Beszámoló és ruha képek

Sziasztok!

Ígértem egy kicsivel hosszabb beszámolót az elmúlt időszakról. Igazából felért egy önbizalom tréninggel, mivel teljes embert és folyamatos lélekjelenlétet kívánt a helyzet. Az árubeszerzéstől, az osztályozáson, visszakezelésen keresztül, a költségvetésig, a kirakat rendezésig, a cserepesek dekorálásán át a megfelelő ár kikalkulálásáig mindenre oda kellett figyelni. Fontos volt a jó csapatmunka, mivel hárman dolgoztunk együtt az üzlethelyiségben. Apám, Eszti (az állandó beugrósunk) és én. Az elmúlt öt évben azért már szépen összeszoktunk, így nem is kellett egy óránál több, hogy újra szinkronban mozogjunk a két pult mögött, ahogy ollóért, kötöző szalagért, színes vagy krepp papírért nyúltunk. Olyan lehetett a sorban álló vásárlók számára, mintha valami jól megkomponált koreográfiát adtunk volna elő hárman. 

 Folyamatos talpalás, dél és kettő óra között váltásban igyekeztünk ebédelni, megrendelések elkészítése, kiszámolása, osztályozása... később kétszeres ellenőrzése inkább Eszti feladata volt, ő jobban ért hozzá és jóval összeszedettebb, mint én magam. Tőlem egy csoda volt, hogy ennyire toppon voltam. Talán mégiscsak képes vagyok arra, hogy összeszedett legyek, csak olyan helyzetnek kell előállnia, ami megköveteli tőlem!

  A leghúzósabb a ballagás két napja (Péntek-Szombat) és az Anyák-napja (Vasárnap) volt. Volt olyan néhány óra, amikor nem láttam tovább az előttem álló vásárlónál és a hátam mögött lévő polcrendszernél, mert folyamatosan dolgoztam. Csak onnan tudtam, hogy kicsit jobban megfogyatkoztak a várakozók, amikor több fény jutott be a kirakaton keresztül. Bár mindenkinek sajgott valamije, nekem momentán a bokám és a térdem, néha-néha a hátam, azért nem panaszkodhatunk! Jó volt, el kell ismerni! Élveztük! Gyönyörű munkák kerültek ki a kezeink közül. Bár egyetlen képet sem tudok róluk mutatni, mert annyi időm sem volt, hogy a telefonomat megfogjam...(na jó, azt azért igen, csak, hogy elrakjam az útból!) :-)    

Vasárnap este kilenckor végre bezártunk, tíz órakor pedig már húztam a lóbőrt, másnap fél kilencig. Szerencsére kaptam egy szabadnapot, így nagyjából kipihentem magam. Délelőtt összebújtunk párommal, délután pedig  bevásárlókörútra hívtam délután kettőig, mivel fél háromtól németórája volt. A zsákmányt tegnap tételesen felsoroltam. Ma néhányról képet is tudok mutatni, mert volt annyi időnk még reggel. Ma már felavattam a piros felsőmet. Nagyon kényelmes, s rá kellett jönnöm, hogy a tükör mostanában a barátom! Tetszett, amit láttam :-D

Mutatom a képeket:

Eper színű könnyű tunika

Kihagyhatatlan élénk pink

Az atléta... mert kell valami sportosabb is :-)

És a tüzes piros, amit ma fel is avattam :-)

Ennyit egy nő bőven megérdemel. Holnap 18 órakor kozmetikus, Pénteken 11 órakor fodrász. Kicsit kényeztetem magam. Túl sokat nem szeretnék vágatni a hajamból, csak kicsit ritkíttatni. Itt a jó idő és túlságosan is vastag és meleg a sörényem...

 

Szüleim jövő Kedden elutaznak újfent Dobogókőre. Ezúttal egy másik házaspárral. Mi itthon maradunk Zsoltival. El lehet képzelni, számunka ez a legjobb kikapcsolódás. Egy hét magány. Csak ketten leszünk. Miénk a lakás. Újabb lehetőség, hogy gyakoroljuk a közös életet, a háztartás vezetését, a magunkról való gondoskodást. Ő valószínűleg kint fog dolgozni abban az időszakban, én pedig a boltban leszek, bár azt még atyám úgy is kitalálja mi legyen. Ismételten kis házi tündérke leszek. Újabb ételek elkészítését szeretném kipróbálni. Semmi extra bonyolult. Csak hús és zöldség meg valami édesség. Főként, mire szüleim megérkeznek. Egy újabb adag Tiramisun gondolkodom. Az múltkor jól sikerült. ;-)

 

Be kellene már iktatni egy "tavaszi nagytakarítást"... legalábbis szekrény, ruha, cipő ügyben lomtalanítani, és nem ártana lesuvikszolni az ablakokat sem. Amúgy a szokásos portalanítás és porszívózás. Ebben az egy hétben egy kicsit jobban önállósodom. Ez van. Ezeket élvezem. Én vigyázok a boltra és a házra is ;-) No nem valami ormótlan házőrzőként :-)

 

Ez biza elég hosszúra sikeredett. Nem is tudom érdemes volna-e beilleszteni újabb két fejezetet a regényből... Az biztos, hogy ma folytatom. Hála az égnek, hamarosan pikánsabb részekhez érek. Tőlem szokatlan módon, a 120-ik oldalnál tartok, és még csak félig-meddig történt valami erotikus dolog a történetben... össze kell már kapnom magam!

 

Na jó... azt hiszem nem hagyhatom ki... de, hogy ne unjatok bele az olvasásba, most csak egyet töltök fel...

 

Legyen szép napotok!

 

Joyo

 

"Felhők mögül a Nap!
 

  -Hollósi, gyere csak be! – intett felém Fazekas Erzsébet, alias, Bözsi, mikor megérkezvén a szerkesztőség irodájába, levettem a kabátom. Hála az egyre inkább beköszöntő tavasznak, a vastag téli szövetkabát helyét átvehette az átmeneti, s már én sem éreztem úgy magam, mintha több számmal nagyobb volnék, a rengetek ruha miatt.
Óvatosan bedugtam a fejem a fehérre meszelt kis irodába. Jobb kéz felé egy nagy ablak volt, azon keresztül áradt be a már erejére ébredő napfény. Közvetlenül mellette a világos íróasztal. Rajta a zümmögő laptop, egy bánatos fikusz és néhány családi fotó. Az asztal mögötti nagy fekete bőrszékben, pedig maga a főszerkesztő asszony ült. Ahhoz képest, hogy ötvenöt éves elmúlt, nagyon fiatalos volt. Sötétszőke haját fiúsan rövidre vágatta, a keret nélküli ovális szemüveg szigorúbbá tette amúgy kedves, szív formájú arcát. Törékeny alkat, nálam kicsivel alacsonyabb. Élénk, telt ajkak, gödröcske az állán, hosszúkás orr, nem olyan feltűnően. Kék szemei barátságosan csillogtak.
  -Gyere csak be lányom, beszélni szeretnék veled – intett, majd néhány sornyit még gépelt a hordozható számítógép billentyűzetén, s mire én helyet foglaltam vele szemben, már rám is nézett. Levette a szemüvegét.
  -Miről volna szó? – kérdeztem, bár már tudtam, hála Elvira gondos felkészítésének.
  -Elvira a hét elején, csak úgy mellékesen egy beszélgetésünk közben, elém csúsztatta ezt itt – tartotta felém a lapot, mely a cikkemet tartalmazta. Kicsit meglepődtem, ugyanis alaposan megszínezte a piros tollával, amitől minden munkatárs tartott. Könyörtelen tudott lenni, és ha nem tudtad kellő érveléssel megvédeni azt, amit írtál, akkor fogalmazhattad újra az egészet! Akár ötször is, egymás után! – Említette?
  -Igen. Mondta a telefonban – kezdtem bátortalan lenni. Megrémisztett az a sok piros!
  -Bevallom az elején kicsit vonakodtam. Hiszen, mióta is vagy nálunk gyakorlaton?
  -Körülbelül három hete.
  -Igen, három hete – visszabiggyesztette szemüvegét az orrára és belenézett a cikkbe. – Igazából a szőrtelenítés egy teljesen hétköznapi téma, de te úgy fonákjára bírtad fordítani, hogy kacagnom kellett.
  -Ez volt a cél – kotyogtam közbe.
  -Azt mindjárt gondoltam édes lányom – nézett rám. Ugyan az a nézés, amit Lilinél is utáltam. A főszerkesztő asszony úgy fürkészett, mintha a vesémbe akart volna látni. – Egyedül írtad, igaz?
  -Természetesen – annyira meglepődtem ezen a kérdésen, hogy nem is gondolkodtam, csak rávágtam.
  -Hmmm… és, hogyan jött az ihlet? – ismét beleolvasott.
  -Múlt szombatra volt időpontom a kozmetikusomnál gyantára… reggel fél nyolckor. Azt hiszem elég éberen távoztam tőle, olyan mozdulatokkal, mint aki több számmal nagyobb hintalovon ült…
 Megrándult a szája sarka.
  -Szóval akkor valóban te írtad.  Tegyünk egy próbát – ismét levette a szemüveget. – Ha a felvázolt instrukciókat követve egy kicsit átfogalmazod, és utána úgy ítélem, hogy jó, akkor a vasárnapi számban lehozzuk, és megjelentetjük az online változatát is. De… - vágott a szavamba. Nyílván kiült az arcomra az izgatott lelkesedés. -… ez még semmi komolyat nem jelent. Egyelőre nincs üresedés. Nem tudlak alkalmazni. Meglátjuk, hogy az olvasók mit szólnak a cikkedhez. Mit szólsz hozzá Magdolna?
  -Köszönöm a lehetőséget – bólintottam mosolyogva.
  -Csak tartson ki a fiatalos lelkesedésed – nyújtotta oda a kijavított cikket. – Jó munkát.
  -Igyekezni fogok – ígértem, s elhagytam az irodát.
 

  Délután a virágboltban segédkeztem. Jó időzítés volt, amikor kettő órakor lepakoltam a fenti kis irodahelyiségünkben, ugyanis abban a pillanatban lépett be az ajtón Nemes Krisztián.
  -Nahát! Szia! – üdvözöltem már a lépcsőről.
  -Megígértem, hogy jövök hozzád – terült szét arcán a jól megszokott kisfiús mosoly.
  -Ez alkalommal milyen értékben készítsek csokrot? – érdeklődtem viszonozva a mosolyt.
  -Nem akarok fukarkodni. Legyen négyezer.
  -És miből?
  -Rád bízom – legyintett.
  -Nem Krisztián. Nem úszod meg ilyen könnyen – fedtem meg az ujjammal. – Milyen a sógornőd?
  -Alacsony.
A szemeimet forgattam miközben a vágott virágokat tartalmazó vázákhoz sétáltam.
  -Ne legyél már ennyire tipikusan férfi. Mindig ezt csináljátok.
  -Mégis mit? – kérdezte nevetve.
  -Képtelenek vagytok leíróan beszélni egy nőről. Az egy dolog, hogy alacsony.
  -Ja, és barna haja van, néhány vörös csíkkal… - tette hozzá a szőke férfi.
  -Oh, így mindjárt könnyebb.
  -Miért kell ekkora feneket keríteni ennek. Csak szeretnék virágot vinni neki. A bonbon miatt kivágna a lakásból. Azt mondja már így is fogyókúráznia kellene. Azért ti nők sem vagytok egy matyó hímzés!
  -Ezt senki sem állította. És, ha diétázni akar? Szíve joga – vontam meg a vállaimat.
  -De felesleges. Ahogy neked is. Miért nem értitek meg, hogy a férfiak az igazi nőket szeretik, akiken van mit fogni. Csak a kutyák játszanak csontokkal!
 Hátrapillantottam rá a vállam felett.
  -Jó, ez tetszik. De vedd tudomásul, hogy én nem fogyókúrázom.
  -Jaj, ne szédíts, kérlek! Így kabát nélkül már látom, hogy mennyivel vékonyabbak a lábaid, mint voltak. Ha így folytatod, ugyan olyan nyalóka-lány leszel, mint a kifutó modellek. Néha nem tudom eldönteni, hogy a cipőjük sarka az, vagy csak a szemük kopog az éhségtől!
  -Te divatbemutatókat nézel? – vigyorodtam el. – Ezt nem is gondoltam volna rólad.
  -Nehogy azt hidd, hogy önszántamból. A sógornőm kínozza magát vele.
  -Köszönöm az észrevételt, bár még mindig nem álltam a mérlegre otthon. Utoljára hetvenöt kiló voltam. Ma este utána járok a dolognak.
  -Nem ártana. Más még nem szólt? – kérdezte fél kézzel a pultra támaszkodva Krisztián.
  -De, már más is észrevételezte… de foglalkozzunk inkább a csokorral. Alacsony, barna hajú… vidám teremtés? Vagy romantikus? Esetleg komoly?
  -Hmmm… jó kérdés. Engem mindig ugrat, hogy nősüljek már meg, úgy mennének már egy jó lagziba. Úgyhogy ő másnak vicces, de számomra idegesítő. Na, ezt kösd csokorba – vigyorgott, bár láttam, hogy feszélyezi a téma.
  -Rendben. Akkor bízd rám – mondtam, s kiválogattam a virágokat. Főként a rózsaszín, a sárga és a fehér dominált a csokorban. Míg dolgoztam, tovább faggattam őt. – És miért nem nősültél még meg?
  -Ne kezd te is.
  -Akkor kössünk alkut. Én, nem zaklatlak a nősüléssel, te pedig a súlyommal.
Láttam, hogy mérlegeli a javaslatot. Két szemöldöke között megjelent egy ránc, majd azok a hihetetlenül világoszöld szemek újra engem fürkésztek. – Egyszerű az ok. Azért nem nősültem meg, mert még nem találtam meg azt a nőt, akivel le tudnám élni az életemet. Ne, ne nézz így rám. Tudom, hogy sablonos, de ez az igazság. Hiába leszek harmincnégy éves, csak azért nem vezetek valakit oltárhoz, mert a családom ezt követeli! Majd, ha találkozom azzal a bizonyos nővel, akkor fel fogom tenni azt a bizonyos kérdést is. Addig nem.
  -Megértelek. Én azt hittem, hogy megtaláltam azt a férfit, aki felteszi majd nekem a legfontosabb kérdést…
  -…hogy a zöld nyakkendő illik-e a vajsárga ingéhez?
Elég csúnyán nézhettem, mert önkéntelenül hátrált egy lépést.
  -Nem.
  -Tudom, tudom, ne haragudj, de sosem volt szimpatikus a volt barátod. Ez van. De értem mire céloztál. Hidd el Magda, majd neked is eljön…
  -Nem hiszek a szőke hercegekben fehér lovon.
  -Ez túl kiábrándultan hangzott egy ilyen fiatal lány szájából – csóválta a fejét.
Megvontam a vállam. – Ne haragudj. Veled semmi bajom. De most valahogy nem vágyom a férfiak társaságára.
  -Azért szeretném megkérdezni, hogy esetleg a jövő hétvégén…
De Krisztián már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis nyílt a virágbolt ajtaja, és maga Hanzséros Ákos sétált be az üzletbe. Abban a pillanatban pedig, a tavaszi napfény beragyogott a kirakatüvegen keresztül…
Sötétzöld bordázott garbót és barna kordbársony nadrágot viselt. Sötét haja a szokásos lófarokban a válla alá omlott egy kicsivel.
  -Szia Magda. Üdvözletem – biccentett Krisztián felé. – Zavarok?
  -Nem – csóváltam meg a fejem mosolyogva. – Téged mindig öröm látni.
  -Édesanyád mondta, hogy itt leszel. Úgy is itt volt dolgom a könyvesboltban, gondoltam akkor benézek hozzád, és nem zaklatlak telefonon. De visszajöhetek később is, látom, hogy dolgozol.
  -Ugyan. Mondjad csak. Krisztián még úgy is itt lesz egy darabig, ahogy szokott. Igaz? – fordultam a szőke férfihoz.
  -Hogyne. Nyugodtan beszéljétek meg, amit szeretnétek. Addig én elintézek egy telefont.
Ezzel, Krisztián mobiljával a kezében kisétált a bolt elé.
Ákos odalépett a pulthoz. Kicsit már bátrabbnak tűnt.
  -Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, volna-e kedved a jövő hétvégén meglátogatni Szombathelyen. Már vagy három hete megbeszéltük, hogy igyekszünk többet találkozni, de az óta sem beszéltünk – mosolygott. Az ő mosolyát is szerettem. Hasonlóan kisfiús, mégis más.
  -Utazzam oda? Szombaton?
  -Igen. Zárás után vonatra szállhatnál, oda jöhetnél, én pedig szerveznék délutánra egy jó kis programot. Akár még az albérletben is alhatsz. Ha mondjuk késő estig elnyúlnának az események.
  -Mire gondolsz? – sandítottam rá, mert láttam, hogy idegesen dobol az ujjaival. Talán ő maga észre sem vette. De ez a zavar egyik jele volt.
  -Igazából van hátsószándékom is azzal, hogy oda hívlak – mondta, s közben már Krisztián is visszajött. A csokorral már majdnem végeztem.
  -Miféle szándék? – kérdeztem.
  -Szeretnélek bemutatni az egyik nagyon jó barátomnak. Már meséltem neki rólad, és felkeltettem az érdeklődését irántad. Ha nem gond…
  -Nem, végül is nem probléma – kicsit bizonytalanná váltam.
  -Na? Mi a válaszod?
  -Jövő szombat? –kérdeztem vissza, s mikor ő bólintott, mélyet sóhajtottam. – Átgondolom. Ha csütörtökig választ adok, az még jó?
  -Igen, hogyne – bólogatott hevesen, s láttam rajta, hogy a felszínre meri engedni a lelkesedését, mivel nem kezdtem el tiltakozni az ötlet ellen. Végül is, csak be szeretne mutatni egy barátjának. Semmiféle kötelezettséggel nem jár. De vajon miért gondolják azt a barátok, hogy ők jobban tudják, hogy mi kell nekünk? Rejtély!
  -Rendben Magda. Akkor várom a válaszod. Szia. Viszont látásra – intett Krisztián felé is, majd elhagyta az üzletet. S amint eltűnt, úgy tűnt, hogy a Nap is felhők mögé bújt újra. Különös! Néhány percig még az ajtót bámulhattam, mert Krisztián hangja elég váratlanul ért.
  -Barát?
  -Hüm?
  -Barát? Mármint ez a srác.
  -Tizennégy éves korom óta ismerem. Jóban vagyunk.
  -Azt hittem, esetleg udvarol.
  -Neeeem – nevettem el magam. – Van barátnője. Inkább testvéri érzelmeket táplálunk egymás iránt.
  -De, ha jól hallottam, össze akar hozni az egyik barátjával – Krisztián felvonta egyik szemöldökét.  – Mintha negyed órával korábban azt mondta volna, hogy most nem vágysz férfiak társaságára.
  -Nem is… - vágtam rá határozottan.
  -Mégis találkozol vele? Ez valahogy nem logikus – csóválta a fejét Krisztián.
  -Sosem arról voltam híres, hogy logikusan gondolkodnék.
  -Mikor lesz a találkozó? – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz ez a magas szőke férfi.
  -Jövő szombaton. De hagyjuk is ezt a témát – legyintettem és elkötöttem a csokrot. – Amikor Ákos belépett, éppen kérdeztél valamit. Mi volt az?
Krisztián mélyet sóhajtott.
  -Nem fontos. Igazából nem is emlékszem már rá, hogy mit akartam kérdezni.
Nem vettem észre azonnal, hogy távolságtartóbb lett a viselkedése, és már nem mosolygott olyan kisfiúsan, ahogy szerettem. Két karját összefonva a mellkasa előtt, elzárkózott előlem. Még mindig Ákos hatása alatt voltam. Mert bármit is szajkózott Józan Ész a vasútállomáson, Ákos úgy vonzott, akár molylepkét a gyertya lángja.
  -Készen is van – mosolyogtam és megmutattam a hosszúkás, tavaszi színekben játszó csokrot.
  -Szép lett. Köszönöm. Talán ezt nem vágja a fejemhez – rándult meg Krisztián szája sarka.
  -Akkor négyezerért, ahogy kérted.
Ő elém rakta az összeget, és megtoldotta még ötszáz forinttal. Én értetlenül pislogtam rá. Ez túl sok borravaló volt. Még egy baráttól is.
  -Vedd csak el – mondta, s csokorral a kezében, visszafordult az ajtóból. – Vegyél magadnak egy tábla csokit, mielőtt még az áruházban csipogni kezd a vonalkód olvasó!
Csípőre tett kéz tőlem, ferde vigyor tőle, majd távozott."