2012. március 22., csütörtök

Dobogókő és egyéb kalandok

A pihenés miatt egy kicsit eltűntem. Remélem azért hiányoztam egy kicsit.
 Igazából van mit mesélni, de nem tudom, hogy mennyire leszek képes összeszedni, mert jelen pillanatban energetikailag valami nem stimmel nálam. Kellett ahhoz is egy nap, és egy három órás túra, hogy magára a Pilisre, és dobogókő energiáira is ráhangolódjak. Leírhatatlanul gyönyörű a vidék. Nyugodt, csendes, tiszta, békés... mind az, amit magamban keresek. Érkezésünk után kiléptünk a központi kilátóra, ahol elénk tárul a Pilis és a Dunakanyar pazar látképe! Láttuk a Visegrádi Fellegvárat, a Vadállóköveket, a Szőkeforrás-völgyét és valahol középen, kicsit alacsonyabban, mint mi magunk, a Rám-hegyet, ahol az a bizonyos Ferenczi szikla áll, amit az emberek, és maguk a táltosok is a Földanya szívének, Szívcsakrának neveznek. Feltett szándékunk volt, hogy felmászunk oda, vagy inkább először le, aztán fel... de ez már részletkérdés. Apám és a párom a fejükbe vették, hogy a Rám-szakadékot is jó volna megnézni, pedig legalább négyen figyelmeztettek, ráadásul a médiában is írtak róla, hogy jelenleg nem biztonságos rajta az átkelés. 
 A szállásunk gyönyörű volt, de valahogy más volt az energetikája, mint a helynek, s valamelyest más volt, mint a megszokott wellness hétvégéink. Nem a semmitevés jegyében telt a három nap, és esténként nem is volt hová menni. A wellness részleg is egy infra és egy finn szaunából állt, ami annyira nem is vonzott bennünket úszómedence hiányában. A szoba kicsi volt, de kellemes. Az erkélyünk az erdőre nézett, a reggeli pedig finom volt és bőséges. 
A második napon délelőtt egy egész napos túrát terveztünk. Cél a Ferenczi szikla volt. Riogattak bennünket, hogy nagyon messze van, de minden turista térképet átbújva találtunk egy viszonylag rövid utat, mely a táltos ösvényen vezetett bennünket egy darabon. Sziklák és kidőlt faóriásokon keresztül vitt az utunk a hegyoldalba. Alattunk mélységek, felettünk a sziklás hegyoldal. kalandos volt és gyönyörű. 
 Édesanyámnak sikerült szembesülnie a saját félelmeivel, mikor földbe gyökeredzett a lába. Édesapám vetette fel, hogy nézzük meg a szakadékot is. Anyám bepánikolt. Nyilván előző élet, és némi túlmisztifikálás is közre játszhatott, mert a legenda úgy tartja, hogy hajdanán, az államalapítás idején, Gizella királyné betereltette a szittya nép, vagyis a mi táltosainkat a Rám-szakadékba, s hatalmas köveket rájuk zúdíttatva, megölette őket, hogy az ősi tudást eltöröljék, s a napkereszténység helyett a római kereszténységet honosítsa meg hazánkban. 
 Na ennyit a történelmi kitérőről...
Anyám sejtszinten ettől pánikolhatott, és bőgött vagy  tíz percen keresztül, mire ünnepélyesen megesküdtünk, hogy nem megyünk keresztül az említett helyen! Be is tartottuk.
 Mindezek helyett meredélyeken, fairtásos hegyoldalon ereszkedtünk lefelé. Ténferegtünk szekér és beton úton is a megérzéseinkre hallgatva, mert a turista térképen már nehéz volt kiigazodni, mivel letértünk a kijelölt útvonalról!  
  Ám, amikor megpillantottuk a Rám-kaput, ismét fellelkesedtünk. Akkor már legalább három órája gyalogoltunk. Egy eléggé meredek, köves hegyoldalon felbaktattunk, s hamarosan meg is láttuk a hatalmas Ferenczi sziklát, ahogy méltóságteljesen ott magasodott a Rám-hegy csúcsának szélén. Gyönyörű volt. Odafent neki is vetkőztünk, mert a Nap melegen sütött. Élveztük a kilátást a Pilisre, majd odaléptünk a hatalmas szív alakú képződményhez, melyet már az őseink is nagy tiszteletben tartottak. Anyámmal megsimogattuk, odabújtunk hozzá, átöleltük. Kinyíltunk felé, hogy átvehessük azt a gyönyörű gyógyító energiát, mely ott összpontosult. 
 Faggattuk egymást, hogy ki mit érzett. Még az apám is az oldalának fektette a fejét, de azon kívül, hogy "Jót!" semmi mást nem tudtunk mondani. A szikla alól felemeltem három kavicsot, hogy magammal vihessem egy részét az energiának. Egyet a nagybátyámnak szántam születésnapi ajándék gyanánt. Egyet Erika barátnőmnek szeretnék oda adni, mert neki is nagy szüksége van rá. Egyet pedig magamnak. 
 Mielőtt elbúcsúztunk a helytől, még a párom is odalépett, hogy megérintse a sziklát. Nem gondoltam volna, hogy megteszi. Nem csak megérintette, de neki is dőlt. S miután eljöttünk a hegytől, végig csendben maradt. Egy későbbi beszélgetés után rá kellett ébrednem, hogy négyünk közül Zsoltinak, a páromnak volt a leginkább spirituális élménye. Igazán megérezte a szikla erejét. Nem tudnám leírni, hogy miként és hogyan. De úgy éreztem, ha másért nem is, de már csak ezért volt értelme megtenni azt a nagy utat, míg odaértünk. Később kiderült, hogy ő is hozott magával egy kis kavicsot. Sosem volt szentimentális. Csak innen tudom, hogy nagy hatást tett rá a hely! És ennek nagyon örültem.

  Az út visszafelé kalandosabb volt, mert a szikláig egyfolytában lefelé jöttünk. Tudtuk, hogy csak is felfelé menet következik, de a fene sem hitte, hogy ennyire meredek!
 Öt órára haza is értünk a szállásra. Beültünk a Turista házba vacsorázni, pálinkáztunk, én kicsit be is rúgtam, ezt beismerem. :-)

 A hazaindulás napján elbúcsúztunk a Pilistől. Nehéz volt. Maradtunk volna még legalább még egyszer ennyit! De nem tudtunk, így hát elindultunk. Hazafelé még ellátogattunk az Esztergomi bazilikához, majd átautóztunk Visegrádra, hogy megnézzük a Fellegvárat. Az én pánikrohamom ott ért utol. Főként, mivel a GPS egy annyira rövid úton akart bennünket felvinni, melyen éppen, hogy jeep-ek járnak. Mi pedig egy Renault Espace-el voltunk. El lehet képzelni a szituációt... a jókora egyterű autó majdnem függőlegesben, s néha még egyesben sem bírta a saját súlyát szegény jármű. Mi csak francinak hívjuk. Bepánikoltam! Szabályosan halálfélelmem volt, hogy feladja a kocsi, hátragurulunk és kész! Még a keresztvíz is lefolyt a hátamon! Amikor egy kanyarulatban apám megállt, én szabályosan kimenekültem a Franciból, s mivel remegtek a lábaim, lerogytam a fűbe. Zokogni kezdtem! Apám közben az utolsó meredek szakaszon feltolatott. Zsolti odasétált hozzám, hogy felsegítsen, de a lábaim még mindig nem bírtak el. folyamatosan összecsuklottam. Ő odasegített egy ledőlt falmaradványhoz, hogy leülhessek. Anyám jött oda megnyugtatni, míg párom az apámat navigálta. Végül nagy nehezen megnyugodtam és utánuk sétáltunk. Apám nevetve megölelt, én pedig őt, majd az autót. Mellettünk már a rendes, aszfaltozott hegyi út kanyargott. A GPS cseszett ki velünk! Azt hiszem nem mindig szabad megbízni a navigáló egységekben! Viszont az Espace bizonyított! Erre is képes volt! Felveheti a versenyt a terepjárókkal!

A Fellegvárnál kicsit körbenéztünk, de be már nem mentünk, mert olyan horribilis ára volt (1700 ft per fő), hogy úgy döntöttünk, ebből a pénzből inkább megebédelünk valahol!

Tehát, finoman szólva, az én halálfélelemtől kísért beavatásom is megvolt, csak éppen máskor és máshol, mint az édesanyámnak!

Még elautóztunk Budapestre, hogy elhozzuk a Trecking kerékpárt, amit a Vaterán vásároltunk. utána pedig irány Sopron. Furcsa volt, mert ahogy közeledtünk a városunkhoz, amit szabad fordításban édenvárnak is hívhatnánk, valahogy egyre jobban elfogott valami pánik, valami fura rettegés. Biztos vagyok benne, hogy teljesen más energia szintje van Sopronnak, mint amerre jártunk. Fizikai rosszullét környékezett, vacogtam, féltem, menekülni akartam valamerre, ahogy megérkeztünk.Mással nem tudom megmagyarázni, mint az energiakülönbséggel! Valamilyen szinten még mindig jelen van ez a furcsa érzés. Viszont sokkal békésebben aludtam itthon a saját ágyamban, mint a Pilisben!

Nagyjából ennyit szerettem volna. Remélem nem untattalak! :-)

Szép napot kívánok!

Joyo

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztulási folyamat

A tisztulási folyamat nagyon sokszor egyértelmű képekkel és instrukciókkal jár. Ahogy fejlődök, ahogy tisztulok és vedlem le magamról a fe...