A kísérletem szépen halad. Már egy mérföldkövön túl vagyok. A megrekedt emésztőrendszerem összekapta magát és végre normálisan funkcionál. A több folyadék és a rostokban gazdag táplálkozás megtette a hatását. Azóta sokkal jobban is érzem magam közérzetileg. Ráadásul az elmúlt három napban két és fél kiló lecsusszant rólam. Ez új lendületet ad és bátorít a folytatásra.
Minden nap újabb és újabb recepteket keresek, hogy motiváljam magam. Hamarosan indul az edzésprogramom is, amit összeraktam. Holnap neki kezdek. Vagy folytatom? Már nem is tudom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb kifejezés rá.
Találtam egy motivációs képet bikini keresgélés közben, ami immár célul tűztem ki magamnak...ILYEN HASAT SZERETNÉK NYÁRRA...felirattal.
Bár haladok, azért az élet sok próbatételt, megoldandó feladatot gördít elém a mindennapokban.
Mióta a kisfiam óvodás lett, sokkal jobban be van osztva a reggelünk és az esténk, mint eddig voltak. Ráadásul hatalmas akarati ereje van. Folyamatosan edződöm rajta. Rendre összeveszünk reggel az elindulás miatt. Pedig tudom, hogy én vagyok a felnőtt. Tudom, hogy én hozom a szabályokat. Már nagyon sok mindennel próbálkoztam, hogy időben el tudjunk indulni otthonról, mert fél kilencig be akarok érni vele. Ez sikerül is, de azért rossz érzés utolsónak lenni. Ráadásul tudom, hogy tavaly még sokkal korábban ott voltunk. Hétfőtől az lesz a kitűzött cél, hogy negyed kilencre már a csoportszobában legyen és búcsúzkodjunk.
Tényleg minden anya küzd azzal, hogy a gyerekek fején jórészt csak dísznek van a fül? Hogy hatszor el kell mondani valamit? Ennek valóban így kell lennie egy négyévessel? Normálisan kezdjük a napot. Felébresztem/felébred, kakaózunk,beszélgetünk, átöltözünk, mesét nézünk, készülődünk. Már egész szépen megszokta, hogy vitamint kap reggelente, így viszonylag hamar megeszi. De olykor bizony kergetem vele. Elbújik, elfut...
Hirtelen eszébe jut elindulás előtt öt perccel, hogy neki még rengeteg dolga lenne otthon mielőtt oviba megy.
Szóval normál hangerőn kezdünk, után már emelem a hangom, ötödikre pedig sokszor kiabálok, és utána elképesztően szar anyának érzem magam. Pedig egyáltalán nem akarok vele emelt hangon beszélni. Csak rágom magam utána, lelkiismeret-furdalásom van. Nem akarok benne törést okozni. Pedig lehet, hogy engem kell kezelni, nem pedig őt. Sajnos a mai napon is elvitt a dühöngésig. Talán az is benne van a pakliban, hogy sokszor úgy érzem, hogy nem hallgatnak meg, és a körülöttem élő férfiak elnyomnak. Egyáltalán nem, szándékos módon, de valahogy sokszor úgy alakul, hogy én engedek, túlbeszélnek, irányítanak. Ráadásul Gé munkája miatt, ha csak nincs Ausztriában ünnep, akkor minden reggel rám marad. Nem mintha teher volna. Egyáltalán nem. Csak azt nem szeretem, amikor ellátnak "jótanácsokkal" olyan, akik nincsenek benne nap, mint nap és nem látják vagy éppen élik ezt a dolgot. Akkor, amikor nagyon ritkán Ő viszi Nimót óvodába, pikk-pakk elkészülnek, időben indulnak, mert a gyereknek ez újdonság és nem mond ellet.
Nyilván hétfőtől már módon kell megközelítenem a dolgot. Igyekeznem kell könnyedebben is venni, mert sokszor inkább én lovalom bele magam a dologba indulás környékén, hogy ismét késésben leszünk.
Talán az a plusz fél óra megoldja a dolgokat... ;-)
Joyo
Ebben is edződnöm kell. Pedig én is eléggé erős akaratú ember vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése