2012. május 24., csütörtök

A második rész kezdete


Második rész

A Művész
Önkéntes száműzetés
  Jogos a kérdés mindenki részéről, hogy egy szárnyait bontogató nőkezdemény, mert, hogy huszonkét évesen még nem mondhatjuk magunkat teljes értékű nőnek, miért lök el magától két kézzel egy kiváló lehetőséget, mely a szakmai előrelépését segítené. Egy olyan pillanatot, olyan munkát, ami ezerből, ha egynek megadatik úgy, hogy csak annyi a dolga, hogy kinyújtja érte a kezét és magához öleli. Csak, hogy a sorok mögé kell nézni. Ugyanis, a mai világban… mit a mai… a kezdetektől fogva várnak érte cserébe valamit. Az én esetemben sincs másként. Az én szakmai előrelépésemnek az önbecsülésem és a testem lett volna az ára. Az, hogy kiszolgáltatom magam valaki kényének-kedvének, akinek fél évvel korábban már amúgy is megtettem… ingyen és bérmentve! Akkor miért is esett nehezemre ismét szó szerint alávetnem magam a feladatnak? Nagyon egyszerű! A büszkeségem és józan eszem maradéka parancsolt megálljt! És talán életemben először, őszintén megálltam, meghallgattam és megfogadtam a tanácsát.
 Ezt igyekeztem elmagyarázni mentoromnak, amikor a szépségverseny estéjén a szerkesztőségben találkoztunk. Ő kávét javasolt, de semmi kedvem nem volt az emberekhez. Csak álltam a pöttöm kis irodában, két karomat összefontam a melleim előtt, hátamat a vajsárga falnak vetve, meggyötört arcú mentoromat nézve. Elvira levette szemüvegét és fáradtan megdörgölte szemeit miközben hátra dőlt a fekete bőrszékben. Felpillantott rám.
  -Amit ma elmondtál, sok mindent megmagyaráz és meg is változtat. Biztosan ezt akarod? Jól átgondoltad?
  -Igen.
  -Még fogcsikorgatva sem tudod végig csinálni? Csak egy hónap. És nem is feltétlenül vele kell leülnöd, tárgyalni, beszélgetni.
  -Azt hiszem nem volna több gyomrom hozzá – csóváltam a fejem szakadatlan. Eldöntöttem. Meg akarok gyógyulni! El akarom engedni a múltamat! Újjá akarom építeni magam!
  -Drágám – nézett rám halovány mosollyal Elvira. – Egy újságírónak meg kell tanulnia uralkodnia magán és az érzelmein. Ez nagyon fontos szabály. Mindig pártatlanok vagyunk. És nagyon sok mindent el kell bírnia a gyomrunknak, ha etetni akarjuk a családunkat és magunkat. Nem beszélve a számlák kifizetéséről. Sajnos még a szart, a trét is el KELL vállalni, hogy tovább léphess.
  -Tudom. Csak ezt az egyet nem. Az elmúlt néhány hónapban megjártam a poklok poklát. Nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Válasszunk más témát. Írok sablonos cikkeket.
  -De előfordulhat, hogy nem lesz még egy ilyen lehetőséged – figyelmeztetett Elvira.
  -Ezzel is tisztában vagyok. Hidd el, hogy a nap folyamán minden lehetőséget alaposan megrágtam. Csak egy dolgot szeretnék kérni.
  -Hüm… és még kérni is akarsz… hej, te lány. Mi volna az?
  -A VOLT fesztivál had legyen az enyém.
Az idősebb nő mélyet sóhajtott. Lehunyta szemét, talán gondolkodott. Az biztos, hogy néhány percen belül ismét rám pillantott és kicsit előre dőlt a székben.  – Rendben, ezt még elintézem neked. De ne hozz rám szégyent.
  -Ígérem, hogy nem fogok.
*****
  A következő néhány hétben igyekeztem komolyabb dolgokkal foglalatoskodni. Egyre közelebb volt a vizsgaidőszak, és a szakdolgozat vázlat leadásának határideje. Nem állítottam volna, hogy ideges voltam. A történtek miatt rám nem jellemző módon, az energiáimat próbáltam egyetlen dologra, a tanulmányaimra összpontosítani. Barátnőim alig ismertek rám. Rita szerint furcsa voltam, Lili pedig kijelentette, hogy azonnal szóljak az ufó haverjaimnak, hogy adják vissza az igazi Magdát, mert ez így nem vicces!
  -Mi ez a könyvmoly-szindróma? – kérdezte egyik nap, amikor rám talált a könyvtárban, miközben egy vaskos könyvből jegyzetelgettem, mely az ötvenes évekről szólt. Mivel az elején fel sem tűnt, hogy ott van, megfogta a könyv gerincét és eltolta az útból, hogy felvegye velem a szemkontaktust.
  -Hüm?
  -Kérdem, ki vagy te, és mit műveltél a barátnőmmel?
  -Ja, hogy a szétszórt, hebehurgya langaléta csaj, aki veletek szokott lógni és a kútba esett szerelmi életén vekeng? Ő most épp nincs itt. Hibernáltuk az agyát, hogy majd amikor lesz gyógymód az elmebajra, felolvasszuk és meggyógyítsuk.
Lili szája széle ugyan megrándult, de kiválóan uralkodott magán, s továbbra is faarccal bámult vissza rám, azt sugallva, hogy ennél értelmesebb választ vár.
  -Oké… ha hiszed, ha nem, de szeretnék normális jegyeket az indexembe ennek a szemeszternek a végén. Mivel az exem hála az égnek nem szipolyoz, és az, amin az elmúlt néhány hétben keresztülmentem, arra ösztönzött, hogy csak ezzel foglalkozzam – böktem a könyvre. – Meg akarok gyógyulni. És ráébredtem, az egy kiváló módja, ha elterelem a figyelmem.
  -Ez bizony dicséretes – bólintott. – De azért érezd magad lecseszve, amiért ezen a héten a frászt hoztad ránk. Ritával már komolyan aggódtunk érted. Tőled nagyon furcsa, ha nem fosod a szót folyamatosan, és Coelho könyvek helyett ilyen száraz szart olvasol… hüm… Magyarország a második világháború utáni években – fordította maga felé a borítót szőke barátnőm.
  -De te is keményebben tanulsz a vizsgákra – emlékeztettem. – Több találkozót lemondtál a jegyzetgyűjtés miatt.
  -Igen, viszont nálam nem szokatlan. Emlékezz csak vissza.
Oké, ebben egyetértettünk. Miután megbeszéltük, hogy este hatkor a szokott teázónkban, a Függőkertben találkozunk, ő távozott, én pedig folytattam a jegyzetelést. 
*****
Az utolsó simításokat végeztem a vázlaton. A konzulensem keményen megizzasztott, de álltam a sarat. Legalábbis igyekeztem. Miután a kétoldalas szinopszis utolsó sorát legépeltem, a levelezőrendszeremen keresztül elküldtem a professzoromnak. Reméltem, hogy ez a változat megfelel a számára, ugyanis igyekeztem az általa megadott instrukciók szerint finomítani rajta. Mayer professzor előadásait mindenki nagyon szerette, mert az előadásmódja kimondottan színes és szórakoztató volt, de mint konzulens… megkövetelte a minőséget. Őt idézve: „- Magdolna… négyesnél alább nem vagyok hajlandó menni. Ha kell, akkor vért izzad, de rosszabb szakdolgozatot nem vagyok hajlandó védésre engedni.” És tudtam, hogy komolyan beszél.
Mire a program visszajelezte, hogy az üzenet sikeresen továbbítva a címzettnek, valaki csengetett. Összevontam a szemöldököm. Mariann már rég haza utazott, vendéget nem vártam, és már a rezsit is kifizettem a gondnoknőnek. Mikor elfordítottam a kulcsot a zárban, a résnyire nyitott ajtóban Viktória arca bukkant fel.
  -Szia Magda – köszönt. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy könnyed és mosolygós legyen. Annak ellenére, hogy a mélyben nagy zavarodottság bujkált.
  -Szia Viki. Miben segíthetek?
  -Nagyon jól tudom, hogy pofátlanság tőlem, de szeretném kölcsönkérni a jegyzeteidet, hogy lefénymásolhassam őket. Eléggé le vagyok maradva és a nyakunkon vannak a vizsgák.
 Mélyet sóhajtottam. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy emiatt fel fog keresni. De hiába volt esdeklő az arca, nem tudtam mást mondani, mint…
  -Sajnálom Viki. Nem tudom odaadni őket. Ritánál vannak. Ő is éppen fénymásolni vitte – és nem is hazudtam. Rita még úgy is, hogy közel egy hónapja elköltözött Viktóriáéktól, le volt maradva a pótlásban. 
  -És, ha ő végzett vele?
  -Akkor visszatérhetünk rá – bólintottam. Fene a jó szívemet!
  -Az körülbelül mikor lesz?
  -Jövőhéten hétfőn próbáld meg újra. Azt hiszem, arra már végez velük.
Ő bólintott, majd távozott.

Én visszasétáltam a szobámba. Különös az élet. Vagy inkább nevezzük karmának, mint mindig? Viki minden évben úgy érezte, hogy lazán átblicceli a féléveket. Eljár bulizni, szórakozni, néha-néha bekukkant egy-egy szemináriumra, amin kötelező volt a részvétel a jelenléti ív miatt, majd a kölcsönkért jegyzetekből valahogyan átbukdácsol a vizsgákon. Nos… ilyen az emberi természet… mármint, hiába okozott nekem sokáig kellemetlenségeket, piszkált és ugratott, azért reménykedtem benne, hogy legalább az utolsó évre összeszedi magát, és tisztességgel végigcsinálja az egész hercehurcát, amíg eljut az államvizsgáig. Úgy, mint mindenki más.
  Saját magamról elképzelni sem tudtam, hogy másként tegyek. Pedig sosem tartottak strébernek… tudtommal J
*****

Elvira még aznap este felhívott.
  -Elintéztem neked. Te írsz a fesztiválról. Egy nagy-nagy köszönettel tartozol nekem te lány.
  -Nagyon hálás vagyok érte – mondtam vigyorogva a telefonba.
  -No persze ez nem azt jeleni, hogy az interjúkat te készíted a kiválasztott fellépőkkel. Bözsi ezeket a posztokat már kiosztotta a tapasztalt kollégák közül.  Többek között nekem is.
  -Hüm… és te kit kaptál? – érdeklődtem.
  -Az egyelőre legyen titok édes lányom. Mellesleg a szépségversenyről olvashatsz a neten. Lemaradtál néhány dologról azzal, hogy elfutottál.
  -Rendben Elvira. Meg fogom nézni.
  -Mellesleg… gondolom nem változtattad meg a véleményed a munkával kapcsolatban.
Mély sóhaj a részemről.
  -Nem. Nem változtattam meg. Semmi kedvem találkozni Vele. 
  -Rendben. Többet nem piszkállak vele. Mikor jössz be a szerkesztőségbe?
  -Csak jövő Pénteken. Elég sok dolgom lesz a mostani hétvégén.
  -Rendben. Akkor a jövő héten találkozunk. Bözsivel majd elmondjuk, hogy mire kellene figyelned a fesztiválon.
  -Rendben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Útkeresés....

Sziasztok! Újra itt. Gondolkodva, elemezgetve, óvatosan lépdelve egy új úton, amely még ismeretlen és a teljes sötétség borítja. Lehe...