Fejlődés és újabb fejezet

A mai nap egyenlőre nagyon vegyes. Délelőtt temetésen voltunk. Nagyon sokan tiszteletüket tették. Mi inkább tisztes távolból róttuk le tiszteletünket az elhunyt emlékére. Mindenki tudja, hogy a Világ nem áll meg, de akkor is nagyon nehéz még felfogni, hogy nincs többé. 

Na jó, nem akarom, hogy a bejegyzést teljes búskomorság itassa át. Magunkban feldolgozzuk.

Amióta Hétfőn ott voltam azon a bizonyos családállításon, valami nagyon beindult bennem. Mintha egyre inkább körvonalazódna bennem, hogy merre tovább, mire vagyok rendelve. Vonz az inga, vonzom a bajban lévő embereket, azokat, akik megakadtak, megrekedtek. Hozzám fordulnak beszélgetni. Talán, ha az ember nem is mutat rá, hogy mit csinál a másik rosszul, egyszerűen csak finoman rávezeti, s megvárja, hogy Ő mondja ki a megoldást, akkor nagyon sok mindent el tudunk érni. 

  Az elmúlt másfél hónapban sok volt a nehéz energia. A Pilis, a Nagyboldogasszony kápolna, Holdvilág-árok, a 20 km-es megerőltető túra lelki beavatása, a sok blokkoldás és sírás... mind elindított valamit. Azóta jobban működik az inga a kezemben... például Erika barátnőmnek sokat tudtam vele segíteni. Válaszokat adni a kérdéseire, s eddig szép számmal igaznak bizonyultak a hegyikristály válaszai, vagy éppen előrejelzései. 

 Mi van, ha valóban ez az én utam? Segíteni? Békéltetni? Segíteni túllépni? Megbékélni? Egy üzenet szerint legyek a béke hírnöke. Mintha az eddigi életem másról sem szólt volna. Majd mutatják az utat, és tudni fogom, hogy mit kell tennem...

Holnaptól három hétig ismét magunk vagyunk párommal. Újabb lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk milyen kettesben élni, vezetni és rendben tartani a háztartást. Jó lesz, én már várom. Azon kívül három hétig én irányítom a boltot. Még azt is elterveztem, hogy időt és pénzt spóroljak, reggelente kerékpárral járok dolgozni. Így legalább még edzésben is maradok. A pilisi nyaralás után még fogynom is sikerült, 68.1 kg vagyok. Ha ebben az ütemben és szellemben folytatom, talán Augusztus végére elérem a kívánt 66 kg-ot. Most, hogy egyedül leszek otthon is egy darabig, még rendes köredzést is tudok tartani. Kerékpárral megyek bevásárolni, este Leg Magic továbbra is, és végre letöltöttem a Fit labda pilátesz videót. Az aztán alaposan megdolgoztatja az ember izmait! Nem beszélve arról, hogy három hétig én szabályozom az otthoni menüt.

Szorítsatok, hogy jó kis házi tündérke legyek :-)

Ráadásul lesz időm alkotni. Ez remélem jó hír azoknak, akik olvassák a regényt. Ennek örömére máris feltöltök egy újabb fejezetet. Remélem örültök, és véleményt is mondtok róla. Köszönöm ^^

"A koncert

  -Nem, nem erőltettem a dolgot – mondtam Patríciának a telefonba másnap délelőtt.
  -Nem azt mondtad, hogy ha törik, ha szakad, de lefekszel vele?
  -De igen, valóban ezt hangoztattam. De ahogy ott ültünk és elmesélte, hogy mi történt, valahogy nem éreztem azt a késztetést, hogy rámásszak. Nem tudom, hogy miért. Pedig annyira rákészültem. Még fehérneműt is vettem. Dögös voltam. Igazán dögös.
  -És az ő reakciói? – érdeklődött barátnőm.
  -Megdícsért, végig mért, de semmi más. Biztos vagyok benne, hogy tetszettem neki. Sőt, ő maga mondta, hogy szexuálisan vonzó vagyok a számára, de mégis a keresztény szűz csajt választotta. Ilyen az én formám. Úgy tűnik, most azok a nők mennek ki a divatból, akik már nem érintetlenek. Korábban azért nem mertek kezdeni velem, mert szűz voltam. Most azért, mert már nem vagyok az. Ki érti a férfiakat – morogtam az ágyban fekve.
  -Ne fújd fel ennyire. Legalább már tudod, hogy hányadán állsz vele. Emiatt szenvedtél hónapokig, nem?
  -De igen. Igazad van. Elég a siránkozásból. Talán vennem kellene a Sors eléggé egyértelmű jelzéseit, és engednem, hogy Nemes Krisztián udvaroljon nekem – mosolyogtam.
  -Hát ő…
  -Mi van?
  -Nem tudom, hogyan mondjam, szóval tegnap este találkoztam Krisztiánnal az étteremben.
  -Igen, tudom, hogy randija volt.
  -Honnan?
  -Ő maga mondta nekem. Én készítettem a csokrot a partnerének – mélyet sóhajtottam. Beismerem, rossz volt mindezt elképzelni. Krisztián egy másik nővel vacsorázott. Ráadásul ugyan ott, ahol egy nappal korábban velem volt. Cudar dolog!
  -És mit tudsz még? – érdeklődött Patrícia óvatosan.
  -Csak annyit, hogy korábban már ígéretet tett, hogy találkozik azzal a nővel, és amit megígér, azt be is tartja. Hüm… és te mit tudsz? – szegeztem neki a kérdést. 
  -Nem sokkal többet, mint te. De láttam az egészet. Nos… tisztelem a türelmét annak a férfinak. Ha jobban belegondolok felért egy kabaréval az egész este.
  -Mesélj – izgatottságomban felültem az ágyban. – Kíváncsi vagyok.
  -Nos… Este nyolc körül érkeztek. Esküszöm, hogy ekkora felhajtást csak rendezvényekkor láttam eddig – kacagott Patrícia. – Izabella úgy rendezkedett, mintha minimum ő volna a tulajdonos. Több virágot, a legfinomabb bort, vörös gyertyát az asztalra, az asztaluk közel legyen a verandához. Szegény Marci csak kapkodta a fejét, próbált neki segíteni, győzködte, hogy a munkatársak nagyon is jól tudják, hogy mi a dolguk. De Izabella hajthatatlan volt.
  -Milyen volt a lány? – kíváncsiskodtam tovább, mert Isten látja lelkemet, Izabellára abban a helyzetben magasról tettem. Pedig jobban kellett volna figyelnem a részletekre. Akkor, abban a pillanatban túlbuzgóságnak, és Marcellnek való imponálásnak véltem a hallottakat. Sokkal jobban érdekelt Krisztián tegnapi vacsora partnere.
  -Mint Izabella, csak szőkében.
  -Egy az egyben?
  -Egy az egyben – jött a megerősítés. – Hosszú szőke haj, nem festett, hanem igazi. Kerek, babaarc, vékony alkat, de cipő nélkül még nálam is alacsonyabb lehet. De tegnap valami dögös platós talpú fekete magas sarkú cipőt viselt egy denevér ujjú fekete mini ruhával.
  -Vélemény? - kérdeztem.
  -Szerintem utálnád.
  -Az biztos. De a te véleményed?
  -Én is utálnám – biztosított barátnőm a vonal túl végéről. – Nem volt valami meghitt este. Igaz, hogy sok mindent nem hallottam, mert távol ültek tőlem és elég nagy volt a pultnál is a forgalom, de Krisztián arcmimikájából ítélve, egészen máshol járt, bár igyekezett udvarias lenni. Az a gyanúm, hogy autóval jöhettek, mert Krisztián nem fogyasztott alkoholt, pedig Izabella elég sokszor az orra alá nyomta a ház legjobb borát. Mindig visszautasította. Na… ott láttam először, hogy kezd kijönni a sodrából.
  -Van saját autója? – csodálkoztam.
  -Úgy tudom, hogy van.
  -Engem taxival vitt – csodálkoztam.
  -Lehet, hogy szervízben volt. Nem olyan meglepő.
  -Igazából csak azért csodálkozom, mert még mindig nem tudok valami sokat róla. Azt sem tudom hol és mit dolgozik, mit szeret, mi a hobbija. Furcsa. Rejtély ez a férfi – néhány pillanatig elgondolkodtam. Talán túl sokáig is, mert Patrícia vadul hallózni kezdett. – Itt vagyok nyugi. Folytasd, kérlek.
  -Nagyon nincs mit folytatni. Ettek, táncoltak, főként hármasban beszélgettek, mert Izabella lépten-nyomon ott volt az asztalnál. Krisztián olyan kilenc, fél tíz magasságában odajött a pulthoz. Láttam rajta, hogy eléggé eltompult az agya a fáradtságtól. Elmondása alapján már alig várta, hogy hazavigye Ivettet. Elfáradt tőle, és másnap korán ment dolgozni. Zizu jött érte tíz perc után, hogy visszavigye az asztalhoz. És közben elég csúnyán nézett. Szerintem nem nagyon lőnék mellé, ha azt állítanám, ő szervezte meg a randit. Kinézem belőle. Amilyen akaratos.
  -Az ő dolga. De végül is semmilyen intim dolgot nem láttál közöttük a vacsora alatt? – kérdeztem egy vállvonás kíséretében.
  -Talán a táncnál. Ivett nagyon simult hozzá. Bevallom, tényleg nem nagyon tudtam figyelni. Szombat este mindig nagy a forgalom nálunk. Ne haragudj.
  -Semmi gond. Végül is mindegy. Elvégre nem járunk. Csak egy randink volt eddig.
  -Na! Akkor az most már randinak minősül?  - kapott el Patrícia. Végül is… lépten-nyomon azt hangoztattam, hogy nem randiztunk Krisztiánnal. Kezdtem belekeveredni a dolgokba, és nagyon nem tetszett.
  -Már magam sem tudom, hogy minek minősül. Jól éreztem magam vele. És jó volna megismételni.
  -Na végre! – sóhajtott fel barátnőm. – És most, hogy Ákos végre végérvényesen baráttá léptette elő magát, amiről remélem valami papírt is írtatok, hogy még véletlenül se rágódjatok a dolgon, vagy nehogy újra smároljatok, szabad az út, hogy valami normális kapcsolatot létesíts. Amióta csak ismerlek, ez az egy rendes randid volt.
  -Igazad van. Holnap fel is hívom Krisztiánt. Talán ő sem akar többet Ivettől – sóhajtottam.
  -Abban erősen kételkednék – kacagott Patrícia.  

*****

  Este kilenc órakor kezdődött a koncert. Elég sokan eljöttek. Főként ismerősök, de néhány idegent is láttam, akiknek a kiragasztott plakátok keltették fel az érdeklődésüket. A zenészek már készülődtek. Ákost a hangfalak mögött találtam meg, amint éppen gitárját hangolta. Feltűrt ujjú fehér inget viselt, melyet összegombolatlanul hagyott, így látszódott az alatta lévő sütőtök színű póló. Ez az összeállítás remekül kiemelte bőrének sötét méz színét. Jobb csuklóján bőrből és különböző fagyöngyökből font karkötőket viselt, melyek legalább öt-hat centi szélességben takarták a kezét. Nyakában egy, még régebben tőlem kapott nyakláncot hordott. Nagyon régen nem láttam már rajta. Véletlen lett volna, hogy éppen erre esett a választása? Némán figyeltem egy ideig a fából faragott négy centiméteres medált, mely a Nap és Hold összeolvadását ábrázolta. Amikor megvettem neki, még volt valami rejtett jelentése, amit nem értett, vagy nem is akart megérteni. Ő húsz éves volt, én még csupán tizenhét. Túl bonyolult lett volna. De az emlékek feltódultak. Igyekeztem elhessegetni őket, s inkább Ákos étcsokoládé színű szemeire koncentráltam. Vállig érő haja be volt fonva. Jól állt neki. A sötétzöld farmer és a hasonló színű tornacipő is. Végre észrevett.
  -Szia Magda. De örülök, hogy itt vagy – lelkendezett, s két puszival üdvözölt. Édeskés illata körülfont, s megkondított bennem valamit, amit az előző napi beszélgetésünk után már nem lett volna szabad.
  -Megígértem. És kíváncsi vagyok az együttesetekre.
  -Én pedig a véleményedre – kacsintott.
  -Ákos gyere, mindjárt kezdünk – szólt neki a dobos.
  -Koncert után megkereslek – kacsintott, majd hangszerével a kezében, csatlakozott társaihoz.
Én a bárpultnál találtam magamnak helyet. Felültem a forgós székre, s rendeltem magamnak két deci édes fehér bort. A koncert elkezdődött. Tapsoltam, amikor úgy éreztem, ringatóztam a zene lágy dallamára, mosolyogtam a szövegeken. Hol lírai, máskor csípős és lázadó volt a hangulat, de Isten rá a tanúm, nagyon élveztem. A második pohár bor után már lehunyt szemmel hallgattam. Volt azonban egy kellemes, már majdnem szerelmesnek mondható dal a természetről, amit Ákos énekelt egyedül gitárszólóval, csak néha-néha egy-egy ütemnél csatlakoztak be a társai. Figyeltem őt. Láttam mennyire benne él a zenébe, hogy hosszú ujjai szinte külön életet élve pengetik a húrokat. Szemei lehunyva. Tekintetem arra a bizonyos medálra siklott, s az emlékek újra feltódultak. S vele együtt az érzések is. Talán csak a zene miatt. A gitár és a hangja hatására… de egy pillanatra láttam magunka összefonódva, szenvedélyesen vonaglani, s ez a kép úgy ért, mintha homlokon pöcköltek volna. Sok energiámba telt mire újra a Napot és a Holdat láttam magunk helyett! Te jó ég! Rápillantottam a kezemben lévő kiürült boros pohárra. Nem kellene többet innom. Kezdek érzelgős hülye picsává válni!
  -Neked tetszik a zene? – valaki mellém könyökölt a pultnál. Magas volt, fekete hajú, széles vállú. Valahonnan ismerős volt az arca. Talán a városban láttam már valahol. Feszülő fehér póló és gyárilag szakadt világos farmernadrágot viselt, márkás tornacsukával. Nem úgy nézett ki, mint aki sűrűn megfordul egy alternatív zenei koncerten. A dübörgő techno, a sűrű cigarettafüst és a villódzó fények világa sokkal jobban illett hozzá.
  -Igen, tetszik – bólintottam.
  -Aham – bő szókincs. – Am… még sosem láttalak itt.
  -Talán mert most vagyok itt először – válaszoltam.
  -Gondoltam, mert nekem ez a törzshelyem, és a szép nőket rendszerint megjegyzem magamnak.
  -Köszönöm. Ezt bóknak veszem.
  -Annak is szántam. Meghívhatlak egy italra?
  -Nagyon kedves, de mára szerintem befejeztem az alkoholfogyasztást – ráztam a fejem.
  -Miért? Én ezt a zenét csak itallal bírom ki – csóválta a fejét a srác. – Neked mi tetszik benne?
Vállat vontam. Túlságosan is kegyetlen döfés lett volna, ha azonnal kibököm, hogy nagyon jól ismerem az énekest.
  -Szeretem az alternatív zenét.
Ő végignézett rajtam.
  -Végül is… nem tűnsz diszkó macának – jó megfigyelőképességgel rendelkezett a fiatalember. Körülbelül húsz évesnek saccoltam. Nem többnek. Furcsán is éreztem volna magam, ha a drapp színű lenvászon nadrág, a bő ujjú, lenge fehér alapon zöld virágokkal hímzett lenvászon blúz és a lapos sarkú barna bőrszandál azt a benyomást kelti másokban, hogy élek-halok a dobhártyaszaggató techno zenéért! Hosszú hajamat egy fából készült csattal igyekeztem kontyba szelídíteni. Konszolidáltan néztem ki. Nem akartam túlzásba vinni, elvégre mindenféle hátsószándék nélkül mentem a koncertre. Csupán csak szerettem volna jól érezni magam. Így meg is lepődtem, hogy a címlaplány típusú nőkhöz szokott srác szóba elegyedett velem. Micsoda meglepetés! 
  -Köszönöm, hogy nem nézel annak. Ezt is bóknak veszem – mosolyogtam.
  -Tudod, eléggé meglepett, hogy itt ilyen koncertet engedélyeztek. Mégis mi ez? – biccentett a színpad felé.
Fejemet kicsit oldalra biccentettem.
  -Te most komolyan azt hiszed, hogy imponálni fogsz nekem, ha fikázod a zenét, amit szeretek?          
 Azt hiszem ezzel megleptem, ugyanis elhallgatott. Azt hiszem zavarba jött. Közben fel sem tűnt, hogy a zene elhallgatott és a nézők serege már sűrű, kitartó tapssal jutalmazza az „Egy történet margójára” nevű együttes produkcióját. Ekkor Ákos lépett mellém, és ölelte át a vállam.
  -Gyere Magda, csatlakozz az utó buliba. Iszunk a sikerünkre.
  -Örömmel – bólintottam, s búcsút intve a srácnak, leültem Ákos mellé a fehér sarokgarnitúrára, ahol az együttes többi ragja és kísérőik már helyet foglaltak.

*****

Lassan elmúlt tizenegy óra, éjfél, én megittam még kétszer két deci fehér bort, mire a csapat már hígult. A szombathelyi fiúk visszatértek a szállásukra, Ákossal pedig hazafelé sétáltunk.
  -Ki volt az, akivel éppen beszélgettél a pultnál? – kérdezett rá végre Ákos. Éreztem, hogy egy ideje már fúrja az oldalát a kíváncsiság.
  -Fogalmam sincs. Nem mutatkozott be – vontam vállat.
  -Mit akart?
  -Azt hiszem felcsípni – kacagtam fel, ahogy eszembe jutott a sötéthajú fiú esetlen furcsa próbálkozása.
  -Miért nevetsz?
  -Semmi. Csak aranyos volt. Ennyi.
  -Értem. Még sosem láttam, hogy bárki is rád hajtott volna – mondta Ákos. – És mi a helyzet azzal, akit tegnap említettél?
  -Elvileg holnap fogunk találkozni – mondtam.
  -Értem – jött a csendes válasz.
Időközben Ákos megállt egy épület előtt, ami valamiféle raktárnak tűnt. Nem tudtam beazonosítani, ahhoz túlságosan is gyér volt a megvilágítás az utcán.
  -Hol vagyunk? – kérdeztem.
  -Az itteni próbateremnél. Csak szeretném letenni a gitáromat. Gyere be nyugodtan. Megmutatom hol szoktunk próbálni.
 Beléptem utána a helyiségbe. Ő valahol felkapcsolt egy gyér lámpát, s a szemeim elé tárult az a körülbelül huszonöt négyzetméteres hely, ahol néha próbálni szoktak, ha a városban tartózkodtak. Hangfalakat láttam egymáson, vezetékek hevertek szanaszét a földön.
  -Itt szoktak állni a hangszerek. Holnap délelőtt hozzuk vissza őket autóval – magyarázta Ákos.
  -Értem. Akkor ezért a sok vezeték.
  -Igen. Az erősítés miatt – mosolygott a srác. – Kérsz valami üdítőt. Még hűtőnk is van – bökött a kis fehér masinára a fal mellett.
  -Igen, elfogadom. De valami alkohol menteset, ha lehet. Kicsit szédül a fejem a sok bortól – mosolyogtam és leültem a kicsit viseltes zöld kanapéra, ami elvileg szemben helyezkedett el a hangszerekkel. Nyílván a próbát hallgató közönség részére volt fenntartva. Sokáig nem ücsörögtem. Sokkal jobban izgatott Ákos gitárja, mely már a helyén pihent. Oldalra pillantottam. Vendéglátóm éppen félig eltűnt a kis jégszekrényben, így vettem a bátorságot és végigsimítottam a karcsú, fekete hangszeren. Az anyag hűvös volt és kemény, mégis selymes. Vajon milyen lehet vele játszani? Milyen, amikor az ember gyönyörű dallamokat csihol ki belőle? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, s ujjaim rátévedtek a húrokra, melynek nyomán, valami artikulálatlan zagyvaság sikoltott fel belőlük. Hátra kaptam a kezem. Na persze hozzáértő kezek kellenek hozzá!
  -Ne add fel. Én is évekig jártam külön tanárhoz, hogy megtanuljam. És nem csak az a heti három óra, hanem rengeteg otthoni gyakorlás is szükséges hozzá – mosolygott rám Ákos, miközben felém sétált, majd átnyújtotta a kis félliteres szénsavmentes ásványvizet.
  -Láttam mennyire benne élsz a zenében, amikor játszol. Ostobán hangzik, de olyan, mintha… nem is tudom, tényleg ostobán hangzik.
  -Na. Mond csak nyugodtan. Előttem sose szégyelld magad.
  -Mintha meditálnál. Egy teljesen más tudatállapotba kerülsz olyankor. Más leszel.
  -Más?
  -Igen. Más. Sokkal határozottabb, szenvedélyesebb.
Ő még mindig mosolygott, majd felemelte a gitárt az állványról.
  -Gyere, megmutatom, hogyan kell.
Leült a kanapéra és maga mellé mutatott. Miután helyet foglaltam mellette, a kezembe adta a hangszert és megmutatta hogyan fogjam meg. Bal kezem ujjait elrendezte a gitár nyakán, saját ujjait az enyémekre csúsztatta, s úgy fogta le a húrokat. Mellkasa finoman a hátamnak nyomódott. Lélegzetvételei a tarkómat simogatták. Édes illata ismét körülfont, akár csak a teste. Bár nem tolakodóan, azt hozzá kell tennem. Csak finoman, óvatosan.
  -Most húzd végig az ujjaidat a húrokon – szólt halkan. Beleborzongtam a forró lehelet érintésébe, de pendítettem. Kellemes dallamot csaltam elő a gitárból. Ákos fogást váltott, most más húrkombinációt fogott le az ujjaimmal. Ismét pendítettem, újabb fülbemászó szólam csendült. Mosolyogtam.
  -Mennyivel másabb így – mondtam.
  -Igen – mondta csendesen. A következő pillanatban testem megmerevedett, izmaim megfeszültek, s még a lélegzetem is elakadt, mikor forró száját megéreztem nyakam ívén, amint finom csókot lehelt a bőrömre. Újabb csók, újabb kéjes hullám a gerincemen. Ezernyi gondolat tódult a fejembe, de mindet elfeledtem azon percen, mikor testét jobban az enyémnek nyomta, s a gitárt letette a földre. Felszabaduló kezeimmel azt sem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Ő azonban nagyon is tudta, hogy a sajátjaival mit tegyen. Ujjai a hasamra csúsztak, majd lassan elindultak felfelé, míg el nem érték a melleimet. Felnyögtem. Testem a hónapok során már pattanásig feszült az elfojtott vágyaktól. Ákos olyan dolgokat tett velem, melyeket azelőtt soha. Finoman felfedezte a testemet, lassan, centiméterről-centiméterre. Fejemet lassan oldalra fordítottam, s beszívtam hajának illatát. Ajkai végül megtalálták az enyémeket, s a csók, mely puhán, finoman indult, egyre jobban megtelt szenvedéllyel. Nyelvünk érzéki táncba kezdett, ahogy közelebb húzott magához, és belesimultam az ölelésébe. Egyik keze besiklott a lenvászon blúz alá, s apró köröket rajzolt a bőrömre az ujjaival. Amikor elért a melleimig, s besiklott a merevítő alá, önkéntelenül is felnyögtem. Akartam! Ennyire talán még semmit sem akartam a világon, mint azt, hogy Hanzséros Ákos szeretkezzen velem, meztelen bőre az enyémnek simuljon, s testével teljesen kitöltse az enyémet. Még a gondolat is annyira feltüzelt, hogy intim izmaim görcsösen összerándultak és újra felnyögtem. Finoman úgy forgatott, hogy hamarosan alatta találtam magam amint éppen a blúzt húzta le rólam. Pupillái teljesen kitágultak a vágytól, ettől szemei még feketébbnek tűntek. Gyönyörűnek találtam, ahogy felettem támaszkodott. Fekete szemeivel végig pásztázta a testemet, mintha minden egyes porcikám emlékét meg akarná őrizni. A fehér inget én is letoltam a vállairól, kibújni már ő maga bújt ki belőle. A pólót már ő vetette le. Ujjaim annyi év után végre szabad utat kaptak, s felfedezhettem milyen mézszínű bőrének tapintása, mennyire forró és ruganyos, ahogy ráfeszültek a szálkás izmokra. Néhány pillanat múlva feltérdelt és húzott magával. Megkért, hogy álljak fel. Először nem értettem, s bár vonakodva, de engedelmeskedtem. Először bolond módon azt hittem, hogy újra meggondolta magát, de csak a nadrágot, a szandált és a melltartómat vette le rólam. Ahogy a kapoccsal babrált, ráhajolt a nyakamra, s mélyen beszívta a bőröm illatát, majd finoman ajkai közé szívta nyakam érzékeny bőrét, s megnyalta. Újra felnyögtem. Képtelen voltam a gondolkodásra. Egyetlen élő, eleven idegvégződés voltam. Lábaim remegtek, ahogy az utolsó ruhadarabot, az alsóneműmet is lehúzta rólam. A csatot már magam vettem ki a hajamból és dobtam félre. Ha nem tudtam volna, hogy mekkora vágy éghet a tekintetemben, az ő arcáról le tudtam volna olvasni. Minden könnyedség, minden mosoly eltűnt az arcáról. Elkaptam a kezét és magammal szembe állítottam. Számat az ő szájára tapasztottam, míg igyekeztem kioldani a kettőnk között lévő utolsó akadályt, nadrágjának övcsatját, hogy végre én is láthassam őt úgy, ahogy Isten megteremtette. A csat engedett, a kezemmel csak egy kicsit kellett löknöm rajta, s az anyag lecsúszott. Ákos akkora szenvedéllyel ölelt magához, olyan szorosan, mintha keresztül akart volna hatolni a bőrömön. Köréje fonódtam, addig csókoltam, haraptam a száját, míg meg nem éreztem a vér ízét a számban, csak azzal nem voltam tisztában, hogy az övé, vagy az enyém-e. De akkor ott nem is igazán érdekelt! Éreztem a kettőnk közé nyomódó férfiasságát, ujjaimmal körül fogtam, s csak akkor tudatosult bennem, hogy mekkora valójában. Egy pillanatra megdermedtem, de ahogy megmozdult az ujjaim között, forrón lüktetve, agyamra ismét lila köd telepedett, s már nem akartam mást, mint magamba fogadni.
 A kanapéra lökött és fölém mászott, kezeit a csípőm alá csúsztatta, s igyekezett előre nyomulni, de méreténél fogva nehezebben ment neki. Rá mosolyogtam, majd finoman eltoltam magamtól, hogy az ölébe mászhassak. Testem ívbe hajolt, szám elnyílt, s még a szemeimet is le kellett hunynom, mikor lassan ráereszkedtem. Pedig a szemeibe akartam nézni közben. Velem együtt ő is felnyögött. Kiéhezett testem magába nyelte, semmit sem hagyott. Ujjai a csípőm húsába mélyedtek, olyan erősen, hogy biztos voltam benne, nyoma fog maradni, de nem érdekelt. Szédültem a rám törő hullámoktól, melyeket ösztönösen meglovagoltam. Körmeimet én is belevájtam a vállaiba. Ugyan úgy nyomot akartam hagyni rajta, ahogy ő tette. Egyik keze a derekam köré fonódott, hogy szabályozza a ritmust, másikkal a hajamba markolt, s a csuklója köré tekerve hátrarántotta vele a fejemet úgy, hogy a nyakam megfeszült. Meglepetésemben felsikoltottam. De ez nem fájdalmas sikoltás volt. Olyan hang, amit már nagyon régen szabadjára akartam engedni! Olyan hirtelen fordított a hátamra, hogy meglepetésemben újabb elhaló sikoltást hallattam, de birtokló, vad mozdulataitól ezek a sikoltások megszaporodtak, egyre hangosabbak, egyre szenvedélyesebbek lettek. Kezem-lábam köréje fontam, hogy még mélyebben, még jobban magamba fogadhassam. Testünkön vékony izzadságréteg csillogott, s tette síkossá a bőrünket. Szemeim előtt színes karikák táncoltak, ahogy egyre jobban közeledtem a kielégülés felé. Testemben a feszültség csak nőtt és nőtt, mígnem egy sikoltással szinte felrobbant. Hamarosan ő is követett, s én pillanatokig vakon, süketen, megsemmisülten hevertem alatta. De nem érdekelt, mert abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.

*****

Később arra ébredtem, hogy a mellkasán fekszem és ő a hátamat simogatja. Éreztem az ujjhegyein lévő bőrkeményedéseket, melyeket a húrok keményítettek meg az évek folyamán. Nem volt kellemetlen érzés, sőt… halkan feldoromboltam.
  -Szia – mosolygott rám kedvesen.  Ébenfekete haja kibomlott a fonatból, most lazán szétterült a kanapé karfáján, melyen a fejét nyugtatta.
  -Szia – mosolyogtam vissza. Kicsit összevontam a szemöldököm, mikor kezdtem felfogni, hogy mi történt. – Mennyi az idő?
  -Fél kettő múlt – jött a válasz, miután megnézte a karóráját. – Elaludtál. Bocs, kicsit elzsibbadt a karom – próbálta meg kihúzni alólam.
Lassan felültem, mert még mindig kába voltam az átélt élményektől és a rövid kis alvástól. Hosszú, kócos hajamat hátra simítottam. Kezdtem zavarba jönni. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy megtörtént, vagy sem. Összezavarodtam. Mindez talán az arcomra lehetett írva, mert fél könyökre támaszkodva oda hajolt és megsimogatta az arcomat.
  -Én nem bántam meg. Akartam – mondta. –Gyere. Dőlj vissza.
Visszahúzott maga mellé a keskeny kis kanapéra. Fejemet mellé fektettem a karfán. Hosszú ujjaival végigsimította a csípőm vonalát, végig a derekamon. Beleborzongtam. Nem is annyira az érintésébe. Sokkal inkább a tekintete volt rám hatással. Sosem láttam még ilyennek. A helyett a könnyed, szétszórt, mindig mosolygós művész helyett egy birtoklási vágytól túlfűtött férfi nézett rám.
  -Nem, én sem bántam meg – suttogtam. – Csak nem tudom, hogy ezek után mi fog történni. Tegnap még egészen másról beszélgettünk. Neked is más, nekem is más. Akkor miért?
  Szégyen és gyalázat, de gondolkodni akartam még abban a helyzetben is ahelyett, hogy egyszerűen csak élveztem volna. Viszont az évek során megtanultam, hogy Ákos mellett nem lehet egyszerűen csak élvezni a pillanatot. Mert ha nem én, akkor ő kezd el kombinálni, gondolkodni és megmagyarázni a dolgokat. Inkább megelőztem. Úgy gondoltam így kevésbé sérülök, mintha keményen kirángattak volna egy önfeledt boldog állapotból.
  Egy ideig csak hallgatott. Töprengett. Talán azon, hogy miként fogalmazzon.
  -Azt hiszem féltem – mondta végül. – Megijedtem.
  -Mitől?
  -Attól, hogy elveszítem a barátságod.
  -Azt sosem tudnád elveszíteni. Be kell látnunk végre, hogy valamilyen formában mindig is egymás életének szerves részei voltunk, vagyunk, és még leszünk is – a szívem újra vadul kalapálni kezdett. Kezdtem valami fontosat megérteni. Nem arra lettünk teremtve, hogy egy párt alkossunk. De valamiért mindig összesodort bennünket a Sors! Miért?
  -Ezt én is érzem. De… egyszerűen csak veled szeretnék lenni. Nehéz megfogalmazni. Ha együtt vagyunk, jól érzem magam a bőrömben. Amikor távol vagyok tőled, akkor is megvagyok, élem az életemet, de valami hiányzik. Mármint… a közelséged, a látásmódod, a jó beszélgetések, és… kívántalak. Ne érts félre…
  -Próbállak – mosolyogtam rá. Tetszett, hogy kezd zavarba jönni. Ezt az énjét jól ismertem, és nagyobb biztonságban is éreztem magam mellette, mint amellett a sötét tekintetű, forróvérű férfi mellett, aki, mint már tudtam, benne lakozott.
 Elmosolyodott. – Nagyon jó veled. És nem tudom most hogyan tovább. Ilyen még sosem történt velem. Hogy lefekszem egy barátommal.
  -Még velem sem.
  -Mi legyen? – kérdezte, s ujjai átvándoroltak az egyik mellem oldalsó vonalára. Újra megborzongtam. Keze birtoklóan ráfonódott a testemre, s jelzésértékűen megmarkolta a kis halmot, amire a testem azonnal reagált. Lehunytam a szemeimet.
  -Még nem tudom, de majd kitaláljuk – suttogtam a szájába, s újra szenvedélyes csókban forrtunk össze. Finoman belesimított a hajamba. Ez lassabb, finomabb szeretkezés volt. Az első szenvedélyen már túllendültünk. Gyönyörködtem benne, ahogy felette támaszkodtam. Sötét haja szétterült az arca körül. Fekete szemeiben tűz lobogott. Kezdett felszínre úszni az a határozott férfi, aki nem is olyan régen annyi birtoklási vággyal nyúlt hozzám. A szex ismét megtelt hévvel és szenvedéllyel, ahogy maga alá fordított, s megragadva két csuklómat, egy kézzel a fejem fölé szorította a karjaimat.
 Az extázis teljesen eltompította az agyamat. A látásom elhomályosult, hallani is csak a fülemben doboló vért hallottam, így nem maradt más, mint a szaglásom, az ízlelésem és a tapintásom, s ennek a három érzékelésemnek a kombinációja olyan élvezetet nyújtott, amilyenben már régen, vagy megkockáztatom, azelőtt még soha nem volt részem. Férfias illata és csókjának íze olyan ősi ösztönökre hatott, melyek létezéséről semmit sem tudtam azelőtt. Forró, nyirkos bőrének érintése az enyémen, pedig olyan mohóvá tett, mint egy hónapok óta éhezőt a terített asztal látványa. Azt sem tudtam hová nyúljak, mit érintsek először, képtelen voltam betelni vele. Szenvedélyemben körmeimet belevájtam hátának makulátlan bőrébe, szándékosan rántva egyet rajta, mint egy macska, aki karmait próbálgatja a drága kárpiton. Ákos felszisszent, s, hogy elégtételt vegyen, fogait belevájta a nyakamba, de olyan erősen fogta és szívta is egyszerre a bőrt, hogy fájdalmamban felnyögtem. Szemeim felnyíltak, de semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak vakon néztem a semmibe. Tudtam, hogy mind a kettőnkön nyoma marad a másik hevességének, de azt hiszem ez volt a cél. Birtokolni, megjelölni a másikat, jelezve a külvilág felé, hogy tiltott gyümölcs. Ösztönösen, szavak nélkül, pedig a józanész mást diktált volna mind a kettőnknek. Talán csak ki akartuk élvezni a pillanatot életünkben először. Meggondolatlanul, önfeledten, ránk ne jellemző módon megélve végre magunkat a másikban, nem gondolva arra, hogy miként tovább. Tudtuk, hogy nincs jövője. Hogyan is lett volna? De ennek egyszerűen be kellett következnie. Sorsszerű lett volna? Lehet. Valami rajtunk kívülálló erő hajtott bennünket egymás felé. S csak a későbbiekben fog kiderülni, hogy mindezzel beteljesedett a feladatunk egymás életében, vagy csupán egy része volt. Ezek után, vajon lesz-e még dolgunk egymással? Ezektől a felmerülő kérdésektől hajtva és félve még szorosabban öleltem őt, még jobban magamba akartam fogadni, s talán el sem ereszteni. A félelem, hogy talán elveszítem, még jobban felkorbácsolta a szenvedélyem, s egyre közelebb és közelebb lökött a kielégüléshez.
  Igen, féltem, hogy elveszítem ezt a férfit, akit annyira szerettem, de nem csupán úgy, mint nő. Olyan volt, mintha egyszerre lett volna számomra a minden. A világ. Egy lélek, akivel haza találtam, aki nélkül egyedül érzem magam, s szenvedtem volna, ha egyszerűen csak kiszakítják belőlem. Mintha a szerves részem lett volna. De különös módon mégsem szerelem volt. Nem tudtam volna egyetlen szóval leírni. A lelkem ragaszkodott Ákoshoz. Nem a testem, nem a szívem, nem az egóm. A lelkem. Valahol mégis éreztem, hogy el fogom veszíteni. De hogyan veszítheti el az ember a lelke egy részét? Lehetséges egyáltalán? Nem. Mindig is a részünk marad. Kerüljön bármilyen messzire is tőlünk fizikálisan.
  Ákos a csípőm alá csúsztatta a kezét, s még szorosabban magához húzott. Gyönyörömet a szájába sikoltva zuhantam egy mély, sötét szakadékba, ahonnét nem akartam kimászni. Soha. Csak a távolból érzékeltem, hogy ő is elélvezett, s teste jobban rám nehezedik. Zsibbadt ujjaimmal a hajába túrtam, és simogattam, amíg a zihálása ismét lassú, normális ritmusú légzéssé nem vált.

Itt már nem aludtam el. Hamarosan haza mentünk. Nem voltunk zavarban, de nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Nem kellett. Valami olyan dolog történt közöttünk, amire fizikai síkon nem voltak szavak. Éreztük mind a ketten. Nem maradtunk semmiben, amikor a ház előtt állva elbúcsúztunk egymástól egyetlen könnyed csókkal. Életünkben először mind a ketten ráhagyatkoztunk a Sorsra. Ideje volt, hogy a Mindenség végre kiterítse a lapjait, és nyílt kártyákkal játszon!"