2017. október 1., vasárnap

Facebook függőség

  Ezt a címet elnézve azt hiszem mindenkiben joggal merül fel a kérdés: -Én miért volnék függő? Függővé lehet válni? Miért volna veszélyes? Nem okoz semmiféle szervi elváltozást, problémát... NEM VAGYOK FÜGGŐ!

Nevezzük másként a dolgot: SZENVEDÉLYBETEGSÉG.

Fogalma:

"A szenvedélybetegség – másként addikció vagy kóros szenvedély – hátrányos helyzetbe hozhatja az érintett személyt és környezetét is, mivel kényszeres viselkedési mintákból áll, melyekben a viselkedés irányítása, abbahagyása sikertelen. Pszichológiai értelemben véve a kóros szenvedély azt jelenti, hogy egy a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik. (Forrás: Wikipédia)"

Nos, még mindig ellenkezünk? Persze, hogy ellenkezünk, tagadjuk, hárítunk, igyekszünk megmagyarázni, hogy miért lógunk a telefonunk applikációján, vagy a számítógépen, esetleg a tableten a nap kb 10 órájában és azt nézegetjük, hogy más miként is él. Közben azon sírunk, hogy mi miért nem. 

Ha láttátok a Facebook megszületéséről szóló filmet, az alap ötlet nagyon is jó volt. Ismerkedés, kapcsolat tartás, programok leszervezése egy kalap alá véve a baráti kört. És mivel férfiak fejéből pattant ki, természetesen a csajozás, a kevésbé bátor egyedek számára. Mára, sajnos, mint a legtöbb dolog, elfajzott.

Vajon létezik olyan, hogy valaki egészségesen és rendeltetés szerint használja a kapcsolati hálót? Létezik még olyan egészséges család melyben minden tag, ha összegyűlnek egy helyen, akkor nem kerül elő a mobiltelefon, hogy azt nyomogassuk és azt nézegessük, hogy a barátaink/ismerőseink
éppen mit csinálnak?

Valahogy kétlem... :( Talán az ötven fölöttiek között.

Elmondom, hogy miért kezdtem ezzel a témával foglalkozni és miért ezzel robbanok újra be a blogolásba újabb hosszú kihagyás után....

Tudjátok, rájöttem mennyire jól éreztem magam, mikor az internetet a tudás megszerzésére, zenék hallgatására, képek gyűjtésére használtam. Amikor a kapcsolattartás a barátokkal telefonhívással, SMS-sel vagy MSN-nel történt. (Nem fejtem ki külön, hogy mi volt az MSN, mert úgy érzem olvasóim táborába olyan korosztály tartozik, akik használták.) Tényleg csak arról tudtunk, akit felvettünk az MSN címlistába és csak otthon, a számítógépet használva tudtunk beszélgetni. Talán kevesebb zombiként közlekedő embert láttunk az utcán, mert nem voltak belefeledkezve okostelefonjuk képernyőjébe, és nem 5"-on keresztül érzékeltek egy virtuális világot, ahol mindenki olyan életet teremt magának a nagyközönség előtt, amilyet csak akar. 

Három komoly problémát figyeltem meg a közösségi hálóval kapcsolatban, amivel szaktekintélyek és hétköznapi gondolkodó emberek is foglalkoznak...

Ad1; Maga a függőség, hiszen az ember figyelmét az élet, a természet szépségeiről, a fontosabb dolgokról eltereli. Így elégedetlenné válik, bezárkózik. Irányíthatóbbá válik, mert valami, úgymond "erősebb" és "magasabb rendű" átvette élete felett az irányítást. Ráadásul veszélyezteti önmaga és mások testi épségét. Gondolok itt azokra, akik vezetés közben is az okostelefont nyomkodják, vagy azt bámulva lépnek le a járdáról.

Ad2; Rombolja a társas kapcsolatokat. Család, barátok, párkapcsolat. A minőségi együtt öltött időt szinte szétrobbantja, hiszen mindenki lát úton-útfélen, minden lépésnél olyan életképet, hogy ott van a kezekben a telefon, s ahelyett, hogy beszélgetnének, azt nyomkodják, mert a Facebook, a Twitter esetleg az Instagrammon folyó dolgok érdekesebb, mint beszélgetni a nagyszüleinkkel, szüleinkkel, kedvesünkkel vagy a barátainkkal, ha már egyáltalán egy helységbe gyűltünk valami miatt.    
  Joggal merül fel a kérdés, de most komolyan: - Vajon a mai tizenévesek és azok akik alig múltak húszévesek valamennyivel, tudják milyen vagy egyáltalán mi az a minőségi idő

Ad3; Ez érinti a leginkább a mai társadalmat, s a legnagyobb veszély a Facebookot használó embereknek, mely leselkedik rájuk: a DEPRESSZIÓ. És ez az ami a leginkább engem is érint, s ami miatt leültem pötyögni. 
 Bizonyított tudományos tény, hogy a túlzásba vitt féjszbukozás komoly elégedetlenséget és depressziót okoz. Akár az öngyilkos hajlamokat is felébresztheti azokban, akik hajlamosak rá, hiszen olyan "életeket" lát a hírfolyamban megjelenni, amit a sajátjával összevetve csodálatosnak és irigylésre méltónak talál.   

  Én is így vagyok. Komoly erőfeszítésbe telik, hogy ne nézegessem a hírfolyamot, hogy ne keressek rá bizonyos emberekre magamat kínozva, irigykedve, zsörtölődve, dührohamot kapva.... összehasonlítgatva, kételkedve, sírással küzdve. Mert ez is mindennapi szokássá válik, s már-már hiányzik az önkínzás és az önsajnálatban való tocsogás kéjes érzése.
Az én látásomat is teljesen elhomályosította a kék köd. Most is meg-megbicsaklok, pötyögök, keresek, nézek, bosszankodom... és lehordom magam, hogy miért engedtem a kíváncsiságnak. 

  Nehéz az út, nehéz a "leszokás". De két fő csapásvonalat igyekszem észben tartani.

-A legfontosabb mindig is a saját életem és boldogulásom legyen. A hozzám tartozó emberekkel. A pillanatot szem előtt tartva és megélve. Elszakadva az 5"-os világtól, feltekintve a végtelenbe...
A közösségi oldalakt pedig "kezelőként" használni. Értem ez alatt, hogy frissítem a virágboltunk oldalát és a karácsonyi oldalt. Az életemből pedig annyit megosztani, ami nem sért másokat, mint például hobbi, főzés, a munkám, néha-néha kirándulások. Életem apró boldogságait megtartani. Kulturáltan posztolni, személyiségfejlesztő dolgokat, kulturális eseményeket, s abban sem azt kidomborítani, hogy "Hú de fasza nekem, irigyeljen mindenki, mert te, földi halandó, minimális eséllyel éred el ugyan ezt a szintet!"

-Sosem szabad elfelejteni, hogy a közösségi hálót az emberek vadhajtásként elvadulva arra használják, hogy egy kirakat életet éljenek. S egymásra rálicitálva, már-már kórosan eltúlzott örömöt és boldogságot közvetítsenek saját életükről. Értem ezalatt azokat, akik utazást-utazás hátán, bulizások tömkelegét, luxus dolgokat, hatalmas filmbe és bulvárlapok hasábjaira illő álomkapcsolatot posztolgatnak ki napest. Ezek az emberek energiára, népszerűségre, megerősítésekre, visszaigazolásokra, irigységre vágynak, mert van ami nagyon hiányzik az életükből vagy a személyiségükből. Ezt akarják pótolni. Általában az "Így szeretlek, úgy szeretlek; életem szerelme; mi olyan nagyon boldogok vagyunk!" felkiáltások mögött egy bizonytalan kapcsolat áll, bizonytalan jövőképpel. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne kiáltsuk világgá a boldogságunkat. De ha heti szinten több ehhez hasonló szöveggel ellátott, beállított "bujcizós" képeket látunk... az segélykiáltás. Az igazán közeli barátoknak talán meg kellene kérdeznie, hogy valóban minden rendben van-e, és esetleg nem akarja-e megosztani az alany a félelmeit velük. 

Megtanultam: A közösségi oldalakra kiposztolt földi halandók celeb élete, vagy amit celebizálni próbál, a valóságnak csupán 10%-át fedi....    

Az ember gyarló, lehet irigy. Mértékkel. És akkor sem magát az ismerős életét irigyli. A lehetőségeit...

Köszönöm, hogy végig olvastad...

Puszi

Joyo ^^  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írói vágy

Teljes lázban égek. Itt tombol bennem a kreatív energia, amit nagyon szeretnék végre kiadni magamból. Ehhez több dologra is szükségem lesz. ...