A második rész vége: A búcsú este

Szép jó reggelt kívánok Mindenkinek!

Tudom, hogy jön az újabb lehűlés, az én lelkemben mégis Tavasz van! :-) Sokkal, de sokkal jobban vagyok. Ma lesz az első találkozásom a levegővel és a külvilággal Csütörtök óta.  Bírnom kell, ugyanis ma lesz egy másfél órás angolórám is.

Jó hír az olvasóknak:

  Befejeztem a második részt. Ez azt jelenti, hogy publikálom a következő fejezetet, mellyel lezárult "A Művész" nagy fejezet. Remélem tetszett. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mindannyitokéra, akik olvassák :-) Kérlek, ne kíméljetek ^^

Jó olvasást kívánok!

Joyo ^^

"

A búcsú este:
  A következőket csak Patrícia elmondásából ismerem, amit a buli utáni nap osztott meg velem.
Miután mi távoztunk Krisztiánnal, ő kettesben maradt Marcellal.
  -Szépek együtt, nem? – kérdezte Pat a főnökét, amaz pedig mosolyogva bólogatott. – De hol van Ivett? Zizu néhány napja azt hajtogatta nekem, hogy ha máskor nem, hát ma este összeboronálja őket, ha itt van az a nő, ha nem.
  -Megbetegedett. Influenza – csóválta a fejét Marci és belekortyolt a saját, díjnyertes vörös borba. – Már említettem Magdának, hogy próbálom lebeszélni Izabellát arról, hogy szétszedje őket Ivett miatt.
  -Keményfába vágod a fejszédet főnököm – mosolygott Patrícia.
  -Ő is pontosan ezt mondta – vigyorgott Marcell. – De meg kell próbálnom. Nekem az a fontos, hogy a legjobb barátomat boldognak látom. Ismerem a véleményét Ivettről és tudom, hogy nem fog megváltozni, még Izabella nyomására sem. És ezt kell megértetnem vele. El kell fogadnia, majd Ivett is talál magának valakit, aki vonzódik hozzá.
  -Ez így elmondva egész egyszerűnek hangzik, de mind a ketten ismerjük Zizut ahhoz, hogy tudjuk, a kivitelezés annál bonyolultabb.
  -Ez igaz. Na, mindegy is – legyintett Marci. – Furcsa lesz, hogy egy évig nem fogom látni Krisztiánt. Eddig akár mi is történt, egy telefonhívásunkba telt és hamarosan ott volt a másik. Furcsa… nagyon furcsa lesz.
  -De csak egy év. Gondolj bele Magdának milyen lesz…
  -Mi milyen lesz Magdának? – lépett oda Izabella, s egyik kezét Marci felkarjára téve ránézett. – Miről beszélgettek Marci?
  -Csak arról, hogy milyen furcsa lesz, hogy Krisztián nem lesz itthon egy évig – válaszolt a kérdezett.
  -Az biztos. Pláne szegény Ivettnek. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle rendesen. Meg sem mertem neki mondani, hogy az a nő is itt van – beleszívott a koktélba.
Patrícia kicsit megremegett, két keze ökölbe szorult. Talán Marci észrevehette, mert megelőzte, és ő nyitotta ki a száját.
  -Ugyan Zizu. Ivett biztosan túl fog lépni Krisztiánon. Nem is ismeri olyan régóta. Nem lehet ez olyan komoly – mosolygott a férfi, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról kiszemeltje tekintetétől. – Vagy talán mégis? – újabb korty bor.
  -Elég komoly ahhoz, hogy a kezembe vegyem az irányítást és segítsek neki – Izabella tekintete annyira elszánt volt, hogy Patrícia valóban nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot.
  -Zizu… neked feltűnt egyáltalán, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy Krisztián és Magda kerülgetik egymást? Ők járnak.
  -Mégis mióta?
  -Két hete.
  -Hüm… az nem valami hosszú idő. És mond csak Pat… lefeküdtek már egymással? – két karját összefonta mellei előtt. Akármilyen kicsi volt, abban a pillanatban fenyegetőnek tűnt.
  -Tudtommal még nem – válaszolt Patrícia, s igyekezett állni a fekete szemek tekintetét.
  -Ha rajtam múlik nem is fognak – ezzel Marcell kezébe nyomta a koktélos poharat és elindult a terasz felé. Patrícia utána.
  -Krisztián! Krissz! Merre vagy?! – kiáltozott a korláttól! Mikor nem jött válasz, elindult lefelé a lépcsőn, de a kertbe érve hamarosan feladta, mert tizenöt centiméteres tűsarkai vészesen belesüllyedtek az agyagos földbe, ő pedig nem akart megkockáztatni egy újabb bokaficamot. Nem olyan régen gyógyult fel a korábbiból. Visszabukdácsolt a teraszra.
  -Krissz! Gyere vissza. Mindjárt felvágjuk a tortádat! Krissz!!!
  -Szerintem nem hallja – szólt Marci.
  -Azon sem csodálkoznék, ha hallja, de leszarja – morogta Patrícia.
  -Marci – fordult oda a férfihoz Izabella. – Menj utána légy szíves és hozd vissza.
  -De Zizu, miért nem hagyod békén? – kérdezte a férfi.
  -Te ezt nem értheted. Nem akarom, hogy azzal a nővel legyen. Magda mindent bevetett, hogy elcsavarja a fejét, közben pedig szegény Ivett zokogott. A barátnőm a legfontosabb a számomra és az ő boldogsága. Egyáltalán mi a fenéért hívtad meg ide? Tudod jól, hogy mit gondolok róla. Irritál.
  -Azért mert a barátnője – válaszolta Marcell kimért hangon.
  -Ne hívd így. Nem a barátnője. Ivett a barátnője. És ne… - emelte fel a kezét a kis nő. – Ne mond azt, hogy azért a barátnője, mert randiztak és csókolóztak. Eddig Ivettel is eljutott. És ahelyett, hogy szégyellné magát, nyilvánosan, kéz a kézben sétálgat azzal a nővel! Menj utána, nem mondom még egyszer!
Marci mélyet sóhajtott, majd a koktélt visszaadva Izabellának, elindult a kertbe.
  -Te pedig drága barátnőm – fordult Patrícia felé a lány. – Jobban tennéd, ha megválogatnád, hogy kivel barátkozol – ezzel besétált a társaságához. Patrícia pedig ott maradat ameddig még remegett a dühtől.
  -Ne félj „drága barátnőm”, azt csinálom – morogta.

*****

  -Mikor indul a vonat? – kérdeztem nekidőlve az egyik almafának s összefontam két karom a melleim előtt.
  -Reggel hét órakor – felelte Krisztián. – Azután irány Ferihegy majd Hamburg. Már most hiányzol – odalépett, s rátámaszkodva a törzsre, megcsókolt. Az érzelmek és a hormonok olyan koktélt kevertek bennem, hogy hamar elvesztettem a fejem. – Lehet, hogy őrültség, mert egy évig nem fogjuk látni egymást, de akarlak.
Úgy faltuk egymás száját, mintha mind a ketten azt akartuk volna, hogy a csók soha ne érjen véget. Szívesen folytattam volna, de nem lehetett.
  -Én is akarlak…de…
  -Mi de?
  -Nem lehet.
Krisztián kicsit hátrább hajolt, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Miért? Túl heves vagyok?
  -Nem – ezen kicsit már felnevettem. Hogyan közölj egy férfival olyan dolgot, ami nagyrészt az ő társaságukban tabunak számít? Bár… mióta izgatott engem, hogy zavarba hozok-e egy férfit, vagy sem? – Nem erről van szó. Szeretem, ha hevesek velem, csak… az a helyzet, hogy, én sem számítottam rá, de…
Zöld szemeiben fény villant. Azt hiszem leesett neki a tantusz.
  -Vagy úgy – elmosolyodott. – Már megijedtem, hogy velem van baj. Az sosem zavart. Téged?
  -Igazából… ez az első napom. Ilyenkor még zavar – magyaráztam. – Sajnálom.
Mutató ujját a számra tette és mosolyogva megrázta a fejét.
  -Semmi baj. Majd kitalálunk valamit.
Én elmosolyodtam, ő pedig újra megcsókolt, mégpedig olyan szenvedéllyel, hogy a testem önálló életet kezdett el élni, s igyekezett minél jobban hozzá simulni, mert tudta, hogy ez a test hozhat neki enyhülést
  -Krisztián! Krissz! Merre vagy? – a női hang ismerős volt mind a kettőnk számára, de próbáltuk figyelmen kívül hagyni.  -Krissz! Gyere vissza. Mindjárt felvágjuk a tortádat! Krissz!!!
  -Ezt nem hiszem el – morogtam. – Mindig a legrosszabbkor. Ennek a nőnek beépített radarja van erre?
  -Ne is törődj vele. Nagyon kedves tőlük, hogy megszervezték nekem ezt a búcsú bulit, de az utolsó estémet szeretném veled kettesbe eltölteni. Egy kicsit még maradunk, hogy érezzék, fontos számomra ezt a gesztus, mert az, de utána lelépünk – kacsintott a szőke férfi és újra megcsókolt.
Néhány perccel később lépéseket hallottunk, majd egy újabb ismerős hangot.
  -Khöm… ne haragudjatok gyerekek, hogy idepofátlankodom…
  -Nem haragszunk Marci – mosolygott Krisztián. – Bent találkozunk.
 Marci is mosolygott. – Csak szeretnék szólni, hogy érkezik a tortád. Kérlek, gyertek be. Izabella elég sokat dolgozott, hogy megszervezze ezt a bulit. Legalább a tortát várjátok meg. gyertek.
  -Rendben – bólintott Krisztián, s átölelve a derekamat, visszaindultunk a különterembe. Az, hogy szorosan magához ölelt, inkább előnyömre vált, mint hátrányomra, ugyanis segített, hogy ne süllyedjek el az agyagos földben. És ezért bizony hálás voltam.
Mikor beléptünk a terembe Izabella elégedetten bólintott Marcell felé. Hamarosan betolták a tortát egy zsúrkocsin. Ötletesen bőrönd formája volt, ami nagyon nagy sikert aratott. Ez az alaposság elgondolkodtatott. Ha Izabella ekkora energiát fektetett ebbe a partyba, elképzelhető, hogy valóban kedveli Krisztiánt, és nem csak azért csinálta, mert Marcinál be szeretne vágódni. Elképzelhető, hogy félreismertem? Neeem! Ugyan. Az az arckifejezés, ami kiköltözött az arcára, mikor összenéztünk, kiirtotta a fejemből ezeket a feltételezéseket. Sosem leszünk annyira jóban, hogy ezt megtudjam!
Krisztián mindenkinek megköszönte, hogy eljött, külön a buli megszervezőinek, majd felszeletelte a bőröndöt. Közben Patrícia lépett oda hozzám.
  -Egész sokáig elvoltatok – mondta a süteményt majszolgatva.
  -Mi csak… nem baj, ha korábban lelépek és vele töltöm az estét? – kérdeztem csendesen.
  -Ugyan már, miért volna baj? Ez várható volt.
  -Miért?
  -Nem vagyok hülye… no meg… Krisztián mióta rúzsozza magát? Gondolom Marci a lehető legrosszabb pillanatban bukkant fel – vigyorgott kajánul kis barátnőm.
  -Nos, nem épp a legjobban – hümmögtem. – Csak azért gondoltam, hogy esetleg baj lesz, mert veled jöttem.
  -Ugyan. Ne szívd mellre – legyintett Patrícia. – Különben is… míg te kint smároltál, az én tekintetem is összeakadt egy régi jó ismerősömmel. Nagyon helyes srác és egy ideje már koslat utánam. Robinak hívják – kacsintott.
Vettem a célzást. – Akkor jó szórakozást az este további részéhez. Csak vigyázz magadra.
  -Te is – szólt utánam Pat.
  -Rám már vigyáz a természet – vontam vállat.

*****

A búcsúzkodásnál nem mindenki úszott örömmámorban. Igen, kitalálhatjátok ki volt az egyetlen személy, aki durcásan bámult utánunk, mikor kiléptünk a különteremből, majd a fogadó épületéből. De egyelőre egyikünket sem érdekelte. Kellemes Szeptember végi este volt. A csillagok ragyogtak odafent, megvilágított minket a telihold (no lám, újabb magyarázat!), én a kései virágok illata sodródott felénk. Örömmámorban úsztam. Ki szerettem volna élvezni minden egyes pillanatot, amit még vele tölthettem együtt. Lemosolyogtam rá a lépcsősor tetejéről, Krisztián pedig odalépett és egyetlen könnyed mozdulattal leemelt onnan, s néhányat fordulva velem, megcsókolt a parkolóban.
  Amikor letett és a szemeimbe nézett egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem. Valami feszültség vibrált benne, amit én az elfojtott nemi vágynak gondoltam. Ekkor kinyitotta a száját, mintha mondani szeretne valamit, majd becsukta, és elmosolyodott, mint aki meggondolta magát.
  -Gyere, megmutatom hol élek.
A parkolóban odasétáltunk egy hosszú, fekete autóhoz. Még a sötétben is biztos voltam benne, hogy fekete. Karcsú volt és elegáns, kerekein gyönyörű felnikkel, krómcsíkozással az oldalán. Ismertem ez az autót. Sokszor láttam már a virágbolt közelében. Mercedes-Benz C220! Te jó isten! Még a rendszáma is stimmelt. Felnéztem Krisztiánra, aki láthatóan jót derült a döbbenetemen.
  -Nos? Mi a diagnózis?
  -Ez a te kocsid? – kérdeztem még mindig döbbenten.
  -Igen – jött a büszke felelet.
  -Tudod te, hogy hányszor nézegettem én ezt az autót a boltnál? Mennyiszer képzeltem el, hogy beleülök, hogy vezetem? – végig simította, az oldalán a motorház fedelet, a jól ismert, semmivel össze nem keverhető tenyérnyi jelet az orrán.
  -Sajnos most sem fogod, mert ittál. Majd máskor – kacsintott Krisztián és megnyomva egy gombot a kulcson, nyitotta a központi zárat.
  -Amúgy sincsen jogosítványom – vontam vállat. – De legalább beleülök – lelkendeztem, s már nyitni akartam az ajtót, de lovagom megelőzött.
A fekete bőrülés nagyon kényelmes volt, a motor csendes, ahogy haladtunk vissza a városba. Néha oldalra pillantottam Krisztiánra. Mosolygott. Én sem tudta mást tenni. Megfordult a fejemben, hogy talán ezúttal megtaláltam a helyemet, de egy újabb hülyeség hagyta el a számat, ami előtt nem ártott volna átgondolni. – Nem csodálom, hogy Ivett össze akart veled jönni és Zizu is fuvaroztatta magát – majd ráharaptam a nyelvemre, mikor rájöttem, hogy abszolút nem annak van itt az ideje, hogy őket megemlítsem. Én ültem ott abban az autóban Krisztián mellett! ÉN!
De ő csak nevetett. – Nos, igen. Egy jó autó olyan, mint a légypapír, szokták mondani. Nem mondom, lehet is vele csajozni.
  -Valóban? – vontam fel mosolyogva az egyik szemöldököm. – Ezek szerint ki is próbáltad?
  -Lett volna rá lehetőség, elhiheted – bólintott Krisztián. – De mint azt már mondtam, soha többé nem akarok egy éjszakás kalandokat. Komoly kapcsolatra vágyom.
  -De ugye mosolyogni azért szabad?
Kellett neki néhány pillanat mire felfogta, hogy mit mondtam, majd hangosan felnevetett öblös hangján. Imádtam a nevetését, a hangját, a mosolyát. Igazából az egész férfit úgy, ahogyan volt. És ettől egy pillanatra elszomorodtam. Mert eszembe jutott, hogy másnap elutazik. Ő azonban jobb kezét a térdemen pihenő kezemre csúsztatta és finoman megszorította.
  -Nyugalom. Még itt vagyok.
  -Szállj ki a fejemből – mosolyogtam ismét.
Hamarosan megérkeztünk. Krisztián megnyomott egy gombot egy kis távirányítón, s hamarosan kinyílt előttünk egy mélygarázs kapuja, mi pedig behajtottunk. A belvárosban voltunk. Azt sem tudtam, hogy itt él. Igazából még mindig alig tudtam valamit erről a férfiról. És mégis ott voltam vele egy kis felvonóban, ami a tábla szerint a negyedik emeletre vitt fel bennünket. A folyosó tojáshéj színűre volt festve. Egy emeleten három lakás helyezkedett el. Mi is beléptünk az egyik világos fa ajtón, melyen Krisztián neve szerepelt. A lakás tágas volt, de koránt sem otthonos. Mintha nem is akarta volna igazán belakni. A miértre kérdés nélkül is megkaptam a választ.
  -Amint visszaérkeztem, el szeretnék költözni innen.
  -Miért? – kérdeztem, s elfogadtam a pohár vizet amivel megkínált.
  -Csendesebb környékre vágyom.
  -Hol néztél lakást?
  -Egyelőre még sehol, de úgy tervezem, hogy az Aranyhegyen, vagy az Ágfalvi lakóparkban nézek majd körül.
   -Az Aranyhegyről jókat hallottam. Nagybátyámék is ott élnek. Azt mondják nagyon csendes és még kisboltokkal is el van látva… de van néhány érdekes figura, szóval… - a zavarom kezdett eluralkodni rajtam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Az egy dolog, hogy lángolt a testem és a hormonjaim dervistáncot jártak, de mégsem tudtam mihez kezdjek a lehetőséggel. Hiszen amit valóban szerettem volna, arra nem volt lehetőség.
Krisztián ekkor odalépett hozzám, kivette a kezemből a poharat, letette, s arcomat két keze közé fogva ráhajolt a számra. Hosszan, szenvedéllyel csókolt, amíg csak szusz volt bennünk. Két keze bejárta a testemet, s az enyém sem cselekedett másként. Belesimítottam a hajába, ujjaimmal belemartam izmos tarkójába, felfedeztem a fekete hosszú ujjún át izmos vállait, lapockáit, gerincének ívét. Látni szerettem volna őt. Tudni, hogy milyen a ruha alatt. Hasonló gondolataink lehettek, ugyanis lassan terelgetni kezdett egy helyiség felé, amit a hálószobának gondoltam. Nem volt túl nagy, de egy kétszer két méteres szépen megvetett franciaágy kényelmesen elfért benne egy éjjeliszekrénnyel, és egy közepes gardróbbal. Volt egy nagy ablaka és egy hozzá tartozó kis erkély.
  -Mit gondolsz? – kérdezte csendesen.
  -A hálószobádról, vagy a helyzetről? – kérdeztem, miközben lassan kioldotta a fekete kis derékfűzőt, s félredobta.
  -Mondjuk is-is – mosolygott, s már nyúlt a blúzom legalsó gombja után.
  -Mind a kettő nagyon tetszik – feleltem, s testem enyhén remegni kezdett amint egyre több gombom oldódott ki.
  -Ebben a válaszban reménykedtem – mondta, s letolta a vállaimról a szatént. – Gyönyörű vagy – suttogta, s először az egyik, majd a másik vállamra nyomott, egy csókot. Mikor azonban a nadrágom vékony kis övének csatjáért nyúlt, ijedten fogtam meg két kezét.
  -Biztos vagy benne? – most én kérdeztem.
  -Igen. Nyugodj meg és bízd csak rám magad – újra megcsókolt, de a keze közben tovább dolgozott, s hamarosan az ágyán ültem alsóneműben. Néztem, ahogy kibújik a hosszú ujjúból. Tetszett a látvány. Mellkasa nem volt túl széles, de nem is bántam. Sosem szerettem azokat a férfiakat, akik túlságosan maszkulinok voltak. Éppen megfelelt. Mellkasát és hasának alsó részét halvány szőke szőrszálak fedték, s eltűntek az olajzöld nadrág pereme mögött. Szálkás izmait, melyek szépen körvonalazódtak, nem gépekkel edzette, hanem a kemény munkával, amit végzett. Kioldotta a barna övet, a nadrágot, s hamarosan mögöttem térdelt egyetlen szürke alsónadrágban, mely finoman rásimult combjaira, keskeny csípőjére, formás fenekére, s valamelyest még a férfiassága is felsejlett, amiről nem állítottam volna, hogy nyugalmi helyzetben volt.
Amikor finom csókokkal és harapásokkal hintette a nyakamat, tarkómat és vállaimat, a testem olyan remegésbe fogott, mintha legalábbis szűz volnék. És egyáltalán nem tudtam parancsolni magamnak.

  -Valami baj van? – kérdezte. Forró lehelete a fülemen, csak olaj volt a tűzre. Megfeszültem a karjai között és felnyögtem. A remegés nem mindig analóg a félelemmel, vagy a hidegérzettel. Remeghetünk a vágytól is, ami már jó ideje lappang bennünk. Ezt nagyon megtanultam korábbi esetekből.
  -Semmi – nyögtem rekedt hangon. – Csak… - nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis a karomnál fogva hátra rántott és maga alá gyűrt. Már nem finomkodott. Talán a nyögésem volt az utolsó csepp a pohárban, mert a fogait belém mélyesztve, szinte leszaggatta rólam a fekete melltartót, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Két csuklómat kezével a fejem fölött összefogva végignézett rajtam. Mintha minden porcikámat az emlékezetébe akarta volna vésni. Végül másik kezével a derekam alá nyúlt, s olyan közel húzott magához, hogy altestünk teljesen összesimult. Felnyögtem, s igyekeztem, már, ha lehetséges, még közelebb jutni hozzá. Éreztem milyen forró, ráadásul teljes hosszát és szélességét is, aminek tudata csak még inkább felvillanyozott. Az együttlétet imitáló mozgásba kezdett, szája pedig holt az ajkaimon, hol a nyakamon, vagy épp a melleimen kalandozott. Mikor végre elengedte a két kezemet, körmeimet a hátába mélyesztettem, ezzel is jelezve, hogy élvezem a helyzetet, s mikor orgazmus közeli állapotba kerültem, vörös csíkokat szántottam a gerince mentén. Közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem teljes mértékben a kontrollt, s ne érdekeljen semmi, csak az, hogy őt magamban érezzem. De valahogy tudat alatt mégiscsak tudtam, hogy nem szabad. Ne ilyen legyen az első. Majd a legközelebbi felszabadultabb lesz. Testünket izzadság fedte, mire az idegeim már annyira pattanásig feszültek, hogy képtelen voltam tartani magam, s gyönyörömnek hangot adva, lassan elernyedtem. Néhány pillanatig vakká és süketté váltam, de a tompa gyönyör érzete visszahozott a jelenbe, s tovább kapaszkodtam Krisztiánba, mígnem a vállamba harapva ő is felnyögött. Követtem a példát, de ez egyszerre volt fájdalmas és kéjes. Tudtam, hogy nyoma marad, de nem bántam, mert legalább egy ideig volt, ami emlékeztessen erre az éjszakára.
Még mindig mosolyogva hevertem alatt, miközben testének súlya a matracba nyomott. Csak öleltem és öleltem. Nem is akartam elengedni, de mégis megmozdult. Páni félelem uralkodott el rajtam, de csak felkönyökölt és mosolyogva megcsókolt.
  -Szia szépségem.
  -Szia – viszonoztam a mosolyt, majd újabb meggondolatlanság csúszott ki a számon, amitől legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. – Tönkretetted a ruhádat.
De ő csak elmosolyodott. – Majd a mosógép helyrehozza – ezzel ismét megcsókolt, s lassan lemászott rólam és kisétált a szobából. Füleltem, s hamarosan meghallottam a zuhany jól ismert hangját. Én csak hevertem az ágyon, lassan betakaróztam, mert az éjszaka előrehaladtával kezdett hűvösé válni a levegő odakint. Krisztián hamarosan visszatért egy derekára csavart törülközőben, s felém nyújtotta a korábbi vizespoharamat.
  -Itt maradsz velem reggelig?? – kérdezte.
Talán meglepődtem a kérdésen, minden esetre elmosolyodtam. 
  -Haza kell mennem – néztem az órára. Így is hajnali egyet mutatott. – Igaz, hogy nem mondtam meg, hogy pontosan mikor megyek, de neked is aludnod kellene. Hét órakor indul a vonatod.
  -Ezek után biztosan nem fogok tudni aludni – mosolygott és végigdőlt mellettem az ágyon. A hajamat simogatta, s tekert egy tincset az ujja köré.
  -Rendben. Akkor egy kicsit még maradok.

*****

  Abból a kicsiből hajnali három lett. Ne is kérdezzétek, hogy miért, vagy mi történt, úgy sem mesélem el…  Szerintem úgy is sejtitek…
A lényeg, hogy fél négykor már otthon voltam. Krisztián ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigyen haza, s hosszú búcsúcsókot váltottunk.
  -Szerinted mi legyen velünk? – kérdezte még az autóban.
  -Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Próbáljuk meg a távkapcsolatot? Talán egy év nem is olyan hosszú.
  -Tudod mit? Nem foglallak le. Én örülnék neki, ha megvárnál, sőt, igazából azt szeretném, hogy megvárj, de tudom, hogy fiatal vagy még. Ha találkozol jobbal…
  -Ilyet ne mondj. Ez rossz búcsú – korholtam.
  -Én mégis csak azt mondom, hogy tartjuk a kapcsolatot a világhálón, a többit pedig eldönti az idő.
  -Mintha az anyámat hallanám – morogtam maga mellé meredve.
  -Miért?
  -Ő is azt mondta, hogy ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor úgy is úgy hozza az élet, hogy egy pár legyünk miután visszajöttél. Ha nem, akkor, pedig nem. Ilyen egyszerű. Szerinte.
  -Meg kell hagyni, édesanyád bölcs asszony. Én sem mondtam volna szebben – mosolygott Krisztián.
  -Rendben. Tartjuk a kapcsolatot a neten.
  -Jelentkezem, amint odaértem.
  -Rendben. Jó utat – néztem rá, ő pedig utánam nyúlt, a tarkómnál fogva még visszahúzott és megcsókolt. Abban a csókban rengeteg ígéret volt, amiket be szeretett volna váltani, mikor hazatért, én pedig örömmel vettem az ajánlatot.
Végül elhajtott a félhomályos utcában. És felmentem, nekivetkőztem, s úgy, ahogy voltam, sminkkel az arcomon estem az ágyba. Azonnal elnyomott az álom.

*****

  Amikor délután egy órakor magamhoz tértem a telefonomon három üzenet várt. Mindegyiket Krisztián írta.
7:01 perc, Vasárnap
„A vonatom most indul. Én pedig csak rád tudok gondolni és arra, amit átéltünk.”

10:15 perc, Vasárnap
„Ferihegyen várakozom. Hosszúak ezek az átvizsgálások, de legalább van mire gondolnom alatta. RÁD!”
  -Milyen aranyos – mormogtam magam elé mosolyogva. Jóleső izgatottság ugrált a hasamban és a szívem tájékán. Végül megnyitottam az utolsót, amitől a szívem hatalmasat dobbant…
11:20 perc, Vasárnap
„Már a gépen vagyok, mindjárt felszállunk. Volt elég időm gondolkodni kettőnkről. És ráébredtem… igazából azt szeretném, ha megvárnál.”