2014. február 7., péntek

Egy újabb fejezet ;-)

"

Harapós November

   
   Az, hogy egy ember milyen gyorsa változik, általában élethelyzet és személyiség kérdése. Vagy mindig is benne volt az az egyén, aki előbújik belőle, vagy a körülmények teszik mássá. Nagy általánosságban jó emberismerőnek tartom magam, de Szekeres Marcell még az én képességeimet is próbára tette az utóbbi két hónapban, mióta Krisztián elutazott. Megegyeztünk, hogy ha valamelyikünk megtud valamit róla, akkor szól a másik félnek, hiszen mind a kettőnk számára fontos volt. Októberben többször is bejött hozzám személyesen, hogy kicsit beszélgessünk, s néha-néha elvitt egy szál rózsát. Tudtam, hogy hódító hadjáratba kezdett, bár azzal is tisztában voltam, hogy Izabella őt már régebben célkeresztbe vette, de női praktikáit bevetve megdolgoztatta Marcit és nem adta magát könnyen. Akármennyire is ellenszenves volt a személye, azért azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól bánik az adottságaival, s nem egy könnyű nőcske.   Bármennyire is annak szerettem volna látni továbbra is, nem ment. Úgy tűnt, hogy komolyan gondolja Marcival és nem játszik az érzelmeivel. És, hogy mindezt honnan tudtam? Kérem szépen, egy olyan menő újságírónak, mint jómagam, beépített emberei vannak mindenhol… na jó, az, hogy menő erős túlzás, és még csak újságíró gyakornok voltam. Többször meg kellett győznöm magam, hogy az még nem jelent semmit, hogy néhány cikkem és egy interjúm megjelent a helyi lapban. Hosszú út várt még rám, és sok megpróbáltatás, ha addig el szerettem volna jutni, mint a mentorom. De az, hogy voltak kémeim, az igaz volt. Patrícia többször szolgáltatott hangulatjelentéssel, és abból nem tudtam mást leszűrni, mint, hogy Izabellának valóban tetszik a Szekeres borászat örököse. De az, hogy Marcell emiatt elkezdett változtatni magán, és nem is mindig a jó irányba haladt, az már kevésbé volt szimpatikus. Ha Krisztián itthon lett volna, nyilván többször megemlítette volna neki, hogy, csak azért mert beleszeretett valakibe, még nem kell kifordulnia önmagából. De egy szerelmes férfinak olyan a jó tanács, mint a falra hányt borsó.
benne volt az az egyén, aki előbújik belőle, vagy a körülmények teszik mássá. Nagy általánosságban jó emberismerőnek tartom magam, de Szekeres Marcell még az én képességeimet is próbára tette az utóbbi két hónapban, mióta Krisztián elutazott. Megegyeztünk, hogy ha valamelyikünk megtud valamit róla, akkor szól a másik félnek, hiszen mind a kettőnk számára fontos volt. Októberben többször is bejött hozzám személyesen, hogy kicsit beszélgessünk, s néha-néha elvitt egy szál rózsát. Tudtam, hogy hódító hadjáratba kezdett, bár azzal is tisztában voltam, hogy Izabella őt már régebben célkeresztbe vette, de női praktikáit bevetve megdolgoztatta Marcit és nem adta magát könnyen. Akármennyire is ellenszenves volt a személye, azért azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól bánik az adottságaival, s nem egy könnyű nőcske.

  A hónap végén egyre ritkábban jelent meg személyesen a boltban, inkább a telefonjára hagyatkozott. A legutolsó találkozásunkkor már nem tudtam nem észrevenni, hogy sokat fogyott, a haja katonásan rövid volt, arca jóval vékonyabb lett, amitől elvesztette csibészes báját. Világos kötött mellényt viselt, alatta egy fehér, rózsaszín és fekete apró kockás inggel, melynek ujjai ráfeszültek felkarjára. Vállai mintha szélesedtek volna, a pocakra eltűnt, így már nem tudtam nem megemlíteni a látványos változást.

  -Aha, elkezdtem gyúrni – jött a választ, közben szinte fel sem pillantott a jókora, lapos mobiltelefonról, amit nem rég újított be, és most is éppen pötyögtetett rajta valamit.
  -Fő az egészséges életmód? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de egy „Ja!”  válasznál többet nem kaptam. –Krisztiánról tudsz valamit?
  -Mostanában eléggé el voltam foglalva, úgyhogy nem sokat tudtunk beszélni – válaszolt végre hosszú, kerek mondatban Marcell. – És sajnos most sem nagyon érek rá, úgyhogy bocsi, de sietek. Csak ezt a rózsát kérem és már itt sem vagyok – mutatott egy szép rózsaszín árnyalatú szálra. Én oda adtam, ő fizetett és egy „Csá!”-val búcsúzva már ott sem volt. Én csak pislogtam, mint pocok a lisztben.

  Ezt követően már nem jelent meg nálam a boltban, és egy jó darabig nem is hívott. Pedig itt volt November közepe, Krisztiánról én sem halottam már egy hete, és kezdtem aggódni. Bár tudtam, hogy eléggé elfoglalt fázisba ért a munkája, azért megszólalt bennem az elégedetlen kis belső hang: - Azért igazán vehetné a fáradtságot, hogy legalább egy „köszi, még élek” tartalmú üzenetet írhatna arra a nyamvadt világhálóra!    
  De még azt sem tette. Próbáltam türelmet gyakorolni, de sosem volt erős oldalam, így írtam Marcinak egy rövid üzenetet a telefonjára. De semmi válasz. Másnap küldtem egy újabbat, de arra sem érkezett válasz. Végül felhívtam, de hamar lerázott azzal, hogy éppen nem ér rá, beszéljünk később.  És amikor az a később már több mint huszonnégy órája húzódott, ismét felhívtam, de még csak fel sem vette. Értetlenül bámultam a telefonomat.

 Általában a legtöbb ember érzi, ha le akarják rázni és belenyugszik. Nos, ezt én is éreztem, de egyáltalán nem tudtam belenyugodni, mivel nem értettem a helyzetet. Marci, aki sokáig kedves, barátságos és nyílt volt, szinte egyik pillanatról a másikra elfordult, elzárkózott és igyekezett megszüntetni velem minden kapcsolatot. Ki érti ezt? Mi történt? Igazság szerint valahol sejtettem, hogy nem önszántából tette, hanem valaki hatott rá, de semmi kedvem nem volt vitatkozni.

Még egy utolsó sms-t írtam neki, amiben kifejtettem, hogy nem értem a viselkedését, ő nem ilyen volt, de azért nem kellene ennyire látványosan leráznia, mert fogalmam sem volt, hogy mivel érdemeltem ki. Rám nem jellemző módon gondolkodás nélkül elküldtem. A válasz egész nap váratott magára.

*****

 


  Zárás után még beugrottam hazafelé a hipermarketbe, hogy feltöltsem a vitaminraktáramat. Éppen egy mandarinnal megpakolt zacskóval indultam a mérleg felé, mikor is fordultamban nekiütköztem valakinek, a csomagom kicsúszott a kezemből, a tartalma pedig a szélrózsa minden irányába szétgurult.
  -A csudába is! Elnézést – próbáltam menteni a menthetőt, s négykézlábra ereszkedve vadásztam össze a mandarinjaimat.
  -Semmi probléma Magda – az ismerős hangot egy ismerős zöld szempár követte, mikor felkaptam a fejem.
  -Szia Balázs. Bocsánat, nem láttalak – éreztem, hogy még jobban lángol az arcom, kezem-lábam remegni kezd.
  -Várj, segítek – ő is letérdelt és együtt kergettük a kis gyümölcsöket a kövezeten. Közben mosolygott.
 Kicsit ugyan félve kérdeztem meg, de muszáj volt. Egy sokkhatás éppen elég lett volna aznap estére. – Veronika is itt van?
  -Nem, ő az anyjánál van. Majd vásárlás után érte megyek – válaszolta Balázs és a táskába dobott még két mandarint. – És te? Egyedül?
  -Igen – bólintottam, bár a gyomrom még kisebbre zsugorodott. Furcsa volt, hogy nem kötegszik, nem cukkol még csak nem is lekezelő a viselkedése. Utcai ruhában volt, mely sötét cipőből, farmer nadrágból és grafit szürke pulóverből állt. Már-már kedvesnek neveztem volna.
  -Hogy vagy? – kérdezte.
  -Köszönöm fáradtan, de jól.
  -Fáradtan? Ja, igen, Mindenszentek volt. Igen, így értem. Régen láttalak.
  -Mostanában ritkábban jövök haza. Írom a szakdolgozatomat.
  -Tényleg, jövőre fogsz végezni – mosolygott továbbra is.
Te jó ég! Mi ütött ebbe az emberbe? Mintha nem is ugyan az a személy volna, akivel utoljára találkoztam a Szekeres Fogadó teraszán.
  -És? A Sopron Hírnél fogsz dolgozni?
  -Még nem tudom – vontam meg a vállaimat miután minden elgurult mandarin előkerült és végre felálltunk. – Elvira beosztott néhány eseményre, ahol a kísérője leszek. Ez még a gyakorlat része.
  -Értem. Remélem sikerül elhelyezkedned – bólintott. Ekkor megcsörrent a telefonja. Előkereste a zsebéből, majd bocsánatot kérve fogadta a hívást. – Igen, igen, hamarosan végzem. Igen, azt is megvettem. Nyugalom, nem felejtettem el – kis mosoly miközben rám nézett. – Kb. tíz perc és ott vagyok. Majd a gyors pénztárhoz állok. Igen, nyugodtan készülődhetsz. Szia. Igen, én is – ezzel bontotta a vonalat.
  -Gondolom Veronika.
  -Igen. Nem szereti a túlzsúfolt helyeket, ezért nem kísért el.
  -Értem. Igazából én is végeztem. Ha sietsz, mehetünk – biccentettem a pénztárak felé.

Ő lovagiasan maga elé engedett, közben még beszélgettünk. Furcsa módon a gyomorgörcsöm fokozatosan feloldódott, és már őszintén tudtam visszamosolyogni Balázsra. Éppen búcsúzkodtunk, amikor az én telefonom csörrent meg. Nagy sokára előhalásztam a kézitáskámból.

Hív: Szekeres Marci

  -Nahát, szia, Marci!

  -Nem Marci vagyok – hallottam az ismerős női hangot, s hatására az összes szőrszál vigyázzba vágta magát a karomon. – Azért hívtalak, hogy szóljak, ne zaklasd Marcit. Ne hívd, ne írjál neki. Értsd meg, hogy nem akar találkozni veled. Nem csíp téged. Ellenszenves vagy neki, és ennél finomabban nem tudta jelezni feléd, hogy hagyjad békén. Most én szólok. Soha többé ne zaklasd. És Krisszt sem! Remélem érthető voltam.
  -Igen. Teljes mértékben – ezzel összepréselt szájjal, hogy biztosan ne mondjak semmi olyat, amit később megbánhatnék, bontottam a hívást. Kellet néhány másodperc, míg összeszedtem magam. Nem tudom meddig tartott, vagy, hogy Balázs mennyit halott belőle, minden esetre az arckifejezése megkeményedett.
  -Rendben vagy? - kérdezte végül megtörve a csendet.
  -Hüm? Persze – dobtam vissza a telefonomat a táskámban. Remegtem a dühtől.
  -Nem úgy nézel ki.
  -Rendben leszek – csóváltam a fejem és próbáltam mosolyt erőltetni a számra. Sajnos nem túl meggyőzően, de úgy tűnt Balázs nem firtatta tovább a dolgot.
  -Haza vigyelek?
Megdermedtem egy pillanatra, majd felnéztem rá. Mi a csuda történt ezzel a férfival? Rátört a bűnbánat és elhatározta, hogy normálisan fog viselkedni velem? Vagy egészen eddig egy rémálomban éltem és sikerült felébrednem?
  -Téged várnak, nem?
  -Ez még belefér.
  -Köszönöm Balázs, nagyon rendes vagy, de azt hiszem ezek után jót fog tenni a séta. Ki kell szellőztetnem a fejem. Légy jó. Remélem, még összefutunk – és ezt most őszintén úgy is gondoltam.
  -Én is – biccentett. Ő a parkoló én pedig az utcafronti kijárat felé indultam. Ám mielőtt kiléptem volna a fotocellás ajtón, megállított a hangja. Visszafordultam. – Magda! Még mindig áll az ajánlatom arra az állásra. Ha meggondolnád magad.
  -Köszönöm – bólintottam, majd kiléptem az egyre hűvösebb novemberi levegőre.

Hazáig gondolkodtam. Komoly meccset vívtam felháborodott önérzetemmel, büszkeségemmel, sérelmeimmel, józan eszemmel…. De továbbra is csak háborogtam és háborogtam. Hogy képzelte ez a kis nő, hogy más nevében kioszt engem. Én nem éreztem úgy, hogy zaklatom Marcit. Megegyeztünk valamiben, ami a későbbiekben valahogy nem lett teljesítve. Kedves voltam, cseppet sem tolakodó. Miért nem lett volna egyszerűbb, ha Izabella nem Marci, hanem a saját nevében beszél? Elvégre sikerült végre megfogalmaznia, hogy mit érez irántam, ami valljuk be, azért kölcsönös volt! Erre felhív, és szinte leharapja a fejemet telefonon keresztül! Személyesen valószínűleg nem lett volna olyan bátor.  Legalábbis ebből arra következtettem.
Mire felértem a lakásba, a felháborodásom visszavonulót fújt, így előtérbe került az önsajnálat. Ezzel viszont csupán annyit sikerült elérnem, hogy még inkább megsértődtem Krisztiánra, amiért még mindig nem válaszolt. Ráadásul annyira az örvény fenekére kerültem emiatt, hogy eszembe jutott mit mondott Izabella a telefonba. Azt, hogy Krisztiánt is hagyjam békén. Végül a nagy kombinálás eredménye ez lett: Biztosan Krisztián is le szeretne rázni magáról, azért nem reagál az üzeneteimre!

Hurrá! Én és az a kombinációkra hajlamos agyam!"      

1 megjegyzés:

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...