Néha még fájnak a sebek... de dolgozom rajta, hogy meggyógyuljak!

A megoldás Pénteken megérkezett. Bejött és elvitte. De ha akartam volna, sem tudtam elmenekülni, ugyanis egyedül voltam a boltban és éppen kiszolgáltam. Kicsit beremegtek a tagjaim, de azon kívül semmi más hatással nem volt rám. Inkább különös volt. Mindig felteszem magamnak a következő kérdést, miután találkozom vele: "Mit szerettem benne?" Azt hiszem az intelligenciáját. Azt, hogy mindenről tudtam vele beszélgetni és az elején úgy tűnt, hogy komolyan is vesz. 

Sokat nem tudtunk egymással beszélni... ő  is eléggé merev volt. Talán zavarba jött. Ki tudja. Talán másra számított, mikor belépet. Ezt sem tudom. Minden esetre pontosan abban a pillanatban lépte át a küszöböt, amikor igazán elememben voltam. 
  Apám adat át neki a könyvet. Kicsit még toporgott, nem találta a helyét, amit teljesen megértettem. Azt hiszem én sem találtam volna a magamét, ha  fordított helyzetben én mentem volna az irodába. Bár... ki tudja...

Hiába volt biznisz szerkóban... nem láttam annak a férfias férfinak, akibe hét évvel ezelőtt beleestem. Ennek nagyrészt az az oka, hogy miután szakított velem, teljesen más típusú férfiakkal hozott össze a Sors. És azóta sem bánom. Nem irigylem Jé-t, nem is haragszom rá. Nem hasonlítgatom magam, mert felesleges. Tudom milyen Gé a párkapcsolatban. Nyilván megtalálták egymásban azokat a tulajdonságokat, melyekkel képesek összecsiszolódni és kezelni egymást. Ahogy nyilván Gé sem érti igazából, hogy Párom miként bírja velem, hiszen beismerem, egyáltalán nem vagyok egy matyóhímzés, egy szelíd kis kezesbárány!  Gé beismerten tartott attól a megpulykásodott énemtől, ami az Ikrek kettősségében a sötét oldalt képviseli, s ami mellette elég sokszor elő is jött belőlem. Falhoz csapdostam dolgokat, sokszor befordultam, külső szemlélőknek minden különösebb ok nélkül... nem tudott kezelni... Így valóban jogos volna  a kérdés a vőlegényem felé: "- Hogy csinálod? Hogy bírod vele?"  Megmondom én.... Páromnak fát lehetne vágni a hátán, olyan magas a tolerancia küszöbe.... de ez nem elég mellém, azt tudni kell. Hanem a Sors egy jókora adag humorérzékkel áldotta meg, ami viszont létfontosságú mellettem! Vannak olyan húzásaim, amiket később én magam sem értek... de kellő humorral túlélhető, elnézhető.... sőt.... szórakoztató!

Ami Gé-t illeti... lehet, hogy csak a szerelem mondatja ezt velem, de semmi igazi férfiasságot nem láttam rajta. Ami persze nem azt jelenti, hogy más ne látná. Csak nálam szűnt meg a "varázslat". Nyurga, esetlen, határozatlan, beesett vállú, arca sápadt és elgyötört. Talán az élet tette vele. Nem tudom. De ami végkép meglepett, az az orgánuma volt. Teljesen másra emlékeztem. Csalódtam? Nem. Csak más élt az emlékeimben. Vagy az a valóság volt anno és mostanában csúszott ennyivel feljebb a hangfrekvenciája? De mind a Páromnak, mind az apámnak, mind más-más udvarlómnak kellemes bariton hangja van, s ezek után kicsit bántóan hatott. Rekedt volt és kicsit erőlködő. Nem tudom. Ne is boncolgassuk. A lényeg, hogy már semmi sincsen nálam ami hozzá tartozna. Nála viszont ott vannak a karácsonyi sütőformáim és a női önbecsülésem! Még a mai napig is. Amit már nem fogok visszakérni. Egyszerűen azon dolgozom, hogy felépítsem magamban újra az önbecsülésem. Azért is az a címe a blognak, hogy "Talpig NŐ!". Mert könnyebb úgy teremteni, ha már úgy beszélek és írok róla, mintha az enyém volna....

És talán azért gazolok be és próbálom kerülni a találkozót, ha összefutok vele, mint ma is... s nem érzem magam egy tiszta, ápolt, nett nőnek, mert munkából jövök, s mohás-gyantás munkásruhába bújtattam magam kicsit ziláltan a sok cipekedéstől. Magamnak akarok bizonyítani, hogy én egy olyan nő vagyok, aki büszke saját magára, s büszke a párja, hogy hozzá tartozik.  Akivel jó megjelenni! Akit nem cserélne le más nőre! Én olyan AKAROK lenni! Olyan VAGYOK! Igenis OLYAN NŐ VAGYOK! Valahol még mindig sebzett a nőiességem. Gyógyulok... talán valóban segíteni fog nekem a regény, amit lassacskán befejezek. 

Remélem értitek, hogy miről beszélek. Nagyon remélem. És nem értetek félre semmit....