2013. március 11., hétfő

Új fejezet: A Méhkirálynő



A méhkirálynő
  Reggel arra ébredtem, hogy csatakokban folyik rólam a víz. Ráadásul annyira fájt a hasam, hogy alig bírtam lábra állni. A dolgok miértje nem sokáig váratott magára. A fürdőszobában rá kellett ébrednem, hogy a természet gonosz tréfát űz velem, s a kelleténél három nappal korábban jött meg a havim! Belebámultam a jókora sokszögletű tükörbe.
  -Na te lány… becseszett! – mélyet sóhajtottam, miközben eszembe jutott, hogy a ma esti alkalomra külön vásároltam egy gyönyörű szép fehér csipke bugyit… nos, ami úgy tűnik, hogy még a fiókom mélyén fog várakozni a megfelelő pillanat eljöveteléig. Ami legközelebb is csupán tizenkét hónap múlva válna esedékessé! – A rohadt életbe!
  -Valami baj van Magda? – nézett be hozzám édesanyám a fürdőbe.
  -Megjött – válaszoltam egyszerűen.
  -Legalább már tudjuk, hogy miért voltál olyan tüskés az elmúlt néhány napban.
  -De pont ma?! – őrjöngeni akartam! – Ma lesz Krisztián búcsú partija, és a legkevésbé az hiányzott, hogy görcsöktől kínozva menjek oda – morogtam tovább. Egyáltalán nem az édesanyámon akartam kitölteni a dühömet, de kikívánkozott belőlem, megállíthatatlanul, s ő pont az útjában állt. Szerencsére az elmúlt tíz év alatt elég kiképzést kapott már, hogy miként kezelje ezeket a kitöréseket.
  -Egyszerű, akkor ne menj el – vont vállat és közben levett a szárogatóról egy pár zoknit magának.
  -De muszáj. Érted? Muszáj. Másnap már elutazik és egy évig nem látom.
  -Csak nem terveztél valamit vele kapcsolatban? – sandított rám anyám, szája sarkában huncut mosoly csücsült. Felesleges volt válaszolnom. Biztos voltam benne, hogy a zavar kiült az arcomra. – Aham… nem érezted volna korainak?
  -Mi számít korainak?
  -Mármint… mióta is találkozgattok? Úgy komolyabban.
  -Talán két hete. Oké, értem mire gondolsz. De őszintén… ha vonzódsz valakihez, és tudod, hogy legalább egy évig nem is fogod látni… te nem akarnád megtenni? Mi van, ha lemaradok valamiről?
  -Kétlem, hogy lemaradnál bármiről is – mosolygott anyám. – Ha úgy kell lennie, úgy is megvárjátok egymást. Ha pedig nem… akkor… érted…
  -Igen – bólintottam, s kieresztettem az addig visszatartott levegőt. A feszültség párologni kezdett belőlem. Tulajdonképpen, amin pár napja már rágtam magam, hogy vajon megtegyem-e, avagy sem… nos, a természet elintézte helyettem a döntést!
Abban a helyzetben arra kellett törekednem, hogy a görcsök ellenére is a lehető legjobbat hozzam ki magamból. És nem, nem Zizu és a miatt, amit Patrícia mondott. Semmi kedvem nem volt „háborúzni”. Szerettem volna minél több minőségi időt együtt tölteni Krisztiánnal, s nem akartam, hogy bárki is belerondítson. Igaz, hogy nem tudott róla, hogy mi várt rá, ebből kifolyólag azt sem tudhatta, hogy én is ott leszek. Éppen ezért szerettem volna csinos lenni, hogy szép emlékekkel hagyja el az országot.
Basszus! Ha valóban nem vagyok belé még szerelmes, mégis mi a jó francért olyan szívfacsaró belegondolni, hogy másnap délután már úton lesz a reptér felé? Hááát… erre még Józan Ész sem tudott épkézláb választ összekaparni!
*****
  -Szia Magda, ne haragudj, hogy munka közben zavarlak. Nem baj, ha kicsit csúsztatjuk, a találkozónkat? Csak fél órával – Krisztián volt a vonal túlsó végén.
  -Szia. Semmi gond. Miért, mi történt? – ennyit azért már megengedhettem magamnak. Elvileg két hete a barátnője voltam.
  -Marci felhívott nem is olyan régen. Arra kért, hogy ugorjak ki hozzá, mert szeretne adni valamit búcsúzóul. Az oda-vissza utat számoltam fél órában. Jobb szeretnék veled lenni az utolsó estémen – itt már mosolygósabb volt a hangja. Mintha hájjal kenegettek volna. Végre egy férfi, aki valóban velem szeretett volna lenni. És micsoda meglepetés fogja várni… sok erőmbe telt, hogy ne kuncogjak fel a gondolatra.
  -Hol találkozzunk? – kérdeztem továbbra sem esve ki a szerepemből.
  -Érted megyek autóval.
  -Nocsak – szalad fel a szemöldököm. – Megmutatod végre a csodajárgányt?
   -Mi az, hogy végre? – nevetett fel öblös hangján.
  -Csak annyi, hogy együtt vagyunk két hete, de nem, hogy nem ültem benne, de még csak nem is láttam. Szerintem ideje.
  -Nem tehetek róla, hogy a szerviz ennyi ideig rajta ült. De ne félj, ma este megláthatod.
  -És hová viszel autóval? – kérdeztem ártatlan hangon.
  -Megmutatom, hogy hol élek – jött az egyszerű válasz.
Szinte meg is feledkeztem arról, hogy mi történt velem reggel. A görcseim már enyhültek annyira, hogy nem kellett lépten-nyomon összegörnyednem. A gondolat pedig, hogy fel akart hívni magához, lángra lobbantotta az érzékeimet. Legszívesebben elárultam volna neki a bulit és rávettem volna, hogy hagyja az egészet és azonnal menjünk. Ám a testemet mégsem lehetett ennyire átverni. Újabb görcs hullám emlékeztetett arra, hogy a szex piros lámpát kapott! Na, bumm! Tessék az eredeti forgatókönyvhöz ragaszkodni! Szólt Józan Ész. A többit majd hozza az éjszaka. 
*****
    Izgultam. Nem kicsi… nagyon! Hogy miért? Magam sem tudnám megmondani. Hogy teljesen őszinte legyek… az oroszlán barlangjába készültem. Egy olyan helyre, ahol körülbelül három embert ismertem, a többi pedig egy olyan személyhez tartozott, akivel valami különös, igazából megmagyarázhatatlan oknál foga hadilábon álltunk. De biztos voltam benne, már csak a magam gondolkodásából kiindulva, hogy ha bárki is feltette volna neki a következő kérdést: „- Miért fújsz Magdára?”, nem tudott volna reális választ adni. Éppen úgy, ahogyan én sem. Egy ösztön figyelmeztetett arra, hogy tartsak tisztes távolságot Izabellától.
Valahogyan mégiscsak ott voltam az életében. Ha nem is személyesen, de egy részen ott volt. Erről a közösségi oldal segítségével értesültem. Néhány nappal ezelőtt feltöltött egy fényképet arról a tulipán csokorról, ami az én kezem munkáját dicsérte. A mellékelt kép alá írást most nem közölném. De ott volt. Ezek szerint fogalma sem volt róla, hogy Marci honnan vitte. És ez így volt jó.
A távolságot még így is tartottam.
Gyakorlott, biztos kézzel sminkeltem ki magam. Ezúttal… nagy ritkaság! Valahogy még az sem okozott nagy fejtörést, hogy mit vegyek fel. Mire Patrícia megérkezett a ház elé kis bordó autójával, én már készen álltam és vártam rá a parkolónál. Mikor kinyitottam az ajtót és készültem beülni, ő csak lejjebb tolta a napszemüvegét az orrára és rosszallóan rám meredt.
  -Te most szórakozol?
  -Mert, hogy? – kérdeztem és behuppantam mellé az anyósülésre.
  -Azt mondtam legyél dögös.Erre te…
  -Mi? – kérdeztem, s éreztem, hogy agresszívebb vagyok a kelleténél. Hiába… a hormonok.
Patrícia nem vette fel az ingerült élt a hangomból, folytatta.
  -Miért nem öltöztél ki?
  -Kiöltöztem.
  -És mégis mihez? Dolgozni mész a boltba?
  -Nem. Egyszerűen ebben érzem jól magam.
  -Na de…
  -Pat, kérlek. Éppen menstruálok. Ne kekeckedj velem. Ha én nadrágban érzem jól magam, amikor görcsök kínoznak, akkor nadrágot húzok. Van éppen elég bajom.
  -Oké. Bocsánat. Csak… azt hittem macskaviadalt látok az este – mondta és egyesbe rakva a sebességváltót, elindultunk a fogadó felé.
  -Ha annyira szeretnéd, ess neki te. Én örülök, ha kibírom mosolyogva az estét.
  -Nem irigyellek – csóválta a fejét Patrícia.
  -Én sem magamat. Nekem is más terveim voltak ma estére, de a természet eldöntötte helyettem, amin két hete vívódtam. Kész, ennyi. Nem fekszem le vele.
Egy darabig csendben utaztunk. Csak a technó zene szólt a CD-lejátszóból. Igen, fekete nadrágot húztam és zöld színű szatén rövid ujjú blúzt. A kettő közé egy fekete kis fűzőt húztam, mely szépen simult a csípőmre és a derekamra. Hosszú hajam egy részét szabadon hagytam, csak egy kis részét fogtam hátra az arcomból. Enyhe smink és kevés arany ékszer. Lábaimon fekete magas sarkú cipő. Én csinosnak éreztem magam. Bár tudom, hogy Patrícia extra rövid szoknyára gondolt, valahogy mégsem volt kedvem megkockáztatni, hogy este befagyjon a hátsóm.
Ő a szokásos stílusban öltözött, amit azért hol bevallva, hol magamban tartva, de irigyeltem tőle. Szürke balerinacipőt húzott, hozzá valami szürkésfehér harisnyát, amit ezernyi apró kis rózsaszínes virágminta borított. Felülre sötétszürke térd fölé érő tunikát vett, melyből egy rózsaszínes vékony garbó lógott ki. Nyaka köré kiegészítés képpen pedig egy fehér kis sálat tekert egyetemista stílusban. Haját szabadon hagyta, hosszú szempilláit alaposan kiemelte a spirállal. Kék szemei csak úgy ragyogtak. Harciasság és elszántság. Igen. Ez volt a legjobb magyarázat, ami eszembe jutott.
  -Miért vagy ennyire beindulva? – kérdeztem végül.
  -Beindulva? – értetlenkedett. Ekkor már elhagytuk a városhatárt jelző táblát. – Mire gondolsz?
  -Te miért akarod ennyire megadni Zizunak a „magáét”?
Hallottam, hogy mélyet sóhajt. Azt tudtam, hogy neki is tele van vele a kis cipője, de azt sosem árulta el, hogy pontosan miért.
  -Tudod Magda, az egy dolog, ha valaki keresztül néz az emberen. Ha kibeszéli a háta mögött, mikor még csak nem is ismeri. De más, amikor ott a céltábla a hátadon, s ahelyett, hogy egyetlen pontos lövéssel leterítenének, szép fokozatosan ölnek meg. Fogalmad sincs milyen az, amikor te vagy az osztály céltáblája. Amikor folyton piszkálnak, gáncsolnak és semmi kedved iskolába menni- Patrícia csak meredt előre az útra miközben beszélt. Fájó pontra tapintottam, de legalább előjött belőle. – Többször összehozott már Izabellával az élet. Egyszer egy évig osztálytársak voltunk, még alsó tagozat harmadikban. Már akkor is céltudatos volt, és persze szép is. Ami együtt jár a népszerűséggel. Ő volt az osztály méhkirálynője, minden lány a barátja akart lenni, hogy népszerű legyen az iskolában. Persze, én is, de néha kell olyan is, akit szívatni lehet. No és persze nem ütöttem meg a mércét. Pufi kislány voltam és szemüveges. A többit inkább hagyjuk. Egy horror volt. Aztán elköltöztünk a városból és én másik iskolába jártam. Utána nyolcadikban futottunk össze, mikor valamilyen oknál fogva a két iskola egy helyre szervezte a kétnapos kirándulást. Reméltem, hogy kinőttünk a gyerekes viselkedésből. De nem. Reggel úgy ébredtem, hogy a kezem egy pohár vízbe lógott. És mint tudjuk, ha alvó ember kezét vízbe teszik, elég kellemetlen dolog történik. Mondanom sem kell, örültem, hogy az az utolsó évem abban az iskolában. A mai napig nem tudom, hogy kikkel együtt találta ki, de pokollá tette az az incidens az utolsó egy hónapomat. Később a középiskolás éveinkben keveredtünk össze, mikor különböző promócióknál egy termékhez osztottak be bennünket. Igyekezem fellebbezni a főnöknél, de nem sok sikerrel. Ő szeretett volna velem dolgozni, és elég jó volt ahhoz a munkájában, hogy elérje, amit szeretett volna. És tudod mi a legszomorúbb? – Patrícia időközben leparkolt a Szekeres Fogadó előtt. Rám pillantott. Könnyeknek nyoma sem volt, pedig ilyen történetek után az lett volna a minimum. – Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem tette volna pokollá az életemet. Ugyan néha basáskodni próbál… aztán letöröm a szarvát, mondván, hogy a főnök mást kért. Ilyenkor visszacsippent. De mindig úgy mutat be, hogy a régi jó barátnője vagyok. Sosem voltunk barátok! – ezzel kikapcsolta a biztonsági övet.
  -Így már értem – bólintottam. – És meg is értem. Nem csak neked volt pokoli az iskola. Bár én ezen a középiskolában estem át. De te más vagy. Én elsírom magam az emlékeken. Te viszont megacélosodtál tőlük. Ezt sose felejtsd el – megfogtam a vállát és megvártam, amíg rám néz. – Te sokkal több vagy nála. És ezt ő is tudja, különben nem próbálkozna a közeledbe férkőzni. Sosem tudta, hogy mitől vagy különleges, mitől működsz. Miután tönkretenni nem tudott, hogy ezzel törje el a fényedet, próbál megismerni a maga módján, hátha ő is részesülhet belőle…
  -Egy olyan lány, mint Izabella… megvan neki a saját fénye. Rajongótábora van, amiről a saját szemeiddel győződhetsz meg. Ami a lelkifröccsöt illeti… kösz. Jól esik, hogy alaki ilyennek lát – halvány mosoly a szája szegletében. Fejére tolta napszemüvegét és kiszállt az autóból.
  -Ne félj drága barátnőm – öleltem át a vállát miután én is elhagytam az autót és elindultunk a bejárat felé. – A Karma kereke őt is utol fogja érni egyszer.
  -Jaj, ne gyere nekem ezzel a spirituális baromsággal. Én már annak is örülnék, ha valaki egyszerűen csak szétrúgná a seggét.
  -Majd a Karma…
  -Magda!
  -Oké, ok, befejeztem – kacagtam fel és beléptünk az épületbe.
Korábban már igyekeztem rendbe tenni a gondolataimat, érzelmemet, előítéleteimet Izabellával kapcsolatban. De Patrícia barátnőm története megint csak a negatív oldalra billentette át a serpenyőt. Ki ez a nő, és honnan veszi a bátorságot, hogy mások élete felett átvegye az irányítás, bántsa és manipulálja őket? Nekem is megvoltak a magam „Izabellái” fiatalabb koromból. Nem is egy. Azt hittem már eltemettem őket valahová a tudatom leges legmélyére. Ezek szerint tévedtem. Újra előbújtak és olybá tűnt, hogy megtestesülést keresve maguknak, rábukkantak a tökéletes alanyra. Zizura!
****
Már az előtérben hallottuk a kiszűrődő zenét, a beszélgetés moraját, néhány jóízű nevetést. Éreztem a kávé és a sör illatát. Amikor pedig beléptünk a különterembe, amelyről a terasz nyílt, néhányan még felénk is fordultak kíváncsian. Úgy ítéltem, hogy mi voltunk az utolsók a vendégek közül, már csupán az ünnepelt hiányzott. Marci sietett elénk, hogy üdvözöljön bennünket ezzel a pultnál hagyva Zizut és néhány barátnőjét, akik közül egyik sem hasonlított Ivettre.
  -Sziasztok. Épp időben. Már hívott, hogy elindult – lépett oda mosolyogva az örökös. Kicsit furcsán mutatott a gyárilag szakadt világos farmerban és a kék, apró kockás rövid ujjú ingében, mely alá fehér pólót húzott. Lábán a mai divatnak megfelelő kockás papucs cipő volt. Ezt az arcát még sosem láttam azelőtt. És úgy tűnt, hogy Patrícia is meglepődött egy pillanatra, de hamar összeszedte magát. Nem illett ilyen nyíltan megbámulni a főnökét, még akkor sem, ha jóban voltak.
  -Látom, már mindenki itt van – mondtam és megköszönve átvettem tőle egy pohár vörösbort, amit felénk nyújtott.
  -Elegánsan elkéstetek – kacsintott Marci. - Nagyon csinosak vagytok. Gyertek, csatlakozzatok hozzánk a pultnál.
Elindultunk utána állva a kíváncsi tekinteteket. Mint azt korábban említettem, három emberen kívül senkit sem ismertem. Igyekeztem magabiztos maradni és lassan belekortyoltam az italomba. A söntés felé menet láttam mi a végcél. Zizu és társasága. Miért is ne? Hiszen egyre nyilvánvalóbb volt mindenki számára, hogy Marci vonzódik a modell lányhoz, miért ne az ő társaságában tartózkodott volna?  Az említett személy az egyik bárszéken foglalt helyet, formás lábait keresztbe vetve egymáson, melyet jórészt semmi sem takart, csak a makulátlan barnára sült bőre. Nem voltak ugyan hosszúak, de még a nők is megnézték annyira megtanult bánni a testével. Apró kis lábfejeit halványlila bársony magas sarkú cipőkbe bújtatta, melynek sarkai szemmértékkel mérve is legalább tíz-tizenöt centisek voltak és strasszkövekkel voltak kirakva. Te jó ég! Hogy tud ezekben járni? Az én cipőim csak hét centivel emeltek meg, de néha kihívást okoztak. Ezekben biztosan lábam törném! Minden tiszteletem! Mint nő, ez előtt a tény előtt muszáj volt képzeletben fejet hajtanom. Testét egy szintén strasszokkal díszített mályvaszínű, pánt nélküli miniruha fedte, mely legalább combközépig ért. Karcsú nyakába ragyogó fehér cirkóniumokból kirakott nyakpántot kapcsolt, és a hozzá szettben passzoló állig érő fülbevalók tették kompletté az egész nőt. Sminkje erős volt, de mesterien szép, gyöngyszerű fogai fehéren világítottak rózsaszínes ajkaiból, amit nem tudtam eldönteni, hogy mosolyra, vagy vicsorra húzott, mikor meglátott bennünket. Hátrasöpörte gyűrűkbe sütött hosszú haját. Ez akár az idegesség jele is lehetett volna, de nem ismertem eléggé ahhoz, hogy biztos legyek benne. Valamiféle koktélt szürcsölgetett négy barátnője társaságában, akik úgy állták körbe, akár az udvarhölgyek. Kettő jobbról, kettő balról. De egyik sem volt ugyan olyan, vagy szebb, mint ő maga. Erre kényesen ügyelt. Még Patrícia szerint is. Néhány férfi is ácsorgott a társaságukba, így valóban azt az érzést keltette bennem, hogy komoly kis udvartartása van, s ő a méhkirálynő, akit mindenki kiszolgál. Irigység a részemről? Még az is lehet. Én mindig is magányos farkas voltam, nem tudhatom milyen, ha az ember lányának rajongótábora van. Igazán befoghatnám a számat. Az egész kis nő úgy csillogott közöttük akár egy mályvaszínű diszkógömb, de akkor is nagyon csinos volt, ezt el kellett ismernem.  
  -Sziasztok – üdvözöltük őket Pattal. Zizu beleszívott a szívószálba, ami szintén passzolt hozzá. Harmónia mindenekfelett!
Úgy tűnt, hogy a lányok Patríciát jól ismerték, nyilván mindegyik megfordult a hostess szakmában, így Marci csak engem mutatott be. Még Izabellának is, aki most az egyszer felém biccentett, mint egy köszönésképpen, majd a forgós bárszék segítségével a pult felé fordult és beszélgetni kezdett valakivel. Vettem az adást. Tudomást vett rólam, de ennyi legyen elég, ne szóljak hozzá. Rendben, rajtam nem múlik, gondoltam, s Marci felé fordultam. Őt legalább ismertem.
  -Hány órára ígérte?
A kérdezett az órájára pillantott, s már nyitotta a száját, mikor is valaki felvisított mellettem…
  -Krissz! Meglepetés!!!
Hármat találhattok ki volt az. Ugyan az, aki bemutatta ötven ember előtt, hogy tizenöt centiméteres magas sarkúban nem csak menni, de futni is lehet. Mégpedig elég gyorsan. A mályvaszínű ágyúgolyó elszáguldott mellettem, s hamarosan a különterem ajtajában álló Krisztián nyakába vetette magát. Nem tudtam volna első pillantásra eldönteni, hogy a szőke férfi azért kövült meg, mert meglepődött a neki szervezett bulin, vagy, mert Zizu letámadta. Minden esetre csodálatos zöld szemei kikerekedtek és csak pislogott körbe. Izabella végre elengedte és kézen fogva beljebb vezette.
És basszus, valóban tudott menni azokon a sarkakon! Mégpedig olyan mesterien pakolva egymás után a lábait, hogy amelyik férfi nem fordult utána, az vagy homokos volt, vagy félő, hogy esetleg halott.
Én csak mosolyogtam, mikor végre engem is megtalált a sokadalomba, s mikor összekapcsolódott a tekintetünk, már sejthetett valamit, mert szélesen elmosolyodott. Izabella egy fehér terítővel letakart asztalhoz vezette, ahol különböző palackozott borok, üdítők, rágcsák és sütemények kínálták magukat.
  -Mit iszol?
  -Azt hiszem őszi levet kérek.
Zizu felkuncogott. – Ugyan. Most komolyan.
  -Őszi levet. Kocsival vagyok – paskolgatta meg Krisztián az oldalzsebét, ami nyilván a slusszkulcsot rejtette. – Ki szervezte ezt a bulit? – kérdezte mosolyogva mikor meglátta az asztal fölé kifeszített transzparenst: Jó utat kívánunk Krisztián!
  -Ivett és én – válaszolta Zizu. – De Ivett sajnos beteg lett. Örült volna nagyon, ha el tud búcsúzni tőled.
  -Már telefonon megtette – bólintott Krisztián, s megköszönve átvette a poharat a kis szépségkirálynőtől. Még mindig az én tekintetemet kereste, majd mikor megtalálta, Izabellához fordult. – Ne haragudj Zizu, de már várnak a pultnál. Ha megbocsátasz…
  -Ugyan. Ráér még – legyintett a lány. – Szeretnélek bemutatni néhány embernek – ezzel beléje karolt és lassan hallótávolságon kívülre értek.
  -Remélem nem munkát szeretnél nekik szerezni rajtam keresztül – nézett le rá Krisztián.
Még hallottam, hogy Zizu felnevet – Ugyan már… - a többit pedig elnyelte a teremben morajló beszélgetések zavara.
   -Szerintem mindjárt visszaadja neked – mosolygott rám Marci.
  -Mit szólt, mikor megtudta, hogy meghívtál? – fordultam a férfi felé.
Ő vállat vont. – Elfogadta. Nem nagyon tehetett mást – fűzte hozzá miután látta, hogy felvontam a szemöldököm. – Te vagy a barátnője. Egyszerűen rosszul vette volna ki magát, ha pont te nem vagy itt. De ez már a boltban is mondtam – láttam rajta, hogy egyre inkább zavarban van.
Ideje volt előhozakodnom egy privát kérdéssel, de nagyon furdalta az oldalamat. Igaz, hogy fogalmam sem volt, hogy vagyunk-e annyira jóban, de megérte kockáztatni.
  -Összejöttetek már?
A reakcióból kiindulva, miszerint Marci félrenyelte a bort, arra következtettem, hogy meglepte a kérdés. A hátát veregettem, míg rendesen nem vette a levegőt.
  -Hogy mi? Mármint, hogy járunk-e? Nem…
  -Jó, oké… de miért jöttél zavarba? Ez csak egy kérdés volt – mosolyogtam a pirosságán. – De gondolom, szeretnéd, ha összejönne.
  -Nem vagyok fából – morogta, s újból megpróbálkozott a borral.   
  -És az nem vet rád rossz fényt, hogy velem beszélgetsz?
  -Elképzelhető. De hát mit csináljak? Kedvellek. Miért ne beszélgetnék veled? – röpke mosoly, majd odahajolt hozzám ezzel jelezve, hogy a következők csak rám tartoznak. – Igazából nagyon tetszik és igyekszem mindent megtenni, hogy összejöjjünk. Elég rég nem volt már barátnőm. Már szeretnék megállapodni. Huszonhét éves vagyok. Illene, nem?
  -Hová sietsz? A nagyapám szerint a férfiaknak sosincs elég késő megházasodni – mosolyogtam.
  -Szerinted tetszem neki?
  -Miért engem kérdezel? Kérdezd a barátnőit, ők jobban ismerik.
  -De nem akarom elárulni magam – tiltakozott.
  -Aham. Nos… szerintem tetszel neki. Keresi a társaságod, a közösségi oldalra felrakott képek alapján látom, hogy együtt jártok szórakozni is. Nyugodtan tegyél felé lépéseket. Hiszen még a tulipáncsokor képét is feltette. Örült neki. Dicsekedett vele… Jó gyerek vagy te, Marci. Már, amennyire megismertelek. Ezt nyilván ő is tudja… - egyéb félelmeimet nem akartam vele megosztani, hátha alaptalanok.
  -Köszönöm hercegnő. Ez jól esett – mosolygott Marci. – Cserébe elárulom neked, hogy finoman azon dolgozom, hagyja békén Krisztiánt, és fogadja el, hogy téged választott.
  -Keményfába vágtad a fejszédet – mosolyogtam rá, és kiittam a bor utolsó cseppjeit is.
  -Lehet, de el kell fogadnia, hogy nem változtathatja meg az embereket kénye-kedve szerint
Felvontam egyik szemöldököm. – Ezek szerint, ami rajtad van, az a te stílusod?
Ismét elpirult egy kicsit. – Gondoltam kipróbálom. Tetszeni szeretnék neki.
Bólintottam. Ezt valahogy meg tudtam érteni. Hasonló helyzet az én életemben nekem is volt. Mármint, hogy változtam azért, hogy valaki elfogadjon és megtartsam… az egy másik kérdés, hogy nem jött össze a dolog.
  -Gyere haver, egészségedre – emelte poharát a közelgő Krisztián felé Marcell. Én is felé fordultam.
  -Egészségedre – koccintott vele Krisztián, majd felém fordult – Gyönyörű vagy – mosolygott és szájon csókolt. Elég hosszan ahhoz, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, összetartozunk. Marci mosolyogva a plafon felé emelte tekintetét, míg Krisztián el nem engedett és vissza nem fordult hozzá, immáron velem az oldalán. – Neked is köszönöm Marci. Eléggé meglepődtem.
  -Nincs mit. Nehogy már azt hidd, hogy nem számítasz nekünk – vigyorgott a barna hajú férfi.
  -Pedig azt hittem volna – kontrázott az én langaléta párom. Hűha! Nevezhetem annak?
  -Neked is benne volt a kezed? – fordult felém Krisztián.
  -Legfeljebb a titoktartásba – csóváltam a fejem. – Marci hívott meg néhány napja.
  -Szóval ezért mentél bele olyan könnyen abba, hogy kicsit csúsztassuk a találkozónkat.
  -Semmi másért – vigyorogtam.
  -Hölgyem… velem tartana egy sétára a gyümölcsösbe – invitált szélesen vigyorogva Krisztián. Én pedig nem tudtam neki nemet mondani. Az terasz irányába elhagytuk az épületet. Odakint már nyugvófélben volt a Nap, gyönyörű bronzos fénybe vonva a környéket. A szívemet pedig valami földöntúli öröm és béke fogta körbe. Ahogy a derekamat a férfi, aki velem akart lenni.

5 megjegyzés:

  1. Joyo, nagyon kérlek a következő fejezetben valaki pofozza fel Zizukát! Vagy legalább essen hasra :D! Vagy Krisztián küldje el a fenébe :D!

    Sophie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Sophie! Ezt nem tudom megígérni sajnos... a regényben ritka a testi erőszak :-) De ne félj... minden a helyére fog kerülni :-)

      Azért bevallom, örülök, hogy ilyen intenzív reakciókat váltanak ki belőled a szereplők. Ezek szerint jól formáltam meg a karaktereket :-)

      Köszönöm...

      Törlés
  2. Eleinte a történet miatt olvastalak... tetszik, mert odafigyelek rá, tetszik mert leköt és az is tetszik, hogy egyre jobban fogalmazol.
    Azért egy ideje nem csak a történeted miatt olvaslak, hanem azért mert tetszik az élethez való hozzáállásod, inspirál engem is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Cirnyó, ez nagyon jól esett :-) Boldoggá tesz a tudat, hogy az embereknek tetszik amit és ahogy írok. És az, hogy bárkit is megsegít vagy éppen inspirál, azt hiszem annál nagyobb dicséret egy író számára nem létezik...

      Törlés
    2. A történeted érdekes és amíg olvasom, kimarad a külvilág, éppen ezért tetszik.

      De azt ugye tudod, hogy nem a történet inspirál, hanem az, ahogy az életben próbálsz boldogulni? Ahogy én is, lelkesen és energiával teli, de jó látni, hogy mások is ugyanúgy bukdácsolnak néha az önismeret és az önfejlesztés ösvényén :) :)

      Törlés

Írói vágy

Teljes lázban égek. Itt tombol bennem a kreatív energia, amit nagyon szeretnék végre kiadni magamból. Ehhez több dologra is szükségem lesz. ...