Karmikus találkozások és újabb fejezet

Furcsa dolgok történnek mostanában. Kicsit megsűrűsödtek az események! Tegnap például megérkezett a katarzis! A mindenszenteki munkák során én vagyok a szállító, tehát én viszem a különböző méretű és mennyiségű koszorúkat a két bolt és a kihelyezett árusítópontunk között napi szinten legalább négyszer. Tegnap este, öt óra előtt tíz perccel elindultam, hogy bepakoljam az árusítóhelyről a koszorúkat és elszámoljak a megbízottunkkal. Éppen piros lámpát kaptam, mikor is feltűnt, hogy a nem is olyan távol lévő biztosítási iroda ajtaját egy régen nem látott ismerős zárja éppen kulcsra tetőtől-talpig bizniszszerkóban. Meglepődtem. Mármint azon, hogy látom. Már vagy egy éve nem bukkant fel. Idő közben a lámpa sárgára, majd zöldre váltott, s tudtam, hogy elkerülhetetlen a találkozás, ugyanis abban a minutumban ért a zebrához, amikor én is. Én engedtem át. Felém fordult. Én vigyorogva integettem neki, majd néhány pillanat múlva felismerve, ugyan olyan üdvözült vigyorral vissza integetett, s sétált tovább. Én pedig elhajtottam. Semmi bajom sem volt. Jól voltam, ahogy hajtottam végig a II. Rákóczi Ferenc utcán... aztán valahol a következő kanyarban, valami furcsa érzés burjánzott szét bennem, mintha fel akart volna robbanni bennem valami. Markoltam a kormányt, az ujjaim belefehéredtek. Adrenalin. Töménytelen mennyiségű adrenalin áradt szét a szervezetemben. Nem voltak sem negatív, sem pedig pozitív gondolataim Vele kapcsolatban. Mégis... olyan volt a testem, mintha abszolút súlytalan volnék. Mintha nem volna tömegem! Alig éreztem a kezeimet vagy a lábaimat. Hát még a fejemet! Könnyű voltam! Talán ezt okozza az a rengeteg adrenalin, ami a véráramomban keringett? Elképzelhető. Minden esetre miután bepakoltuk a koszorúkat az autóba, hirtelen ő hajtott el mellettünk a saját autójával. Ezúttal nem vett észre, vagy nem is akart. Minden esetre tovább hajtott a szupermarket felé. Én elindultam vissza a nagy virágboltba. Igyekeztem középen maradni. Nem kibillenni abból a pozitív közegből, amiben voltam. De a Sors mást akart. A következő kanyarban, ahol nekem volt elsőbbségem, kis híján oldalról nekem jött egy kis sutyerák, a negyed akkora matchbox-ával, mint amekkora az Espace! Nem sokon múlt! Én is a fékbe tapostam és ő is. És még neki állt feljebb! Kezem-lábam remegett az idegtől, de nem álltam félre, hanem vissza vezettem a bolthoz. Amikor kiszálltam, alig bírtak el a lábaim. Igyekeztem azt szem előtt tartani, hogy megúsztuk, mielőtt elbőgtem volna magam! Aki vezet, azzal előfordulnak a hasonló forgalmi helyzetek. Bárkivel! Csak ijesztő volt!

A másik találkozástól negatív értelemben borzolódott fel az idegrendszerem. Jobb lett volna elkerülni, de ha nem is elkerülni, akkor legalább mosolyogni. De annyira fáradt voltam a munkától, ráadásul lüktetett a bal kezem, miután keményen találkozott az iroda egyik lengőajtajának sarkával. Be is van dagadva. Fürdés után borogatnom kell! Ezek miatt képtelen voltam a vidám kommunikációra. Ráadásul olyan dolgokat is mondott, amiket nem tudtam hová tenni. Mindegy is. Annyiban jó volt a találkozó, hogy ihletet adott a könyv folytatásához. Az emberi butaság inspirálóan hat rám... ^^ Tessék... mindennek és mindenkinek megvan a haszna. Így hát... újabb fejezetet publikálok. Ne féljetek... munka ide vagy oda... most van ötletem, így addig írok, amíg ismét ki nem fogyok egy időre, hogy utána újult erővel folytassam :-)

Legyen szép estétek!

Joyo

"

A gyakornok;
  Két napra volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, talán sosem látom viszont Ákost. Azt hiszem inkább a személye hiányzott, nem a tudat, hogy többé nem érhetek hozzá. Ennek így kellett történnie. Új élet kezdődik a számára, és ha tetszik, ha nem, így az én számomra is, hiszen nem értem utol telefonon, amikor csak akartam, nem találkozhattam vele, amint alkalom adódott, és nem sírhattam a vállán, ha bánatom volt. Tudtam, hogy a következő hétvégén már utazik. Közös megegyezés alapján azt az éjszakát tekintettük az utolsónak, amit együtt töltöttünk, és amit egyikünk sem fog elfelejteni, s mivel ennyire tökéletesnek volt mondható, jobbnak láttuk, ha nem búcsúzkodunk tovább. Én is igyekeztem mással foglalkozni. Aznap délután is a virágboltban helyettesítettem édesapámat, mikor is nyílt az ajtó, és egy régen látott kellemes ismerős lépett be rajta. Elvira volt az. Hajára tolta keskeny, elegáns napszemüvegét, s mosolyogva megállt a pultnál.
  -Szervusz édesem – köszönt.
Én többre nem voltam képes, mint szélesen vigyorogni. Jó pár hónapja nem láttam már mentoromat. Utoljára akkor, amikor a VOLT fesztiválról szóló cikkemet leadtam neki a szerkesztőségben.
  -Szia Elvira. De jó, hogy látlak – kisiettem az asztal mögül és szorosan magamhoz öleltem. – De régen láttalak. Mi szél hozott?
  -Csak erre jártam, s mivel tudom, hogy hamarosan kezdődik az utolsó éved, gondoltam megkérdezem volna-e kedved újra nálunk dolgozni, mint gyakornok. Jó pont a tanároknál, ha van mit felmutatnod. És… igazság szerint én is örülnék, ha megint pátyolgathatnálak – mindeközben szélesen vigyorgott.
Csak néhány pillanat kellett, hogy felfogjam mit ajánlott fel, s úgy bólogassak, akár azok a kis kutya figurák az autók hátsó ablakaiban egy-egy nagyobb bukkanó után. Valóban kiváló lehetőség volt, valamennyi zsebpénzhez is juttatott, s segített a valóságban maradni a múlton való merengés helyett. Idő kellett, míg lezártam az Ákossal való viszony maradékát is.
  -Helyes. Én sem reménykedtem más válaszban. Jó, akkor viszont Pénteken gyere be, mert máris lesz egy munkánk a számodra. Akkor majd kitöltjük a papírokat – és már indult is az ajtó felé.
  -Várj csak. Mi ez a többes szám?
  -Csak nem gondolod, hogy Bözsi beleegyezése nélkül hívlak vissza?
  -Ne… nem…
  -Na látod. Az a spiné lát benned valamit, te kölyök –nézett vissza a küszöbről. -… azért ne szállj el.
Megcsóváltam a fejem, de vidám, kislányos vigyorom képtelen voltam palástolni!

*****

Ebben az állapotban talált rám Krisztián.
  -Na látod… erről beszéltem. Ezt a vidámságot szeretem benned te lány – mutogatott felém, amint becsukta az ajtót, majd odalépett, és a pult felett kezet csókolt.
  -Örülök, hogy feldobtam a napodat Krisztián – biccentettem felé. Pedig ha húsz perccel korábban jössz, még egy szomorú füzet találsz a pult mögött, szerettem volna hozzáfűzni, de jobbnak láttam, ha őt ebbe nem keverem bele. Eddig sem tettem. Most sem akartam. Ha új lappal szerettem volna indítani, pláne úgy, hogy főszerepet szántam ennek a gyönyörű zöld szemekkel büszkélkedhető langaléta szőke férfinak, nem volt ildomos kiadnom magam. És hát… már amúgy is a múltam része. 
  -És mi ennek a jókedvnek az oka, ha szabad tudnom? Csak nem szerény személyem?
  -Szerénynek éppenséggel nem vagy mondható – csóváltam a fejem. – De jól van, elárulom. Nem rég járt itt a mentorom, aki a szakmai gyakorlatom alatt segített. És felajánlotta, hogy újra legyek gyakornok náluk, mert elégedettek voltak a munkámmal. Na? Mit szólsz?
  -Ez remek. Gratulálok. Ezek szerint remek hangulatban találtak ahhoz, hogy megkérdezzem, most Szombaton elkísérnél-e a szüreti napokra.
  -Amit a Főtéren rendeznek? – kérdeztem.
  -Igen, pontosan arra. De, ha tudsz másik szüreti napokat, ami esetleg jobbnak ígérkezik, szívesen fogadom a javaslatokat – könyökölt a pultra a szőke férfi. Én is oda könyököltem, s arcunkat éppen csak pár centi választotta el attól, hogy elcsattanjon az első csókunk, ami már egy ideje érett közöttünk. De jobb volt várni. Jobb volt kiéhezni rá, s úgy gondoltam előbb kicsit rendezni zilált lelkivilágom.  Ebben az esetben eldöntöttem, hogy semmit sem szeretnék elsietni. Krisztián kijelentette, hogy szeretne nekem udvarolni, akkor meg is adom neki az esélyt. Ha késznek érzem magam, a közelembe fogom engedni. Ezt elhatároztam. Viszont volt egy dolog, ami nagyon, de nagyon furdalta a kíváncsiságom.
  -Nos – hajoltam még közelebb hozzá, ami szélesebb vigyorra késztette, de még mindig nem mozdult felém, hogy szájon csókoljon. – Ha már ennyire közel kerültünk egymáshoz, szeretnék megkérdezni valamit. Nem muszáj válaszolnod rá, ha nem akarsz.
  -Aham. Szóval ez egy olyan helyzet, amiből lehet, hogy sehogy sem fogok jól kijönni?
  -Ugyan – vigyorogtam tovább. – Miből gondolod?
  -Mert ti nők képesek vagytok arra, hogy addig csűrjétek, csavarjátok a szavakat, amíg úgy nem alakítjátok, hogy abból biztosan ne jöjjünk ki jól, bármit is mondunk. Jelen pillanatban ugyan ez a helyzet. Ha nem válaszolok, akkor köcsög vagyok. Ha válaszolok, és nem olyan a válasz, akkor is köcsög vagyok. Szóval akkor most dönthetek, hogy köcsög legyek, vagy köcsög legyek…
  -Na jó…  ismerlek már valamennyire, hogy tudjam, nem mindig szabad hinnem a szememnek. Pláne ebben az esetben. De kíváncsi vagyok a te verziódra.
  -Feltennéd végre a kérdést? Vagy húzod még egy kicsit az időt? – kérdezte angyali türelemmel.
  -Mi van közted és Ivett között?
Láttam, hogy meglepődött. Szerintem mindenre számított csak erre a kérdésre nem. Lassan felegyenesedett, s a szemöldökeit összeráncolva engem nézett.
  -Semmi sincsen közöttünk. Erről biztosíthatlak. Egyszer elvittem vacsorázni, mert Izabella addig-addig csiripelt a fülembe, és üldözött telefonon keresztül, amíg ki nem csikarta belőlem, hogy randizzam a legjobb barátnőjével. Látod, ez volt az az ígéret, amit behajtottak rajtam. De nem szívesen. Alig vártam, hogy vége legyen. Valaki emlegette neked? Vagy csak most ötlött fel benned?
  -Igazából csak pár napja szembesültem vele. Izabella bejelölt a közösségi oldalon. És a képei között megtaláltam azt, ami akkor este készült hármatokról. Igazából láttam rajtad, hogy nem rajongsz a helyzetért… csak… Izabella úgy címezte meg a képet, hogy a „legjobb barátnője és annak a szerelme” – formáltam macskakörmöt a két kezemmel.
  -Hogy mi? – a nyugalom szikrája is kihunyt a férfiban. 
  -Ezek szerint nem is tudtál róla?
  -Úgy nézek ki? – miután megcsóváltam a fejem, ő folytatta. – Csak annyit mondott, hogy felteszi a képet, megnézhetem, ha akarom. De mivel én sokat nem vagyok fent az interneten, így nem is nagyon érdekelt. Meg kellett volna néznem. Azért a pofátlanságnak is van határa.
Bevallom, ilyennek még sosem láttam Krisztiánt, és beismerem, tetszett ez a tűz. Még sem egy kimért úriember… hipp-hipp-hurrá!
  -Na jó – sóhajtott, s próbálta összeszedni magát. – Szombaton tudok vele beszélni. Ő is ott lesz a fesztiválon. Jobb, ha megérti végre, hogy én veled szeretnék randevúzni, és nem azzal, akivel ő gondolja.
  -Hogy-hogy ő is ott lesz?
  -Marciék is kitelepültek. Neki segít reklámozni a díjnyertes borukat. Csak ezért. Na jó… próbáljunk tovább lépni. Szombaton este hétkor találkozzunk a Tűztorony kapujában. Ott foglak várni.
Miután ő kezet csókolt és távozott, egy darabig még gondolkodtam. Semmi különösön, csupán azon, hogy mégis mit lehet mondani egy olyan nőnek, aki kénye-kedve szerint formálja maga körül a saját világát, figyelmen kívül hagyva mások érzelmeit? Azt hiszem… semmi jót! "