Lélekutazás

Új megoldást találtam a dühkezelésre. Mégpedig az üvöltést. A világ leges egyszerűbb dolga. Amikor érzem, hogy az alhasamban összegyűlt a felszabadulni vágyó indulat/harag/keserűség/fájdalom, amiket ki tudja milyen régóta gyűjtögettem... elvonulok, bezárkózok és szabadjára engedem az adott adagot egy artikulálatlan üvöltés formájába. És csak üvöltök és üvöltök, amíg úgy érzem, hogy van bennem szufla! A torkom megfájdul utána, köhögök, de könnyűnek és felszabadultnak érzem magam. Most is megtettem. Alig háromnegyed órával ezelőtt. Magamra zártam a raktárajtót, ellenőrizve, hogy egyetlen vásárló sem tartózkodik a közelben, rácsaptam a munkapultra és kiengedtem. Az elsőnél még zavarba voltam. Most már könnyebben ment. De érzem, hogy ez jó. Belegondolva, egy sebzett vadállat hangjához hasonlatos... félelmetes. Mármint az a tény, hogy ennyi fájdalom van bennem. De legalább már nem fojtom vissza, önmagamat mérgezve vele. Jöjjön csak ki, aminek ki kell jönnie, a környezetem pedig majd megszokja, ha netalántán véletlenül fültanúi lesznek egy-egy ilyen adagnak! Nem vagyok vadállat. Akkor volnék az, ha máson tölteném ki...

 

Pénteken utaztam. Lélekben, ahogy azt már korábban leírtam, hogy megteszem és megkeresem a húszéves énemet és Gé-t. Furcsa volt. Valahogy nem úgy zajlott a dolog, ahogy elképzeltem. Megmondtam a magamét az akkor harminc éves Gé-nek, de se nem utáltam, se nem védekezett, nem támadt vissza. Megértően bólogatott és bocsánatot kért tőlem. Furcsa volt. Talán valóban nem haragszom rá úgy isten igazából. Utána beszéltem a húszéves Joyo-val. Őt sem tudtam agyon ölelgetni, babusgatni. Csak elmagyaráztam neki, hogy felesleges bántania magát, mert minden rendbe fog jönni. Sőt! Higgyen csak magában! Mert megérdemli! Azért mondom, hogy nem olyan volt, mint képzeltem. Másfelé vezettek. Lelkem egy kék fényű zuhatag alatt vett tisztítófürdőt. Éreztem, hogy megújulok, a régi szennyek egy része távozott rólam. Tudom, hogy ezt néhányszor még meg kell ismételnem. A fürdő után találkoztam a totemállatommal, amely egy gyönyörű, magabiztos fehér tigris volt. Akkor mutatta meg magát, amikor a kísérőmmel, egy fehér kis máltai selyemkutyával sétáltam a képzeletbeli réten a fürdő után, s egy hatalmas fekete kígyó támadt meg bennünket. A tigris előtört és kemény harccal legyőzte az "Ármányt és Álnokságot, a Múltat" jelképező kígyót. 

Tudom, hogy van akinek mindez egy mesének tűnik, jó, akkor ők olvassák úgy :-) 

De a harc után úgy éreztem magam, akár a Macskanő. Külső szemlélőként egy magabiztosan sétáló, dögös nőt láttam, aki tudja, hogy a Világ a lábai előtt hever.

Jó és felemelő érzés volt, hogy ez a nő az én arcomat viseli. :-)

 Ahogy lassan elindultam kifelé a meditációból, sorra búcsút vettem a múltam mumusaitól. Legutoljára Gé-től. Lehet, hogy nem tűnt el végleg az életemből, de mosolyogva váltunk el egymástól.  A barlang kijáratánál, ahol az egész zajlódott, a párom várt, s ölelő, biztonságot adó karjaiba zárt. Tudtam, hogy otthon vagyok.  Néhány képsorban még az esetleges jövőbe is beleláttam. Végül hazaértem. 

 Emlékszem, hogy a kék fényű zuhatag alatt állva kértem, hogy gyógyítsák meg azokat a részeimet, ahol baj van. Elképzeltem, ahogy fényujjak kiveszik belőlem a cisztákat, a gombócot a torkomból, megszabadítanak a múlt terheitől, amikre már nincs szükségem, nincs dolgom vele.

Úgy tértem vissza a szobámból, hogy mosolyogtam. Könnyű voltam, kicsit még kótyagos. De mosolyogtam. Jó élmény volt. Tudom, hogy a gyógyulásom érdekében többször vissza kell még mennem ahhoz a zuhataghoz, hagyni, hogy tisztuljak, és sorra kiszedjék belőlem azokat a dolgokat, amik már nem tartoznak hozzám :-)

Azt hiszem a mai napon is megteszem. Utazom....