

Ahogy beszélgettünk, végül megszületett bennem a döntés. Nem hagyhatom magam. Idén betöltöm a harmincat, és még csak most kezdek igazán kinyílni. Felébredt bennem a vágy, hogy megismerjem magam. Tudjam, hogy ki vagyok. Mennyit érek? Mik a korlátaim? Mit tudok kihozni magamból?
  Kimondom a gondolataimat. Ha nem értek egyet valakivel és bevon a dologba, akkor nem maradok csendben és őrlődöm, nem értek vele egyet csak azért, hogy ő ne rágjon be rám. Felvállalom, bár igyekszem kulturált keretek között mindezt megtenni. A tanácsa a következő volt. Ne essek át a paci túl felére, és váljak beszólogató bunkó paraszttá, mert aláírom, sajnos hajlamom van rá, mivel olyan sokáig nyomtam el magamban dolgokat, hogy legszívesebben kirobbanna belőlem! Továbbá, hogy sose felejtsem el, hogy ki vagyok és honnét jöttem. Ha ezt mindvégig szemelőt tartom, nem lesz gond.

Ecsetelgettem nektek az életmódváltásomat. Igen-igen újfent. De ezúttal nem tehetek mást. Ez nem az a bizonyos divathóbort ami óramű pontossággal beindul mindenkiben amint új évet írunk. Nem. Valahogy az, hogy ÉLETMÓDVÁLTÁS, igen, így nagybetűkkel, az emberek agyában úgy kondicionálódott, hogy az egyenlő a több mozgással és egészséges ételek evésével. Korábban bennem is így csapódott le. Ha életmódot váltok, akkor beiktatom a sportot az életembe és elkerülöm a szemét kajákat, mint fehér liszt, fehér cukor és társai. (Amúgy sem voltam soha valami nagy gyorsétterembe járó!) Miért is? Mert a média, a trénerek, az életmód tanácsadók, legyenek azok húsvér emberek, virtuálisak vagy éppen papíralapúak... mindegyik ezt sulykolja. 

-Mozogj többet!
-Egyél több rostban gazdag ételt!
-Igyál sok folyadékot!
-Pihenj!
-Került a koffeint, alkoholt, káros szenvedélyeket, a cukrozott és szénsavas üdítőket!

Igen, ezeket alá is írom. Mindre szükség van. valami beiktatására és valami kiiktatására. De ahogyan egyre jobban elmélyedek abban, hogy igyekezzek változtatni az életvitelemen, hogy testemet kitisztítsam, rendbe hozzam, hogy teljes életet élhessek újabb orvosi beavatkozás nélkül, ráadásul gyermekeket is tudjak vállalni, rá kell jönnöm, hogy mindez kevés. Azon túl, hogy bújom a különböző online női oldalakat, olvasom mások blogjait és követem őket az Instrán, hogy motivációt és ötleteket merítsek, magamnak kell kialakítanom a számomra legmegfelelőbb vonalat. Hiszen ahány ember annyi féle lehetőség, annyi féle szervezet és szokás, annyi életmód és habitus... Magamból kiindulva, nem csupán a fent említett dolgokra KELL figyelnem, hanem foglalkoznom kell a lelkemmel is. A szellememmel. A gondolkodásommal. Egy életmódváltásba nem csupán az tartozik bele, hogy másképpen eszem és autó helyett gyalogolok, lift helyett lépcsőzöm, vagy gyalogszerrel cipelem haza a bevásárlószatyrot a hétvégén... nem. Pozitívabban kell hozzáállnom a dolgokhoz. Másként felfogni az életet. Jobban megismerni magamat. Azért, hogy a legjobbat tudjam kihozni saját magamból, önmagamhoz képest. Nem másokhoz viszonyítva. Ezért nem akadok ki most már, hogy én miért nem tudok olyan nőies lenni, mint mondjuk Juci vagy Klaudia, esetleg olyan vicces és magával ragadó, mint Zsófi... vagy miért nincs még mindig olyan kocka hasam és szálkás izmaim, mint Timinek! Én nem úgy

látom magam, mint mások. Lehet, hogy mindegyik vagyok, csupán én nem ismerem magam még eléggé ahhoz, hogy ezzel tisztába is kerüljek, s bármily kötél is szakad, sose feledjem el. De tudom, hogy eljutok eddig. Persze, rosszabb pillanataimban még mindig elkap a "Miért nem vagyok...?" őrület, de talán lassan lenevelem magam róla.
  Egy szó, mint száz, az életmódváltás teljes generált igényel. Testi-lelki-szellemi szinten egyaránt.

Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy fogalmam sincs, hogy mikor fogom folytatni a könyvet. A tizenharmadik fejezetig készen van, de egyenlőre úgy érzem, hogy annyira a változtatások elején járok, hogy a salakanyagnak nem csupán fizikai szinten kell távoznia belőlem, de gondolati szinten is. Telis-tele van a fejem felesleges dolgokkal. Nagytakarítást és nagytatarozást kell végeznem. 

  Ugyan akkor az önmegismerést szellemi és mentális síkból le tudom konvertálni fizikai síkra is, ami annyit tesz, hogy meg kel ismernem a saját szervezetemet is. Mik az igényei? Mi tesz neki jót? Mi borítja fel a harmóniáját? Mi az amit könnyen emésztek? Mi az ami átpucol? És mi az, amitől feltöltődöm energiával, ha fogyasztom? Mi az ami teljesen elnehezít és lehúz? Mikor és mit egyek, és egyáltalán meddig ehetek, hogy még ne terheljen meg? Tehát ez oda és vissza is működik. Ok-okozati törvény alkalmazható ;)

Így talán arra is rá fogok jönni, hogy vajon miért nem tudom leadni azt a nyamvadt 2-3 kilót magamról, ami korábban, míg otthon laktam egy kis odafigyeléssel és egy kis mozgással könnyedén sikerült. Valami változott bennem. Csupán még azt nem tudom, hogy mi. Két éve lakunk külön, nem hinném, hogy az életkoromban van a hiba....

Na mindegy is. Ez kicsit most hosszúra nyúlt, de velősre. Remélem jól szórakoztatok.

Puszi

Joyo