2015. július 29., szerda

Csak, hogy érezzétek a gondoskodást :)



Álmok kísértenek
  Szakadt az eső, és én mezítláb sétáltam az erdőben. A levegő langyos volt és pára terjengett a fák között. Az alkonyati madarak csiripelése versenyre kelt az esőcseppek kopogásával. Boldog voltam és szabad. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint amit utoljára talán gyerekként éltem meg. Magamba szívtam az erdő és az eső illatát, s éreztem, hogy a boldogság, a béke, az öröm és a szabadság érzete túlcsordul a mellkasomban és kiárad a világba. Úgy éreztem, mintha mindennel egy volnék, a szívem együtt dobbant volna a Föld ritmusával. Azt akartam, hogy sose érjen véget. Lehetek ennél is boldogabb? Ennél szabadabb? Érezhetek ennél határtalanabb nyugalmat és harmóniát? Végig sétáltam a fák között, ujjaimat végig futtattam a mohatelepeken, melyek a fák törzseit borították, s kiléptem egy kis kör alakú tisztásra. Tengelyem körül pörögve körbe táncoltam a helyet, s arcom kacagva az ég felé emeltem, élvezve, ahogy a vízcseppek végig gördülnek a bőrömön, s eláztatják hajamat, ruhámat, a fűszálak pedig csiklandozzák a talpamat. Ekkor azonban az esőzés megszűnt, legalábbis nekem úgy tűnt. Hallottam a cseppek kopogását, a hátam körül kellemes meleget éreztem. Lassan kinyitottam a szemeimet, s csodálkozva fedeztem fel a zöld esernyőt magam felett. Nem ijedtem meg, inkább elmosolyodtam és megfordultam. Egy magas, szőke férfi állt mögöttem. Az arcára nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy mosolygott. Hatalmas zöld szemei boldogan ragyogtak, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk.
Felirat hozzáadása
  -Végre megtaláltalak – szólt. Hangjának kellemes rezgése olyan hatással volt rám, mintha valami kellemes puha anyaggal simogatták volna belülről a gerincemet.
  -Tudtam, hogy megtalálsz – feleltem, s teljes természetességgel, mintha mindig is ismertük volna egymást, a karjai közé sétáltam, hozzá bújtam. Arcom a nyakába temettem. Pontosan bele illett abba hajlatba, mintha hozzám alakította volna a természet. Ő szabad kezével magához szorított, s beszívta a hajam illatát.
  -Imádom, amikor eső illatod van.
Tévednem kellett! Akkor, ott éreztem magam igazán boldognak. Igazán könnyűnek. És végtelenül szabadnak! Rend volt a világban!
*****
  -Nagyon szép Vasárnap reggelt kívánok a most ébredőknek. A Tavasz egyre inkább megmutatja nekünk az arcát. A reggeli hőmérséklet tizenöt celsiusfok.
A rádió hangjára ébredni Vasárnap reggel nem éppen a legfelemelőbb érzés az ember életében, de a munka az bizony munka! Várt bennünket a terepfelmérés a Szendrő birtokon. Szerencsére a munkamegbeszélés jól sikerült. Valószínűleg magától értetődő volt, hogy minket bíznak meg a feladattal, de az én és a Szendrő család is szeretett adni a formaságokra. A reggeli és kávé elfogyasztása után apám és én beültünk a furgonba, hogy megnézzük, milyen növényekkel ültessük be az elő parkot. Apám egy kis halas tavat is tervezett a tornác egyik oldalára, így még azt is ki kellett mérnünk. A terület méretétől és a növények mennyiségétől függően egy-két hónapig is elhúzódott egy-egy megbízás. Erre apám és Péter a Május elejét tűzték ki legvégső határidőnek. Ugyan Szendrő úr nem mondta ki, de lógott a levegőben, hogy az első korábban említett program erre az időpontra van leszervezve. Megígértem magamnak, ha összefutok Marcival, megtudakolom tőle mi lesz az.
  Egy ilyen álomból ébredve, nem voltam túlzottan barátságos senkivel sem. Rossz volt ráébredni, hogy csak álmodtam az egészet, s az a harmónia és boldogság egyelőre még távoli dolognak tűnt a számomra. Egyetlen szó nélkül ültem apám mellett az autóban terepszínű kantáros nadrágban, pulóverben és kopott munkás bakancsban. Hosszú hajamat felcsavartam egy kontyba és rögzítettem.
  -Mi a gond gyerek? A vasárnapi felkelés? Hozzá kell szoknod. Már megtanulhattad volna ennyi idő alatt, hogy a terepfelmérés mindig ilyenkor van.
  -Oh, nem, nem ez a gond. Igazából nincsen gond. Csak rosszul keltem. Még néhány perc, hatni kezd a kávé, és már mosolygok is – ígértem, de után ismét kifelé tekintettem az ablakon és figyeltem az elsuhanó tájat.
  A Szendrő Borászat és Fogadónak nem csupán a szőlőse, de piros cseréptetős, élénk napságra falu épületének alapterülete és hatalmas volt. Megálltunk a bal kéz felé eső jókora parkolóban.
  -Nézd csak gyerek. Itt aztán lesz munka bőségesen – mosolygott édesapám. Szinte szemmel láthatóan vibrált körülötte a levegő az izgatottságtól. Immáron húsz éve űzte ezt a szakmát és vezették anyámmal a saját vállalkozásukat, de minden egyes alkalommal, amikor új megbízást kapott égett bennem a munkaszeretet. Reméltem, hogy egyszer én is érezhetek valami iránt ekkora elhivatottságot. Szemeimet végigjárattam az elő parkon. Abban az állapotában a tipegőkkel kirakott út két oldalán, mely a verandára felvezető néhány fehér lépcsőfok felé kanyargott, szépen nyírt füves terület és néhány embernél is magasabb tuja alkotta az összképet. Magamban el kellett könyvelnem, hogy ügyesnek kellett lennünk, ha végezni akartunk a kijelölt időpontig.
Apám és Péter üdvözölték egymást.
  -Kértek a munkához egy kis frissítőt, vagy esetleg teát? – érdeklődött Szendrő úr, mint vérbeli vendéglátós. – A ház vendégei vagytok.
  -Nem is tudom – kezdte apám, de az ősz hajú, szikár, kefe bajuszú férfi meglapogatta a vállát. Körülbelül egy súlycsoportban lehettek, bár apám néhány centit rávert a házigazdára, ő azonban pár évvel idősebb volt nála.
  -Ugyan Sanyi, ne kéresd magad. Gyertek be az étterembe. Marci ad nektek, amit csak kértek. Ennek a kedves invitálásnak már nem tudtunk ellenállni. Én egy finom meleg tea mellett döntöttem, apám alkoholmentes sört kért. A söntés mögött álló Marcellal kezet fogott, én pedig összemosolyogtam, s váltottunk két arccsókot. Olyan régen láttuk egymást, hogy hirtelen azt sem tudtuk hol kezdjük. Mígnem Péter ki invitálta apámat a hátsó teraszra, mi pedig kettesben maradtunk. Egy pillanatra beállt a kínos csend, majd Marci rákönyökölt a pultra és barátságosan rám mosolygott.
  -És mi újság veled mostanában?
Csak figyeltem őt egy darabig. Picivel nőtt csak magasabbra, mint én. Vállai szélesek voltak, a szőlősben végzett munka, és nyilván némi edzőtermi rásegítés megvastagította karjait. Nyurga, pattanásos srác volt annak idején. Néhány elvakart heg megmaradt ugyan, de mégis volt benne valami férfias sárm, hosszúkás arcával, két napos borostájával, hegyes állával és orrával, zöldes barna nyílt tekintetével. Barna haja katonásan rövidre volt nyírva. De még mindig csak a barátot láttam benne.
  -Semmi különös – vontam meg a vállaimat és belekortyoltam a citromos teába.
Ő picit oldalra billentette a fejét. Ez azon emberek tipikus mozdulata volt, akik tudják az igazat rólad, de túl tapintatosak ahhoz, hogy direkt módon rákérdezzenek, vagy kifejezzék sajnálatukat. Ő azonban kitartóan tovább próbálkozott.
  -Balázs merre van? Együtt vagytok még?
Olyan volt, mintha gyomron vágtak volna. A szakítás óta ő volt az első, aki ezt megkérdezte, és ő, akinek először azt kellett mondanom: - Nem. Már nem.        
Nem tűnt éppen döbbentnek. Miért is lett volna az? Közösségi oldalam adatlapján nagytakarítást végeztem. A közös képek eltűntek, és a kapcsolati státuszom is eltűnt. Nem akartam senki orra alá dörgölni, hogy ismét egyedülálló vagyok. Hetek óta meg sem néztem az oldalt, csak a telefonomra kapott értesítésekre reagáltam.
  -És hogy viseled?
  -Szarul. Következő kérdés? – azt hiszem a stílus kicsit mogorvábbra sikeredett a kelleténél, mert megrebbent a szeme. – Ne haragudj Marci – megdörgöltem a szemeimet. – Csak… talán kezdek túl lépni a tényen, hogy megcsalt és elhagyott. Vagy legalábbis elhitetem magammal, hogy nem érdekel a dolog.
  -Ne haragudj, hogy ezt mondom, de én örülök neki, hogy már nincs az életedben – Marci, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie, töltött magának egy kis narancslevet.
  -Miért?
  -Mert nem volt hozzád való.
  -Na jó, ezt már sok embertől hallottam, és…
  -És? Ennyi ember ezek szerint nem tévedhet – vont vállat.
  -Beszélhetnénk inkább másról? – kérdeztem könyörgő szemekkel. – Milyen programokat szerveztetek az idei évre? Édesapád nagyon titokzatos.
  -Akkor sok mindent én sem árulhatok el – vette elő kisfiús mosolyát. – De az idei legelsőbe azért beavatlak, mert szerintem érdekelni fog – kacsintott egyet.
  -És pedig?
  -Veterán autó kiállítást szervezünk. Az ország, sőt Ausztria több területéről is jönnek tulajdonosok, restauráló műhelyek képviselői. Lehet, hogy néhány verda még gazdát is cserél. Már most telt házunk van arra a három napra.
  -És ezért is döntöttetek úgy, hogy parkosítotok?
  -Igen. A pénz többszörösen úgy is visszafolyik. És jobban fest tőle a környék – vigyorgott az örökös.
  -Mikor lesz a kiállítás?
  -Május tizedikén. Péntektől- Vasárnapig – tájékoztatott Marci. – Ha érdekel, a vendégem vagy a három napra. Kapsz tőlem belépőt.
Erre kezet fogtunk. Legalább újabb lehetőség, hogy eltereljem a gondolataimat…
*****
    A félhomályos helyiségben csak ketten voltunk. Ő és én. Keze birtoklóan szorított, ajkai újra felfedezték a területeket, melyeken már jó ideje nem barangolt. Forró nyelvének hegyével végig simított nyakam ívén, majd fogait belemélyesztette a bőrömbe. Felnyögtem. Bármi is volt, bármi is van, vagy lesz… nagyon régen nem éreztem ezt a kéjt, a testem pedig pattanásig feszült a vágyakozástól. Éreztem, ahogy ágyéka a fenekemnek nyomódik. Éreztem a merevedését, az erőt az ujjaiban, ahogy a csípőmet markolták… akartam őt. Lüktetett a testem. Halkan felsikkantottam, ahogy Balázs tenyere felcsúszott derekamról a gerincemen át a tarkómig, majd keményen az íróasztala lapjára nyom, s míg egyik kezével tartott, addig a másikkal a szoknyámat tűzte fel, hogy hozzám férjen. Vad volt és szenvedélyes. Olyan, amilyennek már nagyon régen nem éreztem őt. Éreztem, ahogy félre húzza az alsóneműmet, s próbál belém hatolni.
Ekkor riadtam meg az ágyamban. Testem verítékben úszott, s teljes görcsben állt a vágytól. Nyögtem egyet, hogy valahogy kieresszem a gőzt.
Csak álmodtam. Már megint csak álmodtam! Pedig valahol reménykedtem benne, hogy a korábbi volt csupán egy rossz álom, s végre ismét a valóságot élem a szerelmem karjai között. De nem! Csupán az emlékeim, a vágyaim, a testem szükségletei játszanak csúnya játékot velem! Mikor tudok végre túl lépni a múltamon? Szerettem volna újra boldog lenni.
Alig vártam, hogy végre belevethessem magam a kemény fizikai munkába. Nem akartam emlékezni, nem akartam a múltra, Balázsra, a szexre gondolni. Egyszerűen csak fáradtan és üresnek szerettem volna érezni magam!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írói vágy

Teljes lázban égek. Itt tombol bennem a kreatív energia, amit nagyon szeretnék végre kiadni magamból. Ehhez több dologra is szükségem lesz. ...