Önismereti kalandozás kezdete

Tőlem abszolút nem meglepő módon össze vagyok zavarodva. Nem is annyira a családom, nem is a párommal való kapcsolatom....inkább a magammal való dolgok nincsenek letisztázva. Minden annyira összekuszálódott bennem. Gondolom feltűnt, hogy nagyon ritkán járok blogolni. Nem is arról van szó, hogy abszolút nincs miről írnom. Nagyon is volna, sőt, irtózatosan jól is esne, ha végre kiírhatnék magamból mindent szabadon. Azt hiszem rengeteg szorongásos problémám megoldódna ettől a tevékenységtől. És ezek után jogosan merül fel a kérdés....de akkor miért nem teszed? Nos...akik már évek óta követnek, vagy alkalmanként beleolvasnak pötyögéseimbe, és ezelőtt az élet előtt a café blogon is olvasgatták soraimat, azok tudhatják, hogy sok-sok hibát követtem el. Óvatlan voltam, meggondolatlan, sokszor nyers és baromira kritikus másokkal szemben! Hajjaj de megütöttem a bokámat miatta. Magamba roskadtam, sírtam, megalázva éreztem magam, pedig azt hittem, hogy én vagyok a fasza gyerek. Én aztán majd jól megmondom, és mások felett pálcát törve igazságot osztok, igaz, csak virtuálisan és mások háta mögött. Ebből lettek a gondok. Mármint, hogy azt gondoltam, mindez rejtve marad, még a világhálón is, és nem jut el valamilyen formában azokhoz, akikről szólt. Hú de mekkorát tévedtem! Apám!

  De miért van az, hogy mégis az az időszak hiányzik az életemből. Amikor úgy éreztem rendben vannak körülöttem, és főként, bennem a dolgok. Hiányzik az írás. Hiányzik a blogolás. Hiányzik, hogy virtuális papírra vessem a gondolataimat és ezáltal megszabaduljak tőlük. Újra fel szeretném fedezni magam. Mert valahol a rengeteg meghunyászkodás, óvatosság, alázat és szolgálat közben minden és mindenki mással foglalkoztam, csak azzal nem, hogy számomra mi a jó. Vajon nem túl késő még? Másról is szabad írnom mint kilókkal való küzdelemről, menyegző tervezésről és arról, hogy milyen csodálatos is az életem? Kiírhatom vajon magamból őszintén, ha fáj valami? Kérhetek rá vajon tanácsot? Legépelhetem, ha valami nagyon foglalkoztat és nem hagy nyugodni? Vajon beleköt bárki is a félelmeimbe, gondolataimba, eszméimbe vagy akár az életfilozófiámba úgy, hogy megütöm a bokám és visszavonulok ismét a csigaházamba, ahol évekig éltem? 

  Manapság sokszor az a legnagyobb hiba, hogy nem élünk a valóságban. Hogy csak fészbukozunk, tvittelünk, szkájpozunk és az a baráti találkozó, ha konferencia csetet indítunk a haverokkal. Igen, tudom. De nekem valahogy mégis hiányzik az a magánszféra, amit csak egy blog adhat. Hogy nem találhat rám akárki. Legalábbis sokáig azt hittem. De mindezt már több éves titok fedi, hogy miként és hogyan történt meg, ami megtörtént anno. De egyszerűen muszáj itt is élnem egy kicsit. Kell némi visszajelzés az állandó olvasóktól, hogy vajon jó úton járok-e az önismeretben. És igenis muszáj valahogyan időt szakítanom a könyveimre. Mert így foglalkozhatok saját magammal is egy kicsit. Így könnyebbülök meg. Hogy ne mindig csak mások igényeire figyeljek, hanem legyen bennem némi egészséges önzés is...

Szeretném újra megismerni magam. Tisztába lenni az értékeimmel, mert a hibáimat sajnos nagyon is jól ismerem. De vajon vannak nekem értékeim is? És mik lehetnek azok? Hogyan építsünk fel egy egészséges önbizalmat és önértékelést, ha nem is ismerjük saját magunkat?
  Remélem sikerül ismét magamra találnom, mert hiányzik EZ az énem....   

Most pedig itt tartok. A mai napi elhatározáskor, amikor rájöttem, hogy tennem kell valamit...

Kitartásra és türelemre lesz szükség. Átszervezésre és akaratra. Arra, hogy kiálljak magamért. És, hogy elhiggyem: KÉPES VAGYOK RÁ!

Joyo ^^