2015. május 28., csütörtök

Önismereti kalandozás 1.

Igyekszem tovább folytatni önismereti kalandozásomat. Nem egyszerű. Miért is volna az? Másokat valahogy sokkal könnyebb megismerni/kiismerni/megérteni/helyébe képzelni magunkat. Akkor vajon azt a személyt, akivel a nap 24 órájában együtt vagy és sosem hagy magadra egy pillanatra sem, minden létező dolgot együtt éltek át... miért olyan nehéz? Miért nem tudunk szembenézni saját
magunkkal? Miért sikerül olyan kevesünknek? Talán félünk? Mások érdekesebbek? Persze, más személyisége, hibái, élete mindig sokkal érdekesebb a sajátunkénál. Nem hiába virágzik a "valóság" show-k és szappanoperák világa! A szomszéd fűje mindig zöldebb, szebb, egyenesebben nyírt, mint a miénk. De ha esetleg.... mintegy véletlenül felfedezünk egy kósza fűszálat, mely magasabbra nyúlt a többinél, már diadalmasan felkiálthatunk, "Hoppá! Még sem olyan tökéletes!" És innentől kezdve már nem látunk mást, mint azt az egy fűszálat. Nem a belefektetett időt, energiát és munkát a többibe. Neeeem. Azt az egy nyamvadt eltérést, hibát! Mert mi sajnos ilyenek vagyunk emberek. Minden egyes alkalommal másokkal versenyzünk, hasonlítgatjuk, összevetjük magunkat, hogy így kínozzuk vagy éppen fényezzük saját dolgainkat. Ahelyett, hogy magunkba néznénk, és lassacskán megismernénk magunkat. Ahelyett, hogy mindig magunkhoz képest igyekeznénk fejlődni és a legjobbat kihozni magunkból. Miért ilyen piszok nehéz ez?

Azt hiszem valóban nem azért, mert unalmasnak tartanánk magunkat. Egyszerűen félünk attól, hogy mit rejt a bensőnk. Én is feltehetném magamnak a kérdést. Mégis mi a jó franctól félek? Mivel szembesülhetek? Milyen hibámra nem világítottak még rá mások? Vagy esetleg attól félek, hogy olyan dolgokra bukkanok, amik megváltoztatják az eddigi felfogásom és világom? A változástól félnék? Attól, hogy az általam és mások által felépített világom atomjaira hullik? Ezt már kétszer átéltem közel 29 évem során. És itt vagyok, állok a két lábamon és élek. Nos, igen, ez igaz, azonban van egy csöppnyi különbség. Igaz, nem is annyira csöppnyi, hiszen mintegy 180 centiméter és hetven kilónyi ez a különbség.  Én magam. Hiszen az még sosem fordult elő, hogy én fordítottam volna feje tetejére az életemet, mégpedig szándékosan. Nincs rá garancia, hogy mik lesznek a következmények.

De az biztos, hogy az utolsó alkalommal, amikor életem és világom, egyéniségem szilánkjaira hullott szét, sok idő kellett, hogy újra építsem magam. És talán ezért szenvedek. Mert  még mindig nem sikerült felépítenem magam. Talán még rengeteg darabka hiányzik. Ne értsetek félre, nem a régi énemet keresem, és azt puzzle-ozom össze. Inkább arra kellene rájönnöm, hogy milyen darabok hiányoznak. Miket kellene újra formába öntenem és a helyére illesztenem. Erre volna jó ez az önismereti utazás. Az első lépést már megtettem. Ráébredtem, hogy szükségem van rá és foglalkozom vele. De mivel fogalmam sincs, hogy miként induljak neki, ezért csak teszem, amit érzek és közben írok és írok és írok, hogy össze tudjam foglalni a dolgot. Azt hiszem baromira nem lesz összefüggő. Ennyire azért ismerem magam. És nem kérek hozzá vezetőt sem. Ezt nekem kell végig járnom. Nem kell túravezető, mert annyira még a saját anyám sem ismerhet, amennyire nekem kell magamat.

Talán az is egy elvétett próbálkozás az emberek, pláne a nőknél, hogy összehasonlítással, méricskéléssel, viszonyítgatással igyekeznek rájönni kik is ők valójában. Az jobban öltözik, szebb az alakja, baba arca van, karcsúbb... szóval én mindez nem vagyok, tehát nem vagyok elég szép, hogy felfigyeljenek rám és sikereim legyenek. Tegye fel a kezét, aki még nem csinált ilyet. Lássuk csak.... hohó, egy kezet sem látok. Oké, tehet ez általános női betegség. Olvashattátok, hogy én is mennyiszer verembe estem emiatt és állandó jelleggel csak a negatívat vágtam a fejemhez. Ahelyett, hogy megkeresném azt, amitől nőnek és szépnek érzem magam, anélkül, hogy a külvilág megerősítése és visszaigazolása kellene hozzá. Ez mióta csak világ a világ, örök téma a nők között. Ki, vagy mi a NŐ? Igen, az a nagybetűs NŐ! Azt hiszem vissza kellene olvasnom a régi bejegyzéseimet, bár egy kicsit félek. Tudom, hogy sokszor lehülyézném magam és ezernyi dolgot másként mondanék és
csinálnék. Talán meditációval idővel megbocsátok magamnak a botlásaimért és a kellemetlen érzéseket képes leszek elengedni. Nagyon sokszor próbálkoztam már a megbocsátással és elengedéssel. De sokszor elbuktam, mert valami újra és újra történt, ami felszabta a régi sebeimet. Talán kellő időt kell még hagynom arra, hogy gyógyuljanak. Felszínre hozni őket, hogy levegőt kapjanak és végre beforrjanak. Mert igen... vannak még, csak elrejtettem őket a világ elől, mielőtt az megbélyegez, hogy gyenge/hülye/naív/érzelgős/beteg/önbántalmazó nőszemély vagyok, akinek éppen ideje mindenen túllépnie és végre élnie a maga életét. Igen, abban igazat adok, hogy ideje túllépni a dolgokon. De az úgy nem megy, ha gennyedző, gyulladt sebek borítanak! Először el kell látni őket, lefertőtleníteni, kötözni, levegőztetni, szeretgetni, hogy elmúljanak, varasodjanak, hegesedjenek és kisimuljanak. Sosem hagyták úgy isten igazából, hogy gyászoljak és elengedjem a múltamat. Szégyellnem és dugdosnom kellett. Mert nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudtak igazán segíteni és támogatni benne.

Majd én neki kezdek. Most már sikerülnie kell. MUSZÁJ! MEG AKAROK GYÓGYULNI!

Tehát túrabotot, bakancsot és fejlámpát húzok, s neki indulok az önismereti barangolásnak. Remélem annyi szörnnyel, szellemmel és csontvázzal nem találkozom, mint azt előre gondolom, de majd kiderül. Ennek a végére kell járnom...
 
Joyo ^^    

 

2 megjegyzés:

  1. Milyen érdekes.. látod engem ilyen szempontból nem érdekelnek mások.. én azt figyelem, hogy mit csinálnak esetleg jobban, amiről példát vehetnék és hasznosíthatnám a saját életemben.. én vagyok az a fajta, aki túl sokat gondolkodik és foglalkozik magával ilyen szempontból...
    amúgy az én életem most hullott darabjaira... minden, de minden... úgyhogy most a romokat takarítom, aztán újra építkezni kezdek :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Látod a kivétel erősíti a szabályt. Neked valószínűleg jobb az önértékelésed, mint nekem. És igen, így is meg lehet közelíteni. És még én tartom magam optimistának...!

      A másikhoz hozzá szólva...sajnálom. Nem tudom még mik a körülmények, de ha leírtad, meg fogom tudni, mert azzal, hogy újra blogolok, másokat is olvasok. De talán egy pozitívuma van, amit már én is tapasztaltam, amint a fájdalom enyhült...nem csak újjá, de jobbá is építhetjük magunkat... kitartást lélektestvérem!

      Törlés

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...