Itt az Ősz, itt van újra + új fejezet

Egyre szebb és szebb az őszi táj! Egyszerűen alig bírok betelni vele! Főleg, most, hogy szikrázóan süt közben a Nap. Ilyenkor mindennek más sízne van. Minden megtelik élettel, színekkel, lüktető árnyalatokkal! A változás megkezdődött. A Napnak még van egy kis ereje... ha feléje tartod az arcodat behunyt szemmel... még kedvesen, lágyan megsimogat. Csodálatos érzés. Ilyenkor jó elmenni kirándulni. Bár ez most az én esetemben kiesik a pikszisből. Jobb, ha rápihenek a következő két és fél hétre. Itt a Mindenszentek, végre elérkezett. 
Az őszi kirakat is készen van.

 
Gőzerővel készítjük a koszorúkat, már sajog a derekam, a hátam, a vállaim a sok cipekedéstől. Hiába is panaszkodnék... Párom nehezebb munkát végez Ausztriában, de legalább kint van... és ez a lényeg ^^ Alapozzuk a jövőnket.

 Jó hírem van a "Csak azért is túlélem! - az életem" című történet olvasóinak. Publikálok egy újabb fejezetet. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Főleg a tiédre Sophie! :-)

És végre meg tudom mutatni, hogy mit készítettem két hónappal ezelőtt a páromnak. Befejeztem azt a fehér férfiinget, mely egyszerre lett a történtek miatt születésnapi és eljegyzési ajándék a számára :-)

   Ráadásul egy kicsit a konyhában is serénykedtem... :-) Az egyik specialitásomat készítettem el. Pikáns sütőtökkrémlevest. 
4 darab sárgarépából, 5 darab nagyobb burgonyából, 70 dkg sütőtökből. Mindent megpucolva, felkockázva, felöntve legalább annyi vízzel, hogy mindent bőven elfedjen, feltettem főni négy zöldségleves kocka társaságában. Megszórtam ízlés szerint fekete borssal, sóval és őrölt szerecsendióval. Forrás után 20 percig puhára főztem, hozzá adtam 2 dl főző tejszínt, kicsit még forraltam, majd a tűzről levéve botturmixszal krémesítettem. Sajtos pirítóssal tálaltam :-) Isteni finom volt. Tegnap készítettem, és már alig van belőle... ^^  

Sajnos úgy tűnik, hogy nem tudok elmenni a mai esküvő kiállításra, mert nem találtam partnert hozzá. A Párom a mai napon is dolgozik. A munkája megköveteli... :(  (Valamit... valamiért...) Édesanyám pihenéssel tölti a mai napot. Erika barátnőm pedig keresztelőn van Budapesten. Egyedül nem szeretnék elmenni. Semmi kedvem ismerősökkel összefutni. Kiváltképpen egy bizonyos személlyel, mert tudom, hogy rajong ezekért a bemutatókért. Semmi kedvem ahhoz, hogy én egyedül ténfergek a standok és a menyasszonyi ruhában sétálgató modellek között, miközben a Izabella és ott tervezget Marci kezét fogva.... s jönnének a kérdések. "-Párod hol van? Dolgozik? Miért? Vasárnap miért? Én nem engedem az én Marcimnak. Megtiltottam neki! Pihenni kell!" Nos... igen, van benne igazság. Páromnak is kellene a pihenés. DE Ausztria olyan hely, főként a vendégmunkásokkal szemben, hogy ha valamiért nem mész be dolgozni, vagy te akarod alakítani a szabályokat, akkor pöccintenek, hiszen van vagy ötven jelentkező a helyedre. Így fejet hajt, és dolgozik, mint a kis angyal. És nincs hangulatom elmagyarázni neki, hogy lakásra és esküvőre gyűjtünk, így kell a pénz. Ezt Őnekik is tudniuk kell. Legalábbis Marci biztosan megértené. Izabella nem biztos. Nem végez kemény fizikai munkát heti 40 órával. Ennyi... kész, nem vagyok hajlandó ennél jobban belemenni a dologba. Lesz még kiállítás. El tudunk rá menni együtt :-) Akkor már úgy is a saját esküvőnket tervezzük...

Most viszont publikálom azt a bizonyos fejezetet....

"

Az élet különös humora;
Miután a lakodalmat követően hajnali ötkor sikerült ágyba keveredtem, már nem is csodálkoztam azon, hogy délután tértem magamhoz, ugyan úgy megszakadva, mintha semmit sem aludtam volna. A szervezetem elszokott már az éjszakázástól. Régen volt, amikor minden hétvégén, a szórakozóhelyeken lógtunk hajnali háromig, négyig. Kellett egy kis idő, amíg regenerálódtam. Tapasztalatim szerint még legalább egy teljes nap, és egy éjszaka! Na, csak nem öregszem? Passogtam bele a fürdőszobai nagy tükörbe, mikor félálomban a tükörképemet vizsgálgattam. Ahhoz túlságosan is fáradt voltam, hogy kritikus legyek. Egyszerűen lehülyéztem magam, amiért képtelen voltam kontrollálni latens alkoholizmusomat, mely Balázs óta fel-felbukkant alkalmanként.  Pedig igazán megálljt parancsolhattam volna magamnak éjfél után! De nem! Ákos üzenetét követően amúgy is felborzolt idegállapotom tovább romlott, ugyanis egy naiv tini lányhoz hasonlóan, végigzongoráztam az érzelmi skála minden fokozatát a legjobbtól a legrosszabb eshetőségig. Valószínűleg ez volt a baj, ugyanis azzal indítottam, hogy „talán végre kinyögi, hogy komolyan gondolja velem”, és ebbe a csapdába mindig beleesem. Ezért is jutottam el a „biztosan megismerkedett valakivel, és szól, hogy fejezzük be a mi kis túlfűtött játékainkat” – ig. Nehéz volt köztes megoldást találni, hiszen egy olyan mondat után, hogy „érint téged is”… mégis mire gondolhat az ember?  Nyilván nem egyszerű és átlagos dolgokra!

*****

Délután kettő körül már képes voltam felkelni és otthoni játszóruhát húzni, hogy mégse pizsamában rohangáljak Vasárnap délután. Miután a számítógép betöltött és felcsatlakoztam a közösségi portálra, akkor ért az első gyomortájon jelentkező bizsergés. Valaki bejelölt. Ez még nem is lett volna furcsa, mégiscsak egy régi ismerősöket összehozó oldalról volt szó, s átlagban hetente legalább egy régi ismerősre rábukkanunk. Az adrenalin szintem sokkal inkább attól emelkedett meg, mikor megláttam, hogy ki jelölt be! Ráklikkeltem a névre. A profilképen egy vörös mini ruhát viselő törékenynek tűnő nő áll egy kifutónak látszó emelvényen, aki az évek során már jól begyakorolt fényképezőgépnek szóló mosolyát villantotta meg. Két karján a ruhához illő, könyékig érő szatén kesztyűk, lábán legalább tíz centiméteres sarokkal rendelkező cipő. A képről rögtön tudtam ki az illető, és most már a családnevét is tudtam!
Zsarnovszki Izabella!
Először meglepődtem. Miért jelölt be, ha nyílt titok, hogy nem kedvel? A következő kérdés, ami átcikázott rajtam, az volt, hogy egyáltalán hogyan talált meg? És persze, hogy miért kutatott utánam. Én nem kutattam utána! Nyilván Patrícia ismerősei között keresgélt. Talán a látszat ellenére megjegyezte a keresztnevem, úgy már könnyebb volt szűrni. Hmmm… összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg a képeit tartalmazó mappát. Rengeteg albumot feltöltött. Főként külföldi nyaralások, divatbemutatók és különböző versenyek, melyeken indult. „A világ leges-legjobb főnöke” cím alatt még Marcit is megtaláltam egy képen, mely kettőjüket ábrázolta egymás mellett állva a fogadó vinotékája előtt, ahol egyik kezében a díjnyertes száraz vörösboros palackot tartotta, a másik kezét a férfi felkarján nyugtatta, mintha kifejezte volna birtoklási szándékát a márkanév örökösével kapcsolatban, s ezt a nagy nyilvánossággal is igyekezett közölni. Marci félszegen mosolygott. Talán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy egy kifutómodell ennyire simul hozzá. Ezt tiszteltem benne. Láthatóan nem akarta kihasználni a helyzetet, egyszerűen tisztában volt saját testi adottságaival. Egyáltalán nem volt csúnya férfi, de nem is az a kaliberű sármosság áradt róla, mely indokolta volna, hogy egy ilyen ötcsillagos nőnek felkeltse az érdeklődését. Talán óvatos volt. Legalábbis reméltem, hogy erről van szó, nem pedig egyszerű félénkségről, hogy esetleg felébred és kiderül, hogy csak álmodott! Nem is tudtam igazán miért féltem. Talán mert szimpatikus volt, és mert megkedveltem néhány találkozó után? Igen. Ez az. Szekeres Marcell valahol egy gazdátlan kis kóbor kutyára emlékeztette az embert. És éppen ezért bennem is megszólalt a védelmező ösztön, mely ki szerette volna menteni egy ragadozó karmai közül. Mert mondjon bárki bármit, Izabellában volt valami sötét, valami vészjósló, amitől az az érzésed támadt, hogy vagy le kellene törni a szarvát, vagy elbújni egy sötét lyukba ahol biztosan nem talál rád. És bennem rendszeresen körmérkőzést vívott a két érzés, ha róla volt szó.
Tovább léptem a képről. Csupa-csupa barát. Főként férfiak, csak elenyésző esetben mutatkozott nőkkel. Újabb kép. Egy pillanatra megugrott a gyomrom. Ezúttal hárman voltak. Helyszín a Szekeres-fogadó. Izabella ugyan azzal a kihívó, kameráknak szóló vigyorral és testtartással. Azért be kellett ismernem, volt bennem féltékenység. Ő annyira meg tudta élni a nőiességét, amennyire talán én soha nem fogom tudni. Tudta magáról, hogy gyönyörű, és nem is rejtette véka alá. Szinte kiabált minden képéről: - Ugye szépnek tartasz? Megkívántál igaz? Legszívesebben megdugnál!
 Megborzongtam. Az a tekintet. Brrrr…
A másik oldalon egy Izabellával körülbelül hasonló alacsonyságú hirtelenszőke kerek arcú lány állt. Hosszú haját kibontva hagyta, féloldalt előre omlott a mellkasára. Fekete denevérujjas mini ruhát viselt, mely karcsú alakot sejtetett. Mosolya természetesebb volt, mint társnőjéé. Kék szemei vidáman csillogtak, miközben finoman hozzásimult a közöttük álló férfihoz, egyik kezét a mellkasán pihentette, mintha egy pár volnának. Meglepetésemre Krisztián állt a trió közepén. Igyekezett mosolyogni, de nem jutott el két szép zöld szeméig. Külső szemlélő nem is értette volna, hiszen két gyönyörű nő fogta közre. Legalábbis vigyorognia illett volna a szerencséjén. De én tudtam az igazságot. Nem kedvelte Izabellát. Csak elviselte. Mert a legjobb barátja érzett iránta valamit, és nem akarta őt megbántani.
  Hiába… mégiscsak rosszul esett a kép látványa. Főként, miután rájöttem, hogy ez akkor este készült, amikor Krisztián először elvitte Ivettet vacsorázni!
  -Bakker! – végre leesett. Izabella azért jelölt be, hogy könnyedén szemmel tudjon tartani. Mély levegőt vettem. Éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, mintha fizikálisan is felkészülnék egy esetleges ütközetre. – Rendben kislány. Legyünk ismerősök. Ha annyira azt akarod, hogy belelássak az életedbe, hogy milyen fasza csaj vagy, ám legyen. Nehogy azt hidd, hogy tartok tőled.
  Nem tudtam, hogy mi ütött belém. Ekkora ellenszenvet még Veronikával szemben sem éreztem, pedig lett volna rá éppen elég indokom. Ezt a lányt szinte nem is ismertem, konkrétan nem ártott nekem, de olyan zsigerből jövő indulat lángolt fel bennem, valahányszor megláttam vagy szóba hozták, hogy fel tudtam volna robbanni! Na, ezt magyarázza meg nekem valaki! És persze azt, hogy mégis mi a fenének kattintottam az „Ismeretség visszaigazolása” gombra, ha így éreztem?

*****

   Kombinálós személyiségemhez hűen remegő gyomorral ácsorogtam a buszvégállomáson, amikor az óra elütötte az este hét órát. Nem fáradoztam azon, hogy túl sokat adjak a megjelenésemre. A szemeim alatt éktelenkedő sötét karikák kialvatlanságról és idegeskedésről árulkodtak. Ideges kezeimmel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hol a hajamat piszkáltam, mikor képzeletbeli elszabadult tincseket simítottam hátra, máskor a ruhámról szedtem nem létező szöszöket, de leginkább azt láttam a legjobb megoldásnak, ha mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztem őket. Így járkáltam a kettes és hármas megálló között húzódó aszfalt szakaszon. Ismerősök jöttek és mentek. Hol csak odaköszöntek, de volt aki néhány szót váltott velem, főként anyám vevői voltak és arról érdeklődtek, hogy mikor kezdődik a főiskola és hogyan érzem, sikerülni fog-e az államvizsga.
  -Igazából még nem tudom. Négyévnyi anyagból bármit húzhatok – válaszoltam egy ötvenes éveit taposó barna hajú nőnek, aki csak négy házra lakott tőlünk, s ismert totyogós koromtól fogva.
  -A kisebbik lányom, aki tavaly végzett a műszaki egyetemen, azt mesélte, hogy százötven tételt kellett bemagolnia, és a diplomamunkáját is meg kellett védenie. Kávén és energiaitalon élt. Szegénykém… szörnyű időszak volt a számára. Fogyott is négy kilót.
  -De szerencsére sikeresen megszerezte a diplomáját, igaz? – kérdeztem udvariasan, mert már vagy hússzor hallottam a történetet. Igazság szerint normális dolog volt, ha egy édesanya büszkélkedett gyermekei sikereivel. De volt egy nagyon vékonyka határ, mely a büszkélkedés és a dicsekvés között húzódott. Nos… ő ezt már három alkalommal ezelőtt triplaszaltóval átugrotta! De jó… legyen meg az öröme. Azért azt mellékesen hozzáfűzném, hogy ugyan villamos ipari mérnök lett a lánya, de a mai napig nem tudott elhelyezkedni vele. Külföldi úton gondolkodott, hogy szerencsét próbáljon. De ezeket a hölgy már nem említette.  
  -Természetesen. Mégpedig kitűnőre – büszkeség csillant az asszony kék szemeiben. Mint említettem… joggal volt büszke.
  -Ez remek. Én is igyekezni fogok jövő nyáron, hogy az én szüleim is büszkék lehessenek rám – mosolyogtam.
  -Drukkolok érted Magdika – mosolygott az asszony.
  -Köszönöm szépen – aprót biccentettem a köszönet és a tisztelet jeleként.
  -Oh… megyek is. Az uram hamarosan hazaér, és még vacsorát kell készítenem neki. Elég morcos, ha éhes – mosolygott ő, és felkapva fonott kis kosarát, mely étellel volt megrakva, már el is indult. – Szervusz, Magdika. Édesanyádat csókoltatom.
  -Átadom – biccentettem elbúcsúzva. Egészen addig észre sem vettem, hogy nem vettem levegőt, míg ki nem eresztettem a tüdőmben lévőt, amint a nő befordult a sarkon. Egy biztos, annyi haszna volt a találkozónak, hogy már nem remegtem az idegtől.
  -Hüm… Magdika? Így sem hívtalak még soha – hallottam a hátam mögül Ákos hangját.
Lassan megfordultam. Minden rossz előérzetem eltűnt, amikor megláttam. Vidáman mosolygott, fekete szemei csak úgy ragyogtak. Hosszú haja szokás szerint össze volt fonva, a vége pedig egy fekete bőrzsineggel megkötve. Nyakában a Nap és Hold összeolvadását szimbolizáló faragott kabala nyaklánc függött, amit még tőlem kapott. Két kezét a háta mögött összekulcsolta.
  -Késtél – mondtam végül, de én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni. Ilyennek még valóban sohasem láttam őt. Könnyed volt, boldog. Megkockáztatom… az egész fiatal férfi csak úgy ragyogott.
  -Nem, nem késtem. Csak láttam, hogy beszélgetsz, és nem akartam közbeszólni – mosolygott tovább.
  -Pedig igazán megtehetted volna. Legalább kimentesz – vállrándítás a részemről. Két kezem még mindig nem mertem kivenni a zsebeimből. Ahogy szinte odaszökdelt hozzám, nincs rá jobb szó, szökdelt, valami különös, figyelmeztető érzés ismét bekúszott a fejembe. Valami nagyon felvillanyozta! De már féltem megtudni, hogy mi.
  -Most haragszol? – kérdezte fejét kisfiúsan oldalra döntve.
  -Nem.
  -Akkor jó – ezt már szinte a számba súgta, olyan közel került hozzám. A bőröm felforrósodott, ahogy megéreztem teste melegét, közelségét. Ekkor odahajolt és egy röpke csókot lehet az ajkaimra. Ennyi is elég volt, hogy benedvesedjek és fájdalmasan összeránduljanak az intimizmaim. Ki vagy mi volt ez a férfi?!  - Ez a tiéd – mondta kicsit már rekedtebb és mélyebb hangon. Olyanon, amit csak a testi vágy tud generálni. Beleborzongtam. Úgy hittem, hogy történjék bármi is velünk, ő mindig ilyen hatással lesz rám. Mélyet sóhajtottam, s mikor kinyitottam pilláimat, szemeimet egyetlen pontra fókuszáltam. Egy gyönyörű, félig bimbós rózsaszín rózsára, melyet felém tartott. Elcsodálkoztam.
  -Miért?
  -Majd megtudod – kacsintott. A hangszíne már normálisabb volt, szemeiben még mindig égett valami, de határozottan megfogta bal kezem és a saját karjába fűzve, elindultunk.

*****

A kedvenc teázónkban kötöttünk ki, ahol meghívott egy finom jázminteára, a rózsának pedig kértünk egy kis vázát.
  -Nagyon nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg végül, mikor alaposabban szemügyre vett a gyömbérteás csésze pereme fölött.
  -Csak nem aludtam ki magam, és beismerem, kicsit küzdök a másnapossággal is.
  -Ennyire későn kerültél az ágyba? Meddig tartott a lakodalom?
  -Sokáig. Én ötkor feküdtem le.
  -És? Megismerkedtél valakivel? Sokat táncoltál? Jó játékok voltak? – még mindig vigyorgott. Kicsit frusztrált a dolog, hogy ő ezer fokon égett, én pedig olyan voltam, mint a mosott szar!
  -Voltak jó kis csoportos játékok, de leginkább a vonatozást és a limbót élveztem, mert a többinél próbáltam elbújni a tömegben. Nem szeretek látványosan hülyét csinálni magamból – apró mosoly. – Az az ifjú pár dolga az esküvő napján. Sokat táncoltam, kísérőként az egyik barátnőmet vittem. És igen, elég közeli barátságba keveredtem egy karcsú üveggel, ami ágyas meggypálinkát tartalmazott. Huh… még a gondolatra is ugrik egyet a gyomrom… - inkább a teába kortyoltam.
  -Látod, ezt szeretem benned.
  -Mit?
  -Ezt az öniróniát. Képes vagy magadból viccet csinálni bármilyen körülmények között. Ez sok erőt ad a környezetednek. Nekem minden esetre rengeteget. És ezt köszönöm.
  -Hanzséros Ákos. Te most udvarolsz nekem? – vigyorodtam el.
  -Nem, csak meg szeretném köszönni, hogy segítettél – Ákos megfogta a kezem az asztalon. A szívem zakatolt, fentebb említett intim területeim ugyan abba az állapotba kerültek, mint korábban már voltak.
  -De mégis miben?
  -Hogy ne veszítsem el a hitemet önmagamban. Hogy igenis viszem valamire. Mert amikor magamba zuhantam, te kicibáltál belőle. Éppen ezért te is közrejátszol abban, hogy új életet tudok kezdeni és tiszta lappal indulhatok. Ezt szeretném megköszönni – megszorongatta a kezem és még mindig mosolygott.
Az a különös érzés egyre erősebb és erősebb lett, míg végül kibukott belőlem a kérdés…
  -Hogy érted, hogy új életet tudsz kezdeni?
Mintha csak erre várt volna, övtáskájából előkeresett egy összehajtott borítékot és odanyújtotta. A szombathelyi főiskola volt a feladó.
  -Olvasd el nyugodtan.
Kivettem a lapot, széthajtottam, s már az első mondatból tudtam, hogy mi a helyzet.
„Tisztelt Hanzséros Ákos úr!
Örömmel értesítjük, hogy pályázatát kiválasztottuk, s bekerült aközé a tíz szerencsés diák közé, akik részt vehetnek londoni cserediák programunkban…”
Nem akartam tovább olvasni. Ennyi is elég volt, hogy ereimben megfagyjon a vér, magamban pedig valamiféle hideg űrt érezzek. Egy ideig még csendesen bámultam a hivatalos levelet. Egyelőre féltem Ákosra nézni. Túlságosan is boldog volt. Szinte repkedett örömében, hogy új távlatok nyíltak előtte. Nem akartam lelombozni. Nem lehettem ennyire önző. Valahol el kellett könyvelnem magamban, hogy ő valóban nem gondolta annyira komolyan a köztünk történteket, mint én. Azt is tudom, hogy előre megbeszéltük, hogy ennél tovább nem is megyünk, s csak az én reménytelenül romantikus lelkem reménykedett az ellenkezőjében. Próbáltam más oldalról megközelíteni a dolgot, hogy a mosolyom őszinte legyen. Elvégre… nagyon jó barátok voltunk, miért ne örüljek a boldogságának. Mégsem egy másik nő miatt lép ki az életemből. Bár lehet, hogy azt könnyebb lett volna feldolgozni! Mély levegőt vettem, és egy halovány mosollyal az arcomon visszaadtam neki a levelet.
  -Gratulálok. Ez valóban jó hír. Mikor mész?
  -Nem örülsz – mondta kicsit komorabban.
  -Dehogy is nem – ellenkeztem.
  -Magda. Ismerlek annyira, hogy tudjam, mikor bánt valami. És most bánt. Nem fogom azt mondani, hogy visszamondom a lehetőséget. El szeretnék menni Angliába. Úgy érzem, hogy ott végre kibontakozhatok. Új környezet. Új emberek. Új lehetőségek. A sorsom odaküld.
 Na igen… egy kis spiritualizmus. De igaza volt. Hittünk abban, hogy semmi sem véletlen. Nyílván ez sem volt az.
  -Tisztában vagyok vele. Nem gondolom, hogy önző vagy. Csak… - visszanyeltem néhány felkívánkozó könnyet. Nem fogok szégyenszemre sírni! - … csak hiányozni fogsz. Ennyi.
 Ő is sóhajtott. Mosolya lágyabb lett. Közelebb ült hozzám, majd tőle szokatlan módon arcomat két tenyere közé fogta és mélyen a szemeimbe nézett. Talán látta a bennük remegő könnyeket, mert előbb az egyik, majd a másik hüvelykujjával maszálta el őket a szemeim sarkában. S aznap másodszor csókolt meg nyilvános helyen. Ez kicsit hosszabb lett, mint az első. Több érzelem volt benne, de a szemeiben még több volt. Nem mondta ki őket. Megtartotta magának. Talán úgy gondolta úgy is tudom. Az igazság az volt, hogy inkább sejtettem. Sosem mondta a szemembe, de a maga módján igazán szeretett. És én is őt. Jobban, mint embert, jobban, mint barátot, és jobban, mint férfit, vagy nőt. Nem tudtuk volna megmagyarázni. A szavak kevesek voltak hozzá. Valami több tartott bennünket össze… de nem akartunk róla beszélni.
 Végül csak ennyit mondott: - Te is nagyon fogsz nekem hiányozni.
Újból megcsókolt mielőtt hazaindultunk volna. Az úton a terveiről beszélt, arról, hogy nem lesz egyedül, mert két barátját is beválogatták a csoportba. Felhívtam a figyelmét, hogy talán, ha átfordítják a dalokat, amiket korábban írt, talán még szerencséjük is lehet. Ezen jót mosolygott, és megígérte, hogy felveti az ötletet. Amikor haza értünk, felcsalt magukhoz, mert a szülei elutaztak hosszúhétvégézni valahová egy wellness szállodába. A vészcsengő nem szólt bennem. Jó ötletnek tartottam. Legalább elbúcsúzhattunk egymástól rendesen.
  Kaptam egy bögre teát, valami sós rágcsát, s az ágyán ülve gitározott és énekelt nekem, amíg a lelkem meg nem nyugodott. Telt az idő, a végén már késő volt ahhoz, hogy zenéljen, így beszélgettünk. Ott feküdtünk egymás mellett. Ő az ujjaimmal játszott, míg az a különös bizsergés ismét meg nem jelent a gyomrom tájékán. Ez volt a „történni fog valami” előjele. Az ujjaimról áttért a hajamra és az arcomra, a bizsergés erősödött, mígnem egy vágyakozó sóhaj fel nem szakadt a mellkasomból.
  -Nem tudom, hogy jó ötlet volna e – néztem rá a kis asztali lámpa fényénél. –Így elszakadni egymástól.
  -Én nem erőltetek semmit – mosolygott vissza. – Csak sodortak az események. De ha nem is szeretkezünk, annak örülnék, ha itt aludnál velem.
Nem kellett kétszer kérnie. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy nála töltöttem az éjszakát. A mellkasán pihent a fejem. Hallgattam a szívverését. Addig beszélgettünk, míg végül az egyikünket el nem nyomta az álom. Hajnalban arra ébredtem, hogy félálomban szeretkezünk. Nem tudtunk ellenállni az ösztönöknek, s én a sötétben, álom és az ébrenlét között annyit érzékeltem, hogy a teste hullámzik felettem. Lehúztam róla a pólót, ő felgyűrte rajtam a hosszú ujjú felsőt, míg végül magam bújtam ki belőle. Testének melegét úgy üdvözöltem, mintha az otthonom volna, s feltétel nélkül neki adtam magam. Adtam, amit tudtam, s elvettem, amit felkínált. Nem is kellett több. Sokkal lágyabb volt, mint eddig bármelyik együttlétünk. Már-már szerelmes érzelmektől fűtött. Nem haraptunk durván, nem karmoltunk, csak csókoltuk és simogattuk a másikat. Ez diktálta valami. Az utolsó szeretkezés…
Álomba szenderültünk utána.
   Már csak a későbbiekben gondolkodtam el azon, hogy a mi kapcsolatunkra mindig is a kettősség volt a jellemző. Egyikünk sem tudta pontosan, hogy mit akar a másiktól. Ha nem voltunk együtt, hiányzott a másik. De, ha együtt voltunk, egy bizonyos idő után a pokolba tudtuk kívánni a másikat. Nem voltam biztos benne, bárki bármit is mondott, hogy nem hiányzott az a bizonytalanság, ami csak a kettősünkre volt jellemző. Az, hogy nem tudom hányadán állunk egymással. Valami izgalmas mégis volt benne, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit hoz a következő nap. Hanzséros Ákos szerepe véget ért. Kisétált a színpad szélére, megköszönte a figyelmet, meghajolt és távozott. Hiányozni fog! Abban biztos voltam! Piszkosul!
De az már fanyar mosollyal tudatosult bennem, hogy én kívántam, hogy el tudjak szakadni tőle, mert túlon-túl is jó volt vele a szex, vagy az intimitás bármely formája, ami már ijesztővé vált. A tudat, hogy ekkora befolyással bírt felettem már csak a jelenlétével! Ha csak öt méteres körzetemben is felbukkant, a vágyam felhorgadt. És most tessék. Ennél messzebb talán csak akkor lehetett volna, ha más kontinensre megy cserediáknak! Az Életnek különös, fanyar humora van!"