2015. július 28., kedd

Újabb fejezet



Sziasztok!

Remélem tetszett az első három fejezet. Innentől már vidámabb,
optimistább gondolatok születnek Magda tollából. És remélem magával ragadó lesz számotokra. Kérlek ne hagyjátok kommentár nélkül :)







Tiszta lap… beköszönt a Tavasz!     

  A következő hetek új életszemlélettel, kevesebb negatív gondolattal, pozitív megerősítésekkel, közösségi háló tudatos kerülésével és munkával teltek. Így hamarosan azon kaptam magam, hogy Március közepét mutatja a naptár.
Az eddigi önostorozás, szipogás és panaszáradat mellett nem volt időm bemutatni a családomat. Törzsgyökeres soproninak vallhatjuk magunkat, hiszen a családom legtöbb tagja már a második világégés alatt is itt élt és dolgozott. És negyedik generációként büszkén vallhatom, hogy egy szervező és tereprendező dinasztia sarja vagyok. Évtizedek óta a családom keze munkájától szépülnek a környék parkjai, magán kertek és udvarok, de érkeztek megbízások szállodáktól és éttermektől is. Hiába lett szoros a verseny a kétezres évek elejére, valahogy sosem unatkoztunk egyik évben sem. Gyakorlatilag Márciustól- Novemberig tele voltunk megrendelésekkel, így a téli időszakban a család pihenni szokott. Anyám kezelte a megrendeléseket, apám az áru és kellék beszerzést, közösen pedig végrehajtották a kivitelezést. Mióta járni tudtam és volt szabadidőm, mindig magukkal vittek, így gyakorlatilag bele nőttem a munkába, s álmomból felkeltve is meg tudtam mondani, hogy mikor mit és mivel lehet összeültetni, átültetni, nyesni, nyírni, fazonírozni. A középiskola kiválasztása magától értetődő volt. Kertészetire jelentkeztem. Csupán az alatt a négy év alatt támadtak kétségeim, hogy valóban folytatni szeretném-e a családi bizniszt… Megkaptam az esélyt arra, hogy bizonyítsak, s elmehettem főiskolára tovább tanulni. Természetesen szabadidőmben továbbra is besegítettem. De láttak bennem írói potenciált, így lassan megbékéltek azzal, hogy más úton járok. Büszkék voltak rám. Ezután beütött a krakk, és megjelent az életemben Varga Balázs. A végét pedig már ismeritek. Gyakorlatilag minden összeborult az életemben, s már azt sem tudtam mihez akarok kezdeni magammal. De, ha őszinte szeretnék lenni, és már miért ne akarnék, valahol hiányzott az életemből a csend, a nyugalom, a madár csicsergés, a természet és a nedves föld illata. Az a megnyugtató, semmivel össze nem téveszthető érzés, amikor ujjaidat a földbe mélyeszted, s új arculatot adsz a terepnek azzal, hogy virágokat és cserjéket ültetsz oda.
Ott voltam huszonöt évesen, közel a huszonhatodikhoz, és fogalmam sem volt, hogy mit akarok az élettől. Annyi tervem volt már, és élethelyzettől függően mindig változott. De ennyire az alapokról már nagyon régen kezdtem a dolgot. Beismerem azért jobban éreztem magam, hogy másra koncentráltam. A főszerkesztő asszony is elégedettebb volt velem, bár még mindig noszogatott, hogy tudok ennél jobbat is!
Apám hétvégén nagy hírrel fogadott a reggelinél. Szendrő Péter, a Szendrő Borászat és Fogadó tulajdonosa végre rászánta magát, hogy megcsináltassa az épület előtti előkertet és telefonon időpontot egyeztetett egy megbeszélésre. Édesapám már nagyon régóta fente erre a munkára a fogát. Igazi kihívásnak tekintette. Nem csupán azért, mert Szendrő úr nehéz eset volt, hanem mert rengeteg fantáziát látott a telekben az elhelyezkedése miatt. Emiatt komoly látványtervek várakoztak egy eldugott mappában apám laptopján.
  -Na végre – mosolygott anyám reggel mikor belekortyolt a kávéjába. – Mi ütött Péterbe?
  -Azt mondta idén több eseménynek is helyt ad a fogadó, és a feleségével úgy döntöttek ideje belevágni, amiért már legalább két éve rágom a fülüket az összejöveteleken.
  -Nocsak. Vajon milyen eseményekre gondolhatott?
  -Nem tudom, majd kiderül. Talán beszélnek róla – vont vállat apám.
  -Gondolom most, hogy a helyi iparkamara elnökségébe választották, szeretne még jobb benyomást kelteni – fűztem hozzá a müzlibe kanalazva. Nem volt semmi rosszindulat a hangomban, hiszen semmi bajon sem volt a családdal. Sőt, Szendrő Marcellt, az „örököst” az általános iskolából és családi összejövetelekről ismertem is. Négy évvel volt idősebb nálam. Volt, amikor megvédett azon felsőbb évesekkel szemben, akik a kisebbeken, köztük rajtam is, ki szerették volna élni kisebbségi komplexusaikat! Ez az ostoba hierarchia mindenhol meg van, sosem menekülhetsz előle. Az már azonban rajtad és a kiállásodon múlik, hogy a vonal melyik oldalára kerülsz. Mondanom sem kell, én valahogy sosem voltam olyan szerencsés, hogy megmenekültem volna a szekálódások elől. Elbújni sem tudtam. Sem az egyéniségem, sem a magasságom nem engedte. Az igazságérzetem és a szám mérete pedig túlzottan is fejlett volt ahhoz, hogy csak úgy magamban tartsam a véleményemet, sok-sok ember rosszallását és negatív figyelmét kivívva ezzel. Szerencsére Marci egy darabig ott volt. Utána már csak magamra számíthattam. A két család gyerekkorunkban nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy talán esetleg több is lesz közöttünk, mint barátság. De egy tízen akárhány évesen esetlenül elcsattan csókon kívül, csak barátok voltunk. Valahogy egyikünk sem látta meg a másikban az igazit, de még a szenvedély szikrája sem lobban fel. Csak jókat beszélgettünk, ugrattuk egymást, aztán idővel a főiskola alatt és arra az ominózus két évre elveszítettük egymást. A közösségi hálón azért néha beszélgettünk, de semmi több. Valahol örültem a hírnek, hogy újra találkozni fogunk személyesen. Talán vissza adhatja a hitemet a férfiakba, még ha csak baráti szerepben is.
És akkor még nem is sejthettem, hogy ennél többet fog tenni értem…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írói vágy

Teljes lázban égek. Itt tombol bennem a kreatív energia, amit nagyon szeretnék végre kiadni magamból. Ehhez több dologra is szükségem lesz. ...