Amikor szembesülsz azzal, hogy kivé válhattál volna, ha másként alakul...

Azt hiszem Pénteken megértettem egy mondást: " Győzelem esetén is őrizzük meg a méltóságunkat!". Igen, megértettem, és azon vagyok, hogy ne bugris tinilány módjára tapsikoljak örömömben és vihogjak! 

 Felvázolom a Péntek estét, hogy mégis miről próbálok írni :-) A munka befejezte után betértünk édesapámmal a lakótelep határán lévő nagyáruházba. Már a parkolóban láttam, hogy sokan lesznek, mert alig volt szabad hely. Mi mégis leálltunk, nem is olyan messze attól a járműtől, ami éveken keresztül adrenalin bombával láttam el a szervezetemet, ha megláttam! Már nem is érdemes azon lovagolni, hogy jó ideje nincs rám ilyen hatással, ugyanis a lényeg még csak most jön. Az édességosztály légvégeben álltak, éppen a bonbonok között válogatva. Mind a kettő... igen kettő... bizniszszerkóban. Gé és Jé. Adrenalin löket elmaradt, tért és kézremegés messzire került. 
  -Nézd csak ki van itt? - vigyorgott rám apám. Sosem hagyta volna ki azt a ziccert, hogy ugrassa valahogyan őt. 
  -Látom - mosolyodtam el én is, miközben két kezemet zsebre dugtam.
Figyeltem őket, míg oda nem értünk. Mosolytalan arcuk fal fehér volt és fénytelen. A fekete szövetkabátok még rá is segítettek a dologra. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy Jé-t végre megnézzem. Egyszerűen kíváncsi voltam, mint ahogy szerintem hasonló esetben nagyon sok nő is megtette volna ugyanezt. Mikor odaértünk, apám köszönt nekik először. Láttam Gé arcán, hogy keresi a hang forrását, s amint megtalálta, teste megmerevedett. Önkéntelen reakció. Én is odaköszöntem egy széles vigyor kíséretében. Különös módon lazának és vidámnak éreztem magam. Jé éppen az ellenkezője volt. Csak a szeme sarkából érzékelt bennünket, s felénk sem fordult. Fejét szokás szerint behúzta a nyakába, s úgy tett, mintha ott sem lett volna, miközben e Ferrero-s dobozba kapaszkodott. 

Még két-háromszor összefutottunk velük. Egyszer sem éreztem késztetést arra, hogy elbújjak, vagy, hogy beugorjak a következő sorba, csak, hogy elkerüljem őket. Egyszerűen jól éreztem magam a bőrömben, pedig munkából jöttem, smink sem volt rajtam. Bő pulóvert, simuló fekete farmert, és barna téli magas sarkú csizmát viseltem. Még a hajam is zilált fonatban volt, mégsem érdekelt. Egyszerűen nem érdekelt! Egyszerűen attól az összképtől, ami a szemeim elé tárult, jól voltam. Vagy már eleve jól voltam, de ez még kellett ahhoz, hogy felfogjam mekkora szerencsében részesített a Sors évekkel ezelőtt, és még az óta is!

 Ha elemeire bontom a dolgot, így írnám le; Gé sápadt volt, tartatlan és merev a jelenlétünktől. Utóbbi persze nem biztos, de mindegy is. Vállai előreesettek voltak, haja még inkább megritkult. Ez genetika. Kérdőjel-tartás. És nem csak nála. Jé-re sokkalta kíváncsibb voltam, mint kísérőjére. Hiszen őt nem láttam már nagyon régen, s ha láttam is, sosem mertem rajta alaposan végignézni, mert féltem, hogy rajtakap, és "jaj, akkor mit fog rólam gondolni?!" érzés kerített hatalmába. Most azonban minden szégyenérzet nélkül megnéztem. Az első, ami feltűnt, hogy feszeng. Lehet, hogy azért, mert tudta, hogy ott vagyok és nézem. Ugyan fogyott valamennyit, de még így is voltak hurkái. Haja rövidebb volt, mint jelenleg az enyém. Arca ugyan olyan kréta fehér, mint párjáé, szemöldöke vastag, orra hegyes és egyenes, keskeny szája mosolytalan maradt, álla hegyes. Nem is ezen lepődtem meg. Ő jelenleg huszonnyolc éves, csak két évvel idősebb nálam. Szemei és szája körül mégis olyan ráncok voltak, hogy még közel négy méterről is láttam őket! Ezen lepődtem meg! Lehet, hogy csupán nekem van szerencsés génállományom, és huszonhat éves koromra még egy szarkalábam sincs... ez is meglehet.
  Az összkép miatt még inkább a szerencse lányának éreztem magam. Mosolytalanak voltak, nem is értek egymáshoz és csak a lehető legszükségesebb kommunikáció zajlott le közöttük. Boldogtalan párnak tűntek.    Eszembe jutott... ha vele maradtam volna, már én is Jé lennék csupán. Sápadt, mosolytalan, elhízott, beesett vállú, kérdőjel alkatú, boldogtalan nő. 

De hála az égnek nem vagyok az. Így visszagondolva, inkább köszönöm azt, ami több, mint öt évvel ezelőtt történt. És ezért kezdtem úgy a bejegyzést, hogy "győzelem esetén is őrizzük meg méltóságunkat", mert nem szabad kicikizni a másikat, és többnek érezni magunkat csak azért, mert az a nő, aki korábban "kiütött bennünket a nyeregből", mára már csak árnyéka a hajdani "bitorlónak". Inkább elégedjünk meg azzal, hogy a mi életünk ennek köszönhetően sokkal jobb lett. És én is igyekszem annak örülni, hogy vékony vagyok, boldog, szerelmes, egészséges és mosolygós. Nem pedig azon lovagolni, hogy ő milyen lett. Az a fontos, hogy ÉN milyenné váltam ^^

Legyen nagyon szép napotok!

Joyo