2020 összegzése

 Sziasztok!

 

Elérkezett az év utolsó napja. Nem is tudom igazán miként lehetne összegezni az elmúlt tizenkét hónapot. Az a helyzet, hogy a vírushelyzet ellenére is mindenkinek más volt, mást tartogatott. Jót is és rosszat is. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát a családom, hiszen ebben az évben bővült  a létszám két fővel és a hírekkel ellentétben a munka terén is volt bőven mit tenni.

Szóval ha fel kellene vázolnom a 2020-as évet magamnak, az a következő képpen nézne ki:

 

1 válás

1 új maszek vállalkozás megalapozása

1 új kapcsolat

1 kimaradt menstruáció

3 db pozitív terhességi teszt

1 bizonytalan idejű kényszerszabadság a munkahelyemről a vírus és az állapotom miatt

1 egészségesen fejlődő magzat a méhemben

Számtalan lelki vívódás

1 lakás átalakítás

1 külföldi út a baba érkezése előtt

 1 diploma

1 sikertelen apasági elismerés (1952-es törvény értelmében)

1 sikeres cifra lánykérés

1 új házasság

26 kg plusz

1 egészséges baba

20 kg mínusz

1 új, jobb élet esélye....

Azt hiszem ha ezt alaposan átnézem és mérlegre rakom...kimondottan jó évet zártam. Bár elképesztően hullámzó és eseménydús volt, egyáltalán nem panaszkodom miatta. Úgy volt jó ahogyan megtörtént.

Ha fizikai nem is, de lelki munka annál inkább színesítette az évemet és az életemet, hiszen rengeteg dolgot a helyére kellett tenni, megélni, újraélni, átbeszélni, elengedni, megfájni, újra kezdeni, bízni, sírni, pánikolni, örülni, küzdeni, tervezni... Talán más egész életében nem él meg annyi mindent, mint én az elmúlt tizenkét hónap alatt. 

Továbbra is tele vagyok tervekkel, vágyakkal, ötletekkel, álmokkal. És ehhez adott az Élet egy olyan partnert, aki teljes erőbedobással támogat.

Kíváncsian várom 2021-et.

Boldog, sikerben és áldásban bővelkedő Új esztendőt kívánok Mindenkinek!

Joyo^^

  

Egy kis összegzés

 Sziasztok!

 Igyekeztem átgondolni, hogy miként is lehetne összefoglalni az utóbbi időszakot... Tulajdonképpen csak azzal, hogy két és fél évvel ezelőtt ha valaki azt mondja nekem, hogy tönkremegy a házasságom, ugyanakkor később újra összejövök azzal az exemmel aki a legjobban megbántott, hozzá fogok menni és még gyerekem is lesz tőle, azt hiszem felhorkantok, majd nevetve sarkon fordulok és ott hagyom. 

Hiszen azok, akik már valóban a kezdetektől olvasták az írásaimat még az előző blog oldalon is, tudják, hogy mit éltem meg anno tizenhárom évvel ezelőtt. De valahogy ő mindig ott volt a szívem mélyén, sosem felejtettem el. Azt hiszem ez akkoriban bőven átjött az írásaimból. Minden alkalommal felkavart ha láttam őt vagy őket azzal a nővel, akire lecserélt.

Hosszú órákat beszélgettünk át a múltról. A döntéseikről, az érzéseinkről, a történtekről. Elmondott mindent őszintén, mindenre válaszolt amit csak kérdeztem. Nem volt egyszerű, de éreztem, hogy minden egyes beszélgetéssel mázsás súlyok esnek le a lelkemről és felszabadulok a tudatlanság súlya alól. Ráadásul nagy sok mindent rosszul gondoltam a kapcsolatuk vagy Jével kapcsolatban. Nagyon nagyon sok mindent. Kicsinyesség és felesleges volna mindezt felsorolni, így nem is fogom. Azt hiszem elég annyit lepötyögnöm, hogy a legfőbb ok az volt, hogy őt választotta, hogy akkoriban kicsivel érettebben gondolkodott, mint én. Az a plusz két év.

Később mondtam Gének, mikor felfedezte, hogy felnőttem, hogy én mindig is ilyen voltam amilyennek szeret, csupán az a tíz évnyi élettapasztalat hiányzott. 

De úgy tűnik szüksége volt mind a kettőnknek arra a tíz évre már ember mellett, hogy fejlődjünk, érjünk, formálódjunk...

Mert valóban, ha úgy maradunk együtt még évekig, ahogy akkoriban álltunk a világhoz és az emberekhez, akkor sem sokáig tartott volna a kapcsolatunk. Sőt...ha akkoriban megmaradt volna a babánk, biztosan elvesz, de már elváltunk volna. Saját elmondása szerint is szüksége volt arra a két évre amit teljesen egyedül töltött Jé után, hogy számot vessen magával, az életével és a korábbi döntéseivel.

De ami a lényeg... rendet tettünk a saját házunk táján és most boldogok vagyunk. Én is jobban kiállok magamért, mint eddig bárkivel szemben. Ha feljön valami bennünk azt megbeszéljük. 

Bár hullanak még ki csontvázak a szekrényből...olykor elég komolyak, főként még az elején amikor ide költöztem, s itt-ott a régi emlékeikbe, fotókba futottam mikről ő már megfeledkezett. 

De az ex-akta egészen addig nyitva marad, amíg minden doboz át nem lesz nézve Gé által és ki nem lesz hajítva....

...vagyis tavaszig... akkor jön a lomtalanítás...

Legyen nagyon szép napotok!

Áldás!

 

Joyo^^  

A férjem...

 Sziasztok!

Már csak három nap van Szentestéig, ami nagy izgalommal tölt el. Ráadásul ma van a téli nap-éj egyenlőség. Ez nagy lelki tisztulást jelent. Érzem is magamon. Bár lehet, hogy a fáradtság is közre játszik... esetleg az Adventi időszak... na jó, mindegy is :)

Ígértem nektek egy kis történetet, vagy sokkal inkább az életem egy újabb fordulatának feltárását, még pedig egy régi ismerős személyében. 

Ma nincs olyan sok időm blogolni, így hosszan nem tudom kibontogatni, hogy miként és hogyan került vissza az életembe, de most itt van és nagyon boldoggá tesz. Bár a kapcsolatunkat megelőzően hosszú beszélgetéseink voltak, hogy rendbe tegyük a múltunkat. De egy biztos. Ahogy én őt, ő sem tudott engem elfelejteni, s akár hányszor látott valahol, mindig össze zavartam. 

Nos, a Férjem és a kisfiam édesapja maga Gé. 

Áldás nektek!

Joyo^^ 

Első két hónapom összegzése anyaként...

 Sziasztok!

 Ismét itt vagyok. Milyen furcsa...egymás utáni két napon publikálok. Az utóbbi két évben ez nem fordult elő valami sűrűn...

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen az anyaság. Hogy ennyi örömöt tud adni minden mozdulata, mosolya, a szeme huncut csillogása. Hogy micsoda hormonfesztivált okozhat, amikor magamhoz ölelem miközben sír és a mellkasomba fúrva a fejét nyugszik meg. 

A várandósságom nem volt olyan egyszerű, mint számítottam rá, pedig jó kondival indultam neki. De az utolsó két és fél hónapban már hatalmasra nőttem. És mint azt sejtettem, bár az orvosok egy szót sem szóltak róla, nem teljesen zsír és víz miatt történt. A kisfiam 4440 grammal és 58 centiméterrel bújt a világra természetes úton. Érdekes, hogy a szülőszobán kerek 100 kilóval álltam mérlegre. Soha azelőtt nem voltam ilyen nehéz és megígértem, hogy már nem is leszek. Több okból is kifolyólag.

Az egyik, hogy Nimónak nem lesz testvére. 34 éves vagyok, a férjem 44, GYES után pedig át fogom venni a vállalkozásunk virágüzlet részét, hogy végre én is a magam lábára álljak.

A másik, hogy a szervezetem ezt a súlyt rosszul viselte. A hetedik hónap végén nagyon fájt a dereka és a csípőm. Ez alap helyzetben is kellemetlen, de mindez konkrétan a nyaralás felénél jött elő, így egy idő után jobban bekorlátozódtam. A kilencedik hónaptól pedig már a bal térdem is hasogatni kezdett, így a napi szintű NST-re járás már kín szenvedés volt. Egy héttel túl hordtam a babámat, már befektettek a kórházba. Egy igazi beavatás volt maga a vajúdás és a szülés...

Most már kezd magához térni a szervezetem, a kisfiamnak pedig beállt a napirendje. A testem meglepően gyorsan regenerálódik. Nem is csak a gátsebek (mert több helyen is varrtak...) de a súlyom és a bőröm is alakul. 87 kilóval jöttem ki a kórházból és két hónappal később már 80 kg-ot mutat a mérleg. A hangulatom is sokkal jobb, mivel Nimó egész jól alszik. Csak egyszer kelek fel hozzá éjjel. A napom pedig körülbelül reggel ötkor kezdődik. Ez annyiban is jó, hogy a férjem legalább még el tud köszönni tőlünk munkába indulás előtt.

Na igen... furcsa, hogy "a Férjem". Nem igazán hittem benne, hogy újra férjhez fogok menni, ráadásul hiper gyorsan és kapkodva, hogy ne a volt férjem nevére kerüljön a kicsi... de szeretnénk tartani egy "normális" esküvőt. 

Az pedig, hogy ki a Férjem és a gyermekem apja... nos, a régi olvasóimat eléggé meglepheti, de így alakította az Élet...

De ezt majd később...

Legyen nagyon szép napotok!

Joyo^^    

Új élet....

 Sziasztok!

 

Jó ideje nem írtam már. Ennek a legfőbb oka éppen mellettem csócsálja az öklét az önhintáztatóban :)

Bizony-bizony, van egy két hónapos kisfiam. Úgy tűnik az életem most már jó mederben folytatódik tovább. Ennyire még sosem éreztem magamat a helyemen. Picit olyan ez az évem, szinte az elejétől kezdve, mint mikor a reggeli araszolós forgalmi dugóból az autópályán találod magad hatodik sebességben tövig nyomott gázpedállal. Mintha magamat akartam volna utolérni. Legalább öt-hat évnyi lemaradást. 

Volt pár dolog amit alaposan a helyére kellett tennem magamban. Önismeret, önbizalom...hol a helyem egyáltalán az életben. Ki is vagyok és mit szeretnék az élettől. A többi pedig már jött magától. 

Elváltam, lediplomáztam, szerelemre találtam, elköltöztem a szüleimtől, otthont teremtettem, várandós lettem, újra férjhez mentem...most pedig babát gondozok itthon. 

Ez az amit pár évvel ezelőtt még nem gondoltam volna. 

Még mindig vannak csontvázak a szekrényben minden oldalról melyeket előbb vagy utóbb ki kell hajítani. De azt hiszem jó úton haladok. 

Kevés ember van, aki biztonsági háló nélkül el mer rugaszkodni egy számára mérgező helyzetből és később az lesz a jutalma, hogy rendeződik az élete és újabb esélyt kap, hogy egy régi szerelemmel új esélyt kapjon az Élettől. 

A többiben már csak bízhatok...

 

Legyen nagyon szép napotok...

Joyo^^