Az első rész utolsó fejezete... a régi élet végkép alapjaiig lerombolva...

Sziasztok!

Történt néhány érdekes dolog a hétvégén, de egyenlőre nincs időm leírni. Addig még amúgy is valami frappáns megfogalmazást kel kitalálnom hozzá :-) De addig... újabb két fejezetet közzé teszek, ha esetleg valakinek már hiányzott volna a folytatás :-) Remélem tetszeni fog. Még mindig várom a véleményeket... ;-)

"

Utórengések 2;

  Csak ültem és meredtem magam elé. Azt sem tudtam mennyi az idő, sem pedig azt, hogy hol vagyok pontosan. Csak arra koncentráltam, hogy normálisan vegyem a levegőt. Beszív-kifúj! Beszív-kifúj! Beszív-kifúj! Így tovább! Ügyes vagy!

Arra ocsúdtam fel, hogy valaki rám terít egy pulóvert. Összerándultam az ijedtségtől, s felkészültem a legrosszabbra. Balázs arcára. A dühre! A káromkodásra! Még arra is, hogy lekurváznak, amiért nem álltam kötélnek, s, hogy ott hagytam álló farokkal! De mind e helyett Krisztián aggódó arcát láttam meg magam mellett, ahogy leült a padra, s egyetlen szó nélkül a magához ölelt. Egy pillanatra megdermedtem. Azelőtt még sosem tett ilyen közvetlen, bensőséges gesztus irányomban. Volt mikor hozzám ért, de csupán futólag. Jaj, ne gondolkodj már annyit! Nehezedre esne végre megnyugodni? Hát nem érzed, hogy biztonságban vagy?! Józan Ész pörölt velem. Fura módon nem szidott meg azért, amit az irodában engedélyeztem magamnak. Azt fel sem hozta. Talán ő is belátta, hogy javíthatatlan vagyok! Néhány pillanat kellett csak, hogy ellazuljak, és arcom Krisztián felkínált mellkasára fektessem. Az ütemesen dübörgő szívhang megnyugtatott. Ő közben zilált hajamat simogatta.

  -Jól vagy?

Ostobán hangzik, de fogalmam sem volt! Egyrészt megijedtem a tettemtől és annak lehetséges következményeitől. Másfelől viszont valami megmagyarázhatatlan nyugalom borított el, ahogy melegedtem Krisztián karjaiban. Végül lassan felültem. Ennek következményeként az erős kezek leváltak rólam, s őt néztem. Nem tudtam, hogy hogyan nézhetek ki. Abban biztos voltam, hogy a hajam kócos a sminkem pedig elmaszálódott valamelyest.

  -Magda? Jól vagy?

  -Azt hiszem most… most már igen – mondtam végül. Csak ekkor vettem észre, hogy a blúzom még mindig nyitva van. Elszégyelltem magam, s ahogy remegő kézzel igyekeztem begombolni az apró gombokat, végre elbőgtem magam. Annyira citeráztam, hogy képtelen voltam a kis mütyürökkel bánni. Krisztián nyúlt oda, bár kicsit tétovázott.

  -Szabad?

Kezeimet az ölembe ejtettem. Ennél szánalmasabban már úgy sem nézhettem ki!  Hagytam, hogy a férfi, akit pár éve már ismertem, de a virágüzleten kívül csak nagyon ritkán láttam, begombolja rajtam a blúzt. Még jobban zokogni kezdtem! Meddig süllyedhetek még?

  -Eltudod mondani, hogy mi történt?

Megcsóváltam a fejem. Ostobaság volt felhívni őt. Mégis mit mondhattam volna? Képzeld Krisztián! A volt pasim, aki korábban megcsalt, összetörte a szívem, megalázott a nőiességemben, elhívott egy üzleti vacsorára, majd leitatott, s miután kikezdett vele, én majdnem lefeküdtem vele? Gyönyörű! Mondhatom, gyönyörű! Ha valaki tett már ennél nagyobb hülyeséget, az jelentkezzen!

  -Magda, tudom, hogy nem sok közöm van hozzá. De látom, amit látok.

  -Mit? Mégis mit?! – szinte neki támadtam szegény Krisztiánnak. Meg is rökönyödött egy pillanatra, de nyugalmat erőltetett magára.

  -Zilált vagy és nyitva volt a blúzod. Azt mondtad a telefonba, hogy hülyeséget csináltál. Áruld el, hogy mi volt az. Talán tudok segíteni.

  -Nem tudsz – csóváltam, a fejem.

  -Miért?

  -Mert nem tudsz elég észt és büszkeséget adni, hogy mindezt emelt fővel feldolgozzam.

  -De ugye senki sem erőszakolt meg? – megfogta az állam és úgy emelte fel a fejem, hogy végre a szemeibe nézzek. És megdöbbentem! Valódi aggodalmat láttam azokban a hihetetlenül világoszöld szemekben. Nem csak képzelődtem! Krisztiánnak fontos volnék?

  -Nem – leheltem. – Senki. Nem erről van szó.

  -Akkor jó – és nem kérdezett tovább. Ez nem vallott rá! Ő mindig kötötte az ebet a karóhoz. Addig nem volt hajlandó kisétálni a boltból, amíg ki nem húzta belőlem, hogy miért vagyok magamba fordulva! Utána pedig mindent megtett, hogy felvidítson! De ott a lámpafényes Füredy sétányon mégis inkább csendben maradt, és nem firtatta tovább a témát. – Hazakísérlek – mondta végül, én pedig nem utasítottam vissza az ajánlatát. – Nem volt kabátod?

  -De – bólintottam.

 -És most hol van?

  -Ott maradt – feleltem egykedvűen, és fogalmam sem volt, hogy miként fogom visszaszerezni Balázstól!

Krisztián még mindig nem szólt semmi az ügyhöz. Csak ennyit: - Akkor addig kölcsön kaphatod a pulóverem.

Egy igazi Grál-lovag!

*****

 Ígéretünkhöz híven vasárnap, vagyis másnap leautóztunk a Szekeres Fogadóhoz, mely Soprontól csak két kilométerre volt, s egy nagy, dimbes-dombos szőlős közepén állt. Az épület falai méz sárgák voltak, a tetején lévő cserepek pedig terrakotta barnák. A bejárat fölött egy széles fa szeletbe bele volt égetve nagy betűkkel a fogadó neve. A bejárathoz, melyet két nagy cserepes tuja fogott közre, drapp kövekből kirakott lépcsőkön lehetett feljutni.  Elegáns volt, mégis otthonos. Tetszett! Igazán tetszett! És furcsa módon, vagy inkább szégyenszemre, soproni lévén még sosem jártam ott!   

  Marcell üdvözölt bennünket, amikor beléptünk. Körbevezette a kis csapatot, elmagyarázta az elképzeléseit, bár engem abban a pillanatban nem tudott sem lekötni, sem pedig magával ragadni a dolog. Máshol jártak a gondolataim, ami kiülhetett az arcomra, ugyanis néhány perc elteltével a házigazda odalépett hozzám.

  -Gyere Magda. Meghívlak egy kávéra. Eléggé nyúzottnak tűnsz.

  -Igazán nem szükséges, köszönöm – mondtam enyhén megrázva a fejem.

  -Ugyan. Nem szeretem, ha ellent mondanak egy baráti ajánlatra. Különben is, Patrícia készíti a környéken a legfinomabb kávét. Vétek volna kihagyni – ezzel odavezetett a terem végében lévő sarok bárpulthoz és felültetett egy barnára pácolt fából készült magas székre. A tükrös faltól, ahová az italos üvegek voltak felpakolva, egy alacsony, kedves arcú kis nő fordult felém bordó blúzban, melynek szív felöli oldalán a fogadó nevét hímezték fel aranyszínű fonállal. Kedves mosolya elért egészen addig a kék szempárig, mely uralta gyémánt alakú arcát. – Pat. A hölgy a ház vendége. Tölts neki, amit csak kér. Ha megbocsátasz, én visszamegyek a szüleidhez. Apám üzleti úton van, én helyettesítem, és szeretném, ha minden jól menne.

Én csak bólintottam, ő pedig a terasz felé vette az irányt. Odafordultam a még mindig mosolygó Patríciához.

  -Nos? Mivel szolgálhatok? – kérdezte kezeit megtörölve egy fehér anyagban.

  -Nem is tudom. Talán egy capucchio-t kérnék.

Ő picit oldalra billentette a fejét. Mintha tanulmányozott volna. Utáltam, ha valaki górcső alá vett.

  -Elég nyúzottnak tűnsz. Szerintem valami itallal többre mennél.

  -Igazán kedves vagy, de borhoz egy jó darabig nem akarok nyúlni – ráztam a fejem, majd államat a tenyerembe helyezve, kitámasztottam a fejemet.

  -Félreértesz – csóválta meg ő is a fejét. – A bor itt szart sem segít. Csak jobban felerősíti a szívfájdalmat. Sokkal inkább javasolnék számodra egy Mojito koktélt. Felfrissít, és a kellő mennyiségű rum kicsit feloldja a görcseidet. Jobb lesz utána, meglásd - s meg sem várva a válaszom, már nyúlt is a shaker felé.

Felvontam egyik szemöldököm. Ennyire nem lehetek nyitott könyv egy idegen nőnek! Ezt közöltem is vele. Ő csak mosolygott

  -Elég régóta a szakmában vagyok és találkoztam már néhány emberrel. Az évek és a rutin. Az orvos a diagnózis után vényt ad, én egy pohár jól megválasztott italt – kacsintott és közben folyamatosan járt a keze.

  -Jó, de ne spórolj azzal a fehér rummal.

  -Bízd csak ide – újabb kacsintott, s már össze is rázta a shakert.

A koktélt egy szívószálon szürcsölgetve ismerkedtem a pultos lánnyal. Igaza volt, a fehér rum, aminek adagolásánál jócskán megszaladt a keze, valóban többet segített, mintha otthon bőgtem volna a párnáim között a meggondolatlanságom miatt.

 Megtudtam róla, hogy húsz éves, a teljes neve pedig Szalai Patrícia. Két éve dolgozott a Szekeres család fogadójában, közben pedig levelezőn végezte a főiskolát. Közben én is meséltem magamról, természetesen egyelőre a biztonság kedvéért gondosan kihagyva azt a részt, hogy miért is volt szükségem a koktélra. Pat tiszteletben tartotta az igényem és udvariasan nem faggatott. Az alatt a fél óra alatt ameddig szüleim minden elképzelést megbeszéltek az ifjabb Szekeressel, kiderült, hogy Pat és bennem sokkal több közös vonás van, mint gondoltam volna. Úgy éreztem, hogy valamiféle összhang van köztünk, mert a társalgás gördülékenyen folyt közöttünk. Bár az is előfordulhatott, hogy csak az alkoholtól hittem mindezt. Bár a későbbiekben kiderült, hogy tévedtem. Mert valóban nagyon jóban lettünk. De kellett hozzá néhány hét, mire zavartalanul, hosszasabban tudtunk beszélgetni.

Mielőtt távoztunk, megköszöntem az italt és a beszélgetést, s kicsit könnyebb szívvel ültem be az autónkba.

*****

  A következő hét folyamán ritkábban gondoltam arra a szombat estére, amit Balázzsal töltöttem.  Fogalmam sem volt róla, hogy miként fogom visszakapni a bőrkabátom, sem pedig arról, hogy megbeszéljem-e Lilivel vagy Ritával a dolgot. Sem egy üzenet, se pedig telefonhívás nem érkezett Balázstól, és ráadásul még Ákost sem bírtam elérni, pedig legalább egy hímnemű egyeddel le akartam tisztázni a félreértéseket. Az utóbbi férfi se nem válaszolt az üzeneteimre, de még a telefont sem vette fel. Inkább kinyomta. Kétségbeesés helyett kezdtem dühbe gurulni miatta. Surmó dolognak tartottam, amit tett. Ennyire nem érthettük félre egymást! És nem indokolta az az alkohol mámorban elcsattant csók, hogy ennyire elvágja magát tőlem! Már abszolút nem szégyelltem, ami történt. S éppen ezért feleslegesnek tartottam az elszigetelődését.

Ezt az elgondolást azonban már megosztottam Lilivel, aki lehülyézett, miszerint felejtsem már el. Ha nem válaszol, a továbbiakban már csak energiapazarlás, ha keresem. Igyekeztem megfogadni a tanácsát. Már csak dacból is! Amikor azonban az íróasztalomon megszólalt a mobiltelefonom, mikor visszatértem a hajmosásból, a gyomrom összeugrott egy pillanatra. Lelki szemeim előtt felcsillant a remény, hogy talán Ákos hívott végre vissza. De amint rápillantottam a kijelzőre, fel is adtam a dolgot. Elvira hívott.

  -Szia Elvira.

  -Készülj édes, mert a hétvégére új feladatot kaptunk – szólt bele köszönés helyett.

Felvontam egyik szemöldököm. – Újabb cikk?

  -Bizony, hogy az. Tudósítás a Miss Sopron választásról, azt követően pedig interjú a győztessel.

  -Remek – mondtam kicsit jobb kedvre derülve.

  -Úgy érzékelem, hogy felkeltettem az érdeklődésed.

  -Jól érzed.

  -Helyes. Másra nem is számítottam. Pénteken találkozunk a szerkesztőségben. Ott minden mást megbeszélünk. És ne késs – ezzel köszönés nélkül lerakta.

Már meg sem sértődtem rajta. Tudtam, hogy Elvira ilyen, és ilyen is marad!

*****

 Péntek délután egy motoros futár lépett be a virágbolt ajtaján. Csomagot hozott. Nekem.  Miután távozott, kíváncsian kibontottam. Sem feladó, sem megjegyzés, de még kártya sem járt mellé. Feltéptem a csomagolást és az asztalra csúsztattam a tartalmát. Egy pillanatra megállt a szívem. Éreztem, hogy kihagy egy ütemet, mert a pótlás olyan erővel dobbant a mellkasomban, hogy belefájdult a szegycsontom! A bőrdzsekim hevert a pulton. Sértetlenül. Gondosan összehajtogatva.

  Végül is igaza volt Balázsnak. Sem feladó, sem megjegyzés, de még kártya sem kellett hozzá. Egyértelmű volt…

 Valami furcsa érzelmi keverék uralkodott el rajtam. Zavar, fájdalom, öröm, elégedettség, szégyen, féltékenység, bánat… ajaj… nos, nem éppen a legjobb koktél! De volt öröm is az ürömben! Visszakaptam a kabátom!

*****

  -Még egyet ugyan abból, mint a múltkor? – mosolygott rám Patrícia a pult mögül azon a vasárnapon, amin megrendezésre került a Miss Sopron szépségverseny. És amelyről Elvirának és nekem kellett tudósítást írnunk.

  -Igen, köszönöm. Azt hiszem, az most rám férne.

  -Na. Csak nem valami újabb tragédia az életedben? – vonta fel egyik szépen szedett sötét szemöldökét Patrícia.

Elvigyorodtam. – Nos, ahogy vesszük. Sosem szerettem a szépségversenyeket. Mindig frusztrált leszek, ha jó alakú alul öltözött lányok vesznek körül.

  -Ha férfi volnál, furcsállnám. De így megértem. Én sem nagyon csípem őket. Mindig is beképzeltnek tartottam azokat, akik képesek fürdőruhában, szinte mindenüket megmutatva a „bíráknak” – emelte ki ezt a szót, mintha valami szitok volna – miközben végigriszálnak egy emelvényen. Hmmm… Ráadásul, ahogy elnézem, a bírákat sem a sármosságuk alapján válogatták össze.

 Vetettem hátrafelé egy futó pillantást, majd gonoszkásan összevigyorogtam Patríciával.

  -De nem is egy gimnázium végzősei közül. Ketten együtt nem vagyunk annyi idősek, mint aki a bal szélén ül a zsűri asztalnak – Patrícia is jót kuncogott, közben pedig készített számomra egy tejeskávét. – Na, jó, azért bevallhatjuk, szigorúan magunk között, hogy csak a féltékenység szól ki belőlünk.

 Patrícia megvonta a vállát. – Van benne valami. Olykor én is örülnék, ha nem volna ennyire gömbölyű a csípőm, amilyen, de ez van, ezt kell szeretni. Én azonban más miatt mondom. Az egyik ismerősöm is indult a versenyen.

  -Nem sok büszkeség itatta át a hangodat, ahogy ezt mondtad – kortyoltam bele a habos kávéba.

  -Mert nem is vagyok büszke. Csak ismerősöm. Néha együtt kóstoltatunk. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Teljesen más az értékrendje, mint nekem.

  -Majd mutasd meg, hogy ki az. Úgy is innét nézem végig. Mielőtt még vészesen közel kerülnék a kifutóhoz és egy óvatlan pillanatomban megcsapolják az IQ-m! – kacsintottam, majd a csészével a kezemben kimentem a teraszra, hogy ott várjam meg a verseny kezdetét. Kicsit gyönyörködni szerettem volna a szőlőskert látványában. Marcell addig zengett ódákat róla, amíg felpiszkálta a fantáziámat.

Rákönyököltem a sötétre pácolt fakorlátra, melybe szőlőfürtöket és indákat faragott egy türelmes művész keze.  Az április végi napfény kellemesen átmelengette a fát, s ragyogó fénybe vonta a környező szőlőst és gyümölcsfákat. A parkoló a másik oldalon volt, így semmiféle civilizációra utaló dolog nem rontott a látképen, hacsak éppen nem a távoli hegytetőn magasodó TV-torony és két nagyobb szálloda komplexum színes foltja. De a lélek képes volt vakká válni az ember alkotta dolgokra, ha Természetanya ilyen szépséges arcát mutatta felé. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van. Jó úton halad az életem… a „rossz” ellenére is!

 Életem azon szakaszát éltem, amikor meg kellett tanulnom, hogy mi is az az inga-effektus. Lefordítva: ha valami rossz dolog történik az emberrel, akkor hamarosan hasonló mennyiségű jónak is meg kellett esnie vele, hogy helyre álljon az Univerzum kényes egyensúlya. És ez bizony fordítva is igaz volt...!

A csészébe kortyoltam.

  -Megkaptad a dzsekidet?

Kis híján magamra öntöttem a kávémat, a hang hallatán, mely a hátam mögül érkezett, és olyan közelről, hogy szinte a tarkómon éreztem az ismerős meleg leheletet!  Olyan lassan fordultam meg, amennyire csak tudtam, s imádkoztam, hogy ne álljon ott senki. De tévednem kellett. Balázs nézett velem farkas szemet fél méterről. Keret nélküli szemüvege mögül zöld szemei élénken csillogtak. Fogalmam sem volt, hogy miért. Legalábbis akkor, ott abban a pillanatban. Nézhettem volna e mögé a tekintet mögé bármit. Dühöt. Bosszúságot. Félelmet. Zavart. De nem találtam volna el egyiket sem. Öröm és vágy húzódott meg a sötétzöld és aranypettyes írisz mögött! De abban a zavaros helyzetben mégis ki gondolt volna rá? Én biztosan nem!

  -Igen, megkaptam. Köszönöm, hogy visszaküldted – pillanatnyi szünet, majd éreztem, hogy kicsit megrándul a szám sarka, mert visszaemlékezve valóban vicces volt a helyzet – egy motoros futárral.

 -Szerintem az furcsábban vette volna ki magát, ha személyesen beviszem, és mondjuk apád áll a pult mögött – mondta ő, cseppet sem vidáman. Még a korábbi csillogás is eltűnt a szeméből. Ettől én is visszafogtam magam. – Mellesleg elég gyerekesen viselkedtél, amikor elfutottál.

  -Mégis mit kellett volna tennem? Na várj – szóltam, mikor már nyitotta a száját, nyilván, hogy valami frappáns érvet mondjon. – Nehogy azt mond, hogy hagynom kellett volna, hogy ott az irodai asztalon megdugj a régi szép napok emlékére, vagy azért, hogy azzal pecsételjük meg a szóbeli munkaszerződésünket.

  -Azt azért nem mondanám. Te sem adtál éppen olyan jeleket, hogy tartsam távol magam tőled – lépett kicsit közelebb. Hangját még jobban visszafogta, hogy biztosan csak én halljam, amit mond. – Eléggé kihívó voltál. Vörös selyemszoknya, pántos kis cipő, comb harisnya, hüm… most is az van rajtad, mond csak? – nyúlt takarásban lévő kezével a fekete kosztümszoknyám felé. Picit hátrább léptem tőle. – Amíg együtt voltunk miért nem hordtál ilyesmiket?

  -Talán nem éreztem magam eléggé nőnek – sziszegtem.

Az arcvonásai keményebbek lettek. Ez betalált! Gondoltam elégedetten, de a tekintete nem sok jót sejtetett.

  -Nem mintha most sokkal inkább az volnál – mondta ő is visszafogottan. Mintha csak száraz tényeket közölne. – Még mindig gyerekesen viselkedsz. Nem tudtál kellőképpen megkomolyodni.

  -Persze, mert nyilván egy kilenc és fél évvel fiatalabb nő hozzád képes gyerek. De vajon mennyivel jártál jobban és hét és fél évvel fiatalabbal? – felvonta egyik szemöldökét. Rejtegetni akarta, de látszott, hogy meglepődött azon, hogy tudom mennyi idős a barátnője.

  -Nos, az biztos, hogy Veronika érettebb, mint te – mondta.

  -Elképzelhető – bólintottam. – Mégis engem akartál megdugni az irodában, és, ha jól emlékszem te teljesen józan voltál.

 Ő gonoszkásan elmosolyodott.

  -Csak ki akartam próbálni, hogy még mindig képes vagyok-e hatni rád – megvonta grafit szürke zakóba bújtatott csontos vállait. – És kiderült, hogy igen.

  -Hogy te mekkora szemét vagy! – sziszegtem. – Örülj neki, hogy nem számolok be Veronikának arról az estéről.

Újabb lekezelő mosoly.

  -Nem igazán tudok komolyan venni egy olyan nőt, akinek tejbajusza van.

Éreztem, hogy elönti a szégyen az arcomat. Öt perce beszéltünk, vagy éppen aláztuk egymást, és nem szólt, hogy bajuszom van. Mocskos, szemét húzás volt a részéről! A kezemmel töröltem le a tejhabot az ajkam fölül. Még mindig vörös volt az arcom.

  -Menj a francba!

  -Na-na-na! Úrinő így nem beszél… habár… - újabb gonosz vigyor.

Nem bírtam tovább. A testem ösztönösen cselekedett. Arra eszméltem, hogy Balázs szorítja a jobb csuklómat, és, hogy a tenyerem pár centire van az arcától. Rosszallóan megcsóválta a fejét.

  -Ezt meg ne próbál még egyszer – figyelmeztetett suttogva, de fenyegetően. - Ha nem akarsz feltűnést kelteni. Mellesleg… kinek hinnének? Neked, vagy egy befolyásos igazgatónak?

  -Fordulj fel! – sziszegtem. Legszívesebben ráöntöttem volna a kávémat. De maximum csak a ruhájába tudtam volna kárt tenni. Az ital kihűlt!  - Tűnj el végre az életemből.

  -Te pedig kezeltesd magad. Keress fel egy pszichiátert. Tévképzeteid vannak. Már nem vagyok az életed része.

  -Hála az égnek – suttogtam én is. Uralkodnom kellett magamon, mert a sírás már ott gyülekezett a torkomban. Balázsnak sikerült lealáznia. Oda ütött, ahol a legjobban fájt. A nőiességembe. Ami már amúgy is össze volt zúzva.

Elengedte a kezem, én pedig elindultam visszafelé az étterembe. Ki akartam tartani. Legalább addig visszafogni a sírást, amíg egyedül nem leszek. El akartam jutni a mellékhelyiségig. Ám ekkor előbukkant a teraszon Elvira.

  -Nahát! De jó, hogy megtaláltalak benneteket! Balázs drágám! Milyen megtisztelő pozícióba kerültél. A versenybírák között ülni… hmmm… ugye adsz majd nekünk interjút? – trillázta a mentorom.

  -Ez csak természetes Elvira. Egy ilyen gyönyörű nőnek bármikor –hallottam a hátam mögül Balázs behízelgő hangját. A sírás újult erővel rohamozott meg, de még mindig ellenálltam.

  -Magda drágám, hová mész? – állított meg Elvira.

  -El kell mennem.

  -Hová?

  -Csak… el – motyogtam. Imádkoztam, hogy ne faggasson tovább, különben szégyenszemre a teraszon kezdem el itatni az egereket!

A felismerés szikrája felgyulladt mentorom szemeiben, s az addigi vidámság helyére aggodalom költözött.

  -Mi a baj?

  -Csak… ki kell mennem a mellékhelyiségbe.

Ezzel leráztam magamról a karját és beviharzottam a vécébe mit sem törődve a tartásommal. Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó és Elvira lépett be rajta. Arcán aggodalom és düh keveréke lángolt.

  -Elárulnád végre, hogy mi az isten bajod van? Hetek óta furcsa vagy. Nyavalyogsz! Bezárkózol. Le akarod mondani a nagy megrendeléseket, amik végre pénzt hoznának a konyhára. Tudom drágám, hogy elhagytak, megcsaltak és összetörtek, de miért mondasz le egy ilyen jó lehetőségről, mint a Kontinentál Bank és Varga Balázs? Válaszoljál már az istenért! –majdnem kiabált velem.

Én sem tudtam már másként válaszolni. Minden dühöm, keserűségem és csalódottságom benne volt abban az egy mondatban.

  -Azért, mert aki megcsalt, összetört és megalázott, a volt párom az, akit te úgy istenítesz, Varga Balázs!

Elvira kővé dermedt egy pillanatra. Hagytam neki időt, amíg felfogja mit is mondtam. Én addig bőven itatni kezdtem az egereket. De úgy, hogy szerintem bele is fulladtak volna, ha szó szerint vesszük a mondást!

  -Balázs a volt kedvesed? – kérdezett vissza kis idő elteltével Elvira.

  -Igen – bólintottam, s elmondtam neki mindent. Egészen a teraszon lezajlott eseményekig. Ő csak állt, hallgatott, szokásával ellentétben néma csendben maradt, amíg nem végeztem. Végül egy leszakított papírtörlővel megpucolta az arcomat, ahogy egy anya szokta, és csak ennyit mondott:

  -Hívok neked egy taxit. Jobb, ha most inkább hazamész. Később felkereslek és megbeszélünk mindent.

Bólintottam. Úgy is lett. A taxi hátsó ülésén ülve magamat bámultam az ablaküveg tükröződésében. –Vajon végleg eltűnik végre az életemből? Miért kísértett még mindig? Nem kellett volna már valóban lezárnunk a dolgot? Miért vagyok képtelen szabadulni ettől a férfitól? Miért hoz bennünket össze a Sors újra és újra? Úgy is csak fájdalom és pusztulás az eredménye!

Le akartam végre zárni a dolgot! Fohászkodtam érte a Sorshoz, az Istenhez, az angyalokhoz, a szentekhez… vagy bárkihez, aki meghallgat és segíteni tud! De elegem volt! Meg akartam gyógyulni! Azt sejtettem, hogy ezzel a kijelentéssel ráléptem az útra. Csak azt nem tudtam még, hogy mennyire lesz hosszú a folyamat. És, hogy a Sors bizony tartogat még meglepetéseket a számomra! Olyanokat, amikről az adott pillanatban nem tudod eldönteni, hogy jó, avagy rossz döntés volt a részedről, hogy belementél!"

Csak egy fejezetet szerettem volna feltenni, ne lepődjetek meg, nem a rossz számolókészség bukkant elő ismét :-)  Egyszerűen csak az az ok, hogy ezután már a könyv második része kezdődik. Éppen ezért szeretném kérni tőled Silver Moon, és azoktól is akik esetleg vették a fáradtságot és elolvasták, hogy mondjanak véleményt, milyen volt az első rész... :-) Sokat segítene...

Köszönöm szépen.

Legyen szép napotok!

Joyo