Itt a jó idő, mozogni kellene :-)

Sziasztok!

Remélem mindenkit kellenesen töltenek ezek a Tavaszt ígérő meleg napok! Nem tudok ki hogyan van vele, de szerintem az ember napelemes! Valahogy mindig vidámabbak és fürgébbek vagyunk, ha verőfényes napsütésre ébredünk.

Viszont ezzel egyidejűleg azon is töprengek, hogy lassacskán szervizelni kellene a kerékpáromat. Legalább a gumikat fel kellene fújni. Mostantól már nem igazán riogatnak bennünket brutális lehűléssekkel, igaz, hogy ritkán van igazunk! De azért a remény hal meg utoljára. Vágyom a szabad levegős mozgásra. Vagy csak úgy magára a mozgásra ;-)

Hajrá kerékpár! Igaz, hogy még vissza kell edződnöm, de ugyan így vagyok a boxszal. Ott hintázik a zsák már November óta magányosan. Mindenszentek előtt abbahagytam az edzéseket nehogy lesérüljek, amikor a leginkább szükség van a két kezemre. És azóta sem vettem újra igénybe a szolgálatait. Pedig itt volna az ideje. 
Már csak rá kell vennem magam, hogy elkezdjem és senki sem fog megállítani. Esetleg egy újabb nagy nap.... ;-)

Legyen nagyon szép hétvégétek!

Puszi

Joyo ^^  

A várva várt fejezet ;-)

"

 A döntés mindig a miénk…

  Azzal tisztában kell lennünk, hogy sorsunkra mindig több forgatókönyv készül. És attól függően cserélődnek a fejezetek, hogy az adott keresztútnál merre indulunk.  Igen, mondhattam volna azt Balázsnak, hogy én inkább visszamennék a bálterembe. Vagy, hogy még sok a dolgom, jót beszélgettünk, de tovább nem szeretnék menni.  Fel is háborodhattam volna, és villámokat szóró szemekkel otthagyhattam volna a „Mi lett volna, ha?” Így legalább ha meg is bánom másnapra, legalább valóságos dolgokon rágódhattam.  

folyosón. Valószínűleg mind a három esetben a történet másként folytatódik. Felesleges is azon gondolkodni, hogy miként. Én a negyedik megoldást választottam, s átadtam magam az ösztöneimnek, melyek heves, túlfűtött szenvedélyes iramot diktáltak. Felesleges volt megjátszanom magam. Csak energiapocsékolás lett volna, utána pedig nagy valószínűséggel csak rágtam volna magamat azon, hogy

  De akkor, ott, hátamat az ajtónak vetve csak faltuk egymás száját, ujjaim a tarkójába martak, a hajába markoltak. Annyira közel szerettem volna érezni magamhoz, amennyire csak fizikailag lehetséges volt. Úgy vágytam az érintésére, hogy fájt a bőröm. Keze a derekamról lecsúszott a ruha hasítékához, s benyúlva, lábamat a csípőjére vonta, ezzel ágyékát még közelebb hozva az enyémhez. Felnyögtem, mert éreztem a vékony anyagokon keresztül, hogy ő is legalább annyira kíván, mint én őt. Azért azt meg kell vallanom, magas sarkú cipőben féllábon egyensúlyozni, nem volt valami kecses, vagy egyszerű, de még jobban köré fontam a karjaimat, miközben ő igyekezett megszabadulni a zakójától. Kioldotta a nyakkendőt, de a mellény gombjaihoz addig nem tudott hozzáférni, amíg engem tartott. Így kénytelen volt elengedni. Én lerúgtam a cipőimet, s hátam még mindig az ajtónak vetve, csillogó szemekkel figyeltem, ahogy sorra kioldja a gombjait, majd a mellény is a földre került. Azt hiszem kezdtem megtalálni a bátorságom, így a világos ing gombjai felé nyúltam. Hagyta, hogy hármat-négyet kioldjak. Legalább a ruhadarab feléig eljutottam, mikor megragadta a csuklóimat, s egy hirtelen mozdulattal az ajtó felé penderített. A kezeimet még mindig fogta, s azokat most igyekezett a fejem mellett két oldalt az ajtónak szorítani, míg testével hátulról befedett, s fogait hol a vállamba, hol a tarkómba mélyesztette. Felnyögtem. Tudtam, hogy ez volt a célja, a bőrömön éreztem, hogy mosolyog. Ekkor elengedte a kezeimet, de teste közelségétől továbbra sem tudtam megfordulni. Igazság szerint kedvemre volt ez az alárendelt helyzet, mely annyira felizgatott, hogy remegtek a térdeim. Lassan lehúzta a cipzárját, majd a ruha egy kis unszolással lecsúszott a testemről, megmutatva a színben összepasszoló fekete alsóneműmet és a csipkés szegélyű harisnyát. Még ha nem is éreztem volna vágyát a fenekemnek nyomódva, akkor is tisztában lettem volna vele, hogy mennyire kíván, abból, ahogyan a vállamba harapott, ujjai pedig birtoklóan a csípőmbe markoltak és olyan szorosan hozzám dörgölte magát, amennyire csak tudta.

  Az agyamat teljesen elborította az a ragacsos lila köd. Semmi sem létezett. Olyan volt, mintha megállt volna az idő csak a mi kedvünkért. Még villanyt sem kapcsoltunk. Tökéletesen elég volt az utcalámpák és a kirakatok beszűrődő fénye.

  Nem volt felesleges szócséplés. Nem két idegen voltunk, akik egymásba gabalyodtak a bálon. Nagyon is jól tudtuk, hogy mit és hogyan szeret a másik, az arcunkra volt írva, benne volt a mozdulatainkban, hogy mennyire kívánjuk a másikat. Miért rontottuk volna el beszéddel?

  Amit korábban rutinnak éltem meg, azt most gyönyört hozó ismerősként élte meg a testem! Valahogy felszabadultabb volt, szenvedélyesebb, vadabb… és édesebb! És nem, nem éreztem bűnben magam! Kívántam. És tudtam, hogy ezek a vágyak hamarosan kielégülnek.

  Ismét felnyögtem, mikor egyik kezével a melltartóm a másikkal az alsóneműm alá nyúlt. Finoman izgatni kezdett, amitől a lábaim egyre gyengébbek és gyengébbek lettek, míg végül már alig bírtak el, így az ágyhoz terelt, leültetett és finoman hanyatt döntött. Semmit sem kapkodott el. Tudtam, hogy nem egyszerűen csak megdugni akar, bár, amennyire felajzott állapotban voltam, igazság szerint arra vágytam volna a leginkább. De a minőségi szexet sem tudtam megvetni. Régen volt már benne részem.

 Balázs letérdelt elém az ágyhoz, lehúzta rólam az alsóneműmet, majd ujjait térdemtől indítva lassan felcsúsztatta a belsőcombjaimon finoman szétnyitva a lábaimat. Nem akarta, hogy elmenjek, csak megkóstolt, igaz, hogy ezzel a rövidke néhány érintéssel is majdnem az őrületbe kergetett. Én azonban mindenre ki voltam éhezve. Így arra késztetve, hogy felálljak, kioldottam az övcsatját, a nadrágját, hagytam, hogy levetkőzzön, s csípőjébe markolva, magamhoz húztam. A reakcióiból, hangjából és abból megítélve, ahogy ujjai a hajamba markoltak, semmit sem felejtettem el, ami az orális szexet illeti. Annyira éheztem rá, hogy a végén a hajamnál fogva húzott el magától. Teljesen úgy viselkedett, mint aki már egy ideje nem volt nővel. Pattanásig feszült és erőt kellett vennie magán, hogy lecsillapodjon, s ismét a kezében tartsa az irányítást.

  Így mikor megkért, hogy csússzak fel a bordó takaróval fedett ágy közepére, én gondolkodás nélkül megtettem. Levette a melltartómat, hanyatt nyomott, fejem körül kiterítette a hajamat, s fölém támaszkodva, mosolyogva nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy mit látok a szemeiben. Rejtély volt a számomra, de azt hiszem nem is az volt a megfelelő pillanat arra, hogy gondolkodjam. A nadrágja után nyúlt és a tárcájából kivett egy kis csomagot. Nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy megkérdezem, ennyire magabiztos volt, vagy mindig magánál hordja-e. Csak mosolyogva vártam őt. Egyik kezével a csípőm alá nyúlt, s egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. A testem ívbe feszült a kéjes érzéstől, s ahogy felvette a ritmust, ujjaim az ágytakaróba martak az ő bőre helyett, pedig legszívesebben azt tettem volna. A mozdulatai kemények voltak és határozottak, tele vággyal és szenvedéllyel, birtoklással, ahogy harapta a nyakam és a vállaimat, melleimet, testem alatt lévő keze pedig szilárdan tartott és a húsomba mart. A legkevésbé sem lehetett szeretkezésnek nevezné, de puszta kefélésnek sem. Ez színtiszta, egónkat elemésztő szex volt. Az első orgazmus olyan erővel söpört át rajtam, hogy nem láttam, nem hallottam tőle, de még a testem határait is megszűntem érzékelni. Egyetlen helyen összpontosultak az érzékeim, majd ott is megszűnt, ahogy visszavonulót fújt. Nem végleg, csak amíg a hasamra fordított, s térdével nyitotta szét a lábaimat, hogy engedjem vissza. Kicsit megemeltem a csípőmet, hogy megkönnyítsem a dolgát. Újra felnyögtem mikor visszasiklott belém, s testével félig betakart. Beleharaptam a karomba, a takaróba, sikítani szerettem volna, bár lehet, hogy sikoltottam is.

  Igen, mindenkinél jobban tudta, hogy mit szeretek, én pedig átengedtem neki a gyeplőt. A következő orgazmus is maga alá temetett, hangomat pedig elnyelték a párnák.

 Mozdulatai gyorsabbak és súlyosabbak lettek, míg meg nem éreztem a görcsös rándulásokat, s a fehér ködön keresztül tompán meg nem hallottam a kiáltásait. Teste az enyémre borult, súlya belenyomott a matracba. De nem érdeket. Egy cseppet sem. Akkor valahogy semmi sem tudott zavarba hozni. Egy felhőn lebegtem test és gondolatok nélkül.    

*****

  Kicsit elbóbiskoltam a hatalmas, puha ágyban, mert arra riadtam, hogy az utcán dudált valaki. Amikor körbenéztem Balázst sehol sem láttam. Egy pillanatra megijedtem, kellett néhány pillanat, hogy felfogjam, hol vagyok és mi is történt. A fürdőszobában kicsit megtisztálkodtam, s mikor belenéztem a kis falitükörbe, csupán akkor vettem észre, hogy mosolygok. Miért is ne?  Vállat vontam, majd a bekészített fürdőköntösben kisétáltam a szobába. Meglepetésemre Balázs az ablaknál állt öltönynadrágjában, melynek övét még nem kapcsolta össze. Zsebre dugott kezekkel figyelte az éjszakai várost. Amikor meghallotta a lépteimet, felém fordult és elmosolyodott.

  -Nem tudtam hirtelen hová tűntél – sétáltam oda az ágyhoz és leültem, a végébe. Zavarba is jöhettem volna, de nem tettem. Minden olyan természetesnek tűnt, mintha az az egy év el sem telt volna nélküle. De nem voltam buta, vagy naiv. Tudtam, hogy ha kilépünk a szoba falainak biztonsága közül, minden olyan lesz, mint régen. Illetve majdnem minden, gondoltam, ahogy megláttam engem végigkutató tekintetét. Mohóság villant benne, a testem újra megfeszült, ahogy tett felém néhány lépést.

  -Csak letelefonáltam a recepcióra. Némi italt és ételt kértem, mert nem tudom te, hogy vagy vele, de én kicsit megéheztem – mikor odaért, óvatosan letolta a frottír köntöst az egyik vállamról, s mivel nem tiltakoztam, a másikról is. A szívem hevesebben kezdett kalapálni, a nyaki verőerem majdnem kiszakadt a helyéről. Mikor ujjaival megérintette, ismét az a magabiztos mosoly jelent meg az ajkain.

  -I… - megköszörültem a torkom. – Igen, ez jó ötlet volt.

Amikor kopogtattak, ő behúzta a keskeny kis zsúrkocsit. A melegítő fedél alatt rántotta gőzölgött, a kosárban pedig ropogós rozskenyér. Frissnek tűnt. Te jó ég, egyáltalán mennyi az idő? Elkaptam Balázs karját, hogy megnézhessem a karóráját. Hajnali hármat mutatott. – Nem is tudtam, hogy van még ilyenkor konyhai szolgálat.

  -Nos, attól függ, kit kell kiszolgálni – mosolygott még szélesebben Balázs.

  -Látom, messzire elér a kezed – nyúltam a melegítő fedeléért, de ő megfogta a csuklómat, ezzel arra késztetve, hogy rá nézzek.

  -Nem is sejted, hogy milyen messze – a mohóság újra megvillant zöld alapon barna pettyes szemeiben, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. Azonnal elfeledkeztem a rántottáról. Még legalább egy órára!

*****

  Békésen, minden megállapodás, vagy hazugság nélkül váltunk el egymástól hajnalban. Taxival mentem haza. A fürdőszobában rendbe tettem magam, majd lefeküdtem, de az átélt élmények annyira feltöltöttek energiával, hogy még legalább fél órán át forgolódtam.

  Hogy volt-e lelkiismeret-furdalásom? Nem, nem mondanám. Igen, első körben engem is meglepett, hogy semmiféle rossz érzés nem uralkodott el rajtam azért, mert lefeküdtünk egymással. Egyrészt némi elégedettséget éreztem, hiszen ahogy Ő megfogalmazta, tulajdonképpen ezzel még tartoztunk egymásnak. Nem akarta űzni-fűzni a semmit. Nem bánt meg semmit és nem kért meg, hogy tartsam titokban. Valahogy mind a ketten tudtuk, hogy senkinek sem beszélne erről a másik. Ez csupán a mi dolgunk volt. Megtörtént egyszer-kétszer-háromszor, de nem volt rá esély, hogy újra a tettek mezejére lépnénk.

  Valahol sorsszerűnek éreztem a történteket. Nem, nem jogosnak, az gonosz lett volna a részemről. Elvira egyszer azt mondta, a karma azt is magában foglalja, hogy minden szerepet ki kell egyszer próbálnunk, amit valaha elkövettek ellenünk, vagy mi követtünk el más ellen. Addig nem tudhatjuk, hogy mit érzett a másik, amíg bele nem léptünk a cipőjébe. Azért ez nem volt teljesen igaz a saját helyzetemre, hiszen eszem ágában sem volt visszahódítani Balázst, míg Veronika nyilvánvalóan mindent megtett az elcsábításáért. Ebből a megvilágításból, hogy néhány órával ezelőtt velem csalták meg azt a nőt, akivel engem csaltak meg, valahol nagyobb rendet rakott bennem, mintha megpofoztam volna valamelyiküket. Éreztem, hogy Balázs abban a néhány órában, míg beszélgettünk, iszogattunk, táncoltunk, majd együtt töltöttük az éjszakát, ismét nőnek látott. Mégpedig egy nagyon is vonzó nőnek, akivel jó együtt lenni. Ez bizony felülírta a korábbi rossz programokat, amiket elültetett bennem. Igen… azt hiszem kimondhattam, hogy rend volt bennem. Végre!

  Bár ezekkel a gondolatokkal aludtam el, azért Józan Ész valahol emlékeztetett, hogy minden nem sikerülhet ennyire jól, s valahol meg lesz mindennek a böjtje. Gondoljak csak Krisztiánra. Vagy azokra az emberekre, akik ismernek bennünket és együtt láttak a bálon. Csak a vak nem jöhetett rá, hogy milyen erős érzelmek csaptak fel közöttünk. Józan Ész itt elsősorban Izabellára célzott, aki könnyedén ellenem fordíthatta a látottakat.

  -De hát arra célozgatott, hogy Ivett azért utazik velük Németországba, mert Krisztián meghívta őt is. Engem pedig nem. Még csak meg sem említette. Túl szép lett volna mindaz a kedvesség, odafigyelés és régimódi udvarlás, amit felém mutatott. Senki sem tökéletes – mormogtam már félálomban.

  -Ez igaz – hagyta jóvá Józan Ész. – De mi van, ha Izabella keveri mesterien a kártyákat, és mint azt Patrícia említette, a nagy részét el sem szabad mindannak hinni, amit mond.

  -Akkor lehet, hogy nagy szarban vagyok – morogtam tovább.

  -Minden esetre beszélj Patríciával. Ő biztosan többet tud a dologról.

  -Rendben… - és már álomba is zuhantam.  "

Újabb fejezetet alkottam... előre is bocsánat... ;-)

"

A jótékonysági bál

 Mint említettem, az idő különös módon rohamléptekkel telt. Idő közben fénysebességgel elmúlt Advent és az ünnepi időszak, elmúlt Szilveszter és beköszöntött az Újév! Időközben Krisztián újra hallatott magáról. Néhány nappal az Izabellával folytatott beszélgetést követően várt egy üzenet a közösségi oldal levelezőjében. Feladó: Nemes Krisztián.

 Nocsak! Szaladt fel a szemöldököm. Te élsz? 

Szia Magda!

 Kérlek, ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem hallattam magamról, de a környéken közműfelújítás van, és az egész tömbnek hazavágták a TV/telefon/internet szolgáltatását egyetlen rossz mozdulattal. Tudom, hogy átlátszó kifogás, de ez az igazság, el kell, hogy hidd. Most aztán van mit bepótolnom. A munkával kapcsolatban nem sok mindent tudok mondani. Az autók állapota eléggé vegyes. De vannak köztük csodálatos darabok, amiket még én is szívesen a magaménak mondanék.

  Inkább meséljél te, hogy mi történt otthon. Mint mondtam, eléggé lemaradtam.

Csók: Krisztián

  -Igen Krisztián, eléggé átlátszó kifogás, de tud rád haragudni a fene – sóhajtottam, s a válaszlevélben leírtam mindent, ami addig történt. Marci furcsa pálfordulását és Izabella fenyegetését sem spóroltam ki belőle, karakter bőven állt a rendelkezésemre. Kíváncsi voltam a véleményére. Nyílván Marci tőle nem fordult el, már csak azért sem, mert mint kiderült, most már hivatalosan is a barátnője, még mindig nem verte ki a fejéből, hogy Krisztiánt és Ivettet összeboronálja. Patrícia barátnőm Újév napján jelezte, hogy főnöke és az a nő (nem írnám ki, hogy milyen jelzővel illette), hivatalosan is járnak. Magamra azért gratuláltam, mind a kettőjük erőfeszítése meghozta gyümölcsét. De találkozni egyáltalán nem volt kedvem velük. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Izabella bekóstoljon Marcell biztos védelméből. Pedig hamarosan rá kellett ébrednem, hogy nem mi diktálunk… aminek meg kell történnie, az bizony megtörténik.

*****

  Elérkezett a jótékonysági bál estéje. Elvirának tett ígéretemhez hűen vettem egy szép alkalmi ruhát. Hosszú, fekete elasztikus anyag volt, de csupán annyira, hogy éppen a megfelelő helyeken simuljon az ember testére. A rövidke ujjak, a háta és az oldalán futó két csík is áttetsző fekete rózsamintás csipkéből állt, jobb oldalán pedig a combom negyedéig hosszan fel volt sliccelve. Valahol a dögös és az elegáns határán húzódott. Ritkán engedtem meg magamnak, hogy nőies ruhába bújjak, de ha mégis megtörtént, kedveltem a rafinált darabokat, mint például ez is volt. Semmiképpen sem nevezhető közönségesnek, de nem is volt teljesen tartózkodó. Éppen annyit mutatott, amennyit kellett. Mióta lefogytam és sok időt töltöttem a főiskola edzőtermében, teljesen elégedett voltam az alakommal. Így az sem okozott zavart, hogy az egyik lábam majdnem teljesen kivillan a ruhából. A ruhához egyszerű fekete cipőt húztam, mely csupán öt centivel emelt meg. Első sorban dolgozni mentem, ahogy azt Elvira többször is kiemelte, így mászkálnom, táncolnom kellett. A magassabb sarkú cipőket pedig egyszerűen nem bírta a lábam. Hajamat félig feltűzte a fodrászom, kiegészítőként pedig egyszerű, de szép aranyékszereimet vettem fel. A hűvös januári este miatt pedig már hosszú fekete szövetkabáttal kiegészítve léptem ki a taxiból a hotel előtt. Elvira már várt rám. Izgatottsággal töltött el, ahogyan átnyújtotta a sajtó igazolványunkat mellyel szabadon részt vehettünk a legtöbb eseményen, ahol az újság előzetesen jelezte, hogy írni kíván róla. A fehér épület lobbyában kellemes arany fény, bordó és mélyzöld brokát tapéta, zöld szőnyeg, fehér márványpadló és a tömeg beszélgetésének moraján kívül halk zene fogadott.

  -Egyelőre maradj mellettem. Meghallgatjuk a polgármester köszöntőjét, utána bemutatlak néhány embernek.

  -Rendben – bólintottam.

Úgy tűnt, hogy minden ütemterv szerint haladt. Nem hittem volna, hogy egy bálnál ez lehetséges. De tévednem kellett. Meghallgattuk a beszédet, kicsit sétálgattunk, majd Elvira valóban bemutatott néhány fontosabb embernek. Köztük volt a polgármester és az alpolgármester, néhány képviselő különböző pártokból, akiknek eddig csak a nevét hallottam vagy az arcát láttam. És legalább három olyan vállalkozónak, akik eléggé meghatározták a város arculatát. Ilyen volt például a Gyöngyvirág cukrászda tulajdonosa is, akiről tudtam, hogy sok jó ügyet támogat, de a magánéletében volt vaj a füle mögött vastagon. Hozzám képest kis termetű, középkorú férfi volt, aki, ahogy elnéztem, nem vetette meg a szép nők társaságát, bár a bálra a feleségével érkezett. Később Elvira is elárult róla néhány pletykát, de szigorúan bizalmas volt. Egészen addig fesztelenül viselkedtem, amíg két ismerős arcot meg nem pillantottam a bárpultnál. Marcell és Izabella volt az. Fogalmam sem volt, hogy mit keresnek itt, míg mentoromnak fel nem tűnt, hogy elhallgattam és a tekintetem követve fel nem ismerte Marcit.

  -Áh, a Szekeres fiú. Azt hittem nem jön el. A szülei ismét elutaztak valami ikszedik nászútra, és senki sem volt biztos benne, hogy valaki képviseli a családot. Az öreg Szekeres bőkezű adományokat szokott utalni a Gyermekotthonnak. Nem csoda, hogy meghívták őket – mosolygott.

  -Valószínüleg villogni szeretne az új barátnőjével – morogtam, s inkább a kezemben lévő pezsgőspohárba kortyoltam. Igyekeztem másfelé nézni.

  -Miért vagy ilyen ellenséges? Azt hittem jóban vagytok.

  -Én is azt hittem – mondtam egy mély sóhajtás közepette. – De hagyjuk is – csóváltam meg a fejem.

  -Rendben drágám…. Én…

  -Nahát, Elvira! Káprázatosan nézel ki – lépett oda hozzánk egy másik ismerős. Nos. Neki valahogy jobban tudtam örülni, de csak egy fokkal.

  -Nocsak, Balázs. Nem is számítottam rá, hogy te is itt leszel – nézett a férfira mentorom, majd óvatosan rám, hogy miként reagálok. De úgy tűnt, semmi sem ült ki az arcomra, mert az asszony kicsit fesztelenebb lett, és engedte Balázsnak, hogy kezet csókoljon.  

  -Felsőbb utasításra jelentem meg. Azt üzente a közvetlen főnököm, hogy nem kötelező a részvétel a számomra, de erősen ajánlott – kacsintott, majd felém fordult. – Szia Magda.

  -Szia Balázs – biccentettem felé mosolyogva.

  -És a kedves párod? Ő is elkísért? – szúrta közbe Elvira a provokatív kérdést. Nyilván a maga módján jelezni szerette volna, hogy a szárnyai alá vett.

A férfi mosolya egy pillanatra eltűnt.

  -Nem, ő nem tudott elkísérni. Gyengélkedik. Így néhány kollégával jöttem - picit közelebb hajolt, hogy bizalmasra fogja a mondandóját. – Az igazat megvallva unalmas figura mindegyik, így ha megengeditek, szívesebben csatlakoznék a későbbiekben két ilyen vonzó nőhöz. Kellemesebb társaság volna, mint a kamatemelkedésről társalogni.

  -Nem rajtam múlik – mosolygott mentorom.

Éreztem, hogy megborzongok a tekintetétől. Kimért volt, nem tolakodó, mégis, valami olyan áradt belőle, amitől hevesebben kezdett verni a szívem. A magabiztossága?  Fogalmam sem volt, de a valahol a lelkem mélyén megszólalt a vészcsengő. Ideje óvatosnak lenni!

  -Természetesen – bólintottam.

  -Remek. Most, ha megbocsátotok, visszamegyek egy kicsit a kollégákhoz. De hamarosan itt vagyok, és a következő tánc az enyém – nézett kettősünkre, majd távozott.

  Észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőmet, míg Elvira meg nem érintette a vállam. Egy pillanatra összeugrottam.

  -Jól vagy?

  -Persze. Minden rendben. De, hogy őszinte legyek, kicsit furcsállom, hogy ilyen kedves.

  -Most élvezd ki, játszadozz egy kicsit, de maradj éber. Ne engedj neki túl sokat – mondta csendesen.

Fél óra elmúltával Balázs ismét felvette velem a szemkontaktust, majd egy félmosollyal a száján elindult felénk. Elvira csendesen még odasúgta:

  -Most magadra hagylak, de emlékezz mit mondtam.

  -Rendben – bólintottam.

  -Hölgyeim – lépett oda a férfi.

  -Ha megbocsátasz nekem Balázs, a riportunkhoz még beszélgetnem kell néhány emberrel. Addig rád bízhatnám a kis mentoráltamat?

  -Természetesen – bólintott az igazgató, s miután Elvira elsétált a polgármester irányába, ő a karját nyújtotta felém. – Meghívhatlak egy italra?

  -Köszönöm - bólintottam és elfogadtam felajánlott karját. A következőkben szinte csak semmiségekről beszélgettünk. Később a főiskoláról faggatott, én pedig őt a szakmai előmeneteléről. Valahogy mind a ketten igyekeztük kerülni egymás és saját magánéletünket. Különös volt. Mégis mi ütött belém? És belé? Korábban minden alkalmat megragadott, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire boldog mással. Lehet, hogy már nem boldog? A kis hang alattomosan suttogott a fejemben. És ezektől a gondolatoktól akaratlanul is egyre jobban kinyíltam Balázs felé. Megittuk az italunkat, majd táncolni hívott. Különös érzések ragadtak magukkal. Letagadhatatlan volt, hogy örültem a helyzetnek. Belesimultam a karjaiba minden tánclépésnél, összemosolyogtunk, már-már flörtöltünk egymással, s én nem foglalkoztam a vészcsengővel, ami a fejemben szólt. Ezek csak a gondolataim. A lelkem más. Igaz, hogy őt sem neveztem volna nyugodtan. Sőt! Izgatottságtól borzongtam. A tekintete, a mosolya, az érintései. Kezdett leereszkedni az agyamra az a bizonyos ragacsos massza, amitől nehezen gondolkodtam. Főként, ha ő a közelemben volt. Mi a frászért nem voltam dühös? Miért nem tört felszínre a sértett női büszkeség? Nos… talán mert úgy tűnt, ismét ugyan annyi figyelmet szentelt nekem, mint kapcsolatunk elején. Annyira a zöld alapon barna pettyes szempár hatása alatt voltam, hogy még azt sem éreztem meg, hogy Izabella a terem túlvégéből figyel. Oda kellett volna figyelnem! Tudtam, hogy a helyzet, amiben éppen voltam, nagyon is ellenem fordítható, ha nem vigyázok!

  A tánc hamarosan véget ért, Balázs pedig finom csókot lehet a kezemre, amitől jóleső érzések futottak végig a gerincem mentén. Fájdalmas volt a felismerés, ami ezek után következett! Ráébredtem, hogy még mindig kívánom őt. Lehet, hogy korábban fel tudtam volna pofozni, széjjel bírtam volna zúzni az autóját, de a hormonjaimnak képtelen voltam parancsolni. És ami még ijesztőbb volt, az az, hogy a tekintetéből biztos voltam benne, hogy mindezzel tisztában is van. Nem, nem nevetett ki. Még csak gúnyos sem volt. Egyszerűen mélyen a szemembe nézett, majd levezetett a tánctérről, vissza a bárpulthoz. Ott kért számomra még egy italt. Vörös bort, mert tudta, hogy azt szeretem.

  -Ha megengeded, egy kicsit magadra hagynálak. Van egy kis elintézni valóm.

  -Semmi gond. Menjél csak. Majd megkeresem Elvirát.

  -Nem-nem. Kérlek, várjál meg itt – hangja lágy volt, és mindemellett mosolygott is, de éreztem a hangjából, hogy nem tűr ellentmondást.

  Szépen ott maradtam az italomat ízlelgetve, kortyolgatva magányosan a gondolataimmal.

 Hülye vagyok én? Miért ne használnám ki a helyzetet? Egyedül van, tulajdonképpen én is egyedül vagyok. Talán ennek így kell lennie – suttogta a belső hang.

  -Nahát, szia Magda. Te itt? – lépett elém Izabella. Azt meg kell hagyni, hogy elképesztően dögösen festett a testre simuló élénkvörös, vékony pántos mini ruhában a hozzá színben illő tíz centis magassarkú cipőkkel. Hosszú fekete haját bonyolult csigákban feltűzték, kiegészítőként fekete ékszereket viselt. Marci, hogy hozzá passzoljon, hasonló árnyalatú karcsúsított fazonú inget, fekete nadrágot és fekete nyakkendőt vett fel.

  -Igen, mint látod. Sziasztok – biccentettem a párosuk felé.

  -Látom jól szórakozol – jegyezte meg Izabella.

  -Igen, színvonalas a bál.

  -Úgy értem találtál magadnak társaságot. És Krissz? Mégis csak jobb belátásra tértél? Vagy….?

  -Nem értem mire gondolsz – pedig sejtettem. Én magam is csodálkoztam volna, ha másnak nem tűnik fel az a szexuális feszültség tánc közben, ami képes lett volna megvilágítani egy focipályát kilencven perc erejéig!

  -Nézd. Láttam, amit láttam. Tanúm is van rá.

  -Zizu, semmit nem láthattál. Maximum annyit, hogy táncoltam egy férfivel, akivel korábban már interjút készítettem és beszélgettem néhányszor. A kapcsolati tőkét ápolni kell.

  -Attól függ – lépett közelebb Izabella és csendesebbre fogta a mondandóját. - De csak, hogy tudd. Krisztián meghívott bennünket Németországba, hogy látogassuk meg. Úgyhogy Februárban mind a hárman elmegyünk hozzá.

  -Mind a hárman?

Szerintem erre várhatott, mert arcán elégedett mosoly terült szét. – Igen. Marci, én és Ivett. Csodálkozom, hogy Krisztián nem szólt.

  -Nem, nem szólt – igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. Nem tudtam hová tenni ezt az információt. Nekem azt írta, hogy azért nem bolondult még bele a hiányomba, mert rengeteg munkája van, így örül, ha egy rövid levelet meg tud nekem írni. Erre Izabella előáll ezzel a hírrel. Az volt a gond, hogy fogalmam sem volt, hogy kinek higgyek. Marcellhez sem fordulhattam. – Azért jó utat kívánok.

  -Elnézést, hogy közbe szólok Magda, de Elvira keres. Azt mondja, hogy a polgármester úr szeretne megismerni – jelent meg mellettem szinte a semmiből Balázs, akár egy őrangyal.

  -De…

  -Semmi de. A polgármesternek senki se mondjon nemet – kacsintott a férfi.

  -Engedelmetekkel én megyek. További jó szórakozást – biccentettem Izabelláék felé, és exem karján egyenes háttal elsétáltam. Amikor már hallótávolságon kívül voltunk, azért oda súgtam. – De hát már be lettem mutatva neki.

  -Tudom. De valamilyen ürüggyel el kellett, hogy hozzalak onnan.

  -Hallottad miről beszéltünk?

  -Nem, de a munkámból kifolyólag jól kell olvasnom a testbeszédből. Az a kis nő eléggé erőszakos egy teremtés.  Egy kicsit ki, ha n nem típus.

  -Ezt a testbeszédéből szűrted le? – sandítottam rá és belekortyoltam a poharamba.

  -Nem. Megállított még valahol a bál kezdetén. A fogadó révén ismerem Marcellt, ő pedig bemutatta őt, mint a barátnőjét. Csinos nő, meg kell hagyni, de kicsit túl egyértelműen kérdezett.

  -Na várj egy kicsit – álltam meg, s még mindig nem tűnt fel, hogy már réges régen a hotel egyik kacskaringós folyosóján sétálunk. – Mit akart tőled?

  -Szerintem azt próbálta kipuhatolni, hogy volt, illetve van-e közünk egymáshoz.

  -A kis szemétláda… - dohogtam. – Ezt nem hiszem el. Kémkedik utánam? És mit mondtál neki?

  -Nyugodj meg. Meg sem említettem, hogy korábban közünk volt egymáshoz. Csak annyit mondtam, hogy az újság révén ismerjük egymást. Semmi pánik. Igyál egy kicsit. Az majd megnyugtat.

  Engedelmeskedtem. Ő pedig finoman átölelte a derekamat és tovább terelgetett a folyosón, mígnem elértünk egy szobaajtóig. Egy pillanatig földbe gyökeredzett a lábam. Rá néztem Balázsra. Annyira békés és magabiztos volt a tekintete, én pedig annyira össze voltam zavarodva az átélt és hallott dolgoktól, hogy abszolút nem csodálkoztam magamon, hogy viszonozva az ölelését várakozó álláspontra helyezkedtem.

  Nem kellett sokáig várnom. Ő egy kártyakulccsal kinyitotta az ajtót, maga elé engedett, majd eltűntünk a folyosóról."

Egy újabb fejezet ;-)

"

Harapós November

   
   Az, hogy egy ember milyen gyorsa változik, általában élethelyzet és személyiség kérdése. Vagy mindig is benne volt az az egyén, aki előbújik belőle, vagy a körülmények teszik mássá. Nagy általánosságban jó emberismerőnek tartom magam, de Szekeres Marcell még az én képességeimet is próbára tette az utóbbi két hónapban, mióta Krisztián elutazott. Megegyeztünk, hogy ha valamelyikünk megtud valamit róla, akkor szól a másik félnek, hiszen mind a kettőnk számára fontos volt. Októberben többször is bejött hozzám személyesen, hogy kicsit beszélgessünk, s néha-néha elvitt egy szál rózsát. Tudtam, hogy hódító hadjáratba kezdett, bár azzal is tisztában voltam, hogy Izabella őt már régebben célkeresztbe vette, de női praktikáit bevetve megdolgoztatta Marcit és nem adta magát könnyen. Akármennyire is ellenszenves volt a személye, azért azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól bánik az adottságaival, s nem egy könnyű nőcske.   Bármennyire is annak szerettem volna látni továbbra is, nem ment. Úgy tűnt, hogy komolyan gondolja Marcival és nem játszik az érzelmeivel. És, hogy mindezt honnan tudtam? Kérem szépen, egy olyan menő újságírónak, mint jómagam, beépített emberei vannak mindenhol… na jó, az, hogy menő erős túlzás, és még csak újságíró gyakornok voltam. Többször meg kellett győznöm magam, hogy az még nem jelent semmit, hogy néhány cikkem és egy interjúm megjelent a helyi lapban. Hosszú út várt még rám, és sok megpróbáltatás, ha addig el szerettem volna jutni, mint a mentorom. De az, hogy voltak kémeim, az igaz volt. Patrícia többször szolgáltatott hangulatjelentéssel, és abból nem tudtam mást leszűrni, mint, hogy Izabellának valóban tetszik a Szekeres borászat örököse. De az, hogy Marcell emiatt elkezdett változtatni magán, és nem is mindig a jó irányba haladt, az már kevésbé volt szimpatikus. Ha Krisztián itthon lett volna, nyilván többször megemlítette volna neki, hogy, csak azért mert beleszeretett valakibe, még nem kell kifordulnia önmagából. De egy szerelmes férfinak olyan a jó tanács, mint a falra hányt borsó.

benne volt az az egyén, aki előbújik belőle, vagy a körülmények teszik mássá. Nagy általánosságban jó emberismerőnek tartom magam, de Szekeres Marcell még az én képességeimet is próbára tette az utóbbi két hónapban, mióta Krisztián elutazott. Megegyeztünk, hogy ha valamelyikünk megtud valamit róla, akkor szól a másik félnek, hiszen mind a kettőnk számára fontos volt. Októberben többször is bejött hozzám személyesen, hogy kicsit beszélgessünk, s néha-néha elvitt egy szál rózsát. Tudtam, hogy hódító hadjáratba kezdett, bár azzal is tisztában voltam, hogy Izabella őt már régebben célkeresztbe vette, de női praktikáit bevetve megdolgoztatta Marcit és nem adta magát könnyen. Akármennyire is ellenszenves volt a személye, azért azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól bánik az adottságaival, s nem egy könnyű nőcske.

  A hónap végén egyre ritkábban jelent meg személyesen a boltban, inkább a telefonjára hagyatkozott. A legutolsó találkozásunkkor már nem tudtam nem észrevenni, hogy sokat fogyott, a haja katonásan rövid volt, arca jóval vékonyabb lett, amitől elvesztette csibészes báját. Világos kötött mellényt viselt, alatta egy fehér, rózsaszín és fekete apró kockás inggel, melynek ujjai ráfeszültek felkarjára. Vállai mintha szélesedtek volna, a pocakra eltűnt, így már nem tudtam nem megemlíteni a látványos változást.

  -Aha, elkezdtem gyúrni – jött a választ, közben szinte fel sem pillantott a jókora, lapos mobiltelefonról, amit nem rég újított be, és most is éppen pötyögtetett rajta valamit.

  -Fő az egészséges életmód? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de egy „Ja!”  válasznál többet nem kaptam. –Krisztiánról tudsz valamit?

  -Mostanában eléggé el voltam foglalva, úgyhogy nem sokat tudtunk beszélni – válaszolt végre hosszú, kerek mondatban Marcell. – És sajnos most sem nagyon érek rá, úgyhogy bocsi, de sietek. Csak ezt a rózsát kérem és már itt sem vagyok – mutatott egy szép rózsaszín árnyalatú szálra. Én oda adtam, ő fizetett és egy „Csá!”-val búcsúzva már ott sem volt. Én csak pislogtam, mint pocok a lisztben.

  Ezt követően már nem jelent meg nálam a boltban, és egy jó darabig nem is hívott. Pedig itt volt November közepe, Krisztiánról én sem halottam már egy hete, és kezdtem aggódni. Bár tudtam, hogy eléggé elfoglalt fázisba ért a munkája, azért megszólalt bennem az elégedetlen kis belső hang: - Azért igazán vehetné a fáradtságot, hogy legalább egy „köszi, még élek” tartalmú üzenetet írhatna arra a nyamvadt világhálóra!    

  De még azt sem tette. Próbáltam türelmet gyakorolni, de sosem volt erős oldalam, így írtam Marcinak egy rövid üzenetet a telefonjára. De semmi válasz. Másnap küldtem egy újabbat, de arra sem érkezett válasz. Végül felhívtam, de hamar lerázott azzal, hogy éppen nem ér rá, beszéljünk később.  És amikor az a később már több mint huszonnégy órája húzódott, ismét felhívtam, de még csak fel sem vette. Értetlenül bámultam a telefonomat.

 Általában a legtöbb ember érzi, ha le akarják rázni és belenyugszik. Nos, ezt én is éreztem, de egyáltalán nem tudtam belenyugodni, mivel nem értettem a helyzetet. Marci, aki sokáig kedves, barátságos és nyílt volt, szinte egyik pillanatról a másikra elfordult, elzárkózott és igyekezett megszüntetni velem minden kapcsolatot. Ki érti ezt? Mi történt? Igazság szerint valahol sejtettem, hogy nem önszántából tette, hanem valaki hatott rá, de semmi kedvem nem volt vitatkozni.

Még egy utolsó sms-t írtam neki, amiben kifejtettem, hogy nem értem a viselkedését, ő nem ilyen volt, de azért nem kellene ennyire látványosan leráznia, mert fogalmam sem volt, hogy mivel érdemeltem ki. Rám nem jellemző módon gondolkodás nélkül elküldtem. A válasz egész nap váratott magára.

*****

 

  Zárás után még beugrottam hazafelé a hipermarketbe, hogy feltöltsem a vitaminraktáramat. Éppen egy mandarinnal megpakolt zacskóval indultam a mérleg felé, mikor is fordultamban nekiütköztem valakinek, a csomagom kicsúszott a kezemből, a tartalma pedig a szélrózsa minden irányába szétgurult.

  -A csudába is! Elnézést – próbáltam menteni a menthetőt, s négykézlábra ereszkedve vadásztam össze a mandarinjaimat.

  -Semmi probléma Magda – az ismerős hangot egy ismerős zöld szempár követte, mikor felkaptam a fejem.

  -Szia Balázs. Bocsánat, nem láttalak – éreztem, hogy még jobban lángol az arcom, kezem-lábam remegni kezd.

  -Várj, segítek – ő is letérdelt és együtt kergettük a kis gyümölcsöket a kövezeten. Közben mosolygott.

 Kicsit ugyan félve kérdeztem meg, de muszáj volt. Egy sokkhatás éppen elég lett volna aznap estére. – Veronika is itt van?

  -Nem, ő az anyjánál van. Majd vásárlás után érte megyek – válaszolta Balázs és a táskába dobott még két mandarint. – És te? Egyedül?

  -Igen – bólintottam, bár a gyomrom még kisebbre zsugorodott. Furcsa volt, hogy nem kötegszik, nem cukkol még csak nem is lekezelő a viselkedése. Utcai ruhában volt, mely sötét cipőből, farmer nadrágból és grafit szürke pulóverből állt. Már-már kedvesnek neveztem volna.

  -Hogy vagy? – kérdezte.

  -Köszönöm fáradtan, de jól.

  -Fáradtan? Ja, igen, Mindenszentek volt. Igen, így értem. Régen láttalak.

  -Mostanában ritkábban jövök haza. Írom a szakdolgozatomat.

  -Tényleg, jövőre fogsz végezni – mosolygott továbbra is.

Te jó ég! Mi ütött ebbe az emberbe? Mintha nem is ugyan az a személy volna, akivel utoljára találkoztam a Szekeres Fogadó teraszán.

  -És? A Sopron Hírnél fogsz dolgozni?

  -Még nem tudom – vontam meg a vállaimat miután minden elgurult mandarin előkerült és végre felálltunk. – Elvira beosztott néhány eseményre, ahol a kísérője leszek. Ez még a gyakorlat része.

  -Értem. Remélem sikerül elhelyezkedned – bólintott. Ekkor megcsörrent a telefonja. Előkereste a zsebéből, majd bocsánatot kérve fogadta a hívást. – Igen, igen, hamarosan végzem. Igen, azt is megvettem. Nyugalom, nem felejtettem el – kis mosoly miközben rám nézett. – Kb. tíz perc és ott vagyok. Majd a gyors pénztárhoz állok. Igen, nyugodtan készülődhetsz. Szia. Igen, én is – ezzel bontotta a vonalat.

  -Gondolom Veronika.

  -Igen. Nem szereti a túlzsúfolt helyeket, ezért nem kísért el.

  -Értem. Igazából én is végeztem. Ha sietsz, mehetünk – biccentettem a pénztárak felé.

Ő lovagiasan maga elé engedett, közben még beszélgettünk. Furcsa módon a gyomorgörcsöm fokozatosan feloldódott, és már őszintén tudtam visszamosolyogni Balázsra. Éppen búcsúzkodtunk, amikor az én telefonom csörrent meg. Nagy sokára előhalásztam a kézitáskámból.

Hív: Szekeres Marci

  -Nahát, szia, Marci!

  -Nem Marci vagyok – hallottam az ismerős női hangot, s hatására az összes szőrszál vigyázzba vágta magát a karomon. – Azért hívtalak, hogy szóljak, ne zaklasd Marcit. Ne hívd, ne írjál neki. Értsd meg, hogy nem akar találkozni veled. Nem csíp téged. Ellenszenves vagy neki, és ennél finomabban nem tudta jelezni feléd, hogy hagyjad békén. Most én szólok. Soha többé ne zaklasd. És Krisszt sem! Remélem érthető voltam.

  -Igen. Teljes mértékben – ezzel összepréselt szájjal, hogy biztosan ne mondjak semmi olyat, amit később megbánhatnék, bontottam a hívást. Kellet néhány másodperc, míg összeszedtem magam. Nem tudom meddig tartott, vagy, hogy Balázs mennyit halott belőle, minden esetre az arckifejezése megkeményedett.

  -Rendben vagy? - kérdezte végül megtörve a csendet.

  -Hüm? Persze – dobtam vissza a telefonomat a táskámban. Remegtem a dühtől.

  -Nem úgy nézel ki.

  -Rendben leszek – csóváltam a fejem és próbáltam mosolyt erőltetni a számra. Sajnos nem túl meggyőzően, de úgy tűnt Balázs nem firtatta tovább a dolgot.

  -Haza vigyelek?

Megdermedtem egy pillanatra, majd felnéztem rá. Mi a csuda történt ezzel a férfival? Rátört a bűnbánat és elhatározta, hogy normálisan fog viselkedni velem? Vagy egészen eddig egy rémálomban éltem és sikerült felébrednem?

  -Téged várnak, nem?

  -Ez még belefér.

  -Köszönöm Balázs, nagyon rendes vagy, de azt hiszem ezek után jót fog tenni a séta. Ki kell szellőztetnem a fejem. Légy jó. Remélem, még összefutunk – és ezt most őszintén úgy is gondoltam.

  -Én is – biccentett. Ő a parkoló én pedig az utcafronti kijárat felé indultam. Ám mielőtt kiléptem volna a fotocellás ajtón, megállított a hangja. Visszafordultam. – Magda! Még mindig áll az ajánlatom arra az állásra. Ha meggondolnád magad.

  -Köszönöm – bólintottam, majd kiléptem az egyre hűvösebb novemberi levegőre.

Hazáig gondolkodtam. Komoly meccset vívtam felháborodott önérzetemmel, büszkeségemmel, sérelmeimmel, józan eszemmel…. De továbbra is csak háborogtam és háborogtam. Hogy képzelte ez a kis nő, hogy más nevében kioszt engem. Én nem éreztem úgy, hogy zaklatom Marcit. Megegyeztünk valamiben, ami a későbbiekben valahogy nem lett teljesítve. Kedves voltam, cseppet sem tolakodó. Miért nem lett volna egyszerűbb, ha Izabella nem Marci, hanem a saját nevében beszél? Elvégre sikerült végre megfogalmaznia, hogy mit érez irántam, ami valljuk be, azért kölcsönös volt! Erre felhív, és szinte leharapja a fejemet telefonon keresztül! Személyesen valószínűleg nem lett volna olyan bátor.  Legalábbis ebből arra következtettem.

Mire felértem a lakásba, a felháborodásom visszavonulót fújt, így előtérbe került az önsajnálat. Ezzel viszont csupán annyit sikerült elérnem, hogy még inkább megsértődtem Krisztiánra, amiért még mindig nem válaszolt. Ráadásul annyira az örvény fenekére kerültem emiatt, hogy eszembe jutott mit mondott Izabella a telefonba. Azt, hogy Krisztiánt is hagyjam békén. Végül a nagy kombinálás eredménye ez lett: Biztosan Krisztián is le szeretne rázni magáról, azért nem reagál az üzeneteimre!

Hurrá! Én és az a kombinációkra hajlamos agyam!"      

A meglepetés ;-)

"

Édes titkok…

Még csupán két hét telt el azóta, hogy visszaköltöztem Székesfehérvárra és elkezdődtek az órák, de rá kellett ébrednem, hogy ez olyan, mint a biciklizés. Az előadók nem változtak, az épületek ugyan ott álltak és ugyan azokat a koordinátor hölgyeket idegeltük ki mind a két tanszéken, mint az előző három évben. Maximum az előadásaink száma változott. Kevesebb lett. Mindez jónak hangzik, ez igaz, ugyan akkor a nyakunkon volt  két szigorlat a hetedik szemeszter végén, ráadásul már a megnövekedett zárthelyi vizsgák létszámával is riogattak az előadók, nem beszélve arról, hogy haladni kellett a szakdolgozattal is. Így alapos átgondolás után úgy döntöttem, hogy csupán kéthetente látogatok haza. Így a fennmaradó időben a főiskola könyvtárában és a budapesti Széchényi Könyvtár archívum termében molyoltam. Meg volt az előnye is mindennek. A felesleges energiáimat a tanulásba és az izmaim edzésébe fektettem. Próbáltam nem Krisztiánra gondolni, ami természetesen a harmadik hét kezdetével már nem ment. Ugyanis bekötötték végre a világhálót a szobámba. Esetenként éjfélig tartottak a túlfűtött beszélgetések, így volt olyan, hogy egy-egy unalmasabb előadáson nyálamat csorgatva bóbiskoltam. Na látjátok… ilyen egy bimbózó kapcsolat első időszaka. Még akkor is, ha több ezer kilométer választ el bennünket egymástól.

Elvirával volt a legnehezebb megbeszélni a dolgot.

  -Édesem, azért most volna munkád bőségesen – hallottam hangjában a rosszallást, de eldöntöttem, hogy nem csinálok belőle lelkiismereti kérdést. – Én megértem, hogy spórolni szeretnél, de azért valjuk be őszintén, amennyit megtakarítasz, azt az újság ki is fizetné a cikkek miatt.

  -Tudom Elvira, de itt nem is annyira a pénzről, mint inkább a sikeres diplomamunkákról volna szó. Haladnom kell vele. Remélem megérted.

  -Ez csak természetes. De csak, hogy tudd, Bözsi ráharapott az esküvői rovatra.

  -Hogy mi?! – ehhez le kellett huppannom az ágyamra. – Miért nem mondtad eddig?

  -Talán azért, mert még csupán tegnap tudtam belekukkantani a jegyzeteibe, és ott láttam, hogy reklámot tervez neki, ráadásul a mobilszámod is mellé volt tűzve, úgyhogy készülj fel, hogy hamarosan hívni fog. Ráadásul még valaki érdeklődött felőled.

 Egy pillanatra összeugrott a gyomorszájam. Valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy milyen nevet fog mondani, és nem is kellett csalódnom az ösztöneimben.

  -Varga Balázst a legutóbbi megbeszélés után odalépett hozzám az épület előtt, és kérdezte, hogy nálunk dolgozol-e még.

  -És?

  -Természetesen azt válaszoltam, hogy nálunk vagy gyakornok, de mivel megkezdődött az új szemeszter, csak ritkán vagy a szerkesztőségben.

  -És?

  -Semmi. Nincs folytatás. Bólintott, nem fűzött ahhoz megjegyzést, hogy miért kérdezte, amit kérdezett, csak elköszönt és visszament dolgozni. Miért érdekel még annyira, édesem?

  -Nem, nem érdekel.

Talán túl hirtelen válaszoltam, mert Elvira hangján éreztem, hogy mosolyog.

  -Nos… ha Bözsi felhív, tégy úgy, mintha semmiről sem tudnál. Nem is sejti, hogy néha belekukkantok a jegyzeteibe.

  -Tudom Elvira, ahogy te mondanád, nem kémkedsz, csak szeretsz jól informált lenni – már nevettem.

 Mentorom is felkacagott, majd elköszönt és bontotta a vonalat.

Még mindig értetlenül pislogva ültám az ágyamon és néztem a telefonomat. Egyrészt alig mertem elhinni, hogy a főszerkesztő asszony látott fantáziát a rovat ötletemben. Másfelől azt is nehezen mertem elhinni, hogy Balázs érdeklődött utánam. De mégis miért? Ezt nem bírtam megérteni…

*****

A következő nap délutánját az Árpár-fürdőben töltöttük hármasban a lányokkal. Mivel az időjárás esőssé, a levegő pedig egyre hűvösebbé vált, nagyon is jót tett a szervezetünknek a szauna, a gőzkabin és a termálvizes medence.

 Rita és Lili egy-egy nyugágyon pihent, én pedig a nem messze lévő medencében igyekeztem kikapcsolni az agyamat, amit túlterhelt az aznapi dupla közgazdaságtan előadás.

  Egyetlen dolog nem hagyott nyugodni… mégpedig az, hogy a párás levegő ellenére, Lili miért viseli a nyakában azt piros-fekete kockás kendőt. Láthatóan nem csupán nekem tűnt fel, hiszen mind a ketten hangot adtunk neki Ritával, de ködös válaszokon és témaváltásokon kívül nem sokat tudtunk kihúzni szőke barátnőnkből.

  Tiszteletben hagytuk… na persze, maximum az álmaiban. Sosem volt ránk jellemző, hogy feladtuk volna, ha ráharaptunk egy témára. S miután szüntelenül nyüstöltük és próbáltuk levenni róla az ominózus kiegészítőt, egy nagy sóhaj után rá kellett ébrednünk, hogy nem csupán a témára haraptak rá, de Lilire is. Mégpedig nem is akárhogyan! Egy gyönyörű szép lila folt bizonyította, hogy nem unatkozott a közelmúltban. De többet már képtelenek voltunk kihúzni belőle.

 De tudtam, ami késik, az nem múlik!

*****

  Az idő rohamléptekkel telt. Talán mert a nyakunkon voltak a vizsgák, s köztudott, ha tartasz valamitől, a napok irracionális sebességgel telnek. Bezzeg, ha csak Krisztián hazatértét várnám malmozva… áh!

 Bözsi valóban felhívott telefonon, s arra kért, lehetőség szerint a következő héten menjek be a szerkesztőségbe. Így Októbertől hivatalosan is elindult az új rovat reklámozása, s Olivérék engedélyével az ő esküvőjükről szóló cikk lett a kezdőlépés. Nem mondanám, hogy rekord olvasottságokat ért el, de a főszerkesztő asszony nem szüntette meg rögtön az első hónapban.  Így amíg vártuk az első meghívásokat a menyegzőkre, Elvíra beosztott néhány hétvégi eseményre. Diszkréten kihagyva minden olyan rendezvényből, amiben a Kontinentál Bank képviseltette magát. Ezért hálás voltam.

A virágboltban a mindenszenteki nagy koszorú/krizantém/mécses dömping már lecsengőben volt, így hálás is voltam, hogy az újságnál békén hagytak néhány hétre. Az alatt a hétvége alatt örültem, ha egyáltalán párnát ért a fejem. Ne próbáljátok ki… Amerikában a Valentin nap lehet ehhez hasonlatos őrültek háza!

  Mígnem Elvira egyszer csak hallatott magáról. Ezúttal személyesen…

Mégpedig a szerkesztőségben ült le az asztalomhoz és letett egy teát a kezem mellé. Egy pillanatra megijedtem olyan csendesen mozgott. A leterített kék szőnyeg elnyelte magassarkújának kopogó lépteit. A szívemhez kaptam, így a bögre vészesen megbillent azzal fenyegetve, hogy tartalmával beterítem az egész asztalt.

  -Na? Csak nem csináltál valami rosszat? – mosolygott rám mentorom, miközben megfogta a billegő bögrét.

  -Nem, csak mostanában keveset alszom – legyintettem. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ezt megelőzően is hajnali kettőig csevegtem Krisztiánnal a világhálón.

  -Ez azért még nem fog megakadályozni abban, hogy válaszolj a kérdésemre.

  -Nem, nem leszek Peti fehérnemű modellje a hétvégi lapszámban – ásítottam egyet, és hálásan belekortyoltam a teámba. Reménykedtem benne, hogy a benne lévő koffein egy kicsit tán észhez térít.

Elvira kuncogott.  – Nem, nem erre gondoltam. Ezek szerint nálad is próbálkozott? – vonta fel egyik szépen szedett szemöldökét.

  -Persze. Mostanában ezzel ugrat. Nem mintha nem találna önként jelentkezőket tucat számra az egyetemisták között, akik szívesen megmutatnák magukat egy kis plusz pénzért – grimaszoltam.

  -Magda…

  -Oké, tudom, bunkó vagyok. Elnézést. A fáradtság nem éppen a legjobbat hozza ki belőlem.

  -Próbálj meg a hétvégén aludni. Lényeg a lényeg, időben szerettem volna szólni, hogy hivatalosak vagyunk a januári jótékonysági bálra. Szeretném, ha eljönnél velem. Neked sem árt, ha kicsit bővíted a kapcsolati tőkédet, és oda a város legrangosabb emberei is hivatalosak. Nos igen, főként ők – kacsintott.

  -Ez komoly? – szaladt rögtön fülig a szám. – Köszönöm a lehetőséget.

  -Nincs mit. Természetesen elsősorban dolgozni megyünk oda, de kössük össze a kellemeset a hasznossal és érezzük jól magunkat. Időben emlékeztetni foglak. Van megfelelő ruhád?

  -Azt hiszem nincsen, de addig beszerzek egyet.

  -Helyes. Most pedig munkára. A cikked nem javítja ki saját magát – ezzel Elvira elsétált, én pedig igyekeztem ismét a Bözsi által pirossal javított szövegre koncentrálni. "   

Az ember, mint multidimenzionális lény :-)

Létezhet olyan, hogy valaki két emberbe szerelmes? No nem kell szerelmi háromszögről fantáziálni, ezek pusztán csak érzelmi dolgok. 

Kíváncsi vagyok ki hogyan van ezzel. 

Van az az eset, hogy valaki jó párkapcsolatban él, de valahonnét, szűzies tisztasággal (mivel nincs köztünk semmiféle kapcsolat, még csak flört sem) plusz energiát ad egy másik lélek.

Ez elgondolkodtatott, de nyugi, nem viszem túlzásba a kombinálást. A legutóbb is majdnem megkattantam, amikor Séf felforgatta a lelkivilágomat. Azt hajlamos voltam túlértékelni és majdnem becsavarodni. :-)

Itt szerencsére nem ez a helyzet. Olyan, mintha élnék egy fizikai és érzelmi kapcsolatot, és egy másik síkon élnék egy másikat. Nana, meg se forduljon a fejetekben, hogy szegény Joyo megbolondult! Azzal tisztában kell lenni, hogy nem csupán ez a dimenzió van, amiben fizikálisan jelen vagyunk. Az ember is multidimenzionális lény. Tulajdonképpen, amikor "álmodozunk" és ezek a képek és érzelmek olyan valóságosak, mintha visszaemlékeznénk, igazából megéljük azokat egy másik tudatsíkon. (Oké, néha én is úgy érzem, hogy érthetetlenül fogalmazok, de annyi mindenre ráeszméltem az utóbbi időben, és valami hajt, hogy megosszam veletek! Bocsánat, ha néha érthetetlen vagyok.) Tulajdonképpen a meditáció is egyfajta utazás. Egy másik tudatsíkra tett kirándulás.

És amikor "találkozom" ezzel az emberrel, olyan, mintha a valóságban is megtörténne. De tulajdonképpen mi a valóság? Csak azért mert itt a 3. dimenzióban még nem kerültünk újra közel egymáshoz, nem azt jelenti, hogy ő nem érez valamit ebből a "találkozgatásból". 

Igen, igen, ez lesz az a pont a blogom pályafutásában, amikor többen őrültnek fognak nézni :-D

Tudom, hogy ezek a gondolatok pozitív hatással lehetnek Rá is és Rám is, mert pörget, tölt és nem fáradok el tőle. Nem úgy adok neki energiát, hogy nem kapok belőle vissza egyre többet és többet.  Ezt nem tudom másként értékelni, mint, hogy kölcsönös. Hiszen megsokszorozva visszaáramlik, s ebből a sokból máshová, másnak is jut. A szeretet az egyetlen olyan dolog, amiből egyre többet lesz minél többet adsz. Sosem fogy el. Ezzel a hihetetlen mennyiségű energiával teremtek :-)

És igen, köszönöm szépen jól vagyok. Nagyon régen nem voltam már ilyen jól! :-) Duzzadok az energiától és a lendülettől :-)

Továbbra is teremtek és teremtek :-)

Hamarosan pedig meglepetéssel fogok szolgálni ;-)

Puszi

Joyo ^^

A vonzás nem földi szabályokon alapul... nem kell ésszel érteni :-)

Mostanában ezt a zenét hallgatom, s valamiért újra és újra bebikázza az energiarendszeremet :-) Csupa-csupa jó dolog jut róla eszembe, olyan képsorok peregnek le a szemeim előtt, amik ha valóban megtörténnének, ugyan úgy meglöknék az energiaszintemet és valószínűleg háromszor képes volnék tőle körbefutni az Erzsébet kertet! Aki járt már ott, az tudja, hogy szép nagy alapterületről van szó ;-)

 Szóval... itt is csak a Titok című filmben kifejtett dolgokat tudom megnevezni. Az ember agya nem tud különbséget tenni aközött, hogy éppen valóságosan cselekszel, vagy csupán elképzeled. Ezért is kezded magadhoz vonzani a dolgokat. Nos... amikor ez a "dolog" megtörténik ismételten az életemben... szerintem egy darabig ne keressetek a világhálón! A hírekben annál inkább, mint ismeretlen repülő objektum, mert a sztratoszféra környékén fogok járni az energia mennyiségtől! 

Érzem és tudom, hogy minden a megfelelő úton halad. Ez a "tudás" nem ésszel mérhető. Pláne nem Józan Ésszel ;-) A biztos tudást megtanuljuk és földi, ember alkotta elveken, szabályokon alapszik! Azok ragaszkodnak hozzá, akik mindent meg akarnak érteni. Válaszokat akarnak, mégpedig MOST és AZONNAL. De mégis milyen válaszokat? Mikor és hogyan tudna megmagyarázni egy földi ember, aki szintén csak tanulni jött erre a földre, egy olyan dolgot, amire nem léteznek földi szabályok? Melyik rendszer, melyik jogszabály képes szabályozni a gondolatainkat? Azt, hogy milyen érzelmeink vannak. Hogy az adott pillanatban mi történik velünk, vagy, hogy mi vár ránk a következő utcában? Akármennyire is próbálja bemagyarázni a rendszer, hogy minden megmagyarázható... ez nem igaz. Te magad döntöd el, hogy mit választasz. De van, ami nem szorítható materiális keretek közé. Egyszerűen csak tudod. De ez a tudat nem az elme dolga. Ez inkább egy bizonyosság, egy nagyon, de nagyon erős érzés, hogy igen, ez meg fog velem történni. Ez még vár rám. Azt ugyan nem tudom, hogy a következő sarkon, vagy esetleg holnap, holnapután vagy félév múlva... de tudom, hogy megtörténik. Átjár egy furcsa, de jóleső izgatottság. Mint amikor valami közelgő esemény, mondjuk randevút vársz, vagy a szülinapodat. Minden sejtedben ott pulzál az a JÓ érzés. Mint, amikor a szeretőd keze a tested felett várakozik és te már pattanásig feszülsz tőle. 

  Tudom, hogy ez a bizonyosság megtörténik velem. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de felléptem az első lépcsőfokra és lépésről-lépésre haladok rajta. Minden egyes napom olyan, mintha aznap estére randevúm lenne. Isteni érzés!!!

Vágytam egy albérlet lehetőségre és felmerült egy a közelünkbe. 

Egyszóval teremtek-teremtek-teremtek.... :-)

Puszi

Joyo ^^     

Életem regényét én írom...

Sziasztok!

Újra a nagy boltban vagyok, így végre tudok a számítógépről pötyögni.

Sok minden történt, de mivel volt néhány bokaütésem és félreértelmezésem  a régi időkben ilyenek kifejtése miatt, így csak annyit mondok, hogy szárnyakat kaptam :-)
Röpködőm. Olyan, mintha a kapott információk valamiféle elektromos feszültséget tartalmaznának, melyek újra megbikázták a motoromat! Nagyon, de nagyon fura. Se nem káröröm, sem nem rossz indulat nincs bennem. Egyszerűen pörög-forog a nagy karma-kerék és nagyon, de nagyon sok minden a helyére kattan. Isteni érzés. Élem az életem, folyamatosan pozitív dolgokat teremtek magam köré. Ha mégis valami negatív bepróbálkozna, áttekerem a látásmódomat és már mindent naposabban látok, a negatív dolgok pedig

elkezdenek eltünedezni körülem :-)

Olykor-olykor van egy-egy villanás szerű érzésem, amolyan megérzés féle, mely azt mutatja, hogy igen is nagyon jó irányba haladok, és minden úgy fog történni, ahogyan láttam és bevillant. Ez olyan érzés, mint amikor teljesen biztos vagy a dolgodban, pedig jóval nagyobb és bonyolultabb szituációkról és célokról van szó, mint, hogy tudom, hogy kávét fog hozni nekem a pincér. 
  Ez olyan, mint amikor előre elolvasod egy színdarab szövegkönyvét, de csak adott részek kerültek hozzád, és ahogy nézed, hallgatod, bevillan egy ismerős mondat, s onnantól kezdve már tudod, hogy egy jó ideig mi fog történni.... Hmmm.... remélem így nagyjából érthető. :-)

Ez jelenleg arról szól, hogy biztos vagyok benne, hogy Páromnak most tavasztól lesz hivatalos munkája kint, össze tudunk költözni ebben az évben, sőt, még azt is tudom, hogy van egy ember, aki óvatosan ugyan, de hamarosan be fog lépni az életembe. Semmit sem fog felforgatni, nem kell ilyenre gondolni, csupán a személye miatt nagyon sok minden a helyére kerül bennem. 

Ráadásul odáig jutottam, hogy fogalmazódik bennem a regény folytatása. Olyan intenzív energiahullámok értek el a hétvégén. Péntektől kezdve....

Ráadásul még az önbizalmam is kicsit normalizálódott hála ezeknek a történéseknek. Folyamatosan figyelek magamra. Csinos ruha, sminkelés, frizura... fel is hívom a fodrászomat.... kérek tőle időpontot. Megnézzük a színmintákat. :-)

Remélem továbbra is csupa-csupa pozitív teremtést oszthatok meg veletek!

Legyen nagyon szép napotok!

Puszi

Joyo ^^