Túl sok körülöttem az esküvő és a gyermekáldás...

Össze kell kapnom magam. Olyan, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék! Boldogan tervezgetek, ábrándozom az esküvőről, a lánybúcsúról, a fotózásról... a boldog közös jövőről. De időről-időre elszomorodom, amikor az ismerőseim esküvői képeket töltenek fel a közösségi lapjukra, vagy éppen ultrahang képeket, baba fotókat... olyankor felerősödik bennem a vágy, hogy kicsit sürgessem a dolgokat. Én is szeretném. De nem erőszakolhatom meg a sorsot. Ezzel szoktam a páromat is vigasztalni. Most magamat kell... mert tudom, hogy jövőre össze fogunk házasodni. Talán azon borultam el, hogy az elmúlt fél évben nagyon megsűrűsödtek ezek a bizonyos bejelentések és képek... igen, talán ezért.

Minden esetre kicsit vidámabb témában folytatva... keddtől négy napig csak ketten leszünk... kicsit élvezkedünk :-) 

És pluszban két újabb fejezet...

"

Utórengések 1;

  Csak ültem a csónakázótó partján. Áprilisnak köszönhetően a délelőtti nap melegen simogatott. Elég volt már egy kardigán és egy laza színes sál a nyakamba. Csak ültem a fűben, és figyeltem, ahogy arany pettyek táncolnak a víz felszínén. Három nappal korábban írtam meg az interjú vázlatát és küldtem át Elvirának.

  -Gratulálok édesem, ahhoz képest, hogy kezdő vagy, ez egészen jó lett. Azért egy nagyon kicsit belejavítok. Csak stilisztikai hibák vannak benne. Az sem sok.

  -Semmi gond Elvira. Tégy belátásod szerint – mondtam a telefonba mikor hétfőn felhívott.

  -Nem is örülsz?

  -Majd, ha Bözsi is áldását adja rá, és lehozzák az újságban – mondtam egykedvűen, pedig a lelkem mélyén még mindig hatalmas vihar tombolt. A Balázzsal való találkozás jobban felkavart, mint gondoltam. És ez nem volt jó jel. Talán még mindig szeretem? Vagy inkább gyűlölöm? Képtelen voltam eldönteni. „- Tudod Magda, tapasztalataim szerint a szerelem és a gyűlölet nagyon sokszor kéz a kézben járnak!” – mondta Mariann vasárnap este, amikor elmeséltem neki a hétvégi kalandomat. 

  -Bözsit bízd rám. Abban biztos lehetsz, hogy az interjú megjelenik. A Kontinentál bank külön kérése volt. Jobban mondva megrendelése – kuncogott mentorom a telefonba. – Mond csak Magda… - egy kis hatásszünet, s éreztem, hogy a következő kérdést nem fogom annyira élvezni. - … milyen volt?

  -Az interjú? Érdekes és izgalmas – mondtam. Pedig tudtam, hogy nem magára a munkára gondol.

  -Nekem inkább azt meséld el, hogy hogy érezted magad Varga Balázs társaságában. Ugye, hogy mennyire sármos? Valahogy képes levenni egy nőt a lábáról. Hihetetlen a kisugárzása.

  -Igen, valóban – válaszoltam, és nem éreztem rosszul magam, mert abszolút nem hazudtam. Valami valóban mindig is volt Balázsban, amivel el tudott varázsolni egy nőt. Igaz, hogy nem volt egy playboy, de a viselkedése, a mosolya, az intelligenciája, az, ahogyan el tudta magát adni, elfeledtette a legtöbb nővel, hogy nem kifutóra való szépségű férfi. És akkor még enyhén fogalmaztam. Sosem értette senki a közvetlen környezetembe, hogy mit keresek mellette. Akkoriban, amikor járni kezdtünk, még én is éppen a szirmaimat bontogattam. Csinos voltam, üde és fiatal. Szűz. Ártatlan, minden tekintetben. Az előtt sosem volt komoly kapcsolatom. És megbűvölt a gondolat, hogy egy felnőtt férfinak kellek. Kár volt… vagy mégsem?

  -Csak ennyi? Egy egyszerű „igen”?

  -Miért? Mit vártál?

  -Legalább annyit, hogy találkozni akar még veled – Elvira hangja kicsit türelmetlen volt.

Eldönthettem, hogy kitalálok valami hihető mesét, vagy egyszerűen az igazat mondom. Amiben az is beletartozott, hogy elmesélem neki, mi történt fél évvel korábban, és miért tartottam az interjú miatt. Koránt sem a tapasztalatlanságom volt az indok!  NEM! Azt még nem, vagy egyáltalán nem akartam neki elmondani. Még az is lehet, hogy élveztem? És kíváncsi voltam, hogy mi fog kialakulni a dologból? Elképzelhető. Igen! És Józan Ész hiába ellenkezett. Lenyomtam! Könyörtelenül két vállra fektettem!

  -Miért van az az érzésem, hogy te az ágyába akarsz vinni? – bukott ki belőlem, és magam is meglepődtem tőle.

  -Még, hogy én? Ilyet ugyan nem mondtam. És nem is feltételeztem. Kérlek. Miből gondolod?

  -Annyira reklámozod nekem ezt a Varga Balázst, és kampányoltál amellett, hogy igyekezzek vonzó lenni a szemébe, hogy erre a következtetésre jutottam. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. És feltételezni sem akartam. Kicsit nyúzott vagyok mostanában. Túl nagy rajtam a nyomás.

  -Igaz, ami igaz, amikor felhívtam, és tájékoztattam, hogy az interjút nem én fogom megcsinálni velem, hanem az egyik fiatal kolléganőm, név szerint te, abszolút nem tiltakozott. Csak annyit kérdezett, hogy ki döntötte ezt el. Te akartad-e, vagy csak rád lett-e osztva a munka.

  -És? Mit feleltél?

  -Azt, hogy neked lett kiosztva, nem te választottad. Azt nem mondtam, hogy életed legelső interjúja. Nehogy bizalmatlan legyen. Ugye, hogy nem volt az? – amikor helyeseltem, ő folytatta. – Csak azért forszírozom, mert aggódom érted. Bizonyítottan jó hatással van a nőkre, ha egy sármos, befolyásos férfi figyelmét felkeltik. Jót tesz a nő önbecsülésének. Ne is tiltakozz. Azok után, amit elmondtál, tudtam, hogy jó döntés volt, hogy átadtam neked a beszélgetést. Nem összehozni akarlak vele. Felfogtam a szabályaidat. Foglalt férfival nem kezdesz. Bár, ha jók a forrásaim, Varga úrnak nem ez volna az első félrekacsintgatása.

 A gyomrom diónyira zsugorodott.  Jézusom! Hát ennyien tudnak róla? Ez futott át az agyamon, s éreztem, hogy belesápadtam. Mély levegőt kellet vennem.

  -Tipikus vezető beosztásban lévő férfi – mondta mentorom. – Én csak annyit javasolnék, és kérlek, hallgasd meg egy vén, sok mindent megélt kakadu tanácsát, hogy, ha valóban érdeklődni kezd irántad, ne utasítsd vissza. Nem kell belemenned olyan dolgokba, amikhez nem fűlik a fogad. De az önbizalmadat megerősítené, ha legalább egy picit engednél neki. Ugye érted, amit mondok?

   -Nagyjából – mondtam gépiesen. – Egy kávé, vagy egy ital belefér. De nem hinném, hogy újból találkoznék vele. Ez egy egyszeri interjú volt – mondtam.

   -Ugyan. Ki tudja azt még édesem. A Sors útjai kifürkészhetetlenek. De most mennem kell. Légy jó. Pénteken találkozunk.

Valahol mélyen éreztem, hogy ezeket nem véletlenül mondta. Lehet, hogy többet tud, mint amennyi elárult?

  -Elvira… miért mondod ezt? Beszéltél vele? – kérdeztem, de a vonal már megszakadt. Mentorom bontotta a hívást, s már csak a pityegő hangot hallottam. 

*****

Csak ültem továbbra is a tóparton. A szelő megtáncoltatta kósza hajtincseimet, melyek kiszabadultak a laza kontyból.

  -Hahó! – húzta el kezét Lili a szemei elől. – Föld hívja Magdát. Magda jelentkezz! Merre jársz?

Oldalra néztem, ahol ültek. Lili kólát ivott egy félliteres üvegből, Rita pedig éppen akkor fejezte be a büfében vásárolt rántott húsos szendvics elfogyasztását. Ebédszünet volt.

  -Bocsánat – pislogtam. – Mondtál valamit?

Ők összenéztek. Rita csóválta meg a fejét.

  -Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de mióta visszajöttél Sopronból, nagyon furcsán viselkedsz. Mi történt veled? Valami baj ért? Bántottak? – kerek arcáról aggodalom sugárzott. Nem akartam őket leterhelni. Már nagyon régen nem beszéltem nekik Balázsról. Talán egy hónapja? És nem is hiányolták a témát. Még örülhettek is neki, hogy ne fárasztom őket. Ezért nem is akartam elmesélni a történteket.

  -Nem, nem bántott meg senki. Csak a szakdolgozatomon gondolkodom.

  -Akkor nagyon komolyan veheted, mert már vagy tíz perce csak bámultál magad elé szótlanul. Először az hittem talán nyitott szemmel alszol. De amilyen grimaszokat közbe-közbe vágtál… félelmetes ötleteid lehetnek… tyűűű – füttyentett Lili, s a hangjába némi cinizmus vegyült. Megint átlátott rajtam, de nem firtatta a dolgot és ezért szerettem. Nyilván ő is tudta, hogy ha akarom, akkor majd elmesélem nekik a dolgot. És az nem attól fog függeni, hogy ők akarják-e hallani vagy sem. Ő már megtanulta… általában akkor is elmeséltem valamit, ha az illető abszolút nem akarta hallani. Én pedig rendszerint annyira a saját világomban voltam, hogy mindezt észre sem vetem. Csoda, hogy még barátok voltunk…

  -És mire jutottál? – kérdezte Rita kicsit naivan. Ő még nem ismer annyira, hogy a mimikám mögé lásson. Majd Lili később felvilágosítja…

  -Nos… az biztos, hogy női téma lesz.

  -Csak nem feminista? – vigyorgott Lili.

Vállat vontam. Mindig is közel állt hozzám az a fajta életfelfogás, hogy egyenlők vagyunk a férfiakkal. Bár akkoriban inkább akképp öltött testet, hogy nem engedtem semmit kifizetni egy randin, nem hagytam, hogy kinyissák előttem az ajtót, vagy feladják rám a kabátomat. Azt hiszem szimplán erősnek akartam magam mutatni. Olyannak, aki nem szorul egy férfi védelmére vagy segítségére. Elegem volt belőlük. Balázs után megfogadtam, hogy semmilyen hímnemű személytől nem fogott függésbe kerülni. Semmilyen szintén. Ez alól az apám képezett kivételt, mivel nála dolgoztam és ő adta a pénzt érte. No meg a kosztot és a kvártélyt. De még egy olyan jellegű kapcsolatot el akartam nagy ívben kerülni, mint amilyen Balázs és köztem volt. Amikor éreztetik veled, hogy kevesebb vagy, gyengébb vagy… no és, ha ő nem segítene, még életképtelen is! Bár a későbbiekben a feminista világnézetem nagyrészt megdőlt! Jó és rossz értelemben is!

  -Ha jól látom az arcodon, valóban valami feminista beütése lesz a dolognak – vigyorgott Lili egyre szélesebben.

  -Igen. És már sejtem is, hogy mi lesz az. Olyan témát kell találnom, ahol az erős, független nőket helyezték előtérbe. Be akarom bizonyítani, hogy a nő képes a saját lábán is megállni. Hogy nincs hozzákötve a férfivel! Hogy nem a férfi tartozéka, hanem egy értékes, önálló személy, akinek megvannak a maga értékei, és ezeket ismeri és el is fogadja. Büszke rájuk!

  -Húha… - mosolygott Rita. – Nem vágod egy kicsit keményfába a fejszédet?  

  -Miért?

  -Mert ez egy nagyon kemény téma – válaszolta, de folytatni már nem tudta az érvelést, ugyanis megcsörrent a telefonja. Amikor megnézte a kijelzőt, arca felragyogott. – Bocsánat, ezt fel kell vennem – ezzel felállt és fülén a telefonjával távolabb sétált tőlünk. – Szia!

Én csak értetlenül bámultam utána. – Ebbe meg mi ütött? – néztem szőke barátnőmre.

Ő felvonta egyik szemöldökét. – Te tényleg egy másik bolygón jártál az elmúlt tizenöt percben? – ez inkább megállapítás volt. – Ugyanis éppen az előbb mesélte, hogy megismert egy srácot, és ma lesz az első igazi randijuk.

A homlokomhoz csaptam. – Oh, basszus! Üssél meg a figyelmetlenségemért! Ennyire nem lehetek bunkó! Kivel? Mikor? Hogyan?

  -Lórántnak hívják, és éjjeliőr nálatok. Emellett viszont hivatásos katona – magyarázta Lili.

Ekkor végre leesett! – Tudom! Lóri! Istenem, de jó pasi! Néhányszor ő engedett be este, mikor megérkeztem. Magas, szőke, széles vállú?

  -Azt hiszem – bólintott Lili.

  -De mégis hogyan jöttek össze? – tudakoltam, s abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem a magam kis mini-pokláról.

  -Rita kezdett vele beszélgetni egyik este valamiért. Aztán vitt neki este tizenegy körül egy bögre teát. Állítólag hajnali kettőig ott maradt beszélgetni vele. És hétfőn Lóri randira hívta. A mai estét beszélték meg.

Mosolyogtam. Végre valakinek összejön közülünk. Ritára már amúgy is ráfért a boldogság! Neki is volt egy csúnya szakítása. Szintén idősebb férfi, és őt is másik nő miatt hagyták el. Kezet foghattunk!  De hát kit akarok becsapni? Mindegyikünk megérdemli a boldogságot!

Ezen felbuzdulva írtam egy üzenetet Ákos mobiltelefonjára, hogy a szombati találkozó aktuális-e még. Amikor az igenlő válasz érkezett rá, felbátorodtam. Esélyt akartam adni a boldogságra. Magamnak is!

Reménysugarak 

  Rita másnap reggel álmosan, de ragyogó mosollyal érkezett meg a teázóba. Megbeszéltük, hogy óra előtt még találkozunk a Függőkertben, és ő élménybeszámolót tart. Éppen a reggeli zöld teámat kevergettem, mikor belekezdett. Szinte egymás szavába vágva kérdezgettük Lilivel, ki-ki a maga stílusában.

  -Jól csókol? – Tapizott? – Hová mentetek? – Mennyit engedtél neki? – Finom volt a cordon bleu? – Megpróbált lefektetni?

Na, már most… a kérdések szexuális töltöttsége nem volt egyenes arányban a nemi élet hiányával… így meg sem kérdezem, hogy szerinted ki melyik kérdést tette fel. Inkább elárulok némi háttér információt. Akkoriban Lilinek nem volt párkapcsolata már vagy egy éve, és ő sosem volt az a lefekszem valakivel, csak a szex kedvéért-típusú nő, pedig temperamentumra sokkal tüzesebb volt, mint én. Saját bevallása szerint is hiányzott neki a dolog, de még sem ő zúdította Ritára a privátabb jellegű kérdéseket, hanem én. Pedig én csak fél éve ne bújtam senkivel ágyba. Oké, hét hónapja. Vagy hét és fél? Már meg nem mondom. A lényeg, hogy nagyon, de nagyon soknak tűnt! Tudom, hogy nem egy év! De aki hozzá volt szokva a rendszeres kamatyoláshoz, annak sok! Még akkor is, ha nőnemű az illető! Igaz, hogy az utolsó szexuális élményem nem volt éppen a legfelemelőbb, és még enyhén is fogalmaztam. Így visszatekintve akkoriban Veronika már képbe volt. Balázs pedig már nem igazán akart ágyba bújni velem. Legalábbis kevesebb érdeklődést mutatott irányomba, s a legutolsó együttlétkor félhatot mutatott a szerszáma. És az arckifejezése… elmondhatatlan. Szégyellte magam. Úgy éreztem ne vagyok kívánatos. Hogy az én hibám. Hogy nem vagyok elég jó az ágyban! Béna vagyok és esetlen… csúnya, leamortizált. Arra akkor még nem gondoltam, hogy más nő fárasztotta esetleg le… és valamilyen szinten még mindig kételkedtem az ágybéli tudásomban. De azért hiányzott…

  -Jézusom lányok! – vigyorgott Rita. – Ne ilyen töményen – belekortyolt a kávéjába. – Annyit egyelőre elmondhatok, hogy nagyon jól éreztem magam. Megbeszéltünk egy újabb randit. És igen Magda, megcsókolt. De többet egyelőre nem engedtem.

  -Jól csókolt? – az izgatottságtól alig bírtam ülve maradni. 

Rita újra elpirult. – Nagyon. Bár az eléggé furcsa még számomra, hogy lábujjhegyre kell állnom, neki pedig le kell hajolnia hozzám.     

Nos, valóban… Rita talán húsz centivel lehetett alacsonyabb nálam, Lóri pedig súrolhatta a két métert. Széles vállú, jó kiállású, jóképű férfi volt. Szőke haját a katonai szabályzatnak megfelelően rövidre vágva hordta. Kék szemei általában kedvesen csillogtak, mikor a kapuban összefutottam vele, de ült bennük mélyen valamiféle szomorúság. Kíváncsi voltam vajon miért, de katona lévé, nem biztos, hogy örültem volna, ha megtudom a választ… Vajon Ritának is feltűnt már? És, ha igen, vajon meg is kérdezi majd tőle? Lehet, hogy ölt már embert a békefenntartó szolgálatok során, és az ölt meg benne is valamit? Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat. Nem az én dolgom volt mindez! Igyekeztem inkább a barátnőmre koncentrálni, akit még sosem láttam ilyen széles és őszinte vigyorral az arcán!

*****

Csütörtökön este újabb telefonhívás érkezett. Ezúttal a főszerkesztő asszony keresett. Furcsa volt, mert most beszélt velem másodszor telefonon, azon kívül, hogy jelezte, elfogadták a gyakornoki állásra a jelentkezésemet.

  -Úgy döntöttem, hogy lehozzuk az interjút – mondta, miután bejelentkezett. – Péter ma már megcsinálta a fényképet, Tibi pedig megtördelte. Már elküldtük a nyomdába.

  -Ezek szerint tetszett? – engedtem meg ezt a kérdést magamnak.

  -Nem volt rossz – mondta végül Bözsi. – De Hollósi, tudsz te ennél jobbat is. Holnap találkozunk az irodában. Jó éjszakát.

Csak mosolyogtam. Mondhatni, meg lettem dicsérve. És ami pozitív volt az egészben… meg fog jelenni az első interjúm a városi lapban! Talán ez már lehetett egy ugródeszka, hogy véglegesítsenek!

Majd kiderül! De nagyon jó volt ábrándozni!

*****

  Pénteken bent ültem a szerkesztőségben Elvira asztalánál és az egyik lapszámot terítettem ki magam elé. Pontosan ott kinyitva, ahol az interjúm volt. Jó volt a lap alján látni a teljes nevemet kiírva. Valami kellemes melegség öntötte el a mellkasomat Talán büszkeség? Elképzelhető. Elbízom magam? Még az is meglehet! Végül is… a nevem benne van az újságban. Én írtam! Én álltam ki azt az idegölő egy órát a volt barátommal. Megküzdöttem érte! Keményen! Bár a tökéletes pillanatot valamelyest beárnyékolta Balázs fényképe, amint jól szabott öltönyében az íróasztala mögött ült megnyerő mosollyal az arcán, a feje felett jól látható helyen cége neve volt látható: Kontinentál Bank. Mélyet sóhajtottam.

  -Te jó ég! – tette le a kezem mellé a zöld teás bögrét Elvira. – Ezt a hatalmas sóhajt. Valami baj van?

  -Nem – vágtam rá.

  -Aham, persze. Röpködnöd kellene a publikált interjúddal a kezed mellett. Ki vele. Mi a baj.

  -Hidd el, hogy semmi.

Elvira kicsit oldalra billentette a fejét. Haloványan elmosolyodott. – Neked megtetszett az interjú alanyod. Tudtam én. Jó szemem van ehhez.

Felvontam egyik szemöldököm. Erős volt a kísértés, hogy végre kitálaljak neki, de nem tudtam milyen következményekkel járt volna. Inkább csendben maradtam.

  -Hallgatás, beleegyezés. É mondtam, hogy megnyerő figura. Ez nagyszerű.

  -Miért volna nagyszerű, ha egy párkapcsolatban élő férfi megtetszene? – néztem rá csúnyán.

  -Mert nem is olyan régen ő is érdeklődött felőled.

Egy pillanatra megállt az idő. A vér kifutott az arcomból, s még mindig kikerekedett szemekkel bámultam a mentoromra. – Hogy mi van?

Elvira sokat sejtetően mosolygott. – Érdeklődött utánad. Állandó munkatárs vagy-e? Tanulsz-e még? Jelent-e már meg más cikked is?

  -Mégis mikor? – kérdeztem.

  -Hüm… lássuk csak. Azt hiszem, hogy szerdán. Miután elküldtem neki a vázlatot és jóváhagyta telefonon keresztül.  

  -Mondott vagy kérdezett mást is?

  -Konkrétan nem mondta ki, de szerintem tetszettél neki. Benne volt a hangjában. Én megmondtam.

A francba! Gondoltam. Tudta! Tudta, hogy velem fog találkozni! Tudta, és mégis eljött! Tudta, és képes volt játszani velem telefonon keresztül! A rohadt életbe! Én meg agyon izgultam magam! A gyűlölet újra fellángolt bennem. Gerinctelen dolognak éreztem a részéről!

  -Én nem csodálkoznék, ha felkeresne telefonon – mondta Elvira, megtörve ezzel az önpusztító köröket, melyekkel ostorozni kezdte magam. Felpillantottam rá. Látszott az arcomon az önutálat. – Ugyan drágám. Egy dolgot jegyezzél meg. Ha egy férfi, aki párkapcsolatban él, elkezd kifelé tekintgetni abból és máshol keres szórakozást, nem csak az ő hibája. Akkor otthon is gondok vannak. Bár az is lehet, hogy csak kalandra vágyik. De ha esetleg kikezdene veled, neked egy cseppet, lelkiismeret-furdalást sem kell érezned emiatt. Nem te tehetsz róla.

  -Miért nem? Ha bátorítom?

  -A másik nő nem bír olyat nyújtani, amivel meg tudja tartani. Ez örök igazság – mondta az idősebbik nő a kávéját iszogatva.

  -És, ha a másik nő azért nem tudja megtartani, mert mindent kiöltek belőle, amitől vonzónak érezheti magát – kérdeztem. Újra a képet bámultam.

Elvira letette a bögrét és megfogta a kezemet. Meg várta, amíg ránézek. – Azt hiszem, hogy ez az élet velejárója. Ha egyszer veled is megtette valaki, akkor is ki kell próbálnod, hogy milyen a másik bőrébe bújni, hogy megértsd a miérteket. És akkor nagyon sok kérdésedre választ fogsz találni, melyek még a mai napig is keringenek a fejedben.

*****

A délutáni órákban éppen az interjút olvasgattam, mikor is a virágbolt ajtaja kinyílt, és egy kétméteres, széles vállú, rövid barna hajú férfi lépett be rajta szélesen mosolyogva. Hátrébb gurultam a bőrkarosszékkel, hogy lássam ki jött, s mikor felismertem, szélesen vigyorogva lesiettem az üzlethelyiségbe.

  -Olivér! Nahát… szia! Már vagy két hete nem láttalak.

  -Mostanában elég sok a dolgunk – mosolygott, majd megölelt és adott két cuppanós csókot az arcomra. Ő volt Hollósi Olivér, apám öccse, és az én nagybátyám, aki augusztusban készült felségül venni a jövendőbeliét. A többes szám és az elfoglaltság ezt jelölte. – Még egyeztettünk a városházán. Ráadásul még mindig azt a rohadt zakót kergetem a városban. Nem hiszem el, hogy nincs olyan, amiben kényelmesen mozgok.

Végig néztem rajta. Olivér sem, akár csak a családom többi tagja, nem szégyenkezhetett a testméreteivel. Sosem voltunk egy konfekció méret. Széles vállak, hosszú karok és lábak, nagyon magas termet. Ez volt a Hollósiak egyik ismérve.

  -Varras magadnak egyet. Már megmondtuk az elején.

Olivér megcsóválta a fejét. – Tudod Magda, hogy mi a véleményem az öltönyvarratásról. Mi van, ha nem olyan lesz, amilyet elképzeltem. És, ha már kifizettem… nem akarok olyan öltönyt, amelyik nem tetszik.

  -És akkor? Merre tovább? Kimész Bécsbe, és körbenézel ott? – vontam fel egyik szemöldököm.

  -Nem. Oda is konfekció méreteket visznek. Megígérte Luca egyik varrónője, hogy hétfőre hozatnak egyet Budapestről. Ha nem jó, akkor rám igazítják.

  -És ez már hányadik öltöny, amit majd rád igazítanak?

Végre elvigyorodott. – Az ötödik.

  -Nesze neked génállomány – vigyorogtam én is.

  -Igazából nem emiatt jöttem – tért végre jövetele céljára a nagybátyám. Még mindig mosolygott, bár már sokkal őszintébben. – Szeretnék kérdezni valamit.

  -Éspedig?

  -Lennél a koszorúslányom?

Egy ideig köpni-nyelni nem tudtam! Én? Koszorúslány? Templomba? Vonulva? Kiöltözve? A násznép előtt? Atya úr isten!

  -Nos? – vonta fel egyik szemöldökét.

  -Már, hogy a… csudába ne?! Nagyon szívesen! – és a nyakába ugrottam!

  -Remek – vigyorgott. – Jövő héten péntek délután Lucával és Mírával mész ruhapróbára. Ő lesz Luca kis koszorúslánya. Aranyosak leszek együtt.

Arra mérget vettem volna. Jó kis kontraszt leszünk."