A Harmadik rész Első fejezete :-)

Nagyon szép estét kívánok Mindenkinek!

Erika barátnőm is meghallgatta a regény legutóbbi négy fejezetét, amiről lecsúszott korábban. A reakció a következő volt: izgalomtól kipirult arc és remegő végtagok... csillogó szemek, majd azon vágyának kinyilvánítása, miszerint reméli, hogy amikor legközelebb találkozunk (a jövő héten) újabb fordulatokat hallgathat meg :-) És ez bizony nagyon jól esett :-)

Igen, valóban, Nektek is jelzem, hogy a kis  ötlet-füzetembe jó előre megírtam néhány fejezet vázlatot, így biztosan nem felejtem el, hogy miként szerettem volna tovább fűzni a történetet és a folytatás is garantál. Igaz, hogy így három dolgot kell beosztanom napi szinten:

-készülés az angol vizsgára...
-hímezni nagybátyám ajándékát... 19-e elég közel van már :-)
-tovább szőni a mese fonalát :-)

Nos, Ikrek lévén talán tudok egyszerre több mindennel is foglalkozni... majd kiderül. Most azonban megosztom veletek a következő, azaz Harmadik és egyben utolsó rész első fejezetét, és megmutatom miként haladok nagybátyám ajándékával ;-)

Joyo ^^ 

 

"

Visszatérés:

  Csak néhány nap volt hátra a költözésemig. Már rutinos voltam. Összeírtam nagyrészt, hogy mire van szükségem, a pincéből előkerítettem a cucctáskákat és a gurulós bőröndömet, felhoztuk a kis televíziót, valahonnét egy kupac ruha alól előkerítettem a távirányítóját is, majd a konyhafelszerelés következett. A gondnoknőnek, Ica néninek három héttel korábban jeleztem, hogy a szokott szobába szeretnék visszatérni, aminek semmi akadálya sem volt. Apám Vasárnap délelőttre tette az indulást, hogy kényelmesen betudjak rendezkedni a szemeszter kezdése előtt. Lilivel és Ritával is megbeszéltem már, hogy Vasárnap este Liliéknél gyűlünk össze, és élménybeszámolót tartunk, hogy kivel mi esett meg mióta nem láttuk egymást. Én vittem a bort! Fontos! Huh, írd csak fel gyorsan! Szólt a belső hang és a hosszú lista aljára kaparintottam ékes betűkkel, hogy lássék csak milyen kiemelt fontosságú!

BOR!

  Mélyet sóhajtva visszapillantottam az asztalon zümmögő számítógépre. A közösségi oldalam profil lapja vibrált a képernyőn. Üzenetet vártam. Szerintem úgy is tudjátok, hogy kitől. Igen, Krisztán múlt Vasárnap este küldött egy üzenetet, hogy sikeresen megérkezett, és természetesen, hogy hiányzom neki. Az óta már bekötötték hozzá az internetet a kis bérlakásba, amit a főnöke biztosított a számára, és ígéretünkkel ellentétben, napi szinte levelet váltottunk egymással, vagy esténként a világháló segítségével csevegtünk a közösségi portálon.

Volt azonban néhány dolog, ami nem hagyott nyugodni. Néhány… oh… túlzok. Sokkal inkább egy dolog. Ami méretében ugyan apró, de annál komolyabb problémát jelentett. Mégpedig Zsarnovszki Izabella személyesen! Mióta csak egyedül maradtam, ráadásul Patrícia elmesélte, hogy milyen beszélgetés zajlódott le hármójuk között a különteremben és a teraszon… nem hittem volna, hogy tud ennél is jobban a bögyömben lenni! Háborogtam a beszámoló után…

  -Mégis, hogy képzeli mindezt? Mi az, hogy nem vagyok a barátnője? És mi az, hogy így Ivett is a barátnője? Krisztián maga mondta, hogy nem ő kezdeményezte azt a csókot, az a csaj, csak úgy lekapta a kocsiban! Meg, hogy „az a nő”…

  -Nyugi – próbált meg csitítani Patrícia miközben beleszívott a cigarettájába. – Ki az erősebb?

  -Ő?

  -Eeeee! Rossz válasz.

  -Akkor az úthenger – engedtem meg némi gonosz mosolyt.

  -Drasztikus megoldás nem mondom – bólintott barátnőm miközben a kieresztett füst felhőbe vonta az arcát. Én tisztes távolságot tartottam. Az utolsó szálamat két évvel ezelőtt szívtam el, és mióta leraktam, szinte zavart a füst. Bár volt aki miatt képes voltam elviselni. – Nyugodj meg. Izabella nem tud olyat tenni, ami miatt Krisztián kiábrándulna belőled és Ivetthez futna. Nyugi… mondom nyugi – megfogta a kezem. Fel sem tűnt, hogy a kezemben lévő szalvétát tépkedtem éppen apró cafatokra. A kedvenc helyünkön, a Deák kávézóban ültünk a Deák téren. Kiélveztük a szeptemberi napsütés kellemes simogatását. Nem utolsó sorban, pedig csak a teraszon lehetett rágyújtani… - Szóval… hol is tartottam? Ja, igen… nem tud olyan tenni vagy mondani. Hidd csak el. Krisztián elég intelligens ahhoz, hogy előbb mindennek utána járjon. Ráadásul ő már tudja Zizuról, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez, ráadásul amit mond, azt is el kell osztani kettővel.

  -Igazad lehet – sóhajtottam egyet.

  -Ugyan. Nekem igazam van. Nem csak lehet – kacsintott fekete hajú kis barátnőm. – Miután elmentetek, legalább egy órán át játszotta a sértettet. Hogy ő mennyit fáradozott. Hogy nem is volt olcsó az a torta, bár hozzáteszem mind elfogyott. Hogy Krisztián hálátlan. Később már nem volt hálátlan, hanem sokkal inkább szegény férfi, akit a farka vezet.

  -Mi van?

  -Bizony. Rád kente a dolgot – újabb slukk. – Bizony. Önző módon kisajátítottad, nyakörvet tettél rá és rövid pórázra fogtad, hogy elmard a barátai mellől.

  -Na, jó. Szerintem ezt most hagyjuk abba, vagy bíz Isten, ha legközelebb látom, köszönés helyett képen törlöm – morogtam és inkább beleittam a mentás forró csokoládémba!

  Egyszóval Zsarnovszki Izabella jócskán a bögyömben volt! Leültem a számítógéphez és frissítettem az oldalt, háta érkezett már üzenetem. De sajnos még semmi. Azon töprengtem, hogy vajon mennyi az időeltolódás a két ország között, de semmire sem jutottam, ugyanis az üzenőfalon felbukkant Izabella neve, s alatta a következő hír:

 

  Izabella 15 új képeket töltött fel „Búcsú buli” című albumába!

Hajtott a kíváncsiság, hogy milyen képek készültek akkor este. Gyorsan átpörgettem a fotókat. Közös kép az udvartartásával. Külön Marcival egy félig összebújós. Láttam a férfin, hogy boldog a helyzettől, és szemei nem csupán a bortól csillogtak. Zizu Marcell vállára hajtotta a fejét, szabad kezét pedig a mellkasára fektette. Elolvastam a kép címét:

Bújcis :-)

  -Hogy micsoda? – összevontam két szemöldököm, mert ehhez a szlenghez szégyenszemre értelmezőszótár szükségeltetett, de végül leesett a fél krajcár! – Ja! Húgy bújós! Oké…

Tovább olvastam a képhez érkező megjegyzéseket…

„Milyen helyesek vagytok együtt!”

„A párod Zizukám?”

„Köszönöm. Nem nem a párom, de a leges legjobb főnök a világon :-)”

A következő kép szintén Izabellát ábrázolta, ezúttal Krisztián és Marci között állt átölelve a két férfi derekát. Marcinak még magas sarkú cipőben is a válláig ért, Krisztián mellkasát pedig éppen, hogy súrolta.

Barátaimmal a búcsú bulin. Dupla bújcis… ;-)

Ehhez a képhez már Ivett is írt hozzászólást…

„Milyen vidámak vagytok. Úgy bánt, hogy nem tudtam elmenni! Nagyon csinos voltál húsom! ;-)”

„Igen, kár, hogy nem voltál ott. Nagyon örült mindennek. Téged még hiányolt is a partyból. Áh, de volt zavaró tényező! Krissz hamar lelépett!”

„Igen? És miért?”

„Priviben elmesélem… :-(”

  -Oh… te… - inkább lenyeltem! Nem Magda, nem ér annyit. Fogalmunk sincs, hogy a másik mit miért csinál. Se neki, se nekem. Ivett egy normális lánynak tűnt, legalábbis abból az egyszeri találkozóból azt szűrtem le. Talán ő is. És elképzelhető, hogy kettesben intelligens ember módjára meg tudnánk beszélni ezt az egész félreértést. Valahol mélyen éreztem, hogy igazam van. És talán a Sors még egy esélyt is szánt nekünk erre. 

*****

  Hála az égnek Krisztiántól minden este jött legalább egy levél, így nem indultam neki rossz szájízzel az új szemeszternek. Ugyanis a Vasárnap nagyon, de nagyon hamar elérkezett. Jeleztem is a számára, hogy legalább két hétig nem tudunk hétköznap esténként csevegni, ugyanis körülbelül annyi idő alatt kötötték be a szobába a világhálót. De a könyvtár valamelyik gépéről levelet még tudok neki írni. Annyiban maradtunk, hogy amint nagyjából realizálódik az időpont, amikor készen kell állnia esténként, jelzek neki.

  Az autóút, amit nem először tettünk meg Székesfehérvár irányába, gyorsan elszaladt. Száznyolcvan kilométer kies tájakon… sosem tudtam volna megunni, mint ahogy minden egyes vonat utat is élveztem a Bakony hegyen keresztül.

A bepakolás gyorsan ment. A közelben szüleimmel még ettünk valamit, ők pedig elindultak, hogy időben hazaérjenek. Én telefonon jeleztem barátnőimnek, hogy már a városban tartózkodom, mikor hozzuk össze a találkozót. Este hat órában maradtunk.

 A hátralévő időben nagyjából berendezkedtem, beállítottam a tévét, leteszteltem a régi típusú fehér asztali számítógépet, hogy rendesen működik-e, majd átöltöztem, a táskámba tettem az üveg jófajta soproni vörös bort, majd kulcsra zártam a szobám és az apartmant, s elindultam a találkozóra.

  Volt ám nagy nyakba borulás, rihegés meg röhögés, Lili édesanyja a fejét csóválva inkább elvonult és otthagyott bennünket a konyhán, hogy nyugodtan beszélgessünk. Nos… minden volt, csak nyugodt beszélgetés nem! Egymás szavába vágva meséltük a történeteinket, hatalmasakat kacagtunk, a bor jócskán megfogyatkozott, Lili sütött levendulás apró kekszet, Rita pedig mini sajtosrudat hozott magával.

  -Szóval, ezek szerint jártok? – kérdezte Rita, aki a levendulás keksz mellett tette le a voksát.

  -Nem is tudom – forgattam meg a számban az újabb korty vörös bort. – Két hétig biztosan jártunk. És mielőtt elutazott abban maradtunk, hogy megvárjuk egymást. Ez kapcsolatnak minősül?

  -Mondta, hogy szeret? – érdeklődött Lili.

  -Nem, azt nem mondta.

  -Te mondtad neki?

  -Nem. Én sem – csóváltam a fejem.

  -Nos… akkor ez még nem teljes értékű kapcsolat.

  -Ugyan már – legyintett Rita. – Végül is előtte két évig kerülgette ez a Krisztián… szerintem komolyan gondolja Magdával. Ne legyél a kisördög a vállán!

  -Nem vagyok kisördög… csak realista.

  -Na, jó lányok. Örülök, hogy látlak benneteket, de ne vitával kezdjünk – tettem fel a kezem. – Ez elvileg most távkapcsolat státuszba került. Ki lehet egyáltalán bírni egy év különlétet?

  -Nos… ebben Rita van otthon. Ő jár olyan katonával, aki külszolgálatra szokott menni.

  -Biztosíthatlak, hogy egyelőre nagyon is jól bírom. Még csak három hónap telt el. Még egyszer ennyi és Lóri már itthon is van – legyintett pufi kis barátnőm keksszel a szájában. – Na, jó… azért van, amikor piszkosul hiányzik.

 Mélyet sóhajtottam. – Lili adj neki még egy bánatűző kekszet, és inkább beszéljük komolyabb témáról. Kinek tölthetek még piát?"